Magyar Nemzet, 1988. szeptember (51. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-22 / 227. szám
Csütörtök, 1988. szeptember 22. A HÉT FILMJEI Sír az út előttem, bánkódik az ötven’ A bukovinai székely népdal fájdalmas sorát választotta filmgigásza címéül Sára Sándor. Jól választotta. Bár e székelyek dalolhatták volna így is: Sír az út mögöttem... Elbeszélik most, mintegy százan, elbeszélik, mennyire sír az út mögöttük: időben kétszáz-valahány esztendőt, térben meg a székelyföldi Mádéfalváról Bukovinába, onnét a Bácskába, Bácskából ki merre látott, végül a megmaradók Tolna—Baranyába. A megmaradók, igen. Sokakat siratnak ezen a megrázó-megdöbbentő feledhetetlen filmóriáson át, szám szerint mégis csak negyvenkettőt (de miért írom: csak? Hiszen, ha egy is, egyetlenegy oktalanul, merő gyűlölködésből halt meg, több az már minden soknál!), akiket összeszedtek közülük, elhajtottak, mint vágóállatot, hírük sem maradt. Rögös voltaz útja a filmnek is, sima nem lesz ezután sem. Munkamódszere Sárának az s2hetett, hogy a máig (tegnapig) élő szemtanúkat, szenvedést szenvedőket fölkereste, kikérdezte, s azok elmondták, ami velük történt, ami másokkal, amit tudtak, amit hallottak, amit nem feledtek, pedig nagyon is felednék!Ők elmondták, Sára filmre vette, közben (elmondta egyszer) egyre sokasodott, gazdagodott a megörökíteni való, aztán gyúrta-szaggatta, hogy valami egésszé kerekedjék. Ehhez előbb fölaprítania kellett az emlékezéseket Oly sokan mondták ugyanazt, bár mégsem egészen ugyanazt: ki-ki a magamegszenvedte igazságot adta Sára elébe. Meglehet, ha a néző hozzáfog a négy, egyenként sem rövid rész megtekintéséhez, eleinte úgy érzi, mindent kétszer mondanak, mindent többször mondanak. Javaslom, tartson ki mégis, aki így érez; kiderül, hogy ez amódszer nem esetleges, nem nézőbosszantó, nem hevenyészett, hanem nagyon is sokatmondó. Kazal ez a film, a Sir az út előttem, kazla-e az életélményeknek, sokasok hasonló szálnak? Vagy inkább bozót, sűrű vadon a történelmi aprószenvedéseknek? Nem kicsinylem őket az apró jelzővel, csupán a magam következtetése késztet magyarázkodásra; következtetésem a bizonnyal föl-, ágaskodó akadékoskodásokra: ez így nem történelem, a história fölülemelkedik a részleteken, s átpillantását vágyja az egésznek. Ezért mondom szívesebben bozótnak, amit lát és hall a néző, ha kitartó türelemmel végignézi ezt a kétszáz-valahány esztendőt, benne is részletesebben, aprólékosabban az utóbbi harmadrészt. A történészek odafönn vannak a magasban, fák lombját látják, lentebbi pucér törzsüket, lábuknál az áthatolhatatlan bozótot kevésbé vagy egyáltalán nem. Ezt a burjánzó bozótot kutatta s örökítette meg Sára (korábban más történelmi kor és helyszín, második világháború, Don-kanyar sűrűjét figyelte, s a Párbeszéd művi kudarca, amelyről a Magyar Nemzet szombati száma vette le a leplet, kedvét nem szegte), s jól tette. Nemcsak azért, mert a túlélők egyre idősebbek, s így az idő sürget: az eleven emlékek el ne veszenek. Azért is, mert ebben a történelmi részben bizony az egész (huszadik századi, sőt: a korábbi másfél száz esztendei) história mélyáramai tárulnak föl. Ősi jussukat vélték védelmezni a szabad székelyek, országhatár védelmére odatelepedettek, az egykori kor királynői védparancsával szemben. Fegyverbe szólították őket, noha békeidőben. Mert megtagadták a fegyveres szolgálatot, csak valódi veszedelem idejére ígérve ezt, fegyvert fogtak rájuk és sokukat lemészárolták (százakat), az élve maradtak több ezren Moldvába menekültek, át a Kárpátokon. Tíz-húsz évnyi bujdosás után letelepedtek, falvakatalapítottak. Elmondják a filmen: egy ideig békében éltek ezen a vidéken különféle eredetű népek (vagyis nemzetiségek): oroszok, románok, ukránok, zsidók, németek, székelyek. Az iskolában — heti két „német” nap kivételével — ki-ki a maga anyanyelvén tanulhatott.. Az első áttelepülések még a múlt század végén kezdődtek, főként az Al-Duna vidékére. Az első világháborúban a bukovinai Sír az út előttem székelyek fölött ide-oda járt a front, de még megvoltak valahogy, hanem aztán az új uralom egyre kevésbé viselte, tűrte mindazokat, akik nem az uralkodó nép fiai és leányai. A tanárnő is csak románul tudott, a pap nem mert magyarul prédikálni. (Némely székely családban német nevet adtak az újszülötteknek, hogy ne lehessen románosítani.) Amikor aztán Észak-Erdély — s vele a Székelyföld — ideiglenesen újra Magyarországhoz tartozott, többféle okból megkezdődött a ki- és áttelepítés. Odahagyták, amijük volt, s kezdhették az életet elölről, csakhogy nem épp jó helyen. A Bácskába telepítették őket, ahol jó volt ugyan a föld, de szerbek lakta, s ott, akkor a szerbeket (meg a zsidókat) üldözték el otthonukból. Három év, ha eltelt, menekülhettek a székelyek újra. Sírt az út előttük, sírt az mögöttük is, s kétfelől, árkon túl, bokrok vagy kazlak alatt temetetlen holtak. Fájó emlékezésük csakugyan mint szövevény: csendőrök és „partizánok”, szerbek, magyarok, németek, oroszok között hozták-vitték a bánatukat és egyre kisebb motyójukat; akadt, aki segített rajtuk, más ok nélkül is rájuk támadt, akadt, ki befogadta őket, mégis lettek földönfutók szinte valamennyien. S az a feledhetetlen negyvenkettő nem került elő sosem. Amennyit elmondtam, talán fele a történetüknek, s most tartozásomat illő teljesítenem. Véleményt mondanom, miért győződtem meg arról, hogy ez a szaggatott, szövevényes, újra meg újra hasonló zokszavakból összeácsolt hatalmas filmépítmény éppen így, ezzel a már-már elviselhetetlen buja bőséggel hat a nézőre szívszorítóan. Ha figyel valaki, hamarosan összeszorul a szíve, kiszárad a torka, könnyes lesz a szeme, sok századévnyi szenvedés halmozódik s tör fel, lávaként szinte. Történelmi hitelét az elbeszélésnek ez a sokaság adja, nem egy-egy részlet, a kazal, s nem a szál, a bozót, és nem egy-egy inda. Érdekes: még a tévedések is hitelesítő erejűek így. Aki arra vél emlékezni, hogy Horthy Miklós a miniszterelnöknél (ki korábban Teleki Pál volt) nagyobb úr Mindszenty bíboros szavára hagyta sorsukra a bujdosó székelyeket, aki ezt mondja, annak nagyon kellett félnie, nem egyszer, hanem sokszor. A félelem, a kiszolgáltatottság összemarkolta a korokat, az éveket. S aztán is eltartott még egy darabig. A szétszéledetteket végül mégiscsak letelepítették, elbujdosott vagy elűzött németek helyére, melléjük áttelepített szlovákiai magyarokat, nyugtuk nem volt még jó ideig. Lett a szegény székelyből juttatott földje okán kulák is, bujdokoltak az emberek az erőszakos agitátorok elől s csak akkor „írtak alá”, hogy közös gazdálkodást vállaljanak, ha már az életüket érezték veszélyben. (Pedig bujdosásuk egy idején, mivel még a földet nem osztották szét, önként közösen gazdálkodtak, s később is: egyik segítette a másikat. Önként, nem parancsra.) Negyedszázada mintegy elcsitultak a bajok, a szélrózsa minden irányából s a história harmadszáz esztendejéből ideszármazottak egymásra találtak, nehéz életük megkönnyebbedett, csak épp maga az élet múlt el fölöttük, s akiket meg amiket elvesztettek, nem lett övék, nem éledt meg sosem. Fogják mondani: tévére való ez a négy rész, nem moziba fogják mondani, kinek van ennyi ideje, és: nem sok ez? De. Sok. Csakhogy sok az is, ami fölszakad itt s a történelem több, mint néhány sor vagy néhány oldal egy könyvben. Lecke, egyik óráról a másikra. A történelem: lecke — egyik életről a mások életére. Akik azóta születtek, s akiknek mégis tudniuk kell, mit éltek meg, mibe pusztultak el a korábbi nemzedékek. ■ Maroknyi székely: magyar história, Közép- Kelet-Európa. Lám, olyan az ember, mint a hullott falevél: akármi szél ideoda sodorja, pusztítja. Sír az út, amerre sodorja az embert a szél. Rá kellene bírni a történelmet, hogy ne az ember ellen folyjék, hanem érette. Talán nem is a történelem tehet róla. ötven évet a Magyar Nemzet Jubileumi kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban Nyitva október 9-ig. Faludy György, költő Hihetetlen. Ezt nem én mondom, ezt Faludy György költő mondja azon a portréfilmen, amelyet ma, születése napján mutatnak be, jelenlétében, Budapesten. Szó szerint ezt mondja: „Ezt nem szívesen mondom el, mert harminc év múlva senki nem hiszi már el, mert az a kor, ez az időszak lezárult, és... mindaz, ami benne történt, az hihetetlennek tűnik...” Világpolgár lévén (bár magyar költőnek vallja magát), megbocsátható, hogy azt mondja: múlva, múltán helyett, azt meg kifejezetten a történelem rovására lehet írni, hogy nem is egy kor, nem is egy időszak zárult le (ha valóban, és mindenestül lezárult), hanem több is. Hihetetlen már az is, hogy ember annyi mindent kibírjon, mint a hetvennyolc esztendős Faludy György; sokan voltak, akik egyiket vagy másikat nem is élték túl. Az élőknek szól az átéltekről ez a film, Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia kitűnő műve, Történelmi arcképek című sorozatuk első darabja. Szerencsésnek mondható Faludy György, hogy túlélhette mindazt, amiről szól, sok mást elkerült, s végülis megmenekült (s abból, amit elmond a filmen, kicsit az is megérthető, hogy elmenekült). Bejárta az egész világot, volt egyetemista sokfelé, újságíróköltő Magyarországon, aki „Villont malaclopó köpenynek választotta”, így mondja. Volt emigráns és menekülő Párizsban, internált Casablanca mellett, Roosevelt elnök meghívottja Amerikában, katona különféle frontokon (az amerikai hadseregben), újra szerkesztő Magyarországon, majd újra internált, ezúttal nem Casablancában, hanem Recsken. Hihetetlen, hogy micsoda kacskaringós az életútja, s hogy milyen kedvesen, közvetlenül mesélt minderről, mintha nem is keservek és életveszélyek közepette élt volna, mintha sorsa és pártfogói nem biztos haláltól mentették volna meg (hiszen mégiscsak más lett volna német koncentrációs táborba kerülnie, mint francia internáló táborba), s úgy mesél Recskről is, hogy ez már szinte szórakoztató. Hihetetlen! Csakugyan hihetetlen, hogy visszategezte Péter Gábort, hihetőbb hihetetlen, hogy ez meg lehülyézte őt, mert Amerikából hazajött az ő kezei közé. Jó lenne, ha nemcsak hihetetlen volna, hanem egyáltalán nem lett volna mindaz, ami az úgynevezett ötvenes években a Sztálin út 60-ban, Kistarcsán és Recsken végbement. Nem tudom, hányan élték túl e helyeket, hányan rokkantak vagy haltak bele, de a hosszú hallgatást megtörő vallomások — Faludyé is, másoké, a Böszörményi—Gyarmathy szerzőpáros más filmjein, amint az Alföld legutóbbi számaiban olvashatók bizonyítékai, koronatanúságai annak, hogy nemcsak a régen, kénytelen bevallott nagy koncepciós pörök voltak, hanem szép számmal (helyesbítek: nagy számban) portélén ítéletek is, emberalázó esztendők, testet sorvasztó, lelket gyötrő kínok. Bármilyen hihetetlenek is a tények, bármilyen hihetetlen, hogy oly sok kín élményeit oly őszinte feledéssel, bocsánattal mondja el Faludy György, kétségtelen, hogy mindezek elviselésének alighanem egyetlen útja-módja, egyetlen esélye volt: ha az ember magát táplálta, ha az emberek egymást táplálták szellemi erőnlétre benső tartalékaik közkinccsé tételével, elevenen tartásával. Még a magánzárkában, ez nem hihetetlen: még ott is az értelmes alkotó tevékenység tartotta a lelket az emberben, mégha teste vészesen legyöngült is. Tökéletesen hihető, amit a film végén elhangzó, s 1932-ben, sötétzárkában írott versében Faludy György mond: „.. a lét csodája, hogy vagyok”. Harminckét esztendő — csaknem egy emberöltő! — telt el azóta, hogy Faludy keserűen „kiment”, keserűen, mert hiszen magyar költő, de úgy gondolta, még egy Recsket nem bírna ki. Megérte viszont, ami akkor, emberöltővel ezelőtt hihetetlennek tetszett, s nemcsak őneki, hogy szólhat Recskről, mesélhet szabadon. Kell-e vajon? Azt mondja, oly hihetetlen a szava, hogy addig kell elmondania, amíg élnek kortársak, akik tudják, hogy igazat mond. Megfordítanám. El kell mondani a hihetetlent, hogy a már nenti kortársak, az eltelt emberöltő szülöttei, megtudják, ami igaz, s süniről sokáig nem lehetett beszélni, s ezért talán ők, a fiatalok, nem is tudtak róla. Ha a túlélők nem beszélnének, vagy beszélhetnének, a recski bánya köveinek kellene megszólalniuk. Rápirítani az emberekre, hogy az igazat sosem szabad elhallgatni, még elhallgatni sem. S a múltat, bizony, be kell vallani. Nem kellene jóvátenni is? Zay László (A Sir az út előttem négy része — Hazátlanok, Hadak útján, Keresztúton. Hazatértek — a Mafilm Objektív Stúdiójában készült, forgalmazza a Mokép; a Faludy György költő a Mozgókép Innovációs Társulás produkciója és a Budapest Film forgalmazza.) Csak Dombóváron van feszültség? A tanár is ember A pedagógus hivatásánál fogva türelmes lény. Ezért meglepő, hogy a dombóvári Molnár György Általános Iskola tanárai szeptember közepén egy felhívást adtak ki, melyben tiltakoznak élet- és munkakörülményeik romlása miatt. Ezt aláírta az iskola igazgatója, Csáky László és szakszervezeti titkára, Mészárosné Fodor Klára is. A velük és a Győrffy Árpáddal, a felhívás egyik értelmi szerzőjével az akció okairól és céljairól folytatott beszélgetés után a következő kép rajzolódik ki: a dombóvári tanárok a legsérelmesebbnek azt tartják, hogy jelenleg is érvényben van az a rendelet, amelynek alapján kötelező óraszámuk ötven százalékáig túlmunkára kötelezhetik őket Nincs még egy olyan foglalkozás, ahol ez elképzelhető lenne. A pedagógusok munkaidejét ugyanis úgy állapították meg, hogy a megtartott, tanítási órák mindegyikéhez egy felkészülési órát számítanak. A túlóráknál ezt az időt nem veszik figyelembe, és ki sem fizetik. Ebben az iskolában — a felső tagozaton — négy hiányzó pedagógus teljes munkáját látják el A terhelést azonban nem szabad átlagban számolni, mert a helyettesítésnél csak a megfelelő tantárgyat tanító, szakos tanárok jöhetnek számításba. Náluk most több matematika szakos teljesít heti tíz túlórát, ami a kötelező és a — legalábbis elméletileg létező — felkészülési órákkal együtt heti hatvanórás munkaidőt jelent. Felügyelet félpénzért A túlóradíjak bruttósításánál is csak két rossz között választhattak. Ebben az iskolában úgy döntöttek, hogy mindenkinek egységesen hatvan forintot fizetnek. Ebből legtöbbet, 42-t a fiatalok, legkevesebbet 33—36 forintot az idősebbek látnak. Ez a megoldás az alacsonyabb jövedelműeknek, tehát a fiataloknak kedvez, őket ösztönzi több munkára. De a konfliktust akkor sem tudták volna elkerülni, ha az óradíjat a fizetésekkel arányosan állapítják meg. Akkor ugyanis arra a jogos kérdésre kellene válaszolniuk, hogy egy pályakezdő miért kap feleannyi pénzt ugyanazért az áráért, mint egy magasabb fizetésű, kollégája. . A helyettesítésért, ha nem szaktanár végzi, a felügyeletért az amúgy is nevetséges díjak felét lehet csak kifizetni. .Emiatt mindenki menekül ezektől a feladatoktól. A jelenlévők fontosnak tartották megemlíteni, hogy javadalmazásuk értelmiségi létük alapját teszi kétségessé. Nemcsak arról van szó,, hogy nem tudnak könyvet, hanglemezt venni, nincs pénzük színházba járni, utazni, hanem jóval többről. A tanárok ugyanis nem egyszerűen a munkaerejüket adják el az iskolának, hanem egész személyiségükkel hatnak. Mészárosné súlyosnak tartotta a középgeneráció helyzetét is. A negyven év körülieknek ugyanis pályakezdőként a nyugdíjba kerülőkre kellett tekintettel lenniük, és azért kaptak kevesebb bért, kevesebb jutalmat, most viszont a fiatalokat — többek között saját kiskorú, vagy felnőtt gyerekeiket — kellene támogatniuk, csak éppen nem tudják, miből. Egy tíztizenöt éve pályán lévő tanító csak alig keres többet, mint egy kezdő; érthető, ha emiatt elégedetlen. Lehet-e adni a nincsből? A megbeszélésen elhangzott az is, hogy tudják: a nincsből nem lehet adni. Tisztában vannak más rétegek — például az egészségügyi dolgozók —, hasonlóan tarthatatlan helyzetével is. Nem is tartják véletlennek, hogy az elmúlt évtizedek alatt éppen ennek a két, az emberhez legszorosabban kapcsolódó tevékenységnek jutott a legkevesebb! ιΑζ iskola szakszervezeti titkára elmondta még, hogy a városi és megyei főbizalmi értekezleteken megvitatták a felhívást, és egyetértettek vele. Ugyancsak támogatja kezdeményezésüket a pedagógus ifjúsági parlament. Ezen a héten felhívásukat el szeretnék juttatni az ország valamennyi iskolájába, és — ha kollégáik csatlakoznak hozzájuk — a szakszervezet és az állami irányítás felelős vezetőinek is. Kérdéseikre a nyilvánosság előtt szeretnének választ kapni. Ha ez nem következnék be, akkor számolnak a szakszervezettől való elszakadás, sőt a figyelmeztető sztrájk lehetőségével is. De erre egyelőre még várni kell, már csak azért is, mert a tanárok ezen a héten vadgesztenyét, fém- és papírhulladékot gyűjtenek Dombóváron. Az országos címlista árát és apostaköltséget ugyanis még meg kell keresniük... Nyulász István, a Pedagógus Szakszervezet munkaügyi és szociális osztályának helyettes vezetője már ismeri a felhívás szövegét Tudja, hogy a dombóváriak és a hozzájuk csatlakozók vízválasztónak tartják a szakszervezet válaszát mostani akciójukra. Ha sztrájkra kerülne sor, kiáll-e mellettük a szakszervezet? — Erre most nem tudok válaszolni, és nemcsak azért nem, mert nálunk a sztrájkjog még nincs tisztázva. Egy ilyen döntést csak egy szakszervezeti vezető testület hozhatna, nem egyetlen személy. A helyzet lényegét illetően a dombóváriaknak igazuk van, ezt a közhangulat is bizonyítja, és az elnökségünk állásfoglalása is egybeesik vele. De hogy a sztrájk megfelelő eszköz-e a gondok megoldására, azt elsősorban a helyi szakszervezeti bizottságoknak kell eldönteniük. Hanyatlás — Dombóváron azt is kifogásolják, hogy a kormánnyal folyó béralkuról a tanártársadalom eddig nem kapott megfelelő tájékoztatást. — Ebben is igazuk van. Ezek a tárgyalások — a kormány és a szakszervezet tárgyalásai — nem voltak nyilvánosak, ebben is igazodtak az általános gyakorlathoz. A havonta megtartott elnökségi ülésekről viszont beszámolunk a Pedagógusok Lapjában és a — rendszerint késéssel megjelenő — Elnökségi Tájékoztatóban. — A pedagógusok követelései most elsősorban anyagi jellegűek. Az életszínvonal hanyatlását azonban nemcsak ők, hanem az összes értelmiségi tapasztalhatja. Hozzájuk képest milyen az anyagi helyzetük? — Én inkább azt mondanám, hogy a hanyatlás általában a költségvetés területén dolgozókat érinti jobban. Az adatok azt mutatják, hogy a közművelődésben dolgozók és a pedagógusok keresete valóban jelentősen elmarad az iparban foglalkoztatott értelmiségiekétől. De még náluk is rosszabb helyzetben vannak az iskolák, óvodák alkalmazottai, például a fizikai dolgozók, az adminisztrátorok vagy a dadák. — Mit tesznek önök azért, hogy ez ne így legyen, és mit várhatnak a közeljövőben a pedagógusok? — A legnagyobb feszültséget az alacsony bérek mellett a túlóradíjak és a túlmunka-kötelezettség okozza. Tizenöt éve próbálunk ezen a téren eredményt elérni. A Tervgazdasági Bizottság a közeljövőben tárgyalja az ezzel kapcsolatos tervezetet, remélem, kedvezően döntenek. A mi központi vezetőségünk pedig mostanában mond véleményt a bérreformról. Annyi bizonyos, hogy ennek fő szempontja a reálbérek értékének megőrzése és növelése lesz. Álláspontunk az, hogy a költségvetési szférában gyors béremelésekre van szükség, mert különben nem lesznek meg a bérreform feltételei. Koncz Mária Befejeződött a világszövetség ülése A jövő Bibliáját már ma el kell készíteni Zárónyilatkozat elfogadásával és a Ráday Kollégium dísztermében tartott ünnepi istentisztelettel fejeződött be szerdán a 78 tagországot tömörítő Bibliatársulatok Világszövetségének egyhetes nagygyűlése. Fő témája Isten igéje, mindenki reménye volt — a világ 109 országából 272 résztvevő érkezett Budapestre. Tegnap délután sajtótájékoztatón találkozott az újságírókkal a nemzetközi szervezet most megválasztott új főtitkára, a Fülöp-szigeteki dr. Cirile A. Rigas, aki 1989. január 1-jétől foglalja el hivatalát Londonban. Az alkalmat felhasználva azt is bejelentették: a világszövetség új elnökévé dr. Eduard Lohse-t választotta a testület. A tájékoztatón emlékeztettek rá: világszerte egyre több ember érdeklődik a Biblia iránt. A keresztények tanulmányozzák és felhasználják misziójukban, sok más vallású és nem vallásos ember pedig a kereszténység megismerése legjobb forrásának tartja a szentírást. A Biblia fordítása, előállítása, terjesztése céljából nemzeti bibliatársulatok alakultak, az első a XVIII. század közepén. A különböző bibliatársulatok — munkájuk eredményességének növelése végett — 1946- ban megalakították a Bibliatársulatok Világszövetségét Sok keresztény természetesnek veszi, hogy van Bibliája, s azt anyanyelvén, otthon olvashatja. Másoknak azonban ez még csak álom: idegen nyelven kell olvasniuk a Bibliát A világszövetség munkatársai jelenleg 558 különféle nyelvre fordítják le a szentírás szövegét Ezen a találkozón más bibliaterjesztő szervezetek is részt vettek, s arról folytattak tárgyalásokat, miként lehetne szorosabb együttműködést létesíteni a jövőben. Utalt rá, hogy a bibliatársulatokat sok helyen protestáns mozgalmak indították el, napjainkban nyitás tapasztalható a többi egyház felé. A Bibliamunka kapcsán egyre erősödnek kapcsolataik a római katólikus egyházzal is, ennek továbbfejlesztését a mostani tanácskozáson határozat is megerősítette, mert valamennyi keresztény egyházat szolgálni kívánják. David Bramley, a BVSZ tájékoztatási osztályának vezetője figyelmeztetett rá: nem a múlttal kell foglalkozni, előre kell nézni, a jövő Bibliáját kell már ma elkészíteni. Elmondta, az ülésen a Kelet-Európában folyó Bibliamunkát is részletesen tanulmányozták, s személyes ismeretséget kötöttek a szocialista országok képviselőivel. A Magyar Bibliatanács elnöke, dr. Kocsis Elemér református püspök kifejtette: számunkra történelmi jelentőségű volt ez a budapesti ülés, amely elismerése a Biblia-tanács munkájának, s hazánk nyitott egyházpolitikájának is minden bizonnyal hatással lesz a magyarországi Biblia-kiadás fellendülésére. Elmondta: az elmúlt héten 23 ezer Biblia talált gazdára a világszövetség által anyagilag is támogatott félárú értékesítési akció során. (k. b.) Sebők György: Bernstein-művek Édes Erdély; Táncfórum a budapesti művészeti heteken Az Állami Hangversenyzenekar koncertjével kezdődik meg szeptember 23-én a budapesti művészeti hetek programja. Az október végéig tartó gazdag műsorról Koltay Gábor, a művészeti hetek és Rátki András, az Országos Filharmónia igazgatója tartott sajtótájékoztatót szerda délelőtt a Fészek Művészklubban. Hagyományosan Bartók-művel, a második zongoraversennyel kezdődik meg az a koncert a Budapest Kongresszusi Központban, amelyen a nemrégiben hatvanadik születésnapján köszöntött Lukács Ervin vezényel, és zongorán Sebők György, a bloomingtoni egyetem neves tanára működik közre. A művészeti hetek hagyományaihoz híven a gazdag zenei program része a Korunk zenéje című sorozat, amely az idén október 3-tól 10-ig tart. Megrendezik az Amadinda ütőegyüttes koncertjét, a francia Louise Libourd Ligeti György zongoradarabjaiból ad koncertet, hangversenyt tartanak a nemrégiben hetvenedik születésnapján köszöntött Leonard Bernstein zenekari kompozícióiból. Édes Erdély címmel rendezvénysorozatnak ad helyet az Egyetemi Színpad, ahol október 14-én, 13-én és 16-án Nemeskürty István összeállításában az Erdélyi krónika című történelmi dokumentumjáték látható, valamint két alkalommal szemelvények szerepelnek az erdélyi népzenéből és néptáncból. Tánc- és mozgásművészeti előadások is szerepelnek a programban, így például a Petőfi Csarnokban a Sutzi torinói táncegyüttes, az Operaházban az izraeli Kibbuc táncszínház mutatkozik be. Japán táncszínház látható október első két napján a Budapesti Műszaki Egyetem Szkéné Színházában, ahol egyébként október 7. és 16. között a magyar mozgásszínházak találkozóját rendezik meg. Az idén is tartanak táncfórumot, amelyen a Budapest táncegyüttes, a szegedi balett és a Duna Művészegyüttes műsorán kívül október 31-én a Fővárosi Operettszínházban emlékestet tartanak Molnár István, a neves néptánc-koreográfus tiszteletére. (g. )