Magyar Nemzet, 1989. június (52. évfolyam, 126-151. szám)
1989-06-24 / 146. szám
Szombat, 1989. június 24. ~N As égbolt kutatója nem válik csillaggá Budapesti beszélgetés Fejtő Ferenccel Néhány évvel ezelőtt egy Interjúban azt mondta: „Alapjában véve nem vagyok politikus, hanem enterlet-el vagyóik**. A kettő nem mond ellenit egymásnak, de az életmű és a pálya alakulása mégis mintha kicsit ellentmondanál annak, hogy nem politikus természet. Hiszen húsz-egynéhány évesen norvellákat ír, művelődéstörténeti esszéket írókról és kritikákat, de kommunista szervezkedés miatt — amelyben többek között Rajk Lászlóval vesz részt — egyévi börtönbüntetést kap. A Szép Szó egyik szerkesztője, de egy politikai tartalmú cikk egyetlen mondatára újabb hat hónapi börtön a válasz. A büntetés előtti néhány perc azonban elég arra, hogy a párizsi emigrációt válaszsza. Itt viszont már Inkább történet művek születnek. Innen Budapestről, negyvenkét évi távollét után visszatekintve, mi gondoljunk a mai Fejtő Ferencről: Irodalmár, író, történész, vagy újabban elterjedt szóval: politológus? . — Nehéz meghatározni magam, mert sokféle tevékenységet folytattam az életben. Amit akkor mondottam, hogy nem vagyok politikus, ma is igaz, mert érdekel a politika, de úgy, mint a csillagvizsgálót érdekli a csillag, maga nem válik csillaggá. Érdekel a politika természetrajza, érdekelnek a politikusok. De a politikust magát úgy határoznám meg, mint aki általános célért vagy célnak az ürügyén személyesen ambicionálja a hatalmat És ilyen hatalmi ambíció bennem sosem volt Becsvágyaim kizárólag irodalmi vagy történészi szóval intellektuális ambíciók voltak. Néha úgy határoznak meg, mint újságírót hiszen ez volt a kenyéradó pályám harminc éven keresztül. A francia távirati irodának, az AFP-nek jó hírmagyarázója voltam a kommunista világról, és akkor rengeteg cikket írtam francia, angol, olasz, német lapokba. Erről a témáról szól A népi demokráciák története című könyvem, amelyet napi tudósítások alapján tudtam megírni. Első kötetét Sztálin halála előtt néhány hónappal; ez a népi demokráciák első és második szakaszáról szó. A második kötetet 1969-ben írtam, már a csehszlovák kísérlet felszámolásából levont következtetésekkel. Összes műveim közül ennek a két kötetnek volt a legnagyobb sikere. Most fordították le a tizenhatodik nyelvre, koreaira. Amerikában, Angliában, Németországban, egyebütt, majdnem azt mondhatnám, politológiai tankönyviként szerepel. De ugyanakkor nem adtam föl irodalmi érdeklődésemet sem, hiszen talán tudja, hogy első könyvem, ami nem elsősként jelent meg, de elsőként írtam; II. József császárról szólt; a felvilágosodott abszolutizmusnak a kérdését dolgoztam föl benne. Aztán írtam 1848-ról, Vercorsnak, az Édicion de Minuit akkori igazgatójának a kérésére a 48-as forradalmi hullámról Európában, így érkeztem el végül az utolsó művemhez, amely a Monarchia fölbomlásának okairól szól. Talán újabb megvilágításba tudtam helyezni a témát akülönböző levéltárakban végzett kutatásaim alapján. Ön a Monarchia szülötte, κβzép-Európáé. Szülővárosa Nagykanizsa, de a családja Agat HOT* vAlamigMI — Zágrábból — éa egy Prágához közeli csehországi kisvárosból nyúlnak ide. . . — S aztán Olaszország felé, Trieszten és Polán keresztül Bresciáig, Bergamóig és Milánóig... És az elad megjelent könyvének, az érzelmes utazásnak la a valahai Monarchia egyik országa, a későbbi Jugoszlávia is színhelye. A Monarchiáról szól legutóbbi, Párizsban megjelent könyve le, a Requiem pour un empire défunt, a Rekviem egy néhai birodalomért, amely egyébként magyarul ia meg fog jelenni. Mit jelent Önnek a Monarchia, és mit közép-európaiként Nyugat-Európa szívében, Párizsban élni, én onnan Magyarországra tekinteni! — Ennek több érdekessége van. Először is, mert Közép-Európát a legutolsó időkig nem nagyon ismerték Nyugat-Európában, főleg Franciaországban nem. Az évek során — mivel ezzel foglalkoztam hivatásszerűen is mint újságíró és történész — abba a helyzetbe kerültem, hogy Franciaországban úgy tekintenek, mint Közép- Európának az egyik szakértőjét De ennek az igazi oka abban van, hogy mint mondotta, a Monarchiában születtem; éppen családi vonatkozásaimnál fogva közép-európainak éreztem mindig magam. Egyéniségemnek és érdeklődésemnek — azt hiszem —, három rétege van: a magyar identitás, ami összefügg a magyar zsidó identitással, a nyugateurópai identitás, és végül, úgy vélem, européer vagyok. Erősen európainak érzem magam. Ami a közép-európaiságot illeti, az természetes, ha az embernek már a családjában voltak nemzeti konfliktusok. Egy nagybácsim — azédesanyámnak a bátyja — horvát nacionalista lett Bár mindketten nagyon szerettük egymást, én voltam az ő legkedvesebb unokaöccse, de heves vitákat folytattunk a nemzeti kérdésről. Akkor, amikor gyerekkoromban láttam, hogy magyar zászlókat égetnek Zágrábban Jelachc terén. Annak a feladtatott és nyilván nem barátságosan. Nagyapám, aki Prágában született, Nagykanizsán mint nyomdász az első magyar nyelvű napilapot alapította, ezen afőleg horvátoktól és németektől lakott környéken. Könyveket is adott ki. Nemrégen egy antikváriumban talált könyvet hoztak nekemBudapestitől, amelyet ő adott ki 1882-ben. A címe: A vntetmzet és nemzetiség a Monarchiában. Tehát, mint látja, érdeklődésemet ettől a Prágában született, magyar patriótává lett német anyanyelvű zsidónak az örökségeként is fölfoghatom. A semléálcsfában azt írta, hogy negyven éve ugyanaz a lakhelye Párizsban, ugyanaz a telefonszáma, ötven éve ugyanaz a felesége és a pontinál meggyőződése ... Hite a demokrácia és a szociáldemokrácia, amit maga vall, hiszen könyvet is int «Tél Social-déznocrade quand meme — Mégis a szociáldemokrácia rímmel Amikor JHS-hak, emigrációja után nyolc évvel először látogatott haza, akkor még nyilván nem találkozott Itt Magyarországon kifejlett szociáldemokráciával. Gondolt-e akkor arra, hogy esetleg végleg viasszá tért . Igen. Gondoltam. Gondoltam rá, különböző ajánlatokat is kaptam, de aztán körülnéztem, sok mindenkit meghallgattam a régi barátok közül, az új barátok közül. És arra a meggyőződésre jutottam, hogy ha vannak te talán— akkor még úgy létezett — némi esélyei annak, hogy Magyarországon demokratikus államforma legyen, úgy éreztem, hogy addig, amíg idegen megszállás alatt áll Magyarország, ezek az esélyek nagyon kicsinyek. És az elég hosszúra nyúló franciaországi tartózkodásom alatt, még a megszállás alatt te, megszoktam, hogy szabad emberek között legyek, szabadságra termett országban éljek. És azok a korlátok, amelyeket már 1946- ban Magyarországon vállalni kellett ahhoz, hogy egy koalíció keretében kifejtse az ember a nézeteit és gondolatait bizonyos öncenzúrával, ezek nem feleltek meg nekem. Akkor már túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy öncenzúra nélkül, szabadon írjam meg a gondolataimat és szabadon fejthessem ki őket, még akkor is, ha tévesek. Rajk László a barátom volt, akivel tartottuk a barátságot annak ellenére, hogy ideológiailag eltávolodtunk egymástól, de sok-sok ifjúkori emlék fűzött össze bennünket. Mindkettőnknek az volt a meggyőződésünk, hogy az igazi barátságnak az alapja nem annyira az ideológiai közösség, hanem az emberi rokonszenv. Rajk azok között volt, akik a legjobban igyekeztek rábeszélni arra, hogy jöjjek Magyarországra. Ő és Kéthly Anna, aki közoktatásügyi államtitkárságot ajánlott föl nekem. Kicsit megdöbbentettem Rajk Lászlót, amikor egy vitánk alkalmával azt mondtam neki, hogy tudod, inkább leszek házmester Párizsban, mint miniszter Buda,pesten. Nagy Imre temetésére érkezett haza homed Μβ után először. Ismerne személyesed Nagy Imrét! — Nagy Imrét 1946 telén ismertem meg. Párizsban járt egy kormányküldöttség élén, én hosszas megbeszélést, vitát folytattam vele. Akkor ismertem meg, és akkor láttam, miféle ember. Erős János, a követségtanácsos meghívott mindettőnket ebédre. Amikor Nagy Imre elment erről a beszélgetésről, Erős megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok erről az emberről. Azt mondtam neki: nézd, egy valamit nem értek. Hogy ez a tisztességes szociáldemokrata mit keres ezen a sztálinista gályán. Amikor 1953- ban miniszterelnökké nevezték ki és a programbeszédét tartotta, akkor a Le Monde-ban azonnal cikkben mutattam be őt mint embert és mint politikust Emiatt nagyon sok támadásban volt részem a francia sajtóban, mert akkor még úgy gondolták, hogy Nagy Imre és Rákosi ugyanaz, csak taktikai változásról van szó, de ő épp olyan moszkovita, mint a többi. Aztán végül mégis megértették, hogy ebben a dologban nekemvan igazam. Tavaly június 16-án a párizsi Pere Lachalae temetőben Nagy Imrét és társait jelképesen eltemették. On az egyik szervezője volt ennek a szertartásnak, úgy is, mint az Emberi Jogok Magyar Ligájának alelnöke. Azóta már részt vehetett a valóságos temetési szertartáson Itt Budapesten. Hogyan gondol mint vissza IMB-ra? — Bizonyos elégtételt érzek. Amikor pontosan egy évvel ezelőtt néhánybarátommal megszerveztük a párizsi temetést, nem gondoltam arra, hogy egy év után ez Budapesten is megtörténik, és valódi sírbanvalódi nyugalmat fognak találni ezek az emberek. De ami számomra fontos volt ebben a rehabilitációban, az az, hogy egy országnak az életét és politikáját nem lehet hamis alapokra, hazugságokra építeni. Hogy 1956: ellenforradalom, az fölháborító hazugság volt. — E hazugság ellen már 1956- ban és 1965 decemberében Sartrenak a terén, akinek a szobrai előszavával megjelent könyvemkardjával Magyarország felé műben, A magyar ortopédiában is szembeszálltam. Ennek a küzdelemnek — amelynek részese voltam — a győzelmét látom most. Ennek a temetésnek, ennek a megrendítő szertartásnak a jelentőségét abban látom, hogy Itt nemcsak embereket temettek el, hanem egy korszakot és egy hazugságot Ezzel talán új fejezetet nyitottak Magyarország történetében. Hogy aztán ebbe az új fejezetbe mit fognak írni, az főleg a magyaroktól függ, bár persze a nemzetközi helyzetnek je része lesz benne. ön is kevesek köza tartozik, akik már a háború kőtt részt vettek ír el ée politikai mozgalmakban. Most, amikor új lehetőségek előtt állunk, milyen hajdani tapasztalatokat lehetne hasznosítani! Mi az, ami a múltból nem avult el! — A múltból nem avult el az a sokszor megszakított folyamat, amelyet Bessenyei és Kazinczy kezdett el, azután a tizenkilencedik század első felének a nagy szabadelvű generációja folytatott, amit aztán Adyék, a Nyugat és a huszadik század intellektüeljei az első világháború után hirdettek. És amit azután a Horthy-korszak alatt sajnálatosan ketté szakadt magyar értelmiség legjobbjai szintén hirdettek. Ezeknek az volt a törekvésük, hogy Magyarországot európai, igazán európai állammá tegyék, olyan alkotmányos állammá, amelyben a különböző osztályok, rétegek és egyének a lehető legnagyobb szabadságban fejthessék ki véleményeiket, érdekeiket, működésüket. Magyarországon nagy hagyományai vannak a szabadságszeretetnek. És bár ezt független, tartós állami formába eddig még nem sikerült önteni, úgy gondolom, hogy most talán újabb és az eddigieknél kedvezőbb lehetőségek nyílnak ama, hogy ez megvalósuljon. Ezt kívánom Magyarországnak. Várkonyi Benedek Magyar Nemzet A zsűri a társadalom hosszú távú érdekeit képviseli Pemneczky Géza levele az 1956-os emlékműről A Történelmi Igazságtétel Bizottsága 1989 májusában pályázatot hirdetett az 1950-es forradalom vértanúinak emlékművére, melyet a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájánál szándékoznak felállítani 1990. június 16-án. A pályázati felhívás a napilapokban is megjelent, és eddig 68 művész, illetve alkotócsoport jelentkezett a TIB titkárságán (1251 Bp. Pf. 33). A pályaművek beadási határideje egyébként október 17., azeredményhirdetésre november 4-én kerül sor, s ezt megelőzően október 23- tól láthatja a műveket a közönség a Budapest Galériában. A TIB a pályázatot a hazai gyakorlattól eltérő formában kívánja lebonyolítani: A művészettörténészekből és a szellemi élet más kiválóságaiból álló pártatlan zsűrit kértem, a lebonyolítás a nyilvánosság előtt zajlik. A zsűri egyik tagja, a Kölnben élő művészettörténész, Perneczky Géza külön írásban foglalta össze azokat az elveket, amelyek egy hasonló emlékműpályázatnyugat-európai lebonyolításánál mérvadók. A TIB eljuttatta hozzánk Perneczky Géza levelét, s annak mi szívesen helyet adunk. Annál is inkább, mert a jeles műkritikus, aki korábban a Magyar Nemzet munkatársa volt, s a közelmúltban újra jelentkezett a szerkesztőségnél, elküldött egy írást, amely meg is jelent, ám a belpolitikai események váratlan feltorlódása miatt csak a vidékre menő Magyar Nemzet-példányokban (Levél Kölnből: Vita a Képvitáról, 1989. május 31.). Ezért ezúton is elnézést kérünk a szerzőtől. S most következzék Perneczky Géza levele: a történelmi igazságtétel BIZOTTSÁGA megkért, hogy az 1958-as forradalmat követő megtorlás áldozatainak emlékműpályázatával kapcsolatban röviden foglaljam össze, hogy — belefoglalva az NSZK-ban gyűjtött tapasztalataimat és megfigyeléseimet is — milyen módon bonyolítható le legsikeresebben egy ilyen jellegű pályázat. Hangsúlyoznom kell, hogy az itt töltött csaknem két évtized folyamán nem vettem részt pályázatok zsűrimunkájában, viszont mint műkritikus (a rádió munkatársa) igen sok zsűri munkáját volt alkalmam megfigyelni. Az első, amit mondhatok, természetesen az, hogy nincsen biztos recept, igen sok pályázat zárul le kielégítő eredmény nélkül. Különösen a kommunális feladatokra kiírt pályázatok eredményeit szokták utólag szigorúan kritizálni. Néhány általános tapasztalatot és alapelvet azonban felelősséggel körvonalazhatok:_ A PÁLYÁZATOK a képviseleti demokrácia elvét követik. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a zsűrik munkája társadalmilag ellenőrizhető, hanem azt is, hogy a zsűrit azért delegálta a társadalom, mert megbízott szakmai tudásában, és hajlandó olyan megoldást is elfogadni tőle, amely a társadalom közvéleménye számára nem feltétlenül „közérthető”. A zsűri tehát nem a társadalom „ízlését”, hanem a társadalom hosszú távú érdekeit képviseli — innen a zsűri privilegizált helyzete, de fokozott felelőssége is. A másik alapelva társadalom pluralizmusa. A társadalomnak el kell fogadnia azt, hogy minden pályázat egy bizonyos feladatot szolgál. A feladatok azonban nagyon különbözők. A zsűrinek pedig azt kell elfogadnia, hogy csak egy feladatra összehívott testület. Egy más feladatra egy minden tekintetben más összetételű zsűri is elképzelhető. Egy-egy zsűrizés nem szankcionálhat irányzatokat, csoportokat, és így tovább, csak elfogadott műveket. A zsűri visszahívható, és ha visszalép, az nem jelent bukást vagy botrányt, hanem az ilyen testületek normális munkamódszerét. Néhány részletkérdés: 1. A pályázat egy konkrét feladat megoldását szolgálja. Nem téveszthető össze tehát a művészek elismerésének aktusaival (azt a díjak, kitüntetések és a szaksajtó elismerő sorai biztosítják). Ebből következik, hogy egy-egy pályázatra nem a „legjobb művészeket” szokták meghívni, hanem azokat, akik a konkrét feladat megoldására a legalkalmasabbnak látszanak. 2. Általános igazság, hogy egy feladat akkor tekinthető tényleg megoldottnak, ha minél kevesebb kompromisszumot tartalmaz. Ez a gyakorlatban arra szokott vezetni, hogy a fontos pályázatokra eleve nagyon kevés jelöltet hívnak meg, sőt a zsűrit is lehetőleg szűkre veszik. Ez természetesen növeli a rizikót, de a siker esélyeit is. (Ha például a zsűrik mindig széles mezőnynyel és kompromisszumos megoldásokkal dolgoztak volna, soha nem született volna meg, vagy kerülhetett volna a spanyol kiállítási pavilonba Picasso Guernicája, és soha nem állíthatták volna fel Moore szobrát a párizsi UNESCO-palota előtt). A legjobb megoldások mindig az éles, néha szélsőséges megoldások. (A művészeti kvalitást nem lehet „demokratikusan” elosztani.) 3. A zsűri feladata tehát nem az, hogy kompromisszumok útján valamilyen „igazságos” megoldást találjon, hanem az, hogy a kompromisszumokat kerülve olyan megoldásra jusson, aminek éle, kihívó karaktere, és idővel meggyőző ereje is van. A zsűrinek elejétől kezdve tudnia kell, hogy mit akar, választania kell a sokféle lehetőség között, és választását (egyoldalúságaival együtt) vállalnia kell Nemcsak a pályázatra meghívott (vagy jelentkezett) művészeket kell vállalkozónak tekinteni, hanem a zsűri is vállalkozó, az ezzel járó szakmai bátorsággal, felelősséggel és rizikóval. A zsűrinek joga van a meghívott (vagy jelentkezett) művészeket, vagy önmagát sikertelennek tekinteni, és a pályázat szóban forgó fordulóját eredménytelennek nyilvánítani. 4. Ennek a munkának a biztosítására szükséges, hogy a zsűri szakmailag tapasztalt, ugyanakkor azonban egzisztenciálisan, de szakmailag is (a szóban forgó pályázat anyagától) független legyen. Ideálisak az olyan zsűrik, amelyben művészek nem vesznek részt. Gyakran azonban szükség van művészek delegálására is, ha: a) a pályázatot kiíró testület maga is művészegyesület, b) ha a pályázat speciális szakmai ismereteket követel meg (például: építészet). Általában azonban a zsűriben a társadalom (és a közvetítő szakmák) képviseletét kell látni, nem pedig a művészek képviseletét. Gyakori, hogy a zsűrik a bizonyos szakmai-technikai részletproblémák tisztázására független művész- vagy egyetemi testületet hívnak meg, vagy bíznak meg véleményadásra. Ezek azonban nemtagjai a zsűrinek, nincs szavazati joguk. EZEK UTÁN néhány szót a jelenleg aktuális emlékműpályázatról. Az a tény, hogy a meghívott művészek száma huszonöt fölött van, azt a benyomást keltheti, hogy a társadalom elvárja, hogy ez alkalommal „demokratikusan” minden valamirevaló művész a részvétellel járó elismerésben részesüljön. Ez az elvárás érthető, szakmailag azonban kifogásolható (lásd 1. pont) és oda vezethet, hogy ez alkalommal a demokratikus meghívási rendszer kapja meg a maga „leadminisztrálását”. Az eredmény egy „adminisztratív” emlékmű lehet. Helyes viszont az, hogy a pályázat egyúttal nyitott is: bárki küldhet be pályamunkát. Mivel Magyarországon a kommunális pályázatokat évtizedeken át maguk a művészek zsűrizték (a hivatalok gyámsága alatt), helyesnek látom, hogy ez alkalommalnem delegáltak művészt a zsűribe. Ez egyébként összeegyeztethető sok nemzetközi pályázat gyakorlatával. & A Mindszenty-per (10.) A királypárti bíboros (Szemelvénysorozatunk befejezéseként folytatjuk a népbírósági tárgyalás eddig sehol sem publikált jegyzőkönyve részleteinek közlését. Mindszenty bíboros eszerint így beszélt a legitizmusról:) 1947. év tavaszán valóban volt arról szó, hogy ha a történelmi fordulatok olyan helyzetet teremtenének, hogy itt egy vacuum juris támadna, esetleg nekem valamilyen szerepem lenne az államfői szerep tekintetében, de ismétlem, ez olyan szerep volt, amely után senki nem nyújtja ki a kezét. Hangsúlyoztam akkor is és most te, hogy ezt nem a belső erők megdöntése folytán képzeltük el, hanem külső események következtében és ebben az értelemben az ország érdekében nem zárkóztam volna el az elől, hogy ideiglenesen átvegyem az államfői tisztséget (...) Az megfelel a valóságnak, hogy amerikai utamról hazatérve, 1947. szeptember 20-án levelet írtam Chapin amerikai követhez, amelyben kértem, hogy a Szent Koronát ne szállítsák haza Magyarországra, hanem adják át a Vatikán őrizetébe. Azt tudom, hogy a Szent Korona a magyar nemzet tulajdona és rendes körülmények között Budán van a helye, azonban ebben az időben, amikor a levél íródott, igen erős háborús hírek tartották magukat és úgy gondoltam, hogy egy esetleges harmadik világháború esetén a Szent Korona esetleg méltánytalanságnak lenne kitéve, továbbá arra gondoltam, hogy a második világháború borzalmai a Vatikánt elkerülték, így remény van arra, hogy az esetleges harmadik világháború tartama alatt a Szent Korona biztosabb helyen van a Szent Szék őrizetében. A Szent Koronának a Vatikánban való elhelyezését csak időlegesnek gondoltam és erre is. Ismétlem, csak a háborús hírek késztettek. Arra nem gondoltam, hogy egy esetleges koronázás alkalmával a Szent Koronát a Vatikánban jobban el lehet érni. Nem ezek a célok vezettek, (...) 1947. június 17-én titkárommal, dr. Zakar Andrással, egy angol katonai géppel Bécsbe, onnan pedig a rendes járattal Ottawába utaztunk. Ottawában az Actio Catholica Zsámboki lelkészt adta mellém kísérőnek. A kongresszus vége felé említette Zsámboki, hogy ide érkezett IV. Károly özvegye és szeretne velem találkozni. A találkozást Zsámboki készítette elő és egy női zárdában kerestem fel az özvegy királynét, ahol hárman beszélgettünk, mert a leánya te ott volt Ez a megbeszélés kb. háromnegyed óráig tartott és a magyarországi legitimisták kérdése csupán csak érintve volt. Zita említette, hogy fia Ottó is szeretne velem találkozni. Ezután a megbeszélés után Chicagóba mentünk és itt készítette elő Zsámboki Pál az Ottóval való találkozást, akivel egy női zárdában találkoztunk te. A megbeszélés négyszemközt folyt és a beszélgetést Ottó kezdte azzal, hogy Magyarország immár másodszor hibázta el a helyzetét, mert másodszor került vesztett háborúba, és ha ismét valami bonyodalom keletkeznék, nagyon vigyázni kell és nagyon óvatosnak kell lenni. A nemzetközi helyzetre vonatkozóan azt mondta Ottó, hogy nagyon háborús a helyzet, de az amerikai elnökválasztás kérdése pillanatnyilag elveszi a figyelmet a háborús készülődéstől. Ottó a restauráció kérdésében optimista volt, kiemelte, hogy amerikai vezető személyiségekkel kapcsolatban áll és ezek esetleg támogatják őt restaurációs törekvéseiben, mert az amerikai politikusok közül egyre többen látják meg, hogy mennyire hiba volt az első világháború után az Osztrák—Magyar Monarchiát szétzúzni apró államokra. Említette továbbá, hogy Ausztriát és Magyarországot personal unióként képzeli el és esetleg kapcsolódhat hozzá más katolikus állam is, és itt Ottó Bajorországra gondolt. Ezek természetesen csak elgondolások voltak és mint terveket meghallgattam, és azért kívántam titokban tartani, mert esetleg félre lehet magyarázni. A beszélgetésünk nem terelődött olyan mederbe, hogy esetleg felálljak és otthagyjam Ottót. A továbbiakban azt mondta még Ottó, hogy a magyar jogfolytonosság hívei lehetőleg ne szerepeljenek túlságosan, hanem meglevő politikai pártokban helyezkedjenek el, és ott tartsák ébren a legitizmus gondolatát. Ottó afelől nem volt kétségben, hogy én régi híve vagyok, különben ezt említettem te neki. (...) Ezután New Yorkba utaztam, ahol néhány napot Spellmann bíborosnál töltöttem és beszámoltam neki az Ottóval történt beszélgetésünkről, melynek során Spellmann kifejtette, hogy ő te ismeri Ottót,, és igen jó véleménnyel van róla. Szó volt közöttünk az igenfeszült nemzetközi"helyzetről és a harmadik világháború esetleges kitöréséről, amely az akkori hangok szerint a levegőben lógott. Én a háborút, ismétlem, csak mint bázist tekintettem, de attól irtóztam. Ezután Spellmann felvetette azt a gondolatot, hogy adjak Ottó részére egy meghatalmazást, mely szerint akadályoztatásom esetén Ottó képviselhesse a magyarországi katolikusokat. Említette még Spellmann, hogy nem árt, ha egy nép több oldalról van támogatva. A megbízás politikai természetű volt és nem legitimista vonatkozásban adtam, hanem arra, hogy esetleg hivatalokban ennek alapján eljárjon. A meghatalmazás szövege emlékezetem szerint így szólt: „Meghatalmazom Habsburg Ottót, hogy akadályoztatásom esetére a katolikus magyar népet képviselhesse." Amikor ezt a meghatalmazást adtam, főleg arra gondoltam, hogy Ottó az amerikai segélyakciónál eljárhasson. Nem akartam Spellmannak ezt a kérését megtagadni. Még New York-i tartózkodásom alkalmával találkoztam Eckhardt Tiborral is, amely találkozót szintén Zsámboki Pál hozta létre, de ez mindössze néhány perces megbeszélés volt az egyik sekrestyében és csupán arra szorítkozott, hogy Eckhardt panaszkodott, hogy az Amerikában élő magyar politikusok között igen erős a széthúzás és én kértem őt, hogy széthúzás helyett Inkább tömörüljenek. ajánlja Önnek új könyvekt Sándor A racaki tábor rabjai .................... .4 Wndszerrty por ,, , , y.π«ΰ.ι ·ιη» m R 250 Ft A könyvek közvathnöi frtagranda/hajók ádadónál A magranda/önok a kiadó postaköltségei natn atámoikai REFORM Lap·ét Könyvkiadó Részvénytársaság 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ...............................................e. Könyvet.. .............................................c könyvet . A megrendelő neve: dm·, irányítóvám* ....... A könyveket postán, utánvéttel szállítjuk. ...példányban ...példányban §§| : \',ϊ.·..·.··..: ■fi | iPlfl Iapp1 ||||pg§|§ V' · »mrawi -■ ikguá f ímm HhI