Magyar Nemzet, 1989. május (52. évfolyam, 100-125. szám)

1989-05-31 / 125. szám

Levél Kölnből ÉPPEN NYOLC ESZTENDEJE, hogy Kölnben megnyílt a West­kunst című mamu­­tkiállító*, amely annak idején csak azért nem kapta meg a „Weltkunst (az­az világművészet) elnevezést, mert a rendezőket sikerült az utolsó pillanatban meggyőzni ar­ról hogyha csak a nyugat-európai országokra és az amerikai konti­nensre korlátozzák az anyagot, akkor mégis jobb a tárlatot a nyugati­ művészet bemutatá­sának tekinteni. A Westkunst az első olyan kiállítás volt, amely úgy szólt hozzá az aktuális mű­­vészeti problémákhoz, hogy enye­ gát főleg az elmúlt évtizedek ter­méséből válogatta. Ez a hiszon­­záló, mondhatnám, retrospektív jelleg akkor nagy vitákat kavart. Majdnem az avantgárd elárulásá­ról írtak a lapok, míg csak ki nem derült, hogy a rendezők zseniális szimattal az éppen érkezőben lévő posztmodern kor visszatekintő jellegét készítették elő ezzel a tár­lattal. Azóta a Westkunst legen­dás sikernek számít. Mivel az ilyen interkontinentá­lis arányú kiállítások igencsak föllendítik a nyári turistaforgal­mat, és így többszörösen is be­hozzák a rájuk költött milliókat is, érthető, hogy a kölni város­atyák a tenyerüket dörzsölve vártak az első adandó alkalomra, hogy a sikert megismételhessék. Közben, persze, a posztmodern korszak is többé-kevésbé lefutott, és egyelőre nincs olyan okos em­ber, aki meg tudná mondani, hogy néhány év múlva mi számít majd modernnek. A Westkunst folytatásának ezért a Bilderstreit (vagyis Képvita) címet adták. A tárlatot a Westkunst egykori he­lyén, azaz a kölni árumintavásár csarnokaiban készítették elő. A katalógusnak egy kicsit vasta­gabbnak kellett lennie, mint a nyolc évvel ezelőttinek, és a pro­paganda is egy kissé hangosabb lett, mint volt annak idején. Jó jelnek számított az is, hogy köz­ben megnyílt az új kölni szuper­­múzeum. Ezzel a háttérrel, és a Ludwig-múzeum igazgatójával, Siegfried Gohrral és munkatár­sával, Johannes Gachnanggal, mint rendezőkkel az élen, a Kép­­vita április első napjaiban aztán meg is nyitotta a kapuit. SZINTE ÉRTHETETLEN, hogy ilyen körülmények között miért maradt el mégis az azonnali si­ker. Helytelen lenne ugyanis azt állítani, hogy a képvita a meg­nyitó után nagy vitákat kavart volna. A sajtó- és televízió-vissz­hang eléggé egyöntetű volt abban, hogy megállapította: ez a tárlat nem sikerült. Véleménykülönbség legfeljebb a téren volt, hogy ez a balsiker egyszerű üzemzavarnak vagy pedig katasztrófának tekint­hető. Peter Nestler, a város kul­turális osztályának a vezetője, néhány nappal a megnyitó után rezignáltan úgy nyilatkozott: nem biztos abban, hogy az ilyen óriás méretű kiállításoknak értel­mük van. Mások azonban arra emlékeztettek, hogy az egyik (üzemen kívül helyezett) berlini pályaudvar csarnokában rende­zett hatalmas bemutató, amely az elmúlt kél évszázad legfonto­sabb kiállításait rekonstruálta, és amelynek a berliniek szelleme­sen (ha már pályaudvar) A mo­dernek állomásai címet adták, mégis, milyen sikert aratott. Le­het, hogy a hiba mégsem a képek­ben van? Ennek a gyanúnak járt a végére aztán az első két hét tapasztala­tait összegző rádióműsor, amelyet a Westdeutscher Rundfunk szer­kesztői állítottak össze, és sugá­roztak az esti kulturális adásban. Mint bennszülött kölniek, eleve abból indultak ki, hogy a tárlat sikere vagy balsikere végső soron nem a szakmai kérdésektől függ, hanem az annál fontosabb szere­pet játszó érdekszövetségek ügyes ballanszírozásától. Megállapítot­ták, hogy a rendezést végző mú­zeumigazgató is ebből az alapté­telből indult ki, érdekes azonban, hogy mégis elszámította magát Egyes galériákat, amelyek képe­ket kölcsönöztek, túlságosan is előnyben részesített amit aztán mások zokon vettek. Túlságosan biztos volt talán abban is, hogy a tárlat címét — Képvita, művé­szet 1960 óta — nem kell komo­lyan venni. A kiállítás nagy ré­sze jóval korábbi műveket tar­talmaz, a kronológia egészen Munch századfordulós akvarell­­képéig megy vissza. Lehet, hogy az ilyen következetlenség is meg­magyarázható bizonyos galéria­vagy múzeumérdekekkel, a dolog­nak azonban híre megy, és az ki­hat a közönségre. Mivel a képek elhelyezése sem az időrendi sor­rendet sem pedig más, azonnal felismerhető (vita) szempontot nem követ a rádióműsor közölte, hogy a képvita még a következő napokban útmutató és magya­rázó táblákkal egészül majd ki. Ez segíteni fog abban, hogy tud­juk, valójában miről is folyik a vita. ÉN MÁR EGYSZER megtekin­tettem a kiállítást de ezt hallva elhatároztam, hogy még egyszer elmegyek a képvitára. Sajnos azonban a közben elhelyezett út­mutatók csak annyit közöltek, hogy a kiállítási terület négy szektorra oszlik: a múltat bemu­tató „emlékezés” termeire, és az ezen termeket jobbról-balról kö­rülvevő, a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek alkotásait felso­rakoztató helyiségekre. Ez az első látogatás során talán azért nem tűnt fel, mert mindenáron a ké­pek vitáját, illetve a közönség és a tárlat disputáját kerestem. Ak­kor, első ízben, kétségbeesésem­ben még a lexikont is felütöttem, ahol a Bilderstreit (képvita) cím­szó alatt a bizánci birodalom egy korszakának az eseményeire lel­tem (A magyar Művészeti Lexi­kon a ,,képrombolás” címszó alatt tárgyalja ezt a korszakot). Itt ar­ról volt szó, hogy egyes bizánci császárok azzal akarták a túlsá­gosan is meggazdagodott és befo­lyásos kolostorok (galériák?) ha­talmát megtörni, hogy betiltották a szentképek tiszteletét, és egyál­talán a képek festését. Ebben a hírben volt valami felvillanyo­zó, noha nem volt valószínű, hogy a jelen vita is hasonló eredmény­nyel fog majd járni. E másodszori látogatás alkal­mával azonban felfedeztem, hogy a bejáratnál papírlapokat oszto­gatnak, amin a kiállítás tervrajza, a termek elosztása volt látható. Minden terem meg volt számozva (összesen 47 helyiség!), szöveget azonban csak egy teremre vonat­kozóan találtam: ez volt a kiállí­tást kísérő könyvesbolt helyisége. Mivel a számozásra vonatkozó magyarázat — hogy melyik mű­vész hol található — magában a katalógusban sem volt megadva (a portán egy kézzel írt szöveget mutattak nekem, és ez volt az egyetlen, titkos példány), megér­tettem, hogy itt egy társasjáték­ról van szó. A közönség megkapja a tervrajzot, végigjárja a kiállí­tást, és miután minden terembe beírja, hogy mit talált ott, végül talán meg fogja érteni azt is, hogy mi a fő kérdés a nyolcvanas évek művészetében. MIVEL A RÁDIÓ műsorát hallgatva már megtudtam azt, hogy nem a művészek neve, ha­nem a galériák az igazán fonto­sak, úgy jártam végig a termeket, hogy a tervrajzba főként az egyes termeknek megfelelő galériák, múzeumok és gyűjtemények, vagyis a képeket kölcsönző intéz­mények neveit írtam be. Az ered­ményt összesítve kiderült, hogy négyzetméterre átszámítva — a vitából a legnagyobb részt a köl­ni Michael Werner-galéria ka­nyarí­totta ki magának. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy a képfelületek húsz százalékát. Mindjárt a tárlat legnagyobb ké­pe, Penk Észak sárkánya című vászna is a Werner-galériától ér­kezett, de a szintén nagy kiter­jedésű Immendorf-festmények java is (többnyire sokalakos ká­véházi és éttermi jelenetek­ élet­nagyságban). A Werner-galéria delegálta az igen nagyszámú, az épület jobb- és balszárnyában, il­letve középső részében kiállított Basenitz-képeket is, ezenkívül még Lilpert sok képét és számos más művet, német, sőt, külföldi művészektől is. Messze maga mö­gött hagyta ezzel a következő leg­sikeresebb kölcsönzőt, a hollan­diai Stedelijk van Abbemuseu­­mot Eindhovenből. Egyébként ez az anyag is elsősorban a nyolcva­nas évek sikeres német „új vad” festőiből állt össze, úgyhogy ön­kéntelenül is az jutott az eszem­be, hogy lehet, hogy a Stedelijk van Abbemuseum újabban a köl­ni Wemertől vásárol. Míg Michael Wemer nevét jól ismertem, újdonság volt számom­ra néhány más kölni galerista, akik, úgy látszik, csak az utolsó időben törtek be a jelentős köl­csönzők közé, így például Hetzler vagy Monika Sprath. Frankfurt­ból a Neuendorf-galéria (Picabia­­képekkel), Londonból pedig a Malborough cég (18 gyönyörű Schwittersszell) szerepel a vi­tában. Sikeres vitatkozónak szá­míthat ezen kívül a New York-i Sonnabend galéria és a Pace ga­léria, a hamburgi Munro, vagy a zürichi Bischofberger intézmény. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez utóbbi egy tucat Cle­­mente-képet kölcsönzött. És igen nyílt kártyákkal játszik egy olyan intézet, amely nem múzeum és nem is galéria, de sikeres mű­gyűjtő: a Dresdner Bank Invest­ment Management nevű osztálya. A SÉTA VÉGÉN, mikor a kiál­lítás tervrajzát teljesen kitöltöt­tem, megértettem, hogy a kritikák mennyire tévedtek. A képvita ugyanis kitűnő kiállítás, logikája van, sőt művészettörténeti tanul­ságai is. Természetesen ezt a lo­gikát csak azok érthetik meg, akik már évtizedek óta követik azt a sakkjátszmát, amit a vezető galériák játszanak a német mú­zeumokkal és kiállítási intézmé­nyekkel. Speciálisan Kölnre vo­natkoztatva ehhez a játékhoz hoz­zá kell számítanunk még a nagy és befolyásos műgyűjtőt, Peter Ludwigot is, aki először csak ki­­bicelt, aztán a róla elnevezett múzeummal (amelyet egy óriási gyűjteményért kapott cserébe a várostól) maga is beszállt a par­tiba. A Westkunst két sikeres rendezője elsősorban azért nem maradt Kölnben, mert nem egé­szen értettek egyet a Játékszabá­lyokkal, meg aztán a nagy mű­gyűjtő még nagyobb árnyékától is igyekeztek szabadulni. Glázer László visszament a müncheni Süddeutsche Zeitünkhöz műkriti­kusnak, rendezőtársa, Kasper König pedig elköltözött Frank­furtba, ahol most megpróbál egy képzőművészeti ellen-Kölnt élet­re hívni. Maga a Ludwig-múzeum lenyűgöző élmény, de megnyitá­sa után kiderült, hogy kifelejtet­ték belőle az időszakos kiállításo­kat szolgáló épületszárnyat. Emi­att, meg a vásárlási keret csök­kentése miatt (a múzeum ugyan­is rekordköltségeket emésztett fel, s ezt most utólag meg kell spórolni), depressziós hangulat lett úrrá a kölni művészettörté­nészek között. Az ilyen helyzetekben szokott előállni az, amit hatalmi vákuum­nak neveznek, és esetleg az is, amit a kompetencia megfogyat­kozásának hívhatunk. A város kulturális vezetői korábban meg­tehették, hogy a helyi érdekcso­portok feje fölé meghívott ven­dég menedzsereket neveztek ki. Ez most, úgy látszik, nem volt le­hetséges, vagy azért, mert az új múzeum mecenatúrájának a vé­tójoga ezt nem engedi, vagy mert egyszerűen a menedzserek nem fogadják el a meghívást. Koráb­ban a düsseldorfi Konrad Fischer és a kölni Zwirner, majd a Paul Maenz-galéria gyakorolták a leg­nagyobb hatást a városi kiállítás­politikára, befolyásuk azonban az ésszerű korlátok között maradt A Képvita című tárlat azonban napnál fényesebben bizonyítja, hogy ez a korszak elmúlt. Csak olvasni kell tudni a sorok között — a képek mellé akasztott kis cé­dulákon. AZT JELENTENÉ EZ, hogy a közönséges halandó, aki sem dol­lármilliókat nem érez a zsebében, sem pedig a kultúrpolitikai takti­kázásokban nem érdekelt, csak az idejét fecsérelné ennek a tár­latnak a megtekintésével? Szó sincs róla. A reális képhez ugyan­is az is hozzátartozik, hogy bár ez a kiállítás nagyon vitatott Köln­ben, dimenziói révén — majdnem ezer műalkotás! — szenzációs ajándék lenne a világ bármely más olyan pontján, ahol a kiállí­tások rendezése a megszokott, sze­rényebb keretek között folyik. A Képvita június 28-ig lesz nyitva, és addig a látogató egy nagy te­remre való Picassót, egy-egy te­­remnyi Duchampot, Beuysot, Man Rayt, Munchot és Pollockot találhat, valamint nagy kollek­ciót a ritkábban kiállított, de fon­tos neoavantgárd mesterektől, így a Fluxus-művészektől vagy a ko­rán elhunyt Marcel Broodthers nagy hagyatékából. És a szakem­ber is megtalálhatja a maga örö­mét, ha gondolatban két-három kisebb kiállításra bontja az anya­got, és kedve szerint állít össze így magának remeknél remekebb — egymással vitatkozó — tárlatokat. Perneczky Géza V­ita a képvitáról Magyar Nemzet Páneurópai kongresszus „Egész Európát választjuk” — ezzel a jelszóval rendezi meg a Páneurópa Unió németországi szervezete idei kongresszusát, június 2­4-ig Regensburgban. A Coudenhove-Kalergi gróf által alapított nemzetközi szövetség jelszava azt fejezi ki, hogy Euró­pa nem szűkíthető csupán a kö­zös piaci országok területére. Ezért a kongresszuson különös hangsúlyt kapnak a szomszédos régiók együttműködési lehetősé­gei és referensek érkeznek több közép-európai országból. Magyar­­országról például dr. Szennay András pannonhalmi főapát és Gergely András történész tart előadást, de fellépnek a kulturá­lis kísérőprogramban magyaror­szági zenészek és táncosok. A vasárnap délelőtti „közép-euró­pai matinén” tartják Bokor Pé­ternek Habsburg Ottóról készí­tett portréfilmje, az Isten áldá­sával német ősbemutatóját. Zsidók — cigányok — előítéle­tek címmel rendez vitát a Nyil­vánosság Klub június 3-án, szombaton 10 órától a Marx Ká­roly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Szakértők tartanak referátumot a rasszizmusról, az előítéletek keletkezéséről, az ál­tudományos hiedelmekről, a „ci­gánybűnözés" adatairól, a nem­zeti tudat zavarairól.­­ Szász Endre tervei alapján hat részben készítette el Amerika tör­ténetét réz táblaképeken Rudolf Hajnal, Kaliforniában élő mű­vésznő. Az alkotást tegnap avat­ták fel az USA budapesti nagy­követségén. Moszkvai tudósítónk telexjelentése a szovjet katonai kiadásokat Moszkva, május 30. 1980-ben a szovjet katonai kiadások 70 milliárd rubelt tettek ki — jelentette be Mi­hail Gorbacsov, aki a népi kül­döttek kongresszusa elé ter­jesztette elnöki jelentését a leg­fontosabb kül- és belpolitikai Irányokról. Mint a Legfelső Tanács most megválasztott el­nöke elmondta, hogy a hadi­­költségvetést már tavaly és ta­valy előtt is befagyasztották, s ez tízmilliárd rubelnyi többle­tet jelentett más gazdasági cé­lokra. Gorbacsov a küldöttek elé ter­jesztette javaslatát, hogy az el­következendő két évben még tíz­­miliárd rubellel, azaz 14 száza­lékkal csökkentsék a katonai ki­adásokat és a Legfelső Tanács­ban dolgozzák ki a továbbiakat a belső problémák, s a honvédel­mi feladatok figyelembevételé­velMint a beszámolót követően Leonyid Abalkin ismert köz­gazdász újságíróknak elmondot­ta, a Tr 11 milliárd rubel a szov­jet nemzeti jövedelemnek körül­belül 12 százalékát teszi ki. A nemzetközi összehasonlításban használt megtermelt nemzeti ér­téknek pedig körülbelül a 9 szá­zalékát. Ám­pánik Gorbacsov több mint másfél órás beszédében elsősorban bel­politikai kérdésekkel foglalko­zott, a gazdaság helyzetének, a kitűzött szociális feladatoknak, a jogállam megteremtése problé­máinak szentelte a mondandója körülbelül kétharmadát. Reagál­va a népi küldöttek kongresszu­sának eddigi menetére, a pereszt­rojka meggyőző diadalának minősítette a vitát. Rámutatott arra, hogy az egész ország igaz elemzést vár arról, miként való­sul meg a peresztrojka. Az ed­dig eltelt időszak eredményeit felsorolva rámutatott, hogy meg­kezdődött a gazdaság szociális szükségletekre való áthangolásá­nak reális folyamata. Szólt a la­kásfronton, az egészségügyben és az oktatásban elértekről, az e té­ren jelentkező növekvő anyagi erőfeszítésekről.­­Ugyanakkor megállapította, hogy a szovjet gazdaságban még nem érződnek a javulás lényegi jelei. Az ország pénzügyi rendszere aggasztóan szétzilálódott, rendezetlen a fo­gyasztói piac. A széles körű hiány, az árupánik éles és törvényszerű elégedetlenséget vált ki, társa­dalmi feszültségekhez vezet, mu­tatott rá. Az okok között emlí­tette a múlt örökségét, a cserno­bili katasztrófát, természeti csa­pásokat , de elismerte, hogy a helyzet nem kis mértékben a már a peresztrojka idején „elköve­tett és el nem követett" dolgok­kal áll összefüggésben. Ökológiai biztonság Gorbacsov rámutatott, hogy a piac kiegyensúlyozatlansága már politikai jellegű kérdés. Szovjet vezetők szerint a leghatározot­tabb a pénzügyi egyensúly meg­javítására , a pénzforgalom rendbehozatalára. Gorbacsov kü­lön foglalkozott a hátrányos hely­zetű és kis keresetű lakosság élet­feltételeinek javításával. A meg­oldásra váró feladatok élére he­lyezte a lakáskérdés megoldását, újabb tartalékok bevetését fon­tolgatva e téren. Rámutatott, hogy következetesen kell megva­lósítani a társadalmi igazságos­ság elvét. A különböző előnyök­ről és privilégiumokról szólva hangsúlyozta: e téren minden visszaélést és deformálódást meg kell szüntetni. Javasolta, a Leg­felső Tanács hozzon létre külön bizottságot valamennyi előny és privilégium „revíziójára”. A be­széd elidőzött a környezetvédel­mi kérdéseknél is, azt hangoz­tatta: valamennyi tervet és tu­dományos technikai megoldást az ökológiai biztonság oldaláról is meg kell vizsgálni. A gazdasági stratégiai célkitű­zések között ezúttal is hangsúly­­lyal szerepelt a tőkeberuházások összegének jelentős csökkentése, a kozmikus programokra szánt kiadások további visszafogása. Gorbacsov rámutatott továbbá arra, hogy a gazdasági reform lehetetlen a társadalmi tulajdon­­viszonyok radikális megújítása, különböző formáinak összehan­golt fejlesztése nélkül. A demokratizálódás folyama­taira áttérve a szónok rámuta­tott, hogy az SZKP a forradalmi változások garanciája A párt je­lenti a védelmet mind a konzer­vatív, mint az ulttrabalos elemek előtérbe kerülésétől. Ugyanakkor szólt arról, hogy pontosan el kell határolni egymástól a párt és állami szervek funkcióit. A párt legfontosabb feladatának jelölte meg, hogy az alapvető társadal­mi csoportok lakossági érdekeit képviselje és harmonizálja, biz­tosítsa a társadalmi-politikai rendszer valamennyi láncszeme tevékenységének konszolidációját „a pártdialógus együttműködést ajánl más társadalmi szervezet­nek és mozgalomnak, közös cse­lekvésre hívja őket a peresztroj­ka és a társadalom megújulása oldalán”. Szólt a politikai reform má­sodik szakaszának központi kér­déseiről­ a köztársasági területi, városi irányítói és hatalmi szer­vek új struktúrájának létreho­zásáról. Ezzel kapcsolatban rá­mutatott, hogy a mostani tapasz­talatok figyelembevételével kor­rigálásokat kell tenni a választói rendszerben. Szükség van továb­bá a köztársasági önelszámolás­­sal, önirányítással foglalkozó tör­vény előkészítésére. Rámutatott, hogy bár ősszel szándékozták megtartani a helyi tanácsi válasz­tásokat, a jogi­ előkészületek nagy munkát jelentenek, s ezért csak következő tavasszal kerül erre sor , amikor a jelenlegi taná­csok mandátuma egyébként is lejár. A jogállam megteremtése kap­csán a szovjet vezető rámuta­tott, hogy meg kell újítani a tör­vényhozást az emberi jogok kérdéskörében, s mint emlékez­tetett rá, a Legfelső Tanács a kö­zeljövőben törvényt fogad el ez­zel kapcsolatban. Erre azért is szükség van, mutatott rá a szó­nok, mert a Szovjetunió a bécsi egyezmény aláírója, jogi formáit a nemzetközivel kell összhang­ba hoznia Gorbacsov pozitívan viszonyult azokhoz a kongresszus menetében már korábban el­hangzott véleményekhez, hogy a legfontosabb törvényeket bocsás­sák ösznépi referendumra Össznépi érdekek A nemzetiségi kérdés kapcsán azt fejtegette, hogy az együtt­működést a Szovjetunió népei között meg kell szabadítani min­dentől, ami ellentmond az er­kölcsnek, a szocializmus humánus alapelvének. Olyan megoldáso­kat kell kidolgozni, amelyek megfelelnek minden egyes nem­zetiség, s az össznépi érdekeknek egyaránt. Politikai téren a szö­vetséges és autonóm köztársasá­gok jogainak kiszélesítését, gaz­dasági téren az önállóságon ala­puló szövetségi és köztársasági viszony harmonizálását, kultu­rális téren pedig a nemzetiségi szellemi értékek sokirányú fej­lesztését emelte ki. A Szovjetunió nemzetközi sze­repével kapcsolatban a szovjet vezető emlékeztetett az új gon­dolkodásmódra, amelynek alapját az összemberi érdekek és értékek elsődlegességének az elismerés je­lenti. A szocialista országok kö­zötti új típusú együttműködés alapfeltételeként említette a kül­sőn­ös tiszteletet, egymás belügyei­­be be nem avatkozást, a kölcsö­nös és baráti megértést, az egy­más tapasztalatai iránti és az együttműködés szükségességé­ben jelentkező mély érdekeltsé­get. A Szovjetunió, mutatott rá Gorbacsov, az ázsiai, csendes­­óceáni térségben töretlenül foly­tatja Vlagyivosztoki irányvona­lát. Hangoztatta, hogy a Szov­jetunió és Kína kapcsolatainak normalizálása világtörténelmi je­lentőségű. A szovjet—amerikai viszony elsődleges jelentőségé­ből szólván rámutatott a szov­jet együttműködési készségre, hogy kiszámítható és szilárd ala­pokon lehessen előre haladni. Emlékeztetve arra, hogy a múltban a szovjet külpolitikai gyakorlat némely esetben a meg­hirdetett magas elvekkel ellenté­tes volt, Gorbacsov rámutatott, az újjáépített politikai rendszer leg­fontosabb feladata, hogy kizárja a hasonló metódusokat. A jövő­ben minden lényeges külpolitikai döntés csak a Legfelső Tanács­ban és annak bizottságaiban foly­tatott körültekintő vita után sza­két például a szocialista orszá­gokkal kapcsolatosakat, valamint nagy jelentőségű szerződések meg­kötését a népi küldötteik kong­resszusa elé kell­ terjeszteni. Szemtiltorizálát. A szovjet vezető javasolta a küldötteknek, hogy törvény útján is erősítsék meg; az ország biz­tonságát mindenekelőtt politi­kai eszközökkel kell garantálni, a demilitarizálás folyamatában az ENSZ lehetőségeire és tekintélyé­re támaszkodva. A nukleáris fegyverzetet tárgyalások útján kell felszámolni, a védelmi po­tenciát az ésszerű elégséges szint­jére­ törekedve csökkenteni. Tör­vény rögzítse azt is, hogy bármely politikai, gazdasági vagy más cél elérésére elfogadhatatlan az erő felhasználása vagy az azzal való fenyegetés. A Szovjetunió amellett van, mutatott rá továbbá Gorbacsov, hogy a szovjet gazdaság kölcsö­nösen előnyös és egyenjogú ala­pokon bekapcsolódjon a világgaz­daságba. „Ezek a mi mélyen megalapozott stratégiai elveink, amelyek kifejezik a szovjet nép érdekeit és megfelelnek az em­berség érdekeinek", hangoztatta Gorbacsov. Az előadói beszéd vitájában több mint négyszáz felszólaló kí­vánt volna bekapcsolódni, ami­re természetesen idő hiányában nem volt lehetőség. A kong­resz­­szuson az elvi irányokat hamaro­san háttérbe szorította más ak­tuális belpolitikai kérdések meg­vitatása. Előbb újból a karaba­­hi küldöttek Legfelső Tanácsba jelölése került napirendre, s hogy mennyire komoly ez a prob­léma, ma erre egy felszólaló fi­gyelmeztetett: minden vigyázat­lan szó nőkön, gyermekeken csat­tanhat. A Kaukázuson túli tér­ségben továbbra is robbanásve­szélyes a helyzet, feszült figyelem követi a kongresszus menetét. A küldöttek végül is az este folya­mán titkos szavazással döntöt­tek a két karabahi parlamenti mandátum sorsáról. Tömeges sokkos lapot A délutáni ülésszakon a grúz események szorítottak minden eseményt háttérbe. Először egy grúz akadémikus emelkedett szó­lásra . Ismertetvén a köztársasá­gi vizsgálat megállapításait, úgy fogalmazott, hogy a katonaság „előre tervezett büntetőakciót" hajtott végre. Szólt arról, hogy a bevetett gázoktól több mint öt­százan szenvedtek súlyos mérge­zést Ismertette orvosuk vé­leményét, amely szerint a tragédiát követően tömeges sakkállapot állt be. Hangoz­tatta, hogy csak a felelősök felelős megbüntetése segíthet még akkor is ha a legfelső koló­niai és politikai vezetésben" is valnak részesek. Úgy vélekedett, hogy erről a legfelsőbb körökben is tudni kellett Kifogásolta, hogy Rogyionov még mindig kong­resszusi küldött, holott választói kezdeményezték a visszahívását A küldöttek követelésére a vé­res akciót irányító vezérezredes is a szónoki tribünre lépett. A B­6 verziója szerint nacionalista erők provokálták az eseménye­ket úgy nyilatkozott, hogy a katonaság bevetésekor figyelmez­tették az embereket de azok „kíméletlen és makacs ellenál­lást” tanúsítottak. Arra a kér­désre, hogy miért használtak ka­tonai gyalogsági ásót azt vála­szolta: ez felszerelésük tartozéka és ezzel védték magukat. Meg­említette, hogy belügyi alakula­tok maradtak elől. Tagadta, hogy bekerítették és úgy verték volna az embereket Ezt követően azon­ban Patiasvili, volt köztársasági első titkár emelkedett szólásra és több tekintetben megcáfolta Ro­­gyionovot Szólt arról, hogy a kialakult tbiliszi helyzetről a de­monstrációkról értesítette a KB titkárságát, Csebrikovot és Ra­­zubovszkijt. Ezt követően április 7-én felhívta őt Razor honvédel­mi miniszter, hogy a KB Kocse­­tov honvédelmi miniszterhelyet­test és Rogyinovot oda irányít­ja, 8-án meg is jelentek a hely­színen, közölve, őrájuk hárul a vezetés. „Hogy kitől kapták a fel­hatalmazást azt a kérdést ekkor nem tettem fel, most felteszem”, mondotta Patiasvili. A tbiliszi-abeid A volt köztársasági első titkár azt is elmondta, úgy tájékoztat­ta a központot hogy a helyzet enyhül. Miután döntés született a tér­ megtisztításáról, az akciói előtt fél órával a karhatalmi egy­ségek jelentették, hogy készen áll­nak. Mivel rengeteg ember gyűlt össze addigra a téren, Patiasvili az akció elhalasztását javasolta, Rogyionov azonban úgy nyilat­kozott, hogy nem lesz bonyoda­lom. A grúz volt vezető szerint a katonák nemcsak a teret ürí­tették ki, de üldözték az embere­ket, a házakba is betörtek, néhá­nyan a tértől körülbelül egy ki­lométernyire haltak meg. Ezt követően Gorbacsov zárta le a kirobban­ készülő Indulato­kat, rámutatván, hogy mély po­litikai kérdésről van szó, amely­nek a gyökeréig kell lehatolni. A pb és a kb amellett van, hogy vé­gig kell vizsgálni ezt a kérdést. Egyelőre nagyon ellentmondásos a kép. „Az igazságra van szüksé­günk, bármit és bárkit is érint­sen is ez" — hangoztatta a Leeg­felső Tanács elnöke. A kongresszus szerdán erősíti meg ennek, valamint a Goljan— Ivanov-ügynek a kivizsgálására létrehozandó bizottság összetéte­lét Az előzetes javaslat szerint a tbiliszi bizottságban lenne And­rej Szaharov és Rohald Szagy­­gyejev is. Lambert Gábor Szerda, 1989. május 31.

Next