Magyar Nemzet, 1989. május (52. évfolyam, 100-125. szám)
1989-05-31 / 125. szám
Levél Kölnből ÉPPEN NYOLC ESZTENDEJE, hogy Kölnben megnyílt a Westkunst című mamutkiállító*, amely annak idején csak azért nem kapta meg a „Weltkunst (azaz világművészet) elnevezést, mert a rendezőket sikerült az utolsó pillanatban meggyőzni arról hogyha csak a nyugat-európai országokra és az amerikai kontinensre korlátozzák az anyagot, akkor mégis jobb a tárlatot a nyugati művészet bemutatásának tekinteni. A Westkunst az első olyan kiállítás volt, amely úgy szólt hozzá az aktuális művészeti problémákhoz, hogy enye gát főleg az elmúlt évtizedek terméséből válogatta. Ez a hiszonzáló, mondhatnám, retrospektív jelleg akkor nagy vitákat kavart. Majdnem az avantgárd elárulásáról írtak a lapok, míg csak ki nem derült, hogy a rendezők zseniális szimattal az éppen érkezőben lévő posztmodern kor visszatekintő jellegét készítették elő ezzel a tárlattal. Azóta a Westkunst legendás sikernek számít. Mivel az ilyen interkontinentális arányú kiállítások igencsak föllendítik a nyári turistaforgalmat, és így többszörösen is behozzák a rájuk költött milliókat is, érthető, hogy a kölni városatyák a tenyerüket dörzsölve vártak az első adandó alkalomra, hogy a sikert megismételhessék. Közben, persze, a posztmodern korszak is többé-kevésbé lefutott, és egyelőre nincs olyan okos ember, aki meg tudná mondani, hogy néhány év múlva mi számít majd modernnek. A Westkunst folytatásának ezért a Bilderstreit (vagyis Képvita) címet adták. A tárlatot a Westkunst egykori helyén, azaz a kölni árumintavásár csarnokaiban készítették elő. A katalógusnak egy kicsit vastagabbnak kellett lennie, mint a nyolc évvel ezelőttinek, és a propaganda is egy kissé hangosabb lett, mint volt annak idején. Jó jelnek számított az is, hogy közben megnyílt az új kölni szupermúzeum. Ezzel a háttérrel, és a Ludwig-múzeum igazgatójával, Siegfried Gohrral és munkatársával, Johannes Gachnanggal, mint rendezőkkel az élen, a Képvita április első napjaiban aztán meg is nyitotta a kapuit. SZINTE ÉRTHETETLEN, hogy ilyen körülmények között miért maradt el mégis az azonnali siker. Helytelen lenne ugyanis azt állítani, hogy a képvita a megnyitó után nagy vitákat kavart volna. A sajtó- és televízió-visszhang eléggé egyöntetű volt abban, hogy megállapította: ez a tárlat nem sikerült. Véleménykülönbség legfeljebb a téren volt, hogy ez a balsiker egyszerű üzemzavarnak vagy pedig katasztrófának tekinthető. Peter Nestler, a város kulturális osztályának a vezetője, néhány nappal a megnyitó után rezignáltan úgy nyilatkozott: nem biztos abban, hogy az ilyen óriás méretű kiállításoknak értelmük van. Mások azonban arra emlékeztettek, hogy az egyik (üzemen kívül helyezett) berlini pályaudvar csarnokában rendezett hatalmas bemutató, amely az elmúlt kél évszázad legfontosabb kiállításait rekonstruálta, és amelynek a berliniek szellemesen (ha már pályaudvar) A modernek állomásai címet adták, mégis, milyen sikert aratott. Lehet, hogy a hiba mégsem a képekben van? Ennek a gyanúnak járt a végére aztán az első két hét tapasztalatait összegző rádióműsor, amelyet a Westdeutscher Rundfunk szerkesztői állítottak össze, és sugároztak az esti kulturális adásban. Mint bennszülött kölniek, eleve abból indultak ki, hogy a tárlat sikere vagy balsikere végső soron nem a szakmai kérdésektől függ, hanem az annál fontosabb szerepet játszó érdekszövetségek ügyes ballanszírozásától. Megállapították, hogy a rendezést végző múzeumigazgató is ebből az alaptételből indult ki, érdekes azonban, hogy mégis elszámította magát Egyes galériákat, amelyek képeket kölcsönöztek, túlságosan is előnyben részesített amit aztán mások zokon vettek. Túlságosan biztos volt talán abban is, hogy a tárlat címét — Képvita, művészet 1960 óta — nem kell komolyan venni. A kiállítás nagy része jóval korábbi műveket tartalmaz, a kronológia egészen Munch századfordulós akvarellképéig megy vissza. Lehet, hogy az ilyen következetlenség is megmagyarázható bizonyos galériavagy múzeumérdekekkel, a dolognak azonban híre megy, és az kihat a közönségre. Mivel a képek elhelyezése sem az időrendi sorrendet sem pedig más, azonnal felismerhető (vita) szempontot nem követ a rádióműsor közölte, hogy a képvita még a következő napokban útmutató és magyarázó táblákkal egészül majd ki. Ez segíteni fog abban, hogy tudjuk, valójában miről is folyik a vita. ÉN MÁR EGYSZER megtekintettem a kiállítást de ezt hallva elhatároztam, hogy még egyszer elmegyek a képvitára. Sajnos azonban a közben elhelyezett útmutatók csak annyit közöltek, hogy a kiállítási terület négy szektorra oszlik: a múltat bemutató „emlékezés” termeire, és az ezen termeket jobbról-balról körülvevő, a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek alkotásait felsorakoztató helyiségekre. Ez az első látogatás során talán azért nem tűnt fel, mert mindenáron a képek vitáját, illetve a közönség és a tárlat disputáját kerestem. Akkor, első ízben, kétségbeesésemben még a lexikont is felütöttem, ahol a Bilderstreit (képvita) címszó alatt a bizánci birodalom egy korszakának az eseményeire leltem (A magyar Művészeti Lexikon a ,,képrombolás” címszó alatt tárgyalja ezt a korszakot). Itt arról volt szó, hogy egyes bizánci császárok azzal akarták a túlságosan is meggazdagodott és befolyásos kolostorok (galériák?) hatalmát megtörni, hogy betiltották a szentképek tiszteletét, és egyáltalán a képek festését. Ebben a hírben volt valami felvillanyozó, noha nem volt valószínű, hogy a jelen vita is hasonló eredménynyel fog majd járni. E másodszori látogatás alkalmával azonban felfedeztem, hogy a bejáratnál papírlapokat osztogatnak, amin a kiállítás tervrajza, a termek elosztása volt látható. Minden terem meg volt számozva (összesen 47 helyiség!), szöveget azonban csak egy teremre vonatkozóan találtam: ez volt a kiállítást kísérő könyvesbolt helyisége. Mivel a számozásra vonatkozó magyarázat — hogy melyik művész hol található — magában a katalógusban sem volt megadva (a portán egy kézzel írt szöveget mutattak nekem, és ez volt az egyetlen, titkos példány), megértettem, hogy itt egy társasjátékról van szó. A közönség megkapja a tervrajzot, végigjárja a kiállítást, és miután minden terembe beírja, hogy mit talált ott, végül talán meg fogja érteni azt is, hogy mi a fő kérdés a nyolcvanas évek művészetében. MIVEL A RÁDIÓ műsorát hallgatva már megtudtam azt, hogy nem a művészek neve, hanem a galériák az igazán fontosak, úgy jártam végig a termeket, hogy a tervrajzba főként az egyes termeknek megfelelő galériák, múzeumok és gyűjtemények, vagyis a képeket kölcsönző intézmények neveit írtam be. Az eredményt összesítve kiderült, hogy négyzetméterre átszámítva — a vitából a legnagyobb részt a kölni Michael Werner-galéria kanyarította ki magának. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy a képfelületek húsz százalékát. Mindjárt a tárlat legnagyobb képe, Penk Észak sárkánya című vászna is a Werner-galériától érkezett, de a szintén nagy kiterjedésű Immendorf-festmények java is (többnyire sokalakos kávéházi és éttermi jelenetek életnagyságban). A Werner-galéria delegálta az igen nagyszámú, az épület jobb- és balszárnyában, illetve középső részében kiállított Basenitz-képeket is, ezenkívül még Lilpert sok képét és számos más művet, német, sőt, külföldi művészektől is. Messze maga mögött hagyta ezzel a következő legsikeresebb kölcsönzőt, a hollandiai Stedelijk van Abbemuseumot Eindhovenből. Egyébként ez az anyag is elsősorban a nyolcvanas évek sikeres német „új vad” festőiből állt össze, úgyhogy önkéntelenül is az jutott az eszembe, hogy lehet, hogy a Stedelijk van Abbemuseum újabban a kölni Wemertől vásárol. Míg Michael Wemer nevét jól ismertem, újdonság volt számomra néhány más kölni galerista, akik, úgy látszik, csak az utolsó időben törtek be a jelentős kölcsönzők közé, így például Hetzler vagy Monika Sprath. Frankfurtból a Neuendorf-galéria (Picabiaképekkel), Londonból pedig a Malborough cég (18 gyönyörű Schwittersszell) szerepel a vitában. Sikeres vitatkozónak számíthat ezen kívül a New York-i Sonnabend galéria és a Pace galéria, a hamburgi Munro, vagy a zürichi Bischofberger intézmény. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez utóbbi egy tucat Clemente-képet kölcsönzött. És igen nyílt kártyákkal játszik egy olyan intézet, amely nem múzeum és nem is galéria, de sikeres műgyűjtő: a Dresdner Bank Investment Management nevű osztálya. A SÉTA VÉGÉN, mikor a kiállítás tervrajzát teljesen kitöltöttem, megértettem, hogy a kritikák mennyire tévedtek. A képvita ugyanis kitűnő kiállítás, logikája van, sőt művészettörténeti tanulságai is. Természetesen ezt a logikát csak azok érthetik meg, akik már évtizedek óta követik azt a sakkjátszmát, amit a vezető galériák játszanak a német múzeumokkal és kiállítási intézményekkel. Speciálisan Kölnre vonatkoztatva ehhez a játékhoz hozzá kell számítanunk még a nagy és befolyásos műgyűjtőt, Peter Ludwigot is, aki először csak kibicelt, aztán a róla elnevezett múzeummal (amelyet egy óriási gyűjteményért kapott cserébe a várostól) maga is beszállt a partiba. A Westkunst két sikeres rendezője elsősorban azért nem maradt Kölnben, mert nem egészen értettek egyet a Játékszabályokkal, meg aztán a nagy műgyűjtő még nagyobb árnyékától is igyekeztek szabadulni. Glázer László visszament a müncheni Süddeutsche Zeitünkhöz műkritikusnak, rendezőtársa, Kasper König pedig elköltözött Frankfurtba, ahol most megpróbál egy képzőművészeti ellen-Kölnt életre hívni. Maga a Ludwig-múzeum lenyűgöző élmény, de megnyitása után kiderült, hogy kifelejtették belőle az időszakos kiállításokat szolgáló épületszárnyat. Emiatt, meg a vásárlási keret csökkentése miatt (a múzeum ugyanis rekordköltségeket emésztett fel, s ezt most utólag meg kell spórolni), depressziós hangulat lett úrrá a kölni művészettörténészek között. Az ilyen helyzetekben szokott előállni az, amit hatalmi vákuumnak neveznek, és esetleg az is, amit a kompetencia megfogyatkozásának hívhatunk. A város kulturális vezetői korábban megtehették, hogy a helyi érdekcsoportok feje fölé meghívott vendég menedzsereket neveztek ki. Ez most, úgy látszik, nem volt lehetséges, vagy azért, mert az új múzeum mecenatúrájának a vétójoga ezt nem engedi, vagy mert egyszerűen a menedzserek nem fogadják el a meghívást. Korábban a düsseldorfi Konrad Fischer és a kölni Zwirner, majd a Paul Maenz-galéria gyakorolták a legnagyobb hatást a városi kiállításpolitikára, befolyásuk azonban az ésszerű korlátok között maradt A Képvita című tárlat azonban napnál fényesebben bizonyítja, hogy ez a korszak elmúlt. Csak olvasni kell tudni a sorok között — a képek mellé akasztott kis cédulákon. AZT JELENTENÉ EZ, hogy a közönséges halandó, aki sem dollármilliókat nem érez a zsebében, sem pedig a kultúrpolitikai taktikázásokban nem érdekelt, csak az idejét fecsérelné ennek a tárlatnak a megtekintésével? Szó sincs róla. A reális képhez ugyanis az is hozzátartozik, hogy bár ez a kiállítás nagyon vitatott Kölnben, dimenziói révén — majdnem ezer műalkotás! — szenzációs ajándék lenne a világ bármely más olyan pontján, ahol a kiállítások rendezése a megszokott, szerényebb keretek között folyik. A Képvita június 28-ig lesz nyitva, és addig a látogató egy nagy teremre való Picassót, egy-egy teremnyi Duchampot, Beuysot, Man Rayt, Munchot és Pollockot találhat, valamint nagy kollekciót a ritkábban kiállított, de fontos neoavantgárd mesterektől, így a Fluxus-művészektől vagy a korán elhunyt Marcel Broodthers nagy hagyatékából. És a szakember is megtalálhatja a maga örömét, ha gondolatban két-három kisebb kiállításra bontja az anyagot, és kedve szerint állít össze így magának remeknél remekebb — egymással vitatkozó — tárlatokat. Perneczky Géza Vita a képvitáról Magyar Nemzet Páneurópai kongresszus „Egész Európát választjuk” — ezzel a jelszóval rendezi meg a Páneurópa Unió németországi szervezete idei kongresszusát, június 24-ig Regensburgban. A Coudenhove-Kalergi gróf által alapított nemzetközi szövetség jelszava azt fejezi ki, hogy Európa nem szűkíthető csupán a közös piaci országok területére. Ezért a kongresszuson különös hangsúlyt kapnak a szomszédos régiók együttműködési lehetőségei és referensek érkeznek több közép-európai országból. Magyarországról például dr. Szennay András pannonhalmi főapát és Gergely András történész tart előadást, de fellépnek a kulturális kísérőprogramban magyarországi zenészek és táncosok. A vasárnap délelőtti „közép-európai matinén” tartják Bokor Péternek Habsburg Ottóról készített portréfilmje, az Isten áldásával német ősbemutatóját. Zsidók — cigányok — előítéletek címmel rendez vitát a Nyilvánosság Klub június 3-án, szombaton 10 órától a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Szakértők tartanak referátumot a rasszizmusról, az előítéletek keletkezéséről, az áltudományos hiedelmekről, a „cigánybűnözés" adatairól, a nemzeti tudat zavarairól. Szász Endre tervei alapján hat részben készítette el Amerika történetét réz táblaképeken Rudolf Hajnal, Kaliforniában élő művésznő. Az alkotást tegnap avatták fel az USA budapesti nagykövetségén. Moszkvai tudósítónk telexjelentése a szovjet katonai kiadásokat Moszkva, május 30. 1980-ben a szovjet katonai kiadások 70 milliárd rubelt tettek ki — jelentette be Mihail Gorbacsov, aki a népi küldöttek kongresszusa elé terjesztette elnöki jelentését a legfontosabb kül- és belpolitikai Irányokról. Mint a Legfelső Tanács most megválasztott elnöke elmondta, hogy a hadiköltségvetést már tavaly és tavaly előtt is befagyasztották, s ez tízmilliárd rubelnyi többletet jelentett más gazdasági célokra. Gorbacsov a küldöttek elé terjesztette javaslatát, hogy az elkövetkezendő két évben még tízmiliárd rubellel, azaz 14 százalékkal csökkentsék a katonai kiadásokat és a Legfelső Tanácsban dolgozzák ki a továbbiakat a belső problémák, s a honvédelmi feladatok figyelembevételévelMint a beszámolót követően Leonyid Abalkin ismert közgazdász újságíróknak elmondotta, a Tr 11 milliárd rubel a szovjet nemzeti jövedelemnek körülbelül 12 százalékát teszi ki. A nemzetközi összehasonlításban használt megtermelt nemzeti értéknek pedig körülbelül a 9 százalékát. Ámpánik Gorbacsov több mint másfél órás beszédében elsősorban belpolitikai kérdésekkel foglalkozott, a gazdaság helyzetének, a kitűzött szociális feladatoknak, a jogállam megteremtése problémáinak szentelte a mondandója körülbelül kétharmadát. Reagálva a népi küldöttek kongresszusának eddigi menetére, a peresztrojka meggyőző diadalának minősítette a vitát. Rámutatott arra, hogy az egész ország igaz elemzést vár arról, miként valósul meg a peresztrojka. Az eddig eltelt időszak eredményeit felsorolva rámutatott, hogy megkezdődött a gazdaság szociális szükségletekre való áthangolásának reális folyamata. Szólt a lakásfronton, az egészségügyben és az oktatásban elértekről, az e téren jelentkező növekvő anyagi erőfeszítésekről.Ugyanakkor megállapította, hogy a szovjet gazdaságban még nem érződnek a javulás lényegi jelei. Az ország pénzügyi rendszere aggasztóan szétzilálódott, rendezetlen a fogyasztói piac. A széles körű hiány, az árupánik éles és törvényszerű elégedetlenséget vált ki, társadalmi feszültségekhez vezet, mutatott rá. Az okok között említette a múlt örökségét, a csernobili katasztrófát, természeti csapásokat , de elismerte, hogy a helyzet nem kis mértékben a már a peresztrojka idején „elkövetett és el nem követett" dolgokkal áll összefüggésben. Ökológiai biztonság Gorbacsov rámutatott, hogy a piac kiegyensúlyozatlansága már politikai jellegű kérdés. Szovjet vezetők szerint a leghatározottabb a pénzügyi egyensúly megjavítására , a pénzforgalom rendbehozatalára. Gorbacsov külön foglalkozott a hátrányos helyzetű és kis keresetű lakosság életfeltételeinek javításával. A megoldásra váró feladatok élére helyezte a lakáskérdés megoldását, újabb tartalékok bevetését fontolgatva e téren. Rámutatott, hogy következetesen kell megvalósítani a társadalmi igazságosság elvét. A különböző előnyökről és privilégiumokról szólva hangsúlyozta: e téren minden visszaélést és deformálódást meg kell szüntetni. Javasolta, a Legfelső Tanács hozzon létre külön bizottságot valamennyi előny és privilégium „revíziójára”. A beszéd elidőzött a környezetvédelmi kérdéseknél is, azt hangoztatta: valamennyi tervet és tudományos technikai megoldást az ökológiai biztonság oldaláról is meg kell vizsgálni. A gazdasági stratégiai célkitűzések között ezúttal is hangsúlylyal szerepelt a tőkeberuházások összegének jelentős csökkentése, a kozmikus programokra szánt kiadások további visszafogása. Gorbacsov rámutatott továbbá arra, hogy a gazdasági reform lehetetlen a társadalmi tulajdonviszonyok radikális megújítása, különböző formáinak összehangolt fejlesztése nélkül. A demokratizálódás folyamataira áttérve a szónok rámutatott, hogy az SZKP a forradalmi változások garanciája A párt jelenti a védelmet mind a konzervatív, mint az ulttrabalos elemek előtérbe kerülésétől. Ugyanakkor szólt arról, hogy pontosan el kell határolni egymástól a párt és állami szervek funkcióit. A párt legfontosabb feladatának jelölte meg, hogy az alapvető társadalmi csoportok lakossági érdekeit képviselje és harmonizálja, biztosítsa a társadalmi-politikai rendszer valamennyi láncszeme tevékenységének konszolidációját „a pártdialógus együttműködést ajánl más társadalmi szervezetnek és mozgalomnak, közös cselekvésre hívja őket a peresztrojka és a társadalom megújulása oldalán”. Szólt a politikai reform második szakaszának központi kérdéseiről a köztársasági területi, városi irányítói és hatalmi szervek új struktúrájának létrehozásáról. Ezzel kapcsolatban rámutatott, hogy a mostani tapasztalatok figyelembevételével korrigálásokat kell tenni a választói rendszerben. Szükség van továbbá a köztársasági önelszámolással, önirányítással foglalkozó törvény előkészítésére. Rámutatott, hogy bár ősszel szándékozták megtartani a helyi tanácsi választásokat, a jogi előkészületek nagy munkát jelentenek, s ezért csak következő tavasszal kerül erre sor , amikor a jelenlegi tanácsok mandátuma egyébként is lejár. A jogállam megteremtése kapcsán a szovjet vezető rámutatott, hogy meg kell újítani a törvényhozást az emberi jogok kérdéskörében, s mint emlékeztetett rá, a Legfelső Tanács a közeljövőben törvényt fogad el ezzel kapcsolatban. Erre azért is szükség van, mutatott rá a szónok, mert a Szovjetunió a bécsi egyezmény aláírója, jogi formáit a nemzetközivel kell összhangba hoznia Gorbacsov pozitívan viszonyult azokhoz a kongresszus menetében már korábban elhangzott véleményekhez, hogy a legfontosabb törvényeket bocsássák ösznépi referendumra Össznépi érdekek A nemzetiségi kérdés kapcsán azt fejtegette, hogy az együttműködést a Szovjetunió népei között meg kell szabadítani mindentől, ami ellentmond az erkölcsnek, a szocializmus humánus alapelvének. Olyan megoldásokat kell kidolgozni, amelyek megfelelnek minden egyes nemzetiség, s az össznépi érdekeknek egyaránt. Politikai téren a szövetséges és autonóm köztársaságok jogainak kiszélesítését, gazdasági téren az önállóságon alapuló szövetségi és köztársasági viszony harmonizálását, kulturális téren pedig a nemzetiségi szellemi értékek sokirányú fejlesztését emelte ki. A Szovjetunió nemzetközi szerepével kapcsolatban a szovjet vezető emlékeztetett az új gondolkodásmódra, amelynek alapját az összemberi érdekek és értékek elsődlegességének az elismerés jelenti. A szocialista országok közötti új típusú együttműködés alapfeltételeként említette a külsőnös tiszteletet, egymás belügyeibe be nem avatkozást, a kölcsönös és baráti megértést, az egymás tapasztalatai iránti és az együttműködés szükségességében jelentkező mély érdekeltséget. A Szovjetunió, mutatott rá Gorbacsov, az ázsiai, csendesóceáni térségben töretlenül folytatja Vlagyivosztoki irányvonalát. Hangoztatta, hogy a Szovjetunió és Kína kapcsolatainak normalizálása világtörténelmi jelentőségű. A szovjet—amerikai viszony elsődleges jelentőségéből szólván rámutatott a szovjet együttműködési készségre, hogy kiszámítható és szilárd alapokon lehessen előre haladni. Emlékeztetve arra, hogy a múltban a szovjet külpolitikai gyakorlat némely esetben a meghirdetett magas elvekkel ellentétes volt, Gorbacsov rámutatott, az újjáépített politikai rendszer legfontosabb feladata, hogy kizárja a hasonló metódusokat. A jövőben minden lényeges külpolitikai döntés csak a Legfelső Tanácsban és annak bizottságaiban folytatott körültekintő vita után szakét például a szocialista országokkal kapcsolatosakat, valamint nagy jelentőségű szerződések megkötését a népi küldötteik kongresszusa elé kell terjeszteni. Szemtiltorizálát. A szovjet vezető javasolta a küldötteknek, hogy törvény útján is erősítsék meg; az ország biztonságát mindenekelőtt politikai eszközökkel kell garantálni, a demilitarizálás folyamatában az ENSZ lehetőségeire és tekintélyére támaszkodva. A nukleáris fegyverzetet tárgyalások útján kell felszámolni, a védelmi potenciát az ésszerű elégséges szintjére törekedve csökkenteni. Törvény rögzítse azt is, hogy bármely politikai, gazdasági vagy más cél elérésére elfogadhatatlan az erő felhasználása vagy az azzal való fenyegetés. A Szovjetunió amellett van, mutatott rá továbbá Gorbacsov, hogy a szovjet gazdaság kölcsönösen előnyös és egyenjogú alapokon bekapcsolódjon a világgazdaságba. „Ezek a mi mélyen megalapozott stratégiai elveink, amelyek kifejezik a szovjet nép érdekeit és megfelelnek az emberség érdekeinek", hangoztatta Gorbacsov. Az előadói beszéd vitájában több mint négyszáz felszólaló kívánt volna bekapcsolódni, amire természetesen idő hiányában nem volt lehetőség. A kongreszszuson az elvi irányokat hamarosan háttérbe szorította más aktuális belpolitikai kérdések megvitatása. Előbb újból a karabahi küldöttek Legfelső Tanácsba jelölése került napirendre, s hogy mennyire komoly ez a probléma, ma erre egy felszólaló figyelmeztetett: minden vigyázatlan szó nőkön, gyermekeken csattanhat. A Kaukázuson túli térségben továbbra is robbanásveszélyes a helyzet, feszült figyelem követi a kongresszus menetét. A küldöttek végül is az este folyamán titkos szavazással döntöttek a két karabahi parlamenti mandátum sorsáról. Tömeges sokkos lapot A délutáni ülésszakon a grúz események szorítottak minden eseményt háttérbe. Először egy grúz akadémikus emelkedett szólásra . Ismertetvén a köztársasági vizsgálat megállapításait, úgy fogalmazott, hogy a katonaság „előre tervezett büntetőakciót" hajtott végre. Szólt arról, hogy a bevetett gázoktól több mint ötszázan szenvedtek súlyos mérgezést Ismertette orvosuk véleményét, amely szerint a tragédiát követően tömeges sakkállapot állt be. Hangoztatta, hogy csak a felelősök felelős megbüntetése segíthet még akkor is ha a legfelső kolóniai és politikai vezetésben" is valnak részesek. Úgy vélekedett, hogy erről a legfelsőbb körökben is tudni kellett Kifogásolta, hogy Rogyionov még mindig kongresszusi küldött, holott választói kezdeményezték a visszahívását A küldöttek követelésére a véres akciót irányító vezérezredes is a szónoki tribünre lépett. A B6 verziója szerint nacionalista erők provokálták az eseményeket úgy nyilatkozott, hogy a katonaság bevetésekor figyelmeztették az embereket de azok „kíméletlen és makacs ellenállást” tanúsítottak. Arra a kérdésre, hogy miért használtak katonai gyalogsági ásót azt válaszolta: ez felszerelésük tartozéka és ezzel védték magukat. Megemlítette, hogy belügyi alakulatok maradtak elől. Tagadta, hogy bekerítették és úgy verték volna az embereket Ezt követően azonban Patiasvili, volt köztársasági első titkár emelkedett szólásra és több tekintetben megcáfolta Rogyionovot Szólt arról, hogy a kialakult tbiliszi helyzetről a demonstrációkról értesítette a KB titkárságát, Csebrikovot és Razubovszkijt. Ezt követően április 7-én felhívta őt Razor honvédelmi miniszter, hogy a KB Kocsetov honvédelmi miniszterhelyettest és Rogyinovot oda irányítja, 8-án meg is jelentek a helyszínen, közölve, őrájuk hárul a vezetés. „Hogy kitől kapták a felhatalmazást azt a kérdést ekkor nem tettem fel, most felteszem”, mondotta Patiasvili. A tbiliszi-abeid A volt köztársasági első titkár azt is elmondta, úgy tájékoztatta a központot hogy a helyzet enyhül. Miután döntés született a tér megtisztításáról, az akciói előtt fél órával a karhatalmi egységek jelentették, hogy készen állnak. Mivel rengeteg ember gyűlt össze addigra a téren, Patiasvili az akció elhalasztását javasolta, Rogyionov azonban úgy nyilatkozott, hogy nem lesz bonyodalom. A grúz volt vezető szerint a katonák nemcsak a teret ürítették ki, de üldözték az embereket, a házakba is betörtek, néhányan a tértől körülbelül egy kilométernyire haltak meg. Ezt követően Gorbacsov zárta le a kirobban készülő Indulatokat, rámutatván, hogy mély politikai kérdésről van szó, amelynek a gyökeréig kell lehatolni. A pb és a kb amellett van, hogy végig kell vizsgálni ezt a kérdést. Egyelőre nagyon ellentmondásos a kép. „Az igazságra van szükségünk, bármit és bárkit is érintsen is ez" — hangoztatta a Leegfelső Tanács elnöke. A kongresszus szerdán erősíti meg ennek, valamint a Goljan— Ivanov-ügynek a kivizsgálására létrehozandó bizottság összetételét Az előzetes javaslat szerint a tbiliszi bizottságban lenne Andrej Szaharov és Rohald Szagygyejev is. Lambert Gábor Szerda, 1989. május 31.