Magyar Nemzet, 1989. június (52. évfolyam, 126-151. szám)
1989-06-08 / 132. szám
Csütörtök, 19ΒΘ. június 8. GÖRGEY GÁBOR Volt egyszer egy Felvidék 25. rész A szülők aggódva várták otthon, kijöttek az udvarra. Azt mondta nekik, a Barláth Sáriágy miatt idézték be, Tőzsér följelentette, de ő visszalőtt, minden rendben. Sárkány tű Bálintról nem szólt egy szót sem, nem akarta, hogy anya lemondjon a számára lelki megnyugvást jelentő sírápolásról. — Őseid sírját meg se néztük, te marha! — kiáltott fel Panni az autóban, már útban Poprád felé. — Pedig tudod, mennyire szeretem a temetőket! Fontos ihletforrás a képeimhez. Hová a bús fenébe rohansz annyira? Végül is ki utazik itten, te vagy mi? Nem nekünk ígérted ezt az utazást? Állj meg, őrült kucséber, állj meg! Tudod, hol vagyunk? Spissky Hrhov! — Mi a nyavalya az a Spissky Hrhov? — kérdezte János, és gyanakvóan összehúzta a szemét, hogy mit tartogat Panni a tarsolyában. — Még azt sem tudod? — lengette Panni az útikönyvet, és felolvasta: „Spiesky Hrhov, vagyis Szepesgörgő, a Görgeyek egyik ősi birtoka, amely később a Csákyaké lett. A család másik, Podolin melletti birtokával együtt 1240 óta Jordán, az egyik első szepesi gróf — comes — utódainak ősi fészke. Az utóbbiban született a szabadságharcos hadvezér, Görgey Artúr tábornok (1818—1916). Visszatérve Görgőre vagy Szepesgörgőre, a múlt század elején átépített kétemeletes, két sarktornyos, címeroromzatos, hatásos homlokzatú kastélyt üde angolpark övezi. Az épületijén ma gyermekotthon van. Mikszáth A fekete város című, lőcsei tárgyú regényének nagy hatalmú Görgey alispánja itt lakott. Temploma gótikus, remek reneszánsz toronnyal.” — Nahát, fajankók! Szepesgörgő, megállni! — Muszáj? — kérdezte ideges szájrángás kíséretében Ádám, mert szeretett volna minél előbb Csütörtökhelyre érni. — Muszáj! — jelentette ki Panni ellentmondást nem tűrve, de közben azért gyengéden megsimogatta Ádám tarkóját. Ez volt a módszere. Miután megnéztek mindent, amire az útikönyv felhívta a figyelmet, ismét beszálltak a kocsiba, és indultak tovább. Rövid száguldás után János megkérdezte: — Mond, kérlek, Csehszlovákiában nincs sebességkorlátozás? Ádám elnevette magát, és kicsit visszavette a gázpedált. János folytatta: — Amikor meditatív emléktolulásod van, sokkalkellemesebben vezetsz. - Pedig nem haza rohan — fűzte hozzá Panni, megint egyszer tanúbizonyságát adva kiváló boszorkány mivoltának. — De valahova rohan, valaminek a nyomában, mint egy elfuserált Malgret — Olvasmányaimból ítélve nyilván az eltűnt idők nyomában rohanunk. De ennyire! Most hol vagyunk? — érdeklődött János. — Csütörtökhely! — mondta Ádám rekedten, és hirtelen megérezte a Maigret felügyelők szenvedélyének természetrajzát. Sőt, a detektívregény-írók mámorát is. A vizsláik gerinchullámoztató izgalmát, amikor szimatot fognak. Furcsa élmény volt, még sosem érzett hasonlót. Lehet, hogy ezt kellett volna éreznie fiatalember korában? A megírandó mű izgalma, a bonyolítás és a kibogozás izgalma: talán ugyanez? Ha netán harminc évvel ezelőtt indul nyomozni nagyapa sírja után, talán mégis elkezdett volna írni? Késő. — Állj! — jajdult fel Panni. — A Szapólyai-kápolna! Adám beletaposott a fékbe, akkor itt van a kolostor is! A szociális otthon, benne — talán — Hildával. A dombtetőn emelkedő, gótikus csipkeépület láttán mindhárman megindultan álltak pár pillanatig. Adámban is elcsendesült a nyomozóizgalom. Később János írt is erről a pillanatról, beépítette egyik tanulmányába: „Csütörtökhely. A régi Szepesség. Poprád és Igló között Díszletek: délre a Hernád-áttörés természeti fantasztikuma, szurdokvölgyek, barlangok, vízesések, sziklás vadon, ahol a környék lakossága a tatárdúlás idején védelmet talált — északra pedig a Szepesi-medencéből elképesztő hirtelenséggel és méretekkel felhőkbe torlódó Magas- Tátra. Erdők, csend, magány. Északi táj. Itt zárkózott emberek élnek. Csütörtökhely. Ezernyolcszáz lélekszámú község. Vásárait csütörtököntartotta, innét a neve. Egy falu a Felvidéken, akár a többi. Csak éppen, abszurd tékozlásként, van egy kápolnája, gótikus műremek, a Szent László-templomhoz biggyesztve. Ez a kápolna kecses és lélegzetelállító Sainte-Chapelle, kicsiben és magyarban. Szépsége és léte, itt, a népek országútján, a történelem őrlő morénájában, oly valószínűtlen, hogy ezt látva most már mindent elhiszünk, azt is, ha a következő poros útkanyaran a párizsi Notre-Dame bukkan elénk. Védtelenül áll itt ez a törékeny ékszer, még csak nem is bent a faluban, házak melengető, családias közegében, hanem odakint, a falun kívül egy dombon. Az ember riadtan szinte bevinné valahova, hogy biztonságba kerüljön. A Sainte-Chapelle színes üvegablakait a párizsiak a második világháború idején kiemelték helyükről, és ládákban őrizték, míg elvonul a vész. Ez a kis Szapolyai-kápolna is kőből és üvegből rakott lebegő költemény, Párizstól vagy ezerötszáz kilométerrel keletre, de csapkodván körülötte zordabbnál zordabb idők, soha senkinek nem jutott eszébe, hogy ládákba kéne rakni viharok idején, mert vigyázni kell rá. Áll azon a dombon, a táj képtelen és bőkezű ráadásaként. Akár egy nagy, folyamatos rémdráma kellős közepén. Rendíthetetlenül, nem törődve semmivel, szerényen és mégis teljes pompában.” Amikor az út szélén kiléptek az autóból, egy rossz mozdulatnál belenyillalt a fájdalom. Ádám oldalába. A csípőjétől a lágyékáig. Összerándult kínjában, alig bírt fölemelkedni az ülésről. Megint egyre gyakrabban érezte ezt, akárcsak másfél évtizeddel ezelőtt, amikor több mint tízéves várakozás és reménykedés után sikerült Júliával kicsikarniuk a természettől és kiimádkozni őik Istentől egyetlen gyermeküket, Zsófit. Folyamatos extázisban éltek a születés pillanatától, mindketten akkor értették meg, hogy a gyermekáldás, több, mint gyönyörű szó, s lehántva róla minden egyházi kenetességet: fantasztikus valóság. Egyetlen közös nevezője, egyetlen értelme volt a világnak és mindennek: Zsófi. Néhány hónappal Júlia nehéz szülése után kezdődtek ezek a fájdalmak, és Zsófi még nem volt egyéves, amikor végtelen orvosi procedúrák után kiderült: Ádámnak harminchat évesen rákja van, minden valószínűség szerint gyógyíthatatlan. Az operáció után a rémület és a búcsúzás hónapjai következtek. Majd hirtelen, orvosilag szinte megmagyarázhatatlan változás történt: Adám vörösvérsejtjei szaporodni kezdtek, a fehérek lassan csökkentek. Ha öt évig nem támad újra a kór — mondták az orvosok —, akkor ezt a menetet megúszta. Ennyi év után néhány hete megint kezdte érezni ugyanazt a fájdalmat, és különös módon csak most derengett föl benne, hogy életében legelőször akkor döfött az oldalába ez a kés, amikor 1951-ben a deportált szerelvényből, géppisztolyaikkal hadonászva, az ávósok kiterelték őket Horkai-Mocsány vasútállomásának rakodórámpájára. Ahogy lelépett a vasúti kocsiról, hirtelen össze kellett görnyednie a fájdalomtól. Ki tudja, mikor kezd készülődni egy kór? A biológia időzített bombájaként. Akárcsak a halál, mely a születés pillanatában, a fejlődéssel párhuzamosan, azzal szorosan összekapcsolódva kezdi építeni a maga művét, melynek ünnepélyes befejezéséhez a koporsóra zuhanó göröngyök adnak dübörgő dobkíséretet. (Folytatjuk) Pintér József illusztrációja Magyar Nemzet „Nagy Imre emlékezete makulátlanul iktatódjék be a nemzet tudatába ” Csurka István rádiójegyzete és válasza Amióta a június 4-i Vasárnapi Újságban elhangzott június 18-ával kapcsolatos jegyzetem, a legkülönfélébb véleményeik, állásfoglalások, hálálkodások, és goromba támadások érnek utol. Ezek közül számomra a legfájdalmasabb Nagy Erzsébeté, aki azzal vádol, hogy megsértettem kegyeletét. A szó elrepül, az írás megmarad. Álljon itt a szöveg, amit felolvastam, állapíthassa meg ki-ki, voltam-e kegyeletsértő, avagy éppen Nagy Imre emlékezete és a valódi, hiteles nemzeti közmegegyezés érdekében szóltam. „Mennyire el vagyunk jegyezve a halállal? Lám, egy korszak jelképes lezárása már megint egy temetés. És micsoda temetés! Mennyi gonoszság, mennyi embertelen elvetemültség került elő a mélyre ásott gödrökből, micsoda szégyen és micsoda döbbenet. Az ember elirtózik a gondolattól is, hogy végigélte, végighallgatta, és végigszenvedte ezt a gyalázatot. Résztvevők voltunk, bűnösök, és áldozatok. Most, a gyász pompás óráiban csak egy fogadalmunk lehet: a megtisztulásé. De Nagy Imrének és mártírtársainak jelképes temetése nemcsak temetés, hanem elsősorban politikai demonstráció, össznemzeti önfelmutatás. Helyesen állapítja meg a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, hogy egy egész ,romlott és bűnös korszakot kell elföldelnünk ezen a napon. Így van, sőt még ennél is több ez az ünnepély: az igazság napja. Ennélfogva az újrakezdésé is. Nemcsak az elmúlt bűnös korszakot kell tehát a föld alá helyeznünk ezen a napon, hanem a magyar megújulás és életakarat fiatal jelvényeit és szentségeit is fel kell mutatnunk ezen a halállal eljegyzett napon. És ez hatalmas felelősség. Sajnálatos, hogy a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, amely elévülhetetlen érdemeket szerzett a Nagy Imre-per újrafelvételében, a megmozdulás előkészítésében, és lehetővé tételében, most, a végső órákban, mintha nem mutatkoznék e felelősség birtokosának. Ezt a gyásznapot és ezt a perújrafelvételt a TIB-tagok és -vezetők áldozatos és fáradhatatlan munkálkodásán felül azért mégiscsak az a tény tette lehetővé, hogy a magyar társadalom millióiban 33 év hazudozásai, elnyomása és hallgatásra kényszerítése után is él az igény az igazságra és az igazság felmutatására. Ez nem holmi TIB-háziünnepség, hanem a "magyar nép megtört, megalázott millióinak felegyensedése és felmagasztosulása. A szervezők erkölcsi felülállásának az lett volna az illő bizonyítéka, ha a megszólalási alkalmak java részét átadják a fiatal Magyarország képviselőinek, a forradalom kiskatonáinak, annak a nemzedéknek, amelyik élni és küzdeni fog abban az új Magyarországban, amelyik ezzel a nappal kezdődik. Sajnos mindennek nyoma sincs a bejelentett rendezői elképzelésekben, és a szónokok kijelölésében. A mostani elképzelések szerint Nagy Imre sírjánál az a Méray Tibor fog beszélni — meglehet, a család akaratából, de hát lehet itt valami a család akaratából, s a nemzet ízlése ellen? —, akit emigrációs munkája, könyvei, kiállása kétségtelenül feljogosít a részvételre, annak idején Nagy Imre-körhöz tartozása pedig akár egy mostani kormánykitüntetésre, de Rákosi-korszakbeli múltja, véresszájú hazudozásai a koreai háború idején, az a viszolygás, amely már ötvenhat környékén is övezte pálfordulását, semmiképpen sem arra, hogy a legfontosabb, a nemzet egészéhez szóló beszédet elmondja, és az új korszak könyvének első lapján szerepeljen. Ez súlyos hiteltelenség. Ettől csak megkeseredik a szánk íze. Aztán van még itt más is: a TIB-esek, a Nagy Imre-kör tagjai, miként az köztudott, javarészt reformkommunisták. Olyanok, amilyenek ma is vannak szép számmal. Ezek a régi reformkommunisták most azt mondják a mai reformkommunistáknak, hogy maradjanak távol. Legfeljebb csak mint magánemberek legyenek jelen. Mert ők részesei voltak az elmúlt 33 év törvénytelenségeinek, a régi reformkommunisták meghurcolásainak. Ez igaz. És ők? A régiek fele talán kimaradtak a Rákosi-korszakból? Nem voltak főcsaposok előbb? Ők nem estek át a megigazuláson? Mi a különbség? Főleg így, ha Méray Tibor szerepeltetését tekintjük. Még nincs késő, még elvégezheti a TIB azt a szükséges önvizsgálatot, ami egy ekkora esemény méltó megrendezéséhez elengedhetetlenül szükséges. Mert így, ahogy most van, egy hiányzik forgatókönyvükből: a szolgálat szándéka. Ehhez most még hozzá kell fűznöm a következőket. Nagy Imrének és társainak eltemetése és ezzel együtt az 1956-os forradalom és szabadságharc méltó helyének kijelölése a nemzeti tudatban nem csupán a hozzátartozók és a Történelmi Igazságtétel Bizottsága ügye, hanem olyan mindannyiónk jelenére és jövőjére ható esemény, amelynek megrendezéséhez hozzászólni, a tervezett szertartásrendről véleményt formálni elemi emberi jog, minden magyar joga. Ha az vita, és nyilvános tárgyalás tárgya lehet, hogy a kormány képviselői milyen minőségben helyezzék el koszorúikat, azon sem ütközhet meg a TIB , amelynek a hozzátartozók tagjai —, hogy az általa felkért funerátorok egyikével szemben valaki óvást emel. Mert itt nem a TIB temet, és nem is csak a család, hanem az egész magyarság. Különösen nem róható fel ez egy olyan embernek, aki egész addigi írói működésével és az utóbbi időben politikai szereplésével bizonyságát adta annak, hogy a forradalom ügye és emlékezete iránt el van kötelezve; aki már akkor meg-megszólalt ebben a kérdésben, amikor a történelmi igazság megpendítéséért szidalom, megbélyegzés, eltiltás járt (s jár most is?), s aki egyik kezdeményezője és vezetője az ország jelenleg legnagyobb független mozgalmának, a Magyar Demokrata Fórumnak, amely mozgalom a szertartás lebonyolításában vezető szerepet vállal. 2500 MDF-es rendező fogja a rendet fenntartani a Hősök terén. Talán meg vannak arról győződve a TIB-tagok, hogy az MDF úttörő munkája nélkül is tartanánk már itt, hogy ezt a történelmi igazságot most így ki lehet osztani? Előbb volt az MDF és csak aztán lett a TIB, és ha e sorok írója nem mondta volna el emlékezetes monori beszédét, amelyet sok most rá tüzet fújó TIB- tag is hallott és olvasott, akkor talán egy kicsivel hosszabb lett volna ez az út, amelyik ide vezetett a kopjafás 301-es parcellához. Nem érzem, és nem tartom tehát magamat illetéktelennek a szólásra, de természetesen nem azért perelek, hogy én beszélhessek. Ez rágalom. Különben is ki vagyok elégülve. A Hősök, terén elhangzott már egy beszédem, amelyet kétszázezer ember hallott, s amelynek elmondását, éppen mert azt a tüntetést is sok szervezet együttes munkája hozta létre, egy kitűnő fiatal színészre, Bubik Istvánra bíztam. Különben pedig Nagy Imréről éppen a közelmúltban beszéltem, a Nemzeti Sportcsarnokban, március 14-én, a Magyar Demokrata Fórum nagygyűlésén. Ezt mondtam : »... És az is tény, hogy ennek a kívülről vezérelt hatalomnak mindig voltak olyan egyedei, olyan becsületes és tiszteletre méltó tagjai, akik a nemzet sorsa iránt is mélyen el voltak kötelezve. Ezeknek rendszerint meghurcoltatás és kitaszíttatás lett a sorsaik. Ezek közül is elsősorban Nagy Imrét kell említenünk, aki moszkovita kommunistából lett a huszadik századi magyarság örökre szóló érvényű mártírja, nemzeti hős!« Nincs tehát miért bocsánatot kérnem a Nagy családtól. Miért? Mert, tudván-tudva, micsoda darázsfészekbe nyúlok, s mennyi mocskolódás, hazug vád és gonosz, aljas ártás fog érni, azon vagyok, hogy Nagy Imre emlékezete makulátlanul iktatódjék be a nemzet tudatába, hogy egyetlenegy magyarnak se legyen "keserű a lelke amiatt, hogy most, a történelmi igazságszolgáltatás óráiban is folytatódni látszik az, ami a még éppen csak mögöttünk levő Kádár—Aczél korszakban talán legundorítóbb volt: a talmiság? Ezt a napot később tanítani fogják a magyar iskolákban. Szereplői legendás alakokká válnak, szavaikat és gesztusaikat idézni fogják. A Történelmi Igazságtétel Bizottságának,nevéhez híven, sokkal gondosabban kellene ügyelnie arra, hogy ki méltó erre a szerepre. Különben éppen az nem következik be, amit pedig mindannyian akarunk, hogy Nagy Imre méltó módon és örökre takaríttassék be valamennyiünk közös »régi, rakott csűrébe«.” Ahogy tesszük Spiró György és Másik János dalműve a Vígszínházban ÚGY LÁTSZIK, nemcsak együtt élni, de elválni sem tudunk. Tisztességesen. Kulturáltan. Európai módra. Szépen. Cirkuszt csinálunk a vagyon- és lakásmegosztásból, a gyerek „láthatósága" körül, a ki- és beköltözések, a perpatvarok a barátok és szomszédok szeme láttára történnek — úgyszólván minden gátlás és szemérmesség nélkül. Erről szól Spiró György legfrissebb, a legmaibb mában játszódó színpadi alkotása — ahogy ő nevezi, „dalműve” — három felvonásban. Zeneszerzőtársa: Másik János. Nyilvánvaló azonban, hogy ez az újmódi „opera” avagy „opusz maximus” túlmutat önmagán, szorosan vett tárgyán. Szól tehát mindenfajta elvárásainkról, búcsúnkról a megszépített múltról, az önámító mesékről, a naiv hitekről. Amikor Khell Csörsz díszlete, a roskadozó Ház összedől és az erkélyt tartó kariatidák megroggyannak — egész életünk dől dugába. Legalábbis azé a középnemzedéké, mely a darabban a főszerepet viszi. Azaz csak vinné, ha legalább hagynák,hogy a maga keresztjét cipelje. Ezzel a továbbgörgetéssel, illetve továbbgondolási lehetőséggel szerzők kihívták maguk ellen a sorsot, a mércét talán magasabbra is helyezték, mint eredetileg szándékolták — és leverték a lécet. A NATURÁLIS ÁBRÁZOLÁS követelményének ugyanis korrektül megfelel az Ahogy teszszük — stílusosan szólva „teszi, amit tennie kell”: egy az egyben ábrázolja jelenvaló dolgainkat. Azt, hogy miként „cincálja szét” a hatóság és a hatóságként viselkedő hivatal, az ótépé és az itemká, a felületes úgynevezett baráti kör az életünket, hogyan „cincáljuk szét” mi magunkmindezek közepette foszladozó és romladozó egyéniségünket. Amikor azonban ezen az általánosságokon túl kellene emelkedni, amikor Spiro és Másik művének valami maradandót, érdemlegeset kellene megfogalmazni a máról, amikor a naturálist meg kell haladni, a „dalmű” megmarad a kísérletezés szintjén. Nehézkesen felemelkedik ugyan, mint az őskor repülőgépmonstrumai, de néhány méterre a start után visszazöttyen a földre. Tisztelet, becsület a két jeles szerzőnek, de a „librettó” és zenéje egyaránt alatta maradt saját lehetőségeinek. A naturalizmus is lehet egyfajta sajátos stilizáció, ha nagyon híven, szinte kínos precizitással ragaszkodik a valónak valóval történő ábrázolásához, de mindebben következetesnek kell maradnia, ha a kívánt megdöbentő hatást el akarja érni. Akkor a natúrét elárasztja valamiféle természet adta költészet, megjelenik a szellemi izgalom és a művet beragyogja a humor vagy legalábbis annak fekete változata, így volt ez Spiró előző művében, a Csirkefejben. Amely szintén közhelyektől építkezett, de összhatásában a hétköznapok költészetét sugározta. Az Ahogy tesszük azonban összességében is közhely és a máskor invenciózus muzsikust, Másik Jánost is erre ösztönözte. A szándékoltan dallamtalan, jellegtelen zene nem adekvát kifejezője mindennapjaink szürkeségének, hanem az ismétlődések által inkább azt az érzést kelti, hogy a szerzőnek kifogyott a szufléja. Talán csak Khell Csörsz kettéhasított és kifordított Házdíszlete, összeomlott világa mutat túl a rekeszlakásokkal és a roggyant kariatidákkal az elszomorító valóságon egy még elszomorítóbb jövőbe. AZ ELŐADÁST Marton László olyan rutinnal és olyan könynyű kezű, hatásos megoldásokkal rendezte meg, mintha csak a Vígszínház nagy musicalmúltjának egyik darabját állította volna színpadra; a féloldalas dialógusokat és a jelegtelenségükkel szinte kérkedő zeneszámokat elegáns stílusegyvelegbe keverte, a hiányosságokból erényt kovácsolt és bár bizonyos értelemben a darab ellen működött közre, talán neki volt mégis igaza, amikor a lehető legtöbb hatást csikarta ki a műből, főleg tömegjeleneteiből. Ebben nagy segítségére volt Imre Zoltán koreográfus és Flesch Andrea jelmeztervező. Szereplő rengeteg van a darabban, szerep csak igen kevés. Úgyszólván csak kettő. A váló házaspáré. A Hőst Hegedűs D. Géza tehetsége teljes latba vetésével játssza, a „zenélés” nagy része az ő nyakába szakad. Ezenfelül olykor még azt is sikerül hitelesítenie, hogy ő tipikus középfiú, középosztálybeli értelmiségi. A Net megjelenítésén Kútvölgyi Erzsébet fáradozik; talán ellenszenvesebb a kelleténél — ezzel nagyon „férfipártivá” hangolja át a darabot. Ki tudja, nem a szerzők akarata ellenére-e? Egy-egy élesebben kimunkált karaktert jelenít meg Méhes László, Vallói Péter, Földi Teri, Zsíros Ágnes és Pápai Erika, Seress Zoltán. A zenei irányítás igen jó kézbenvan Kocsák Tibornál, aki feladatának megfelelve néhány hatásos színészi motívummal is szolgál. Amikor a darab vége felé a képzeletbeli tűzhányó már morajlik és kitörni készül, a Rikkancs a többi között a következő szlogennel árulja az Esti Hírlapot: „A gazdasági kamara szerint az ezredfordulóig el kell érnünk a közepesen fejlett afrikai országok színvonalát!" A kritikus nézőnek önkéntelenül eszébe jut, hogy ami színiirodalmunkat és színjátszásunkat illeti, egykor ezt a színvonalat jócskán meghaladva az európai középszinthez tartozunk. És egynémely produkcióval oda számíthatjuk magunkat mai napság is. Csak nehogy ebben is valóban a fekete kontinens nívójára süllyedjünk. Vigyázzunk a végeken! Barta András A Magyar Nemzet megkérdezte: Mi van a Nappali házban? Nappali ház — így hívják az asztrológusok a bolygók „nappali szállását”. S ez a címe annak az új irodalmi-művészeti folyóiratnak is, mely a napokban már kapható a könyvesboltokban. Öt pályakezdő bölcsész, Hévízi Ottó, Károlyi Csaba, Kurdi Imre, Orsós László Jakab és Szijj Ferenc szerkeszti, és előreláthatóan negyedévenként jelenik meg kilencven oldalon, negyvenhárom forintos áron, kétezerhétszáz példányban. Az első számban olvasható esszé Stanley Kubrickról, Ezra Poundról, Popper Leó esztétikájáról, interjú Bacsó Bélával a filozófiai esztétikáról, található benne próza Márton Lászlótól, Kása Imrétől, Németh Gábortól, Kosztolánczy Tibortól, vers Darvasi Lászlótól, Kukorelly Endrétől, Kemény Istvántól, Balog Józseftől. Miben akar különbözni a Nappali ház a többi irodalmi, művészeti folyóirattól? — kérdeztük Orsós Lászlót és Szijj Ferencet. — Fiatalok vezető irodalmiművészeti lapja szeretnénk lenni. Olyan irodalmi-esztétikai irányzatot szeretnénk képviselni, mely elvisz a pragmatizmustól, a politikától. Valóban szépírói szépirodalmat közlünk tehát, esztétikai, irodalomelméleti esszéket, fordításokat — elsősorban fiatal szerzőktől. Szeretnénk beszámolni külföldi művészeti eseményekről, folyóiratok alapján, illetve kint élő emberek segítségével. Egyidejűleg foglalkozunk a magaskultúrával és a szubkultúrával. Megpróbáljuk egységben szemlélni a művészeteket. Igyekszünk ezt érzékeltetni már a lap kiállításával is: két fiatal iparművész, Czeizel Balázs és Eperjesi Ágnes tervezi, az illusztációk fiatal képzőművészektől származnak. — Öt ifjú bölcsésznek honnan van pénze lapalapításhoz? — Alapítványokból. Az első számhoz sikerült száznegyvenezer forintnyi alaptőkét szereznünk, a második számhoz kétszázezer forintot kaptunk. Pályáztunk a Sörös-alapítványnál is, még nem tudni, milyen eredménnyel. Hirdetéseknek is helyet adunk, de azt tudomásul kell vennünk, hogy ebben a lapban — ilyen példányszámmal, ilyen olvasóközönséggel — csekély reklámerő rejlik. — Nem ígérkezik a Nappali ház nyereséges vállalkozásnak. Miből fizetnek honoráriumot? — Garantáltan veszteséges lesz a folyóirat, lapszámonként hatvan-hetven ezer forintnyi deficittel biztosan számolnunk kell. Az első szám szerzőinek nem is tudtunk fizetni , meghívjuk őket vacsorára. Jártunk azonban nem egy vállalatnál: többen is ígérték, ha nívós folyóiratban bizonyul a Nappali ház, támogatják. Abban bizakodunk, hogy időről időre össze tudjuk rá szedni a pénzt. (te-) 7