Magyar Nemzet, 1988. június (51. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-01 / 130. szám
Lelki egyensúly Az idősebb korosztályt érintő gondokról írtam e helyen és szokatlanul sok levelet kaptam e vezércikk kapcsán. Ez is bizonyítja, hogy társadalmunk élénken reagál korunk szociális kérdéseire. Ámbár hozzá kell tennem, hogy az idősebbek helyzetét megkeserítő bánásmód nem korlátozódik csupán csak szociális térre. Az anyagi gondoskodás hiányosságai azonban hatványozottabban előtérbe hozzák a problémákat. Az idősebbek szociális helyzetének javítása, megélhetésének könnyítése a kormányprogram napirendjén szerepel. Ennek megvalósulása gazdasági helyzetünk jobbrafordulásától is függ. Ezt ma mindenki tudja az országban, s ha sürgetik is ennek megoldását a levélírók, nem emiatt keseregnek elsősorban. Inkább a bánásmódot, vagy hogy pontosabb legyek: azt sérelmezik, hogy kevés megértést és együttérzést kapnak ma a fiataloktól és sajnos, a családtól is. „Én itt lakom a Peterdy utcában, a fiam mindennap a 75- ös trolival megy be a munkahelyére, de néha hetek is eltelnek, amíg eszébe jut, hogy leszálljon és bekopogjon hozzám. Néha rám szárad a kenyér, mert nincs erőm lemenni a boltba. Egyedül élek. Négy gyereket felneveltem.. Azt hiszem ehhez a keserű megnyilatkozáshoz felesleges minden kommentár. És hányan vannak ilyenek ma Budapesten, vidéki városokban, s még a falun élők között is. Gyakran tűnődöm, ennyire megváltozott a világ? Mitől vajon? Attól talán, hogy ma falun is kétszintes házakat építenek garázzsal és fürdőszobával, hogy egyre több a gépkocsi, hogy minden házban van televízió és mosógép, hogy a városi ember nem törődik már a szomszédjával, a nevét se tudja, hogy nagy a hajsza, futás, loholás a pénz után, vagy mi másra vezethető vissza? Egyre nagyobb az elidegenedés, egyre magasabb fokú a gépesítettsége az életnek és ez kiöli a szeretetet és az emberséget is? Egyszer talán majd feldolgozzák a szociológusok és történészek ennek a kornak a történetét, lehet, hogy atomkornak nevezik, lehet, hogy az elhidegülés korának, eljegesedésnek, vagy az embertelenség érájának? Pedig látszólag minden a legnagyobb rendben van. Egyre több a gyermekintézmény, egyre csinosabbak iskoláink (csak az oktatás nem találja meg igazi helyét), egyre több figyelmet fordítunk a kórházak építésére (amire sokkal, de sokkal több pénz kellene!), szaporodnak az idősek otthonai, a szociális biztosítás kiterjed az öregkorra, s mégis. Valami hiányt érez az ember, s ha azt hallja, hogy „öregek”, szorongás fogja el. Mert arra gondol talán, hogy egyszer ő is oda jut, közéjük számít. Nem az évek számától fél. Hiszen arra számított, abba belenyugodott (ha nehezen is!), hanem az okoz benne rémületet, hogy magányossá válik és az őt körülfogó közönyben úgy vergődhet majd, akár a partra dobott hal. Igen, közönyt mondtam. Ami körülveszi az időseket minden gondjukkal, félelmükkel egyetemben. A közönyről egyre többet hallani, s ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy a nyugdíjasokkal ma már sok helyütt nem számolnak, s ha ittott mégis akad ellenkező példa, távolról sem ez a jellemző. „Papa, maga örüljön annak, hogy kikerült ebből a taposómalomból. Hallgasson és élvezze megérdemelt nyugdíját.” — hallani lépten-nyomon. Arról most ne beszéljünk, hogy mi élvezetet nyújthat ma az idős embernek ha történetesen csekélyke összegű a nyugdíja, és miért kellene örülnie annak, hogy kikerült az élet sűrűjéből? „Nem akarok odafigyelni! — írta levelében a cikkre reagálva egy nyugdíjas tanár. — Utazom a buszon, rendetlenkednek a fiatalok, egymást lökdösik, engem állva hagynak (negyvenöt évig oktattam hasonló korúakat az iskolában rendre, fegyelemre, udvariasságra, emberségre!) erre az arcomba nevetnek, kajánul és mutatják félreérthetetlenül, hogy talán nem is vagyok normális!... Elfordítottam a fejem, igyekszem oda se figyelni. Beszéljenek csak. Jobb ha nem veszem a szívemre. Lelki békém miatt. Mert azt szeretném mindenképpen megőrizni és csak úgy lehet manapság, ha egyik fülemen be, a másikon ki...” . Valóban csak így lehet? Sok jel mutatja, hogy igaza van ennek a nyugdíjas tanárnak, amikor elfordítja a fejét, igyekszik oda se figyelni, hogy elkerülje vérnyomásának felszökését, vagy talán a belsejében táplált ideálok összeomlását. Negyvenöt évig nevelte a fiatalokat. Mire is? Csalódottan kapkodja a fejét, amikor olykor szétnéz. De helyesen cselekszik-e? —ötlik fel bennem a kérdés akaratlanul is. Mert be lehet tapasztani a fület, be lehet hunyni a szemet, senki sem gátol meg bennünket abban, hogy bezárjuk otthon az ajtónkat és csak a függöny keskeny résén át tekintsünk ki a világba. El lehet zárni a rádiót, amikor híreket mond háborúkról és merényletekről, emberrablásról és terrorizmusról, de ez nem változtat a dolgok lényegén. Hogy így tudjuk csak megőrizni lelkünk békéjét, s fenntartani önmagunkban az egyensúlyt? De hát mi értelme lehet egy ilyen egyensúlynak? A passzivitás nem megoldás semmire sem, cselekedni kell, tenni, beleszólni a dolgok menetébe, figyelmeztetni, kiáltani, ha arra van szükség. Csak ettől lehet javulást remélni. Az idősebbek tanácsára, gazdag tapasztalatára szüksége van népgazdaságunknak, erőt jelenthet ez is a feladatok megoldásában. És éppen ma van erre a legnagyobb szükségünk, a kibontakozás útján társakra kell lelnünk, szövetségeseket kell találnunk, s közöttük az időseket, akiknek érett bölcsessége sok mindenre megtaníthat bennünket. Olyasmire, amiről gyakran megfeledkezünk. Tehát semmiképpen sem helyes szemet hunyni, elnémulni, fel kell inkább háborodni, a nemes harag, ha izgalomba is hozza a szívünket és egy kissé meglódítja talán a vérünket, többet használ mindannyiunk közös ügyének, a helyes út megtalálásának, mint a csigaházba való visszahúzódás, a magány tornyába való zárkózás. És talán éppen így találnánk meg azt a ma oly gyakran emlegetett lelki egyensúlyt, ami feltétlenül szükséges, ahhoz, hogy tovább lépjünk. Mert lelki egyensúly nélkül nincs politikai dinamizmus, nagyobb rugalmasság, amire feltétlenül szükségünk van; lelki egyensúly nélkül nem lehet hitele a reformnak, amely a szívós, hétköznapi aprómunkától lesz sikeres. Az idősebbek helyzetének, társadalmi megbecsülésének javításán való fáradzást is tekintsük a reform olyan aprómunkájának, amely közelebb visz bennünket az emberséghez. Illés Sándor A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA Gorbacsov és Reagan sétája a Vörös téren Közelebb jutottak a hadászati megállapodáshoz Dokumentumokat írtak alá a csúcs harmadik napján, az amerikai elnök a Lomonoszov egyetemen A külpolitikai helyzet A VILÁGSAJTÓ természetesen a moszkvai szovjet—amerikai csúcstalálkozóra összpontosítja figyelmét A szovjet tömegtájékoztatási eszközök részletesen beszámolnak Ronald Reagan minden egyes lépéséről, így bőséges ismertetést adtak a szovjet ellenzékieknek az amerikai nagykövetirezidencián történt fogadásáról is. A két vezető államférfit tárgyalásaik előtt vagy után, az úgynevezett „fotózási alkalmakkor" kérdésekkel „zaklatják” azok a szerencsés újságírók, akik a sok ezer tudósítóból a közelükbe kerülhetnek. Ezek a rögtönzött sajtóértekezletek ugyancsak nagy tálalást kapnak világszerte. Amikor kedden dokumentumokat írtak alá a két nagyhatalom képviselői a Kreml Vöröstermében Mihail Gorbacsov több érdemi megjegyzést tett. Elmondta, hogy a megelőző tárgyalásokon beható eszmecserét folytatott az amerikai elnökkel a kétoldalú kereskedelmi-gazdasági kapcsolatok állásáról. A szovjet pártfőtitkár hangoztatta: már régen bebizonyosodott, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok gazdaságilag független egymástól, ennek ellenére a két országnak együtt kell működnie, hiszen ez népeiknek és az egész világnak érdeke. A Zsenmin Zsipao, a Kuangming Zsipao és több más kínai lap az Új Kína hírügynökség jelentései alapján számol be a szovjet—amerikai csúcstalálkozó eseményeiről. Kiemelik, hogy — eltekintve az emberi jogok kérdésétől — Gorbacsov és Reagan megbeszélései komoly, tárgyszerű és baráti légkörben zajlanak. Az Új Kína jelentéseiben és ezek nyomán a pekingi lapokban is hangot kap az a vélemény, hogy az amerikai elnök a jelek szerint nincs tisztában a szovjet valósággal, nem utolsósorban azzal, hogy a Szovjetunióban miként vélekednek az úgynevezett emberi jogokról. A sajtó tálalásából érzékelhető, hogy Kína, amely az utóbbi években több alkalommal a belügyeibe való illetéktelen beavatkozásnak minősítette az Egyesült Államok magatartását és Kína címére intézett bírálatait, a szovjet álláspontot tekinti ésszerűnek az amerikaival szemben. v . NAGY TERJEDELEMBEN tájékoztatnak a moszkvai csúcsról az amerikai hírközlő szervek is. A tudósítások arra utalnak, hogy a találkozó a „disszidensekkel” elsősorban propagandisztikus célokat szolgált, és nem mozdította elő a csúcs érdemi munkáját. A tévékommentárok kiemelték, hogy a jelek szerint a két fél közelebb jutott a hadászati nukleáris fegyverek csökkentését érintő kérdések megoldásához. Fontos fejleménynek tekintették Amerikában a két védelmi miniszter újabb találkozót a csúcs keretében A CBS televízió többször is levetítette azt a rövid nyilatkozatot, amelyet Mihail Gorbacsov adott az amerikai újságíróknak a keddi tárgyalás idején. A szovjet vezető derűlátóan nyilatkozott arról, hogy még Reagan elnök hivatali idejében lehetőség nyílhat a hadászati fegyverek ötvenszázalékos csökkentéséről szóló szerződés aláírására. Hasonló nyilatkozatot adott Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter a CNN tévétársaságnak: lehetőség van arra, hogy „ősszel betakarítsák a mostani vetés eredményét". A The Washington Post szintén azt állapítja meg főcímében, hogy van haladás a leszerelési kérdésekben. A The New York Times viszont „korlátozott előrehaloásról” ír. MEGELÉGEDÉSSEL nyugtázzák a nyugatnémet lapok is, hogy fejlődés van a fegyverzet-ellenőrzési kérdésekben, de elgondolkodtatónak tartják Reagan elnöknek az emberi jogokkal kapcsolatos megnyilvánulásait A Süddeutsche Zeitung nem vitatja az elnök fellépésének őszinte indítékait, ám a lap szerint „úgy fest, hogy Reagan nincs tisztában azzal, már-már a végső határáig mentel annak, amit a Szovjetunió vezetőjétől elvárhat. Mert egy dolog a szovjet rendszer liberalizálását szorgalmazni, és síkraszállni az emberi jogok tiszteletben tartásáért, és megint más, ha valaki, mint Reagan, szovjet disszidensek előtt olyan követeléseket szegez a moszkvai kormányzat mellének, amelyek a kommunista rendszer önfeladásával egyenlők". A lap azonban egybeveti Reagan megnyilvánulását Nyikita Hruscsov hajdani jóslatával, amely a kapitalizmus küszöbeálló pusztulását jövendölte meg, s elmarasztalja az „iskolás módon való kioktatást”. A Westdeutsche Allgemeine Zeitung is ugyanerre gondol, amikor azt fejtegeti, hogy Reagan ugyanúgy foglya saját ideológiájának, mint Hruscsov volt első amerikai látogatása idején. Ugyanakkor „Gorbacsov főtitkár mostani reagálása merőben eltér a korábban hallott moszkvai propaganda szólamoktól: mértéktartó és önkritikus volt így a jövőben a nyílt párbeszédet kell meghonosítani. (A. J.) Moszkvai tudósítónk jelenti Bizakodó légkörben folytatódik a csúcs Moszkva, május 31. A csúcs harmadik napján Gorbacsov és Reagan ismét tárgyalt négyszemközt, együtt tettek sétát a Kremlben és a Vörös téren; az amerikai elnök ellátogatott a szovjet írószövetségbe és a Lomonoszov Egyetemre, felesége pedig Leningrád nevezetességeivel ismerkedett. Eközben a két vezető tanácsadói szinte egyfolytában tárgyaltak, külön a külügy- és a védelmi miniszterek is. Ismét borult az eredeti program: szerda helyett egy nappal előbbre csúszott a szovjet—amerikai dokumentum aláírása a Kremlben. A déli órákban a moszkvai televízió egyenesben közvetítette a rövid ünnepélyes ceremóniát, amelynek a főszereplői ezúttal — Washingtontól eltérően — a két külügyminiszter, valamint a szovjet kulturális élet és az amerikai tájékoztatás irányítói voltak. Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan csupán a háttérből figyelte, amint előbb Eduard Sevardnadze és George Schultz, majd Vlagyimir Zaharov és Charles Wiese az aláírásokat követően kezet ráz egymással. A három megállapodás közül az első közös kísérletet rögzít az ellenőrzés területén, a második bizalomerősítő intézkedés az interkontinentális, valamint a ten geralattjárókon elhelyezett ballisztikus rakétákkal kapcsolatban, míg a harmadik hároméves együttműködési és csereprogramról szól, a jövő évi kezdettel. A nap folyamán a két külügyminiszter egyéb kormányszintű megállapodásokat is aláírt, egységes rádiónavigációs rendszerek létrehozásáról, valamint a tengeren eltűntek kereséséről és mentéséről. Sevardnadze és Schultz továbbá jegyzéket cserélt azoknak az együttműködési irányoknak a kiszélesítéséről, amelyeket a tavaly áprilisi kormányközi megállapodás írt elő békés célú kozmikus együttműködés terén, valamint az 1973-as atomenergetikai tudományos-technikai együttműködés meghosszabbításáról. Két további megállapodás is született; az egyik a szállítás, a másik a halgazdaság területén. Ezzel — mint Gennagyij Geraszimov szóvivő jelezte — minden kész egyezményt aláírtak, több kidolgozott szerződés szentesítése nem várható. A keddi dokumentumok közül a bizalomerősítő intézkedés látszik a legjelentősebbnek, amelynek értelmében a két ország kötelezte magát, hogy a nukleáris veszélycsökkentő központokon keresztül értesítik egymást bármelyfajta stratégiai ballisztikus rakéta kilövésének tervezett időpontjáról, a kilövés és a becsapódás helyéről. A cél a véletlen nukleáris háború veszélyének a megakadályozása. A nukleáris robbantás közös kísérleti ellenőrzéséről szóló megállapodás célja az 1974-ben, valamint 1976-ban aláírt, de nem ratifikált atomcsendszerződések hatékony kontrolljának a kidolgozása. Az együttműködési egyezmény pedig az 1980-ban megszakadt és csak 1986-ban felújított szerződés kétoldalú tudományos, kulturális és egyéb kapcsolatok folytását rögzíti 1991-ig. Derűlátás A kremlbeli aláírásokat megelőzően kedden ismét négyszemközt találkozott egymással a két vezető, s az újságírók ezúttal is kaptak néhány percet. Elsősorban a leszerelési kérdésekről esett szó, s a két vezető válaszai egybecsengtek abban, hogy a stratégiai felezőegyezmény még Reagan elnöki terminusának ideje alatt megköthető. Gorbacsov kifejtette: „Erre a megbeszélésre már meghatározott előrehaladással érkeztünk, s úgy, gondolom, hogy ezeket a megbeszéléseket követően nagy előrelépés várható. Meggyőződésem, hogy ha az elnök úr hatékonyan gazdálkodik a megmaradt idejével, akkor még előkészíthetjük a stratégiai támadófegyverekről szóló egyezményt.” Reagan ehhez azt fűzte hozzá, hogy „nagyon elégedettet vagyok mindezek hallatán”, s megerősítette, hogy valóban sikerülhet az egyezmény. Gorbacsov az első, genfi csúcsra emlékeztetett, amikor holtpontra jutván Reagan azt javasolta, hogy csapjanak ököllel az asztalra, s ezt követően valóban sikerült eredményesen befejezni a találkozót. Megemlítette, hogy talán ez alkalommal is erre lenne szükség. Reagan egyébként feltűnően szűkszavú volt, és az amerikai tudósítók meg is kérdezték Martin Fitzwatert, nem beteg-e az elnök? A szóvivő azonban az elnök szemmel látható törődöttségét azzal magyarázta, hogy Reagan rosszul aludt. Ezt követően a két vezető visszavonult a négyszemközti tárgyalásokra, amelyek tartalmából Gorbacsov az aláírási ceremóniákat követő rövid interjú során a gazdasági együttműködésről folytatott eszmecseréket emelte ki. A főtitkár arra emlékeztetett, hogy a gazdaság a politikai kapcsolatok alapja, segíti a jobb megismerést, száműzi a sztereotípiákat, a gyanakvást, az előítéleteket. „Ha jók a gazdasági és a kereskedelmi kapcsolatok, az országok nagyobb mértékben függenek egymástól — s ha ez fennáll, úgy a politikájuk is előre jelezhető.” Gorbacsov szólt arról, hogy kritikával illette az elnök és a kongresszus álláspontját, az akadályok állítását az egészséges gazdasági kapcsolatok fejlődése útjába. Mint elmondta, az elnök egyetértett abban, hogy e téren előbbre kell lépni. Szóvivői értékelések A keddi megbeszéléseken, mint az egyébként a szóvivői tájékoztatókból is kitűnt, tehát a kétoldalú kapcsolatok és az egymás viszonyaiban való pontosabb tájékozódás állt az előtérben. Így az utolsó tárgyalási fordulóra, csütörtökre maradt a regionális konfliktusok megvitatása, bár mint a szóvivők jelezték, a munkacsoportokban áttekintették e témakört, s a külügyminiszterek is foglalkoztak a válságterületekkel. A csúcstalálkozó keddi fordulója után némileg eltért Geraszimov és Fitzwater értékelése a tárgyalások eddigi menetéről. Amerikai részről azt hangoztatták, hogy az elnök nagyon elégedett az elért haladással. „Véleményünk szerint egyelőre minden nagyon jól megy” — mondta Fitzwater. Reagan és Gorbacsov ezek szerint kedden „nagyon jól elbeszélgettek”, az elnök élénk érdeklődést mutatott a peresztrojka és a szovjet vezetés további tervei iránt, a főtitkár pedig megelégedéssel fejtette ki álláspontját ebben a kérdésben. A talány csupán az, hogy ez többé-kevésbé laza munkaprogram vajon nem az üresen zörgő amerikai tárgyalási csomag következménye-e? Kedden, a sajtóközpontban tartott tájékoztatón Georgij Arbatov akadémikus már érzékeltette, hogy kissé csalódott a washingtoni paksaméta kibontásakor. Geraszimov is elmondta, hogy a munkacsoportokban folyó tárgyalások alapján szovjet részről nem bánták volna, ha nagyobbat sikerül előbbre lépni, s az amerikaiak friss ötletekkel álltak volna elő. Akik nagyon nagy eredményeket vártak a moszkvai csúcstól, azok lehet, hogy csalódnak — fejtegette —, de akik a reális lehetőségekből indultak ki, azok érzékelik az előrehaladást. Ő is megerősítette egyébként, hogy a stratégiai felezőegyezmény aláírása még a jelenlegi amerikai adminisztrációval is lehetséges. Szakértői munka Mihail Gorbacsov szerint még a moszkvai találkozón is minden nyitott, intenzív politikai dialógus folyik minden problémáról, a szakértők éjjel-nappal dolgoznak a stratégiai keretmegállapodáson (ez afféle köztes egyezmény lenne, az ötvenszázalékos stratégiai nukleáris leszerelés terén rögzítené az eddig elérteket). Majd holnap meglátjuk — jelentette ki a főtitkár a Krémja adásában. A szovjet televízió híradója azt a jelenetet örökítette meg, amikor