Magyar Nemzet, 1988. július (51. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-02 / 157. szám

10 Bartók földi maradványai Csillag Erdély egén Franciaországba érkeztek Emlékezés Szilágyi Domokosra (MTI) Bartók Béla hamvai a zeneszerző két fiának, Bélának és Péternek a kíséretében péntek este megérkeztek az európai szárazföldre. A Queen Elisabeth II. óceánjáró 18.30 órakor állt meg Cherbourg kikötőjében. Az északfrancia városka kikötőjében és főterén a francia trikolor mellett ott lengett a piros-fehér-zöld magyar lobogó. A hajóról elsőként Bartók Béla és Bartók Péter lépett partra. A francia állam képviseletében Olivier Stirn idegenforgalmi miniszter, Louis Gautier, a kulturális miniszter zenei főtanácsadója és Jean-Pierre Godefroy, Cherbourg polgármestere fogadta őket. Magyar részről Szathmáry György párizsi ügyvivő, Précsényi Árpád konzul és Berényi Pál, a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt jelen az ünnepélyes fogadtatáson. Az ünnepi díszbe öltözött kikötői épület északi szárnyában kis emelvényre állították az egyszerű acélládát, amely Bartók Béla hamvait tartalmazza. A Cherbourg polgármester üdvözlő szavai után a városi zeneiskola énekkara Bartók-kórusművekből énekelt. A XX. század egyik legnagyobb zőzeneszerzőjének életművét Camille Roy zenetudós, a kulturális minisztérium főfelügyelője méltatta. A franciaországi Bartók-emlékbizottság elnökeként Gergely János professzor beszélt a Bartók-művek franciaországi hatásáról. A nagy fiát hazaváró magyar állam nevében Szathmáry György ügyvivő mondott rövid beszédet. Egy jól időzített kiadványról Ha könyvkiadásról esik szó manapság, egyébről sem hallunk, mint üzleti szempontról, sikerhajhászásról (minden áron), és persze haszonról, pénzről. Ha akad példa mindennek az ellenkezőjére is műröm felmutatnunk. Bartók hamvainak hazaérkezése napjára időzítve jelenik meg egy szerény,mégis elegánskönyvecske Kraurer Dóra szép rajzával a címlapon). Sumonyi Zoltán költő ,,Tiz ‘Bartók-levél" című versciklusa. A valódiBartók-levelek (e mélységesen humánus ikerdokumentumok) szövegét blank versben tolmácsoló, szép költői teljesítmény azzal vívja ki figyelmünket,hogy ritka önzetlenségre, összefogásra és gyorsaságra ihlette a kiadvány valamennyi létrehozóját. A költő és a grafikus lap szerzői honoráriumról mondottle, a Magvető Kiadó az őt illető jogokról és a szedés áráról, s a FER nyomdaüzeme ingyen végezte a nyomást, az AkadémiaiKönyvtár hasonlóképp vállalta a terjesztést.Mindezt pedig ,egy díj kiadói kisvállalkozásszervezte és hozta tető alá: s a Molnár Imre vezetésével működő Tinódi Könyvkiadó, amely — talánezek után már említeni semkell — szintén fontosabbnak tartotta a jó ügyet az üzleti haszonnál. “Úgy látszik, így is lehet. (nádra) Sumonyi Zoltán A „tizedik”Bartók-levél Zádor Jenőnek — Hollywoodba 89 Riverside Drive Saranac Lake, N. Y. 1945. július 1. ... Magyarországról rendkívül lesújtó hírek érkeznek: pusztulás, borzasztó ínség, káosz [minthogy nagyszámú újság — nyilván az orosz nagykövetség útján — kerül Pestről egy itteni magyar szerkesztőségbe, és azok hamar „facsimile” reprodukálva hozzák; s egy-két magán hír: árva, puszta ország!]. Amint én látom, most gondolkodni sem lehet még visszatérésünkre. Nem is volna mód reá, se szállító eszköz hozzá, se engedély [orosz]. De még ha volna is, ajánlatos megvárni, fordul-e a sors folyó. Tudjisten, még hány évig tart, amíg az ország így-úgy talpra áll, ha így lepusztult (és hogy talpra áll-e tényleg?). Pedig szeretnék menni már! — Dt végleg .. ZENEI JEGYZETEK Nyári vendégművészekről A KING'S SINGERS társulat talán minden eddiginél népesebb közönséget vonzott budapesti hangversenyére: a Budapest Kongresszusi Központ zsúfolt nézőtére elragadtatással hallgatta régi — bárösszetételében már némiképp módosult — kedvenc együttesét és annak minden megmozdulását — kezdve a magyar nyelvű műsorismertetéstől egészen a produkció valóban magas színvonalú megvalósításáig — kitörő lelkesedéssel kísérte. Anynyi kétségtelen, hogy a személyi változás nem érintette az együttes előadásának minőségét. A társulat jelenlegi tagjai: Jeremy Jackman, Alastair Hume, Bob Chilcott, Bruce Russel, Simon Carrington és Stephen Connolly. Valamennyien rendkívül muzikális — ha hangbeli képességeikkel nem is kiemelkedő — énekesek, és ami a legfontosabb: remek hallással rendelkező kamaramuzsikusok. Műsoruk századokat ívelt át, a nagy angol madrigálkorszaktól a Beatlesek örökzöld dalainak soráig, nem hagyva ki a közelmúlt és a jelen angol klasszikus szerzőit sem a válogatásból. Ezen a hangversenyen nem húzódott határvonal komoly- és könnyűzene között. A közönség soraiban helyet foglaló fiatalok ugyanolyan elmélyüléssel és őszinte tetszéssel hallgatták William Byrd mívesen finom dalait, mint amilyen lelkes átéléssel fogadták a néhány éve itt járt Peter Maxwell Davies zenéjének kedvelői a virtuóz Glenn Millerfeldolgozást. Vajon tudatában vannak ezek a kedves, jó humorérzékű, tévedhetetlen stílusismerettel rendelkező angol énekesek a misszió jelentőségének, amit betöltenek? FÖLDES ANDOR volt a vendége a Rádiózenekar hangversenyének a Vigadóban. A világhírű zongoraművész régóta nem járt nálunk. Ezúttal karmesterként mutatkozott be. Beállott hát ő is azoknak a hangszeres művészeknek a sorába, akik pályájuk csúcsára érkezve úgy találják, nem elég számukra a maguk instrumentuma, egy egész zenekar irányítására vágynak. Hogy csak a hamarjában eszembe jutó virtuózokat említsem: David Ojsztrah és Yehudi Menuhin, Pablo Casals és Msztyiszlav Rosztropovics, Anda Géza és Vásáry Tamás tartozott, tartozik e sorba. Földes Andor minden tekintetben méltó hozzájuk: akárcsak amazok, ő nem látványosságra törekszik, hanem arra, hogy a zenekar megszólaljon és híven szolgálja a zeneszerzőt, akinek művét megszólaltatja. Mozart K. 453-as G-dúr zongoraversenyét természetesen a zongora mellől irányította Földes Andor. Csodálatosan szép zenekari hangzást produkált az együttes és a szólista — talán kissé túlzott aggályossággal — ügyelt arra, hogy szólama csupán első legyen az egyenlők között. Főképpen a megindítóan személyes hangú középső tételben éreztem a zongorát tárgyilagosabbnak, mint azt a zenei anyag kínálta. Illúziót keltett viszont a két szélső tétel A finálé vígoperai szellemessége helyenként a Cosi fan tutte világát idézi elénk. Mendelssohn ■ Szentivánéji álom-szvitje volt a hangverseny második és egyúttal befejező száma. Földes Andor gondosan, plasztikus és csakis a lényegre szorítkozó mozdulatokkal vezényelt. A zenekar jól követte irányítását és a szép részletekben bővelkedő, magas színvonalú produkció kedvező összbenyomását csupán két — ettől az együttestől nem megszokott — szépséghiba árnyékolta be: a Nyitány kezdeténél nem egyszerre belépő fúvós szólamok és a Notturnót befejező, alacsonyan intonáló hegedűik. Pándi Marianne Magyar Nemzet Az erdélyi magyar irodalom hősei közül többen is maguk választották a halált, s bizony ezeknek a választásoknak jelképes értelme van. Jelzik, hogy az elme és a szív nem bírja tovább az idegeket őrlő küzdelmeket, a mindennapi megaláztatásokat, az ismétlődő kudarcokat. Az ötven esztendeje született Szilágyi Domokos önkéntes halála is ilyen messze kiáltó panasz és figyelmeztetés. A jelképes értelmű erdélyi magyar sorsok üzenetét teszi teljesebbé és még sötétebbé. Pedig költészete milyen belső biztonsággal és messzelátó tervekkel indult. Az avantgarde nyugtalansága — nemcsak a szabad forma, a vakmerő szóképek, hanem mindenekelőtt a lázas és nyugtalan költői érdeklődés, vállalkozó kedv és szenvedély új jelenségnek tetszett az erdélyi magyar költészetben a hatvanas évek elején. A személyes sors nehéz élményei és a közösségi történelem semmivel sem könnyebb tapasztalatai mégis beárnyékolták az ódákat és himnuszokat. Szilágyi Domokos költészetét mindinkább korunk tragikus felismerései szőtték át, verseinek poétikáját, nyelvét a belső vívódások drámája szabta meg. Ellentmondásos érzések küzdelméből alkotott költői szintézist, az egymásnak feszülő Indulatokból próbált rendet teremteni. Azt a művészi igényt és poétikát érvényesítette, amelyet hagyományosan Bartók Béla neve jelez. Az avantgarde elszánt kitörési kísérlet volt Szilágyi Domokos számára: a hagyományos esztétikai elvek, szépségeszmények feladásával próbált új közösségi művészetet teremteni. Valójában új költői magatartást, amely a hagyományos esztétikummal radikálisan szakítva kereste a költészet mai hivatását. Szilágyi Domokos nem „szép” és „formás" verseket akart írni, nem „vallomásos lírára” törekedett, hanem arra, hogy minél pontosabban fogalmazza meg személyes, egyszersmind közösségi helyzetét, közérzetét, s minél pontosabban írja le magának a költészetnek megváltozott szerepét, alakuló lehetőségeit. Ezért vett kihívó módon „búcsút a trópusoktól”, a szóképektől, a lírai vers hagyományos eszközeitől és díszeitől. Szójátékokból, nyelvi ötletekből, idézetekből, tipográfiai megoldásokból , építette fel a költeményt A szerkesztett vers alkotó elemei különös feszültségbe kerültek egymással, a felhasznált szövegeket ironikus idézőjelek vették körül. A saját és az idegen szöveg parafrazálta egymást, s ennek a parafrázisnak gyakran ironikus értelme volt Szilágyi Domokos arra tett kísérletet, hogy másfajta talán erőteljesebb kihívást és vonzást mutató költészetet állítson a régi helyére. Az irónia mögött gyakran moralista rejlik, aki azok ellen a sokkoló hatások ellen védekezik így, amelyek érzékeny költői tudatát érik. A moralista igény a költészet áthangolását ígérte. A lírát akarta közelebb vinni a köznapi léthez, a költő hagyományos szerepét próbálta visszavívni. Az iróniával védett morál azonban, úgy tetszik, védtelennek bizonyult a lélek eredendő szorongásával szemben, amelyet újra meg újra felidéztek a kisebbségi létben szerzett súlyos tapasztalatok. Az ironikus moralista nagy vállalko-zásokba fogott, a szkeptikus bölcselő azonban mind többet s mind keservesebben vívódott a halál vagy az elnémulás kísérteteivel. Ahogy megsokasodtak a búcsúversek, a rekviemek, a siratók, úgy vált mind zengőbbé és dallamosabbá a nyelv és a forma. Szilágyi Domokos, aki korábban a költészet hagyományos díszeitől búcsúzott, most a világtól s az élettől búcsúzva olyan zengéssel keltette új életre, a költőiséget, a muzsikát, mint korábban talán soha. A régi magyar költészet vagy a nyugatos líra elégikusan fájdalmas hangzását szólaltatta meg tiszta és telt zenei hangokon. Kereste az egyszerűséget, személyes és történelmi sorsának hálójából azonban nem bírt szabadulni, s végül önmagát dobta oda áldozatul. „Erdélyi csillagok'’ — ezt a címet adták az Erdélyi Helikon írói annak a könyvnek, amely az erdélyi múlt magyar hőseinek emlékét örökítette meg. Ilyen csillag a sötét ragyogású erdélyi mennybolton Szilágyi Domokos emléke és költészete is. És próbára tevő időkben a csillagok biztatják arra az embert, hogy emelten tartsa a fejét. Pomogáts Béla ★ Kevesen tudták, érezték és fogalmazták meg előre, olyan hidegen-tisztán az ellobbanó alkotói élet idő előtti végét, mint Szilágyi Domokos erdélyi költő, aki ötvenéves lenne, ha a neve után nem irváná oda a tényrögzítő irodalomtörténet a második évszámot is: 1038—1976. Harmincnyolc évesen írta az öregek könyvét és amire megjelent, már be is teljesült jóslata, nem „hibádzott" többé a második évszám kegyetlensége sem. Ez a „hibádzás" szó őriz valamit a „hibából", mintha fájdalmas öniróniával valaki — talán a költő kétségbeesett önmaga — hibásnak érezhetné magát azért, hogy minden logikus következtetés ellenére, még akkor is folytatta azt a furcsa befejezhetetlenséget, „az életet", amelyet mindaddig végtelennek hisz az ember, amíg nem zárja le a második évszám. Azt is jól tudta, hogy az időbeli és helyhez kötött térbeli végei között, költő számára, csak az alkotás végtelen. A sors bőkezűen megáldotta a védekezés lehetőségével: a művészettel. Védekező, művészete — a kétségbeesésig végiggondolt logikai következtetéseket feloldó irónia és a lírai asszociációk szabadsága — megmentette attól, hogy valamilyen hétköznapi illúzióval becsapja költészetét, megalkuvóan lemondjon az abszolutum igényéről. Ezért nem meglepő, hogy sokan nem értették. „Úgy látszik, némi támogatásra azért szükség volt — emlékezik vissza Kántor Lajos, a Korunk című kolozsvári lap szerkesztője. — Amikor Balogh Edgár mint főszerkesztőhelyettes végül is beadta a derekát, s beleegyezett egy-egy Lászlóffy Aladár- vagy Szilágyi Domokos-vers közlésébe, nemegyszer megkérdezte tőlem: mikor fognak olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Gáli Ernő nem így kérdezett; gyanakvóan rám nézett, majd megszólalt: — „Mondd valóban jók ezek a versek!” Azóta már mindnyájan elismerően említik tanulmányaikban a költőt. De akkor... Hát akkor ez valahogy így alakult: „Kedves Bátyám — írta Szilágyi Domokos Méliusz Józsefnek 1961-ben — (...) Borzasztó nagy bajok vannak. (....) Kiderült, hogy a kötet, jelentős, csak. Kimaradt persze, a Tücsök meg a hangya, a Nehéztüzérség, a XX. század, az Ünnepek, a Jus primae noctisnak csak a végét kell átírni, merthogy ne a holdról csüngjek, hanem valami modernebb dologról (gondoltam fogasra, akasztófára, lámpavasra, még nem döntöttem, melyik a rokonszenvesebb halálnem, a morfium mégis kellemesebb, de arról nemigen lehet csüngni), kimaradt a Vasöntők (ha ezt elolvassák a kohászok, nem mennek be többé dolgozni), a Lányok az autón függőben (mint elvont pacifista), aztán kimaradt egy csomó kisvers és nagy ricsaj támadt a Hegyek, fák, füvek körül."„■ Egy másik Szilágyi’ Domokoslevélben, amelyet „Műhely, hej! XX. sz-ban" megjelöléssel küldött ugyancsak Méliusz Józsefnek, a következőket írja: „Megérkeztem gyászlépésben, s első este azon csodálkoztam, hogy már 12 órája itt vagyok a városban s még senkitől sem kértem kölcsön. De aztán meglett az is. Aztán sürgősen kimentem Szászrégenbe, ott egy festő barátomnál laktam és jártam ki Alsóidecsfürdőre. (__) Két hét múlva visszavitorláztam és elkezdtem lakni a filharmónia irodájában (...). Gondoltam befekszem dögleni az ideg és elmére, de előbb pénz kellett, hogy ne legyek van árva, hogy ne legyek van árva (...), így összejöttem Sütővel, fölrakott az Új Élet Moszkvicsára, s mentem a kies vidékre szemlélni az új életen Riportoztam 18 táj napidíjért, míg kiderült, hogy 18-ból nem lehet megváltanom a világot, sőt még magamat sem. Akkor átmentem Hajduhas Győzőhöz (Pandur Victor), merthogy azóta, beletesz az áprilisi számba (....) És akkor uraim, segítségemre jött a képzőművész szövetség elnöke, Camil Ressu, és sürgősen meghalt és erre Székely János diadalmas csataordítással rögvest és tüstént odaírta motteau gyanánt, hogy C. R. Emlékére. Győző, persze megígérte, hogy ad előleget, de egy frászt. Viszont megért mindent, hogy láttam őt csárdást táncolni, nemzeti, sőt nemzetközi röhej. (....) Aztán népdalok következtek. Én kinyilatkoztattam, hogy a világirodalom legszebb sora ez: Megvert az úristen de nem fáj." Pedig ebben az időben, a Ballada éjjel című versében még azt írta, hogy „Szeretnék élni 2000-ig". Aztán amint az évek teltek, sűrűsödtek a panaszok: „Átment a kötetem, persze kiherélve. (...) Én csak egy sorhoz ragaszkodtam (egy ciklusból: „Mária, könyörögj érettünk"), és persze épp ezt akarták kidobni." Majd egy másik levelében: „Húzzuk, amíg bírjuk, s aki hátul jön, csukja be az ajtót." Az eddig már megjelent és a még kiadásra váró kézirataiból, leveleiből nagyon is érthető monográfiát lehetne írni arról, hogyan jutott el oda a költő, hogy 1916. október 27-én két búcsúlevelet írjon magyarul és egy végrendeletet románul. Adig is, mi maradjunk a költészeténél: „S végül mégiscsak úgy lesz, nem leszünk, tehát nem tagadtathatunk", de bármilyen tisztán és világosan látta a jövőt, egyben tévedett. Azt írta az öregek könyve 493. sorában: „A felnőttek előbb-utóbb el fognak feledni." Ágoston Vilmos Szombat, 1988. július 2. Az azonosságvállalás (tér)útjai AZ UTÓBBI KÉT ÉVBEN népszerű és örvendetes hagyománynyá váltak a Pesti Vigadó „héber dallamok” estjei, s a maguk helyén — tehát a kultúrában —, azokat a folyamatokat is tükrözték, amelyet magyar „zsidó reneszánsznak” szoktak nevezni. Azt a sokszálú törekvést, amely a vallási élet keretein kívül is keresi az azonosságvállalás formáit. A kitáruló nyilvánosság azokra a funkcionális zavarokra is fényt vet, amelyek — természetszerűen — ezeket a tragikusan megszakított, majd évtizedeken keresztül elfojtott és összekuszált mozgásokat ma kísérik. Ha álszeméremből, vagy valamely rosszul értelmezett kegyeletességből hallgatnánk róluk, mi magunk becsülnénk le azt az emberi történelem hosszú időszakában munkálkodó szellemi erőt, kincset, amelyet a zsidó kultúra képviselt, és hitünk szerint képviselnie kell. "A nagyközönség elé került héber dallamok eleinte kizárólag a Goldmark-kórus liturgikus és folklórfeldolgozásaiból álltak, továbbá kántorok imaénekeiből. Szépek, egyszerűek voltak ezek a programok, mert művészi színvonalon tolmácsolták az értékeket, a magas művészetbe homogenizálódott történelmet és az arra válaszoló érzelemvilágot, amely nemcsak a zsinagógák gyérülő népére, de az egész emberiségre, tartozik. Tehát a nyitást, a feloldást, a kultúra megismertetését szolgálták. Folytatásként olyan klasszikus szerzők darabjai is bekerültek a műsorba, akiket a zsidó dallamkincs ihletett alkotásra. E műveket az Operaház énekesei adták elő, magas színvonalon, de az élmény azonosnak hatott a kántorok műsorával — ékesen bizonyítván a közös nyelvet és indíttatást, amely a pódiumot és liturgikus művészetet összekapcsolja. Még később a Vigadó színpadán megjelentek a Talmud Tórák aranyos kis nebulói is. Jelezvén a szociológiailag releváns tényt, hogy a Vigadót zsúfolásig megtöltő szülők gyermekeikben is folytatni kívánják a sors- és azonosságvállalást. Igen fontos, talán a művészeti szempontoknál is fontosabb ez a jelenség. Helyesek ezek a gyerekek, de mindez már nem tartozik a művészet birodalmába. A Vigadó színpada azonban a művészet fóruma. Helyesebb lenne, ha ezek a hangocskák a vallási és a közösségi élet bensőséges, kiépítendő tévéi,ben szólalnának meg. Ha lehet, a legutóbbi koncerten ez a zavar, a fátiytévesztés, csak fokozódott , PEDIG MILYEN FELEMELTEN indult. A pesti közönség számára új művek, Ravel és Sosztakovics kompozíciói hangoztak fel Kincses Veronika, Farkas Katalin, Mészöly Katalin és Rozsos István nagyszerű előadásában. Szervánszky Endre zongoraciklusának ősbemutatója revelációnak számított. A magyarországi zsidó folklórt bartóki módon feldolgozó kompozíció — negyvenévi Csipkerózsika-álom után — megérdemli, hogy bekerüljön a pianisták repertoárjába. A kántorok is kitettek magukért. Fekete László — tehetsége érik, mint a jó bor — alkalomról alkalomra új és liturgikus melódiákkal ajándékoz meg. Ezúttal egy másik oldaláról is bemutatkozott: remek humorral és színészi megjelenítő erővel adott elő jiddis ’énekes történeteket. A felívelő műsort Tóth Emil főkántor produkciója törte meg. Miután jól ismert csodálatos hangján elénekelt egy imát, minden átmenet nélkül rágyújtott egy ivrit slágerecskére, olcsó, tapsra utazó eszközökkel, mintha ő maga tényleg slágerénekes lenne, és nem a közösség fájdalmának és örömének méltóságteljes szószólója Isten előtt. Az Anna Frank Gimnázium tanulói, a hozzájuk csatlakozó iskolás és óvodás gyerekekkel, és néhány szülővel, Anna Frank Ifjúsági Kórus és Zenekar hangzatos néven vendéglátós ritmusok és frazírozás kíséretében purimi, hanukai és más jeles alkalmaikkor szokásos dalocskákat adtak elő héber és ivrit nyelven. Egy műsorban léptek fel professzionális művészekkel, így kénytelnek vagyunk magasra emelni a mércét. Ez utóbbi produkció, művészi színvonalát tekintve — félve írom le az igazságtalan igazságot —: tévedés. Igazságtalanság, hogy ezeket a kedves gyerekeket nem iskolai, vallási ünnepségeken szerepeltetik, hanem operaénekesekkel. De a közönség reagálása is furcsa: egyforma lelkesedéssel tapsolták meg a Kossuth-díjas művész nagy felkészültségű, megrázóan szép produkcióját és a helyes, kiskaped- fis fiúcskát, akit az énekszáma alatt juszt sem lehet rávenni arra, hogy a mikrofon felé forduljon. " VESZÉLYES ÖSSZEKEVERNI a szociológiai igazságot, ügyet és feladatot, a művészi igazsággal, üggyel, feladattal. Fel kell ismerni, hogy a kisebbségi sors, a nagy tragédia máig ható árnyéka nem ment fel a színvonal tartása alól. Sőt: kötelez az ebből fakadó igazságok legmagasabb fokon való közvetítésére. A lehetőség és igyekezet, hogy a nyíltság időszaka hajnalán a magyar zsidóság is kilépjen szűk, szellemi gettójából könnyen afelé sodródhat, hogy ezt a gettót magukkal, magukban hurcolják a szélesebb, nyitottabb szabadság tereibe is. Ez pedig végzetes tévút és nagy kár lenne. A tisztázatlanság — amelyet ez a műsor is hűen föltárt — nem megold, hanem elföd-fojt. Pedig — akár minden művészetnek — a megoldás békéjének a reményét, messzi fényének legalább a derengését kellene elhoznia hozzánk. Kőbányai János Csehszlovákiai magyar esszéírók A pozsonyi Madách Kiadónál a napokban jelent meg Hagyomány és megújulás címmel a csehszlovákiai magyar esszéírók munkáiból összeállított könyv, mely a korábban megjelent Szlovenszkói Küldetés (Csehszlovákiai magyar esszéírók 1939—1945) című antológia időrendi folytatása. Az 1948 és 1988 között megjelent munkákból, a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar írók eszszéiből, tanulmányaiból, publicisztikai jellegű írásaiból válogattak a szerkesztők, elsősorban a hagyományokra, a gyökerek kérdéskörére összpontosítva. Vizsgálták a cseh és a szlovák irodalom hatását is a kisebbségre. (d. i.) Féner Tamás „... és beszéld el fiadnak...” című fotókiállítása látható a berlini Magyar Kultúra Házában. A tárlatot tegnap, pénteken dr. Hermann Simon, a berlini zsidó hitközség elnöke nyitottameg.. . Justh Zsigmond művelődéspolitikai törekvései címmel, az író születésének III. évfordulója alkalmaitól. Jelent meg Békéscsabán Gálos Magda tanulmánykötete. A szerző elemzi Justh Zsigmond századvégi kísérletét a Műpártoló Egyesület létrehozására, bemutatja a földbirtokos-író kapcsolatát a parasztokkal, s értékeli Just sikeres parasztszínház-alapítását. Az új Justh-kötet egy békéscsabai könyvsorozat első darabja, s másfél ezer példányban látott napvilágot. Az Új Auróra kiskönyvtár eme első kötetét rövidesen két újabb követi: Pomogáts Béla Juhász Ferenc eposzait elemző Mindenség és történelem című tanulmánya, valamint — Bartók Béla hamvainak hazahozatala alkalmából — egy új Juhász Ferenc-költemény, A hazatérő halott. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola arany oklevelet adományozott Földes Andornak, a Svájcban élő , világhírű magyar zongoraművésznek, aki 1932-ben szerzett diplomát a főiskolán. Az elismerést — ünnepélyes keretek között — pénteken Soproni József rektor adta át. DŐLT SOROK Anna Margit túlélő bábjairól Századunk történelmében olyasmi válhatott valósággá, amihez a szótárak alig rendelkeznek szavakkal. Az utókor meg is fogalmazta: a haláltáborok után már nem lehet többé költészet. Súlyos ítélet, mégis csupán eufémisztikus metaforává szépíti, ami megtörtént. Nem is lehet szó szerint értelmezni. Nemcsak a költészetre, de akár a festészetre is vonatkoztatható a kétség. Mert nem a műfajok érvényességéről, hanem az azok műveléséhez szükséges morális hiányról beszél az. • Érthető az a törekvés, amely a művészetek számára vissza szeretné nyerni a művelésükre feljogosító emberi méltóságot. Anna Margit életműve erre a művészi-etikai törekvésre az egyik legszebb példa, sAz ő festészete, de a Jókai klubban most kiállított grafikák is azt kísérlik meg, hogyan szabadulhatunk úgy a belénk költözött iszonyattól, hogy közben lelkünkben nem hárítjuk el az igazságot. Az ő képi mitológiája a bábok szimbolikáját használja. Úgy fejti ki magából a halál mérgeit, hogy a képek bábuvilágába mégis átkerül maga az élet költészete. Kevesen tudják ilyen maradéktalanul igazolni és cáfolni egyszerre Adorno idézett tételét. Anna Margitnak sikerül bábuiba szorítani énjének halott részét, de úgy, hogy közben a festett, zsákra rajzolt babák — ha melankolikus élettel, de mégiscsak élettel telítődnek. Pygmalion mítoszának igaz, megtörtént huszadik századi változata Anna Margit művének. (szegő)