Magyar Nemzet, 1988. november (51. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-12 / 270. szám
A szemféntivessző regényíró Eco számítógépe Megdöbbentő az adat? Inkább reménytkeltő. Nyolcmillióra (!) becsülik azt a példányszámot, amennyiben eddig Umberto Eco regénye, A rózsa neve a világ legkülönbözőbb nyelvein megjelent. Hasonló irodalmi siker az utóbbi évtizedekben aligha volt, ami azt bizonyítja, hogy a vérbeli irodalom, a valódi művészet még mindig kelendő, ha csakugyan nagy író műveli, a regény műfaja nem halt meg, csak rá kell lelnie tudós művelőjére. Eco már akkor is bevonult volna a világliteratúra történelmébe, ha alkotói szufléja ezzel netán kimerül, egykönyves remekmű alkotó. /ui«›r/›‡#/rt›rpfc De nem. Az idei frankfurti könyvvásár, amelyet elsősorban az olasz kiadásnak szenteltek, igazi szenzációt hozott. Az új Ecót, az Il Pendolo di Foucault-t (Foucault ingája), amely máris fölgyújtotta az olvasókés a kritikusok szenvedélyét. A Bompiani cég az első sorozatban negyedmillió példányban bocsátotta az itáliai olvasók rendelkezésére, százezer az első héten kelt el, ennek a kiadásnak valószínűleg már írmagja sem maradt, a nyomdagépek tovább zakatolnak. Csak irigyelni lehet azokat, akik Dante nyelvén olvasnak, hiszen az első fordításokra legalább másfél esztendőt kell várni (legyenek bár németek, angolok, franciák), annyi leckét ad az átültetőknek. Mert Ecót nemcsak olvasni, tolmácsolni sem könnyű. A történész, szemiotikatudós, esztétikus és filozófus annyi ismeretet gyömöszöl bele az eredetiben 521 oldalába, hogy győzzük csak követni. A L'Espresso néhány hete „Ecofenomene" (Az Eco jelenség) címmel első oldalát szentelte az irodalmi eseménynek, magyarázatként közölve a jeles francia középkorkutatónak, Jacques Le Goffnak a kommentárját, amelyet maga a regényíró fordított le olaszra. Mindent tudónak, mindenütt jelenvalónak, világjárónak minősíti az irigy gallicót, akit egyúttal az irodalom nagy szemfényvesztőjének is mond. Mert A Foucault ingája csak témájában és feldolgozásmódjában új, egyébként hűséges mása A rózsa nevének két főszereplője szakasztott ikertestvére Vilmos testvérnek és rajta csüngő noviciusának, jóllehet lényegesen más világban élnek. Le Goff véleménye szerint az igazi nagy író mindig ugyanazokhoz az alakokhoz tér vissza, őket variálja és új tulajdonságokkal cicomázza föl, akárcsak Mozart tette volt a muzsikában. A könyv voltaképpen két egy-másbafonódó regény, miképpen A rózsa neve krimi és történelmi síkja volt Az egyiket maga a hős, a narrátor, Belbo meséli el, aki azt hiszi magáról, hogy immár elvesztette minden illúzióját, a világot kétkedőn szemléli, miközben ifjúkori emlékeit hajszolja. Árnyékként kíséri a nála fiatalabb Casauban, aki beavatását reméli a kalandba, a Grált kereső naiv Parsifalként, tudósjelöltként mint a templáriusok történetének kutatója. Eltérőn azonban A rózsa nevétől, ahol a szerzetesek zord világában csak egyetlen asszonyalaknak, a vágyat ébresztő paraszti Ophéliának volt helye, itt már gazdagabban és változatosabban bukkan föl a női nem. Kísértet éjszaka A Foucault ingája látszólag rapszódikusan száguld térben és időben. Térben, mert Eco mintegy szárnyas szellemként röpköd Milánótól Párizsig, Provinsig és Stonehenge-ig, majd innen egy ugrás Lengyelország, ahonnan szinte játék Brazíliában teremni, majd vissza Közép-Európába, Prágába. A változatos földrajzi helyeken túl a képzelet gazdagságával milyen könnyű városból faluba szökni, egy milánói bár székéről, ahol izzón vitatkoznak intellektuális kérdésekről, belecsöppenni egy riói ceremóniába. Ugrás az időben is, mert aki feszítetten odafigyel, az új Ecóban megismerkedhet a háborús és a békeévek Itáliájával, a fasizmussal és a Vörös brigádokkal, miközben tanúja lehet egy könyvkiadó mindennapi életének is. A szédület akkor kezdődik, amikor a regény második síkjába érkezünk, immár jelenünkbe és jövőnkbe. Eco bámulatos tudását már akkor csodálhattuk, amidőn A rózsa nevében lenyűgözött a középkor és a vallástörténet fölényes ismeretével. A nagy humanistát, a szent könyvek őrzőjét azonban ezúttal a technikai haladás megszállottja váltja föl, a komputerek faggatója. Mert Foucault ingája, a címadó szerkezet egy varázsos múzeumban lelhető, a román stílusú párizsi egykori Saint-Martin-des-Prés templomban, amely gyönyörű és szigorú boltíves építményét a tudomány- és technikatörténet csodáinak engedte át Itt van összegyűjtve minden, amit a XVIII. századtól kezdve az emberi agy alkotott, Stephenson mozdonyától az első még kezdetleges repülőgépig, az 1873-ban gyártott első francia gépkocsiig, és természetesen itt van Foucault ingája. A valóságos történet itt kezdődik és itt is ér véget. Kísérteties, A színhelye olyan éjszakának, amelyhez hasonlót egyszer már bebolyongtunk. A rózsa nevének labirintus könyvtárában, szorongásokkal, bizonytalanságokkal telve. És itt ismerjük meg Ecót teljesen új oldaláról. Ahogyan az első könyvben lélegzetállító leckét kaptunk a középkor ismeretéről, úgy avatódunk be most csaknem észrevétlenül, mert a mese kerít hatalmába, a templomos lovagok életébe, az alkimistákéba, a Rózsakeresztesekébe, a szabadkőművesekébe; emlékezzünk csak rá, a csodálatos munkát végzett magyar fordító, Barna Imre maga hívta föl a figyelmünket a Pendragon legenda megdöbbentő hasonlatára. Csakhogy míg a szerencsétlen Szerb Antalnak nem adatott meg, hogy korunkhoz közelebb kerüljön, Eco a huszadik század végének áldott sorsú fia, akinek immár társa a számítógép is. A buta fia titkai így jutuak el az új regény harmadik (negyedik?) hőséig, aki (amely) nem egyéb, mint Abusofia, a rejtélyes komputer. Szinte az élet múlik azon, hogy megfejtessék ennek a szerkezetnek a titkát, ráleljenek a kulcsszóra. Ha ez megvan, föltárul a gépbe bejuttatott félelmetes memória, ott ragyog a tudás birodalma. És itt mutat fityiszt Eco kortársainak, nekünk, akik mindent bonyolultabban, többrétegűbben szeretnénk látni, mint amilyen a valóság. Mert mi történik? Embereink azon erőlködnek, hogy végre fölvillanjon a fluoreszkáló zöldes fény, a képernyő életrekeljen, és szapora sorokban kövessék egymást a chipekbe bujtatott adatok. De ismerni kellene a kulcsszót, ezt a tökéletes zárat, amely mindennél biztosabban őrzi a rábízottat. Ádámnak elég volt beleharapnia az almába, dehát ma lehet ilyen egyszerű? Eco bebizonyítja, hogy lehet. Mert Abulafia ostromlói azzal vannak megátkozva, hogy magát a masinát nem ismerik ugyan, de a gazdáját, tulajdonosát igen. Az pedig igencsak összekuszált, intellektuális lélek, aki kulcsszóként csakis valami kacifántosat találhatott ki. Mi rejtőzhet egy olyan ember agyában, aki lubickol az információ-óceán végtelenjében? Mindent végigzongoráznak a klaviatúrán, agysejtjeik zakatolnak, már a kimerülés dönti földre őket, amikor a gép szinte hahotázva, gúnyosan, ki tudja hányadszor nyújtja a nyelvét. „Ismeri a kulcsszót?” Ekkor már a düh, a tehetetlenség munkál, a végső gonosz indulat és kalapácsnyi erővel verik bele: „Nem!" És lám, a pillanat törtrésze alatt a folyam nekilódul, az adatok hömpölyögnek, minden titok föltárul, hozzáférhető lesz. Ugye milyen egyszerű? A legbonyolultabb rejtélyek megfejtéséhez a legszimplább kérdések vezetnek el, a jó válaszhoz nem is szükségeltetik egyéb, mint logikusan gondolkodni. Ádám almája. Abban a korban, amelyben a gépet bálványként imádják, csak embernek kell maradni, Abulafiát társnak tekinteni. Ha emberként szólnak hozzá, a gép is emberként viselkedik, és máris nyert ügyünk van. Az derül ki mindebből, hogy A Foucault ingája roppant összetett mű, amelynek a megemésztése nagy szellemi energiát, az olvasása rendkívüli figyelmet kíván. Így is van. Persze, aki krimiként olvassa, mint A rózsa nevét is, csodálatos várakozást lel benne, mód van az ilyen megközelítésre is. De akinek az igénye nagyobb, páratlan szellemi kalandban részesül, és a két könyvet, ha polcain a huszadik századot együtt tartja, habozás nélkül Thomas Mann művei mellé helyezi. Szemléltetésként csak egyetlen idézet a fricskaként szánt filozófiai megállapítások közül: „Négy ideális embertípus létezik: az idióta, a félkegyelmű, az ostoba és az őrült. A normális e négynek a kiegyensúlyozott keveréke". Bárcsak mihamarabb olvashatnánk a magyar változatot. Dehát erre várnunk kell, hiszen aki A Foucault Ingájának a fordítására vállalkozik, nemcsak Eco világába kell beleilleszkednie, hanem az új Ecóéba. Ha olyan lesz, mint A rózsa neve, az már a csoda. Várkonyi Tibor Tel Aviv, 1988. november A Dizengoffon sétálgató, nézelődő alig hiszi el, hogy olyan országban jár, ahol évtizedek óta a „háborús feszültség", a „veszélyérzet” a jellemző. S azt is kétkedve veszi tudomásul: csupán hatvankét kilométerre van Jeruzsálemtől, a középkori hangulatot árasztó vallási negyedektől, a hagyományaikhoz külsőségekben, öltözködésben is ragaszkodó mohamedánoktól, zsidóktól, keresztényektől. ..Kolcji saendvics" „A Dizengoffon dobog Tel Aviv szíve” — mondják a tengerparti metropolisz lakói, s aki először sétál végig ezen az éjjel-nappal fázunk, beszélgetünk. Nehéz, szinte lehetetlen vállalkozás a múltra terelni a szót, még a jelen is kevésbé foglalkoztatja az itt élőket: mindenki a jövőbe tekint, s alig akad, akinek a szavaiból ne lehetne kiérezni valamiféle szorongást. Szinte mindenki mást vár, másra számított, mint amit a választási eredmény hozott „Nyugalomra tehát semmi ok" — jegyzi meg egy tekintélyes orvos, aki gyakran tesz európai kirándulásokat, s malíciózus észrevételét magyarázva, még rá is dupláz: „Íme a bizonyíték, hogy a világ egyik legigazságosabb, legdemokratikusabb, arányos választási rendszere sem alkalmas arra, hogy valódi megoldást hozzon. Sőt” Nagyon is érthető itt ez a sőt. Hiszen mindenki félt valamit. És talán furcsa módon nem is a nehezen felépített egzisztenciát. Inkább az annyira remélt nyugalom újbóli távolodása ébreszt aggodalmat. Ilyenkor soha nem marad el a gyerekek sorsa alakulásának az emlegetése. Izraelben magas volt ezúttal a választási részvétel, csaknem nyolcvanszázalékos. A legtöbben nem is a két nagy tömörülés indokolt csalódottságával foglalkoznak, hanem inkább a mérleg nyelvének szerepét betöltő vallási tömörülések előretörésével. Értelmiségi körökben, még a hitbéli hagyományokhoz ragaszkodók is korszerűtlennek érzik a jelenséget, bár magyarázatot találnak rá. A világszerte tapasztalható értékvesztésre, értékzűrzavarra emlékeztetnek, a világvallások reneszánszára, és a gombamód szaporodó szektákra, az okkultizmusba menekülőkre. Beavatkozás A tizenkilencedik és a huszadik század szekularizációs folyamatai, a materialitást, a kézzelfoghatót előtérbe helyező eszmerendszerek, ideológiai, politikai, gazdasági koncepciók csődjei, kudarcai merrefelé is terelhetnék az embereket, ha nem a hithez, a valláshoz? Csakhogy Izraelben ez kemény, hétköznapi, az élet szinte minden területét befolyásoló veszéllyé válhat. Beavatkozássá az úgynevezett magánszférába. A tizennyolc parlamenti mandátum birtokában a vallási pártok vezetői érthetően úgy vélik, elérkezett az ő idejük, s nem tennének eleget küldetésüknek, ha nem támasztanának súlyos követelményeket, ha nem ragaszkodnának eddig siker- telenül hangoztatott igényeik ér- vényesítéséhez, a vallási államhoz, a mózesi törvénykezés bevezetéséhez. A vallási pártok képviselői immár három törvényhozási ciklusban elutasításra találtak, amikor parlamenti vitát követeltek — főként a bevándorlás szabályozása érdekében — arról, hogy ki tekinthető zsidónak. Érvelésük szerint az, akit zsidó anya szült (nem hiányzik hát a praktikum, hiszen — mint tudjuk — mindig csak az anya a biztos), avagy aki a megfelelő külső és belső előírások teljesítésével és az elfogadott fórum előtt betért a zsidó közösségbe. A lakosságot a „kitekinthető zsidónak" vitánál azonban jobban foglalkoztatja az úgynevezett „szombat-törvény". Nem kevesebbet akarnak ugyanis elérni a vallásosak, minthogy a szombat betartása legyen törvénybe iktatott kötelezettség. Ezen a napon szűnjék meg minden munka, pénzforgalom, legyen zárva valamennyi üzlet, szórakozóhely, sportlétesítmény. Legyen tilos a tengeri fürdőzés éppen úgy, mint a hétvégi kirándulás, a tömegközlekedés és az autóvezetés. Aki pedig megszegi a törvényt, azt sújtja szigorú büntetés. A lapok „khomeinizmusról", az iszlám fundamentalizmushoz hasonlítható veszélyekről cikkeznek, és az ifjúság bizonyos rétegeinek „fanatizálhatóságára" irányítják a figyelmet. Mindennek ellenére nehéz elképzelni, hogy például Tel Avivban, vagy az amúgy is hagyományos kiváltságokat élvező „vörös Haifában” szombaton megálljon az élet. De nem tudni azt sem, mi lenne a folyamatosan termelő üzemekkel, avagy a lényegükből eredően baloldali orientációjú, vidéki termelő- és életközösségekkel, a kibucokkal. „Fekete árnyékba vonná ezt a modern országot a vallásiak további erősödése” — vélte az egyik rádiókommentár, amely a választás eredményeit elemezte. Nem is annyira a tizennyolc mandátumuk aggasztotta a hírmagyarázót, hanem az ezzel járó lehetőség; legközelebb még több juthat nekik, ha ügyesen taktikáznak. Holott a legközelebb — hacsak időközben kormányozhatatlanná nem válik az ország — négy esztendő múlva lesz. Hírek szerint Hájim Herzog államfőnek a pártok vezetőivel folytatott, úgynevezett puhatolódzó megbeszélésein is a nagykoalíció folytatásának lehetőségeit kutatta, mint a legmegfelelőbb formát a belső és a nemzetközi megbékélés felé vezető úton. Persze, ez az elnöki törekvés semmire sem kötelezi a kormányalakítási feladattal megbízandó miniszterelnököt. Neki — feltehetően Samirnak — az áll az érdekében, hogy a saját elképzeléseinek, terveinek leginkább megfelelő koalíciót hozzon létre. Koalíciós latolgatások A „nagyok” a kisebbség szorításában is szívesen gyakorolnák a hatalmat, még akkor is, ha ez nem kecsegtet jó reményekkel olyan koalíciós partnerekkel az oldalukon, akik konokul ragaszkodnak Mózes törvényeihez. Egyelőre tehát tárgyalnak. Mindenki mindenkivel. A Likud vezetői közt akadnak, akik félnek a kilátásba helyezett együttműködéstől a bigott „feketékkel". Ugyanis a párt sokat veszíthetne népszerűségéből egy ilyen szövetség révén. Éppen ezért nem lehet kizárni — most, vagy később — a nagykoalíció felújítását, nemzeti egységkormány alakítását sem. Ez viszont a szociáldemokrata Munkapártnak „kerülne sokba”, Samír — legerősebbként — most már nem hajlandó az eddigi gyakorlat folytatására, az úgynevezett rotációs kormányzásra. Amennyiben szövetségre lépne a másik naggyal, egyértelműen az ő pártja irányítaná a kormányt Már ez is nagy engedmény lenne a Munkapárt részéről, de ennél is súlyosabb, ha — engedve a követelésnek — lemondana meghirdetett békepolitikájáról, hasonlóan a Likudhoz, elvetné a nemzetközi konferencia gondolatát amelyen valamennyi érdekelt részvételével tennének kísérletet a közel-keleti rendezésre. Ez a magatartás kétségtelenül veszélyeztetné az izraeli szociáldemokrácia jövőjét A párt a kudarc után amúgy is a megosztottság képét mutatja. Kiújult Simon Peresz és Jichak Robin hagyományos ellentéte. A fiatalok pedig máris értésre adták, Peresznek a kudarcból le kellene vonnia a személyes konzekvenciákat. A higgadtabbak David Ben Gurionra emlékeztetnek, s a Munkapárt jelenlegi vezetőjét, Pereszt tekintik méltó örökösének. Csakhogy ő hajlandó volt a választási eredmény ismeretében tárgyalni a vallási pártokkal. A potenciális szövetséges, az emberi jogok mozgalmának — amely öt mandátumot szerzett — vezetője, Sulamit.droni már a párbeszéd tényét a vallásosokkal is „megalázónak és szégyenteljesnek" minősítette. Azt javasolta, fogjanak össze a parlamentbe jutott baloldali erők, s határozott ellenzékként akadályozzák meg az ország jobbra tolódását. Forrongó világi Minden forrong, mindenki vitatkozik hát ezekben a napokban Izraelben. És közben a politikusok Washingtonra is figyelnek. A kifinomult hallással rendelkezőket foglalkoztatja a megválasztott elnök, George Bush első sajtókonferenciája, ahol a nagyhatalmi kapcsolatok folyamatosságára helyezve a hangsúlyt, előkelő helyet biztosított a regionális konfliktusok rendezésének, és ezen belül a Közel-Keletnek. A Tel Aviv-i Dizengoffon, ezen a szombaton, ma is zajlik az élet, eleven, lüktető világváros képét mutatva. Nehéz elképzelni, hogy errefelé siker koronázza a szélsőségesek törekvéseit. De hiszen láthattuk már, hogy a vallási fanatizmus, a politikai terror mi mindenre képes. A veszély tehát valódi. De az Izraelbe látogató arról is meggyőződhet, hogy a többség szemben áll vele. A csaknem hárommillió szavazásra jogosult állampolgár közül alig több, mint négyszázezer szavazott a vallási pártokra. Thurzó Tibor Israeli kaloidosadóp Szombat Dizengoffon Komputervírus Washington, november II. Az egyetemi dolgozószobájában verte megszállottan a komputerének a billentyűit a huszonkét esztendős Robert Morris. A Cornell számítógéphálózata azonban hirtelen szétesett, s amidőn újraéledt, már késő volt. Az országban egymás után álltak le a nagy tudású masinák, a Pentagontól az űrhivatalon át a Lawrence Livermore laboratóriumig, s a szakértők éjt nappallá téve próbálták meg kideríteni a hiba okát, s megint működőképessé varázsolni a nemzetközi tudományos információcserét is szolgáló szerkezeteket. Hamar rájöttek, mi keltette a zavart. A rendszert vírus fertőzte meg, amelyet csak megfeszített erővel ölhettek meg a technikusok. A kárt még nem is mérték föl igazán, remélik csupán, hogy titkos anyagok nem jutottak illetéktelen kezekbe, vagy nem mentek tönkre, nem tűntek el örökre a memóriákból. Tudta, persze, Morris is, mi történt, éi tudta legelőször. Felhívta barátját a Harvardon, sürgősen intézkedjék, küldjön üzeneteket, írja le, miként kell elbánni a kórokozóval. De már nem volt mit tenni, az Egyesült Államokban sohasem tapasztaltak még ilyesmit, bár sejtették a vírusok létezését. Olyan program ez valójában, amelyet valaki szándékosan terjeszt. Morris is telefonon adta tovább a jól megszerkesztett utasításcsomagot, amely aztán a hálózat csatornáin át pillanatok alatt beférkőzött mindenhová, ahol helyet talált magának. A vírusnak elvileg sokféle fajtája lehet. Letörölhet meglévő programokat, kitöltheti a memóriákat, lemásoltathatja önmagát, s így szaporodik. Van olyan is, amelyik sokáig „alszik” az idegen testben, majd a beleépített program parancsára fölébred, s megkezdi pusztító, roncsoló tevékenységét Morris azt mondja, hogy ő pusztán egy elméleti problémát akart megoldani, bebizonyítani óhajtotta, hogy a Berkeley Unix operációs rendszerbe be lehet ültetni ilyen vírust. Ez volt a szándéka, s később értesítette volna az érintetteket, hogy a hálózatuk nem biztonságos. Ehelyett azonban elkövetett egy apró programozási hibát, s a vírus tovarobogott, feltartóztathatatlanul. Az Internet-rendszer lett beteg, amely összesen hatvanezer komputert köt össze, egyetemi, katonai, laboratóriumi központokat A jelenség az első pillanatban megfejthetetlennek látszott, de azért gyanítható volt, miként az illinoisi Paul Pomes profeszszor meg is jegyezte, hogy a tettes „alighanem egy unatkozó diák”. Morris maga is megriadt, s voltaképpen ő jelezte a hibát, ám a cornelli tanárok is a nyomára bukkantak. Meg az FBI is. A kör bezárult, most már csak az a kérdés, mi vár rá. Az 1986- os törvénykezés szerint egy éves és kétszázezer dolláros bírságot róhatnak ki rá, ha valóban bűnösnek találják. Egyelőre a szakértők vizsgálják a fölfedezett vírust, s még nem alakult ki a vélemény, vajon vétlen-e Morris, figyelmetlen volt-e vagy törni és zúzni akart, s ekként komputervandalitussal is vádolhatják. Θ Az ügy hatásai azonban túlnyúlnak a New York államban tanuló ifjún. S az esetnek különös pikantériája, hogy Morris apja a nemzetbiztonsági ügynökség tekintélyes szakembere, akinek a feladata éppen a komputerhálózatok védelme. A fiú, persze, szánja, bánja, amitt tett, s esküdözik, hogy nem vezérelte semmi a papa ellen. Aki viszont úgy véli, hogy e behatolás kapcsán értékes tapasztalatokat gyűjthetnek a biztonsági szolgálatok, rádöbbenhetnek, milyen sebezhetőek ezek a rendszerek, végre fölfigyelhetnek erre a problémára, s komolyan foglalkozni kezdhetnek vele. A vírusgyártó egyetemista nyit nyüzsgő, eleven főútvonalon, már nem is kételkedik ebben. Itt akkor is találsz utcai árust, nyitott pizzériát, feláfelt göngyölő vendéglőst, amikor a város többi részében már nyugovóra tértek. A feláfel különben arab étel, „keleti szendvics”, de sokan most már „zsidó nemzeti eledelnek” minősítik. Mint ahogy az arab éttermek is kínálják a hagyományos zsidó konyha remekeit. A szakácsművészetben tehát kitűnően elférnek egymás mellett arabok és zsidók, de miként férnek el a térségben, Palesztinában, az egykori brit mandátumterületen, amelynek egy részén immár több mint negyven esztendeje él, létezik, s tegyük hozzá, fejlődik Izrael, a zsidó állam? A kérdés most, a knesszetválasztás után, a küszöbönálló palesztin államalapító deklaráció előtt, különösen indokoltnak tűnik fel. A választás eseményeit figyelve, azokról tudósítva, a nehezen megszülető hivatalos végeredményre várva, frissen szerzett ismerősökkel, jobbára véletlenül összeverődött társaságokban kívánvalóan zseni, ezt nem tagadja senki sem, ám az emberi feledékenységnek az áldozata is. A kaliforniai Berkeley-ben készült Unix-rendszer, amely az elektronikus üzenetváltásokat szabályozza, „lyukas” volt. A műveleti szisztémának a tervezője önmagának hagyott egy kiskaput, hogy esetleges hiba, tévedés kijavítására visszatérhessen a rendszerbe. Aztán, persze, nem csukta be ezt a kiskaput, s az nyitva tátongott éveken át Tán csábította is a törekvő Morrist, aki olyan ügyes volt hogy a vírust még különleges jelekkel is ellátta. Aki föl akarta volna kutatni a kiindulási pontot, az a Cornell helyett minduntalan a nyugati part hírneves egyetemére került volna vissza, s aligha találta volna meg az eredeti nyomokat. A védelmi kommunikációs ügynökség igazgatóhelyettese a The Washington Postnak kifejtette, hogy azokat a komputereket, amelyek a támadó rakétákat figyelik, s az amerikai fegyvereket irányítják, igen körültekintően védik, nem úgy, mint az Internet-féle egyszerűbb hálózatokat. S a terminálok között mozgó adatokat kódolják, tehát azokat akkor sem lehet megfejteni, ha valaki esetleg lehallgatná őket, hiiszen eek az információk akár a közönséges telefonvonalon át is közlekedhetnek. S a Pentagon három titkos rendszere nincs összekapcsolva más hálózatokkal, sőt egymással sem, ámbár az egységesítést tervezi a minisztérium, mert takarékoskodna vele. Θ Persze nemcsak hadügyi tanulságai vannak ennek a furcsa rongálásnak. Az illinoisi egyetemen azt hangoztatják, hirtelen megértették, mennyire függővé váltak a komputerektől. Amidőn a számítógépek kihúnytak, értesíteni sem tudtak másokat, mert attól féltek, ők is terjesztik ezáltal a vírust. De a telefonokhoz sem rohanhattak, mert a kollégák, a partnerek számait a gépek őrizték, nyelték el, most szerencsére csupán néhány órára. Blahó Miklós Magyar Nemzet Szombat, 1988. november 12. Brazíliában a belföldi légi járatokon ismét bevezették az 1979- ben megszüntetett szigorú utas- és poggyászellenőrzést. A rendelkezésnek az az oka, hogy szeptemberben eltérítettek egy Boeing 737-es repülőgépet. (Jornal do Brasil) Franciaországban egy számítógépes felmérés hatszázezer használt vezetéknevet mutatott ki. Közöttük a legtöbb: Martin, Bernard, Moreau, Durand, Petit és Thomas. (Le Monde) A pokol kutatói találkoztak Torinóban, s arról vitatkoztak, van-e egyáltalán ördög. Felidézték a múltat és a jelent. Arról nem szól a fáma, hogy miben egyeztek meg, és a tudósok között volt-e Belfegor. (Espresso) Kétszázhetvenegy gyilkosság és halálos kimenetelű verekedés volt az idén októberig Washingtonban, 87-tel több, mint tavaly ilyenkor. (New York Times)