Magyar Nemzet, 1989. szeptember (52. évfolyam, 205-230. szám)

1989-09-01 / 205. szám

4 REFORMKLUB Életmentő modell lehetne? írta: Antal Z. László, az MTA Szociológiai Kutató Intézetének szociológusa Az ország jövőjét a politikai küzdelmek döntik majd el, de ebben — legalábbis eddig — az állampolgárok szűk rétege vett csak részt. Ezek a nyilvánosság előtt is zajló viták egyre gyakrabban felvetik azt a lehetőséget, hogy talán hasonló módon lehetne küzdeni az állampolgárok sokkal szélesebb rétegét közvetlenül érintő területeken is az antihumánus, antidemokratikus módszerek ellen. S itt most azokra a humán szolgáltatásokra gondolok, amelyekkel szinte minden család valamilyen módon kapcsolatba kerül és nap mint nap érezheti a kiszolgáltatottságát és a tehetetlenségét. A szülők jelentős része arra kényszerül, hogy bölcsődébe, óvodába adja gyermekét, de semmilyen beleszólási lehetősége nincs abba, hogy mit csináljanak vagy mit ne csináljanak ott gyermekével. Riasztó történetek sokaságát lehetne felsorolni a kisfiúról, aki bepisilt, mert nem engedték ki a WC-re, vagy arról az óvodáról, ahol bekötötték a gyerekek szemét, hogy jobban tudjanak aludni, s minden óvodáról, ahol ágyba kényszerítik a gyermekeket délután, ha álmosak, ha nem. De nemcsak a kisgyerekeket nevelik a szülők megkérdezése nélkül, hanem a nagyobb gyerek oktatási módszereibe, tananyagaiba sincs beleszólási lehetősége a gyereket nevelő szülőknek. Egyenesen az államkasszába Talán még jobban érzékeli a lakosság többsége a kiszolgáltatottságot, amikor akár ő maga, akár családtagja panaszaival valamelyik egészségügyi intézménybe kényszerül. Elég csak az idegölő várakozásokra, a nyomasztó információhiányra, s mindarra a sok-sok szabályra gondolnunk, amely egy kórházba került ember életét korlátozza. A kiszolgáltatottságot csak fokozza az ellátás alacsony színvonala, és miközben a beteg (vagy hozzátartozója) mindent megtesz azért, hogy fájdalmaitól és félelmeitől megszabaduljon, még véletlenül sem jut eszébe, hogy azért a sok kellemetlenségért, amely például egy kórházban érte, felmerje a szavát. A helyzet abszurditására jellemző, hogy mindezek után még hálás is — hálásnak kell lennie... Itt is hasonló a helyzet, mint az előbb említett oktatási intézményeknél: azoknak az embereknek, akik a szolgáltatásokat igénybe veszik (kénytelenek igénybe venni), nincs lehetőségük arra, hogy elképzeléseiket érvényesítsék. Nincsenek olyan fórumok, ahol az ilyen típusú igényeket összegyűjtenék, és nincs olyan testület, amely a lakosság érdekében fellépne, és humánusabb, az érintettek érdekeit figyelembe vevő ellátás kialakítására ösztönözné az intézményeket. Van ugyan egy területe a humán szolgáltatásoknak, ahol a „fogyasztó” elég hatásosan és egyértelműen (bár nem korlátlanul) érvényesíteni tudja saját érdekeit — ez pedig a kultúra, ahol a fogyasztó választhat (sőt, azt is megteheti, hogy egyáltalán nem választ, amit az oktatás és az egészségügy esetében nem tehet meg), s választásával igen komoly hatást tud gyakorolni a kulturális szolgáltatásokra. Ez mégis a kivétel, s ezzel egybevetve a korábban említetteket, a lényeges különbség abból adódik, hogy míg a kulturális termékek legalább egy részét az állampolgár „zsebből” fizeti, addig az oktatásra és egészségügyre szánt pénzt meg sem kapja, hanem az egyenesen az államkasszába kerül, ahonnan különböző rejtett mechanizmusokon keresztül jut el végül ahhoz az intézményhez, amelyet az állampolgárok — a tényleges finanszírozók — igénybe vesznek. Ez utóbbi mechanizmus eredményezi azt, hogy az intézmények vezető dolgozói olyan hatalmi helyzetbe kerülnek, s ennek köszönhetően olyan döntéseket hozhatnak, amelyek az állampolgárok életét nagymértékben befolyásolják. Az így született döntésekben — a dolog természetéből adódóan — a pedagógusok, az orvosok szempontjai érvényesülnek, gyakran a gyerekek, a betegek, hozzátartozók rovására. A kórházak működésében is jól megfigyelhető, hogy nem a betegek, hanem az orvosok szempontjai az elsődlegesek. Erre talán a legjobb példa a kórházi ágyak és a szakorvosok számának alakulása. Magyarországon a hetvenes évek közepétől csökken a születések száma, ugyanakkor azonban folyamatosan nő a szülészeti-nőgyógyászati ágyak és a szülész-nőgyógyász szakorvosoké. A kórházi gyerekosztályokon az ágyak 60—70 százaléka áll üresen, mégsem csökken a számuk, miközben azokon a területeken (például onkológia), ahol a betegségek száma gyorsan nő, alig-alig figyelhető meg az ágyszámfejlesztés. Ez a gyakorlat nagymértékben rontja a gyógyítás színvonalát és a szűkös pénzeszközök pazarlását eredményezi. Az orvosok — különösen a szakmai hierarchia csúcsán és közelében elhelyezkedők — ebben a szisztémában olyan hatalmi helyzetbe kerültek, amilyen más finanszírozási rendszerben elképzelhetetlen lenne. Az egészségügyben szintén minden pozíciót orvosok töltenek be, még akkor is, ha ehhez nincs meg a megfelelő képzettségük. Így olyan kérdésekben is döntési hatáskörrel rendelkeznek, amelyek nem orvos-szakmai kérdések — bár ezeket gyakran igyekeznek annak feltüntetni. A kínai császárok is A következőkben röviden ismertetek egy olyan modellt, amely talán enyhíteni tudná a jelenlegi feszültségeket, s amely egybecseng azokkal a törekvésekkel, amelyek a kudarcot vallott, felülről irányított módszerek helyett az alulról építkező, az állampolgárok aktív részvételére számító megoldásoktól várják az egyre nyomasztóbb helyzet megoldását. Az egészségfenntartó, egészségmegőrző szervezetek (Health Maintanence Organizations — HMO) célkitűzése, hogy az itt dolgozókat — orvosokat és más szakdolgozókat egyaránt — abban tegye érdekeltté, hogy az őket választó lakosok minél egészségesebbek legyenek. A gondolat és módszer nem új, hiszen a kínai császárok is hasonló elv alapján fizették orvosaikat, és a különböző, régen Magyarországon is működő munkásbiztosítók, a „bányászláda” például, nagyon sok hasonlóságot mutatnak a hetvenes években az Amerikai Egyesült Államokban újra felfedezett és modernizált, HMO-nak nevezett modellel. A régi-új modell egyre népsze-rűbb, s jelenleg az amerikai lakosság mintegy 10 százalékát látja el. A HMO-kban az ezt az intézménytípust választó lakosok előre megállapított díjat fizetnek, és ezért teljes ellátást kapnak. Ez lényegesen eltér a különböző biztosítóintézeteknél használt módszerektől. A biztosítók általában az ellátás költségeit térítik az orvosoknak vagy a kórházaknak, ami nagymértékben hozzájárult a költségrobbanáshoz az egészségügyben, mivel a betegforgalom „felpörgetésére” ösztönöz. Ennek megfékezése is a HMO-k célkitűzései között szerepel. A HMO-k több típusa ismeretes. Tulajdonosi összetétele is tarka. Néhol orvosok a tulajdonosok, máshol kizárólag a helyi lakosok, de vannak olyan HMO-k, amelyek különböző szervezetek — kórházak, bankok, jótékonysági egyesületek — tulajdonában vannak. Az alábbiakban erről az utóbbiról lesz bővebben szó. A HMO-kban igen szorosan együttműködő orvoscsoportok dolgoznak. Egy csoportban általában három körzeti (házi) orvos, egy gyermekorvos és egy belgyógyász tevékenykedik. A körzeti orvosok rendszeres, személyes kapcsolatot tartanak a betegekkel. A belgyógyász és a gyerekorvos a bonyolultabb kórházi eseteket kezeli (egyszerűbb esetekben a körzeti orvos maga kezeli kórházban fekvő betegét!) és konzultál a körzeti orvossal. Az utóbbi időben a csoportok nővérekkel és orvosasszisztensekkel bővültek ki, akik a rutineljárásokat elvégzik, és ezzel segítik az orvos munkáját. A HMO-k nem rendelkeznek mindenfajta szakképzettségű orvossal, ezért szerződést kötnek olyan szakorvosokkal, akik nem tartoznak állományukba, de vállalják betegeik, például szülészeti, sebészeti ellátást. Az egyes orvosok terhelését és a várakozási időket rendszeresen ellenőrzik, és ha az igények úgy alakulnak, bővítik a személyzetet. Olyan orvosokat alkalmaznak, akik elfogadják a csoportos ösztönzési rendszert, az egyéni díjazás helyett, és azt a feltételt, hogy máshol nem vállalhatnak munkát. A HMO-k orvosainak fizetését az abban a körzetben dolgozó más orvosok fizetéséhez igazítják. Magasabb fizetés a szakképzettség és a HMO-ban eltöltött évek alapján jár. Az év végén maradt nyereség felét szolgáltatásaik fejlesztésére, másik felét pedig dolgozóik premizálására fordítják, úgy, hogy a nagyobb rész a nemorvos alkalmazottaknak jut. A HMO-k gazdaságilag általában igen sikeresek. Ez jórészt annak köszönhető, hogy széles körű oktatási programokat dolgoznak ki a lakosság tájékoztatására, felvilágosítására. Nem az információ megtartásában, hanem terjesztésében érdekeltek. Csoportos ösztönzési rendszer Igyekeznek betegeiket a járóbeteg-ellátás keretei között meggyógyítani. Fontosnak tartják az ellenőrzés különböző formáit: a HMO orvos vezetője minden kórházba utalt beteget meglátogat, s a külső szakrendelésre küldött eseteket is ellenőrzi. A kórházak — mivel a HMO segítségével várhatóan emelkedik forgalmuk — engedményeket nyújtanak nekik. A külső szakorvosokkal is előnyös szerződéseket kötnek, akik betegeik szakorvosi ellátását vállalják, és azt is, hogy csak akkor utalják kórházba a beteget, ha azt előtte a körzeti orvossal megbeszélték. Az orvosok, nővérek és a lakosok között gyakori a személyes, nem formális kapcsolat, így a betegek gyorsan juthatnak a számukra fontos információhoz. A HMO-k nemcsak az USA- ban aratnak sikert. Már létesült egy HMO Svájcban, és az ausztrál kormány is foglalkozik a HMO-k bevezetését célzó javaslattal. Több nyugat-európai országban elemzik e rendszer előnyeit, Norvégiában is felmerült a HMO, mint a meglévő jónál jobb megoldás. Véleményem szerint a humán szolgáltatások területén igazi áttörést csak attól várhatunk, ha az érintettek is részesei lehetnek az intézmények irányításának és vezetésének. Ez azonban csak akkor lesz — lehet — érdemi, ha a puszta részvételen túl, tulajdonosként vagy finanszírozóként jelenhetnek" meg. Úgy érzem, egy ilyen irányú változástól várhatjuk csak, hogy ezek az intézmények valóban a jelenleginél demokratikusabban és humánusabban működjenek. Magyar Nemzet Péntek, 1989. szeptember 1. Az operatőr és a gumibot Az elmúlt napokban többször is találkozhattunk Pesty László nevével. A Fekete doboz című videofolyóirat operatőre is ott volt Prágában, a Vencel téren, amikor az ottani hatóságok szerint nem kellett volna ott legyen, s ezt a véleményüket kifejezésre is juttatták. Pesty Lászlót augusztus 21-én délután letartóztatták, majd némi gumibotozás és meghurcoltatás után kiengedték a börtönből. Pesty László nem kifejezetten erős fizikumú értelmiségi, aki munkájának végzése során nem először találkozott a politikai hatalom tettlegességben is kifejeződő ellenérzésével. — Hogyan lett operatőr és a filmes munkának miért épp ezt a kevésbé békés válfaját műveli? — Én tulajdonképpen nem is vagyok operatőr — mondja Pesty László. — Nem végeztem el ugyanis a Filmművészeti Főiskolát. Hosszú ideig voltam amatőrfilmes, és egy amatőrfilmszemle után hívott meg a Balázs Béla Stúdió, ahol ahhoz, hogy dolgozhass, nem kérnek diplomát. Itt kapcsolódtam be a Fekete doboz című videofolyóirat készítésébe. — Azt tudjuk, mi a video, azt is, mi az, hogy folyóirat, de videofolyóiratról ez idáig keveset hallottunk. — A Fekete doboz körülbelül másfél éve sok mindent rögzít, ami a magyar politikai életben történik. Kezdetben egy sor eseményen egyedül voltunk jelen, mert ezek kívül rekedtek a monolit szerkezetű tömegkommunikáció merev határain. Ott voltunk minden új politikai kezdeményezésnél, így például születésétől fogva szinte együtt élünk a Fidesszel, a kezdeti üldözésektől, bírósági tárgyalásoktól a ma már legális akciókig. Több száz órányi anyagunk gyűlt így össze, melyek dokumentációs értéke felbecsülhetetlen, s ezekből szerkesztettük kéthavonta össze a Fekete doboz egyes számait. Ez tehát egy videokazettán periodikusan megjelenő folyóirat, melyet pénzért árusítunk. — S hogy jutottak Csehszlovákiába? — Tudtuk, hogy augusztus 21- én ott fontos dolgok történnek majd, s rögzíteni akartuk ezeket. Az is tudvalevő volt, hogy lehetnek atrocitások, hiszen már januárban is kutyákkal, könnygázzal támadtak a békés tüntetőkre. Ezzel együtt kötelességünknek éreztük, hogy jelen legyünk, hogy képet kapjunk a mai Csehszlovákiáról. Sajnos, engem már a tüntetés ötödik percében elhurcoltak, de az addig készült anyagot sikerült megmenteni. Sokat köszönhetek az asszisztensem, Mécs Mónika lélekjelenlétének, aki kikapta a kezemből a kamerát, és eltűnt vele, így a Magyar Televízió a rögzített anyag egy részét fel tudta használni. A teljes anyagot majd a Fekete doboz mutatja be. — A Csehszlovákiában történtek is azt bizonyítják, hogy nem is olyan egyszerű dolog ma Kelet- Európában krónikásnak lenni. Nem szeretne inkább nyugalmasabb műfajok után nézni? — Engem igazából soha nem érdekelt a politika. A Fekete dobozt csak azért csinálom, mert érzem a dolog felelősségét, az írástudó, pontosabban a kamerát tartó társadalmi küldetését. Ezzel együtt szeretnék igazi filmeket is csinálni. Két filmtervem is van. Az egyik egy elemző dokumentumfilm a magyarországi mozgássérültek és rokkantak életéről. A másik egy improvizatív zenére épülő képzőművészeti film lenne. A ritmusában és dallamvilágában izgalmas cigányfolklórzenére szeretnék egy videoartkompozíciót készíteni 15—20 percben. (v. á.) Magyar Nemzet Olvasd — és add tovább! Fiaskók és érlelődő ötletek Beszélgetés a képviselői munkáról A hivatalos kéviselői mandátumról folyó beszélgetésben nemrégiben e megoldás hátrányaként emlegették, hogy sok, eredeti foglalkozáshoz elhivatottságból ragaszkodó ember fordítana hátat az Országgyűlésnek, holott akadnak közöttük olyanok bőven, akik eddig is közérdeklődésre ugyancsak számot tartó javaslatokat terjesztettek elő. Ekkor hangzott el többek mellett Bánffy György színművész neve. — Hányszor kért eddig szót az országgyűlési ülésszakokon ön, aki jogos interpellációiról volt híres már akkor is, amikor az efféle ellenvéleményeket nem volt divat hangoztatni? — kérdeztem a művész-képviselőt. — Most pont a fordítottját művelem, nagyon is megválogatom, mikor és miről mondom el a véleményemet, ezzel igyekszem megőrizni azt a bizonyos mértékig kialakult figyelmet, amely a felszólalásaimat fogadja. Pontos számot nem tudok említeni, de valóban sok ügyet sikerült kimozdítanom a holtpontról. Hogy ez milyen nehezen megy, arra csak egy példát mondok. Tavaly tavasszal interpelláltam a szociális és egészségügyi miniszterasszonyhoz az örökbefogadási rendszer tarthatatlan volta miatt. Eltelt több mint egy esztendő, míg most ősszel talán pontot tehetünk ennek a dolognak a végére. Ez alatt hány szerencsétlen gyerek hospitalizálódott, mennyi vált szinte alkalmatlanná az örökbefogadásra, hiszen az eltelt időben annyi károsodást szenvedett, hogy senki sem hajlandó magához venni, míg ép, egészséges csecsemő korában boldogan fogadták volna. Ez csak azt mutatja, hogy azért hallatlanul nehezen őrölnek az adminisztráció kerekei. Vágtat az idő — Ha nem tévedek, a másikkudarca a magyar nyelv érdekében nem is egyszer elhangzott néhány javaslatával kapcsolatos. Valóban úgy látszik, hogy éveken keresztül hiába próbálom erre a figyelmet ráirányítani. A magyar nyelv állapota, megőrzésének kérdései egyébként az őszi munkatervembe újra belekerültek. A parlamenti munkának két területére utalnék ezúttal. Az egyik a szónoki beszédnek a ház padsoraiban ülőknél is megtalálható hiányossága. A másik fiaskóm már vagy kétéves múltra tekint vissza. A belkereskedelmi miniszterhez interpelláltam a pongyola, pontatlan és idegen üzletnevek áradata ellen. Az akkori kereskedelmi törvényben meg is erősítették az ide vágó szakaszt, csak éppen nincs, aki végrehajtsa.— Lehet, hogy a figyelem is elterelődött e témáról a mostani, nem túlzottan kultúrközpontú hónapokban? — Bizonyára. Annak idején még ilyesmivel lehetett felhívni a figyelmet a magyar identitásra, amely egy ilyen felszólalásnak mindenképpen második-harmadik vonalbeli célja, ahogyan a színész is valaminek az érdekében szerkeszti az önálló estjeit, amint én tettem e tárgykörben évtizedeken keresztül. Kétségtelen, hogy azóta olyan sorskérdések kerültek napirendre, amelyek mellett ez esetleg eltörpülhet. De én hiszek abban, hogy nem szorul háttérbe, mert ahogyan gazdaságban, politikában le kell vetkőznünk negyven év ránkragadt szokásait, mulasztásainak hatásait, ugyanúgy meg kell szabadulnunk az anyanyelv iránt tanúsított figyelmetlenségünktől, amely abból is fakadt, hogy aki a magyar nyelv ügyében kiállt, azt rögtön nacionalistának titulálták. Most pedig amiatt marasztalhatják el az e témában felszólalót, hogy nem a napi politikai eseményekkel foglalkozik. — Ez is azt mutatja, milyen nehéz dolog politizálni, hogyan vágtat az idő. De én kitartok amellett, hogy ez föltétlenül hozzátartozik a megújuláshoz. Azon aztán lehet vitatkozni, hogy mekkora hasítéka annak. — Hol tart a budavári intézőbizottság ügye, amelyet ugyancsak Ön vetett fel egy esztendeje? — Számtalan vezetői szinten folytatott tárgyaláson vettem részt, amelyeken próbáltam ezt a tervet előbbre vinni, de gyakorlatilag a Minisztertanács hivatalában érleli az ötletet az idő. Kicsit személyes megjegyzésem, hogy a Vár oldalában idegenek számára építendő szállodák miatt keveredett nagy vihar talán valamelyest a mi malmunkra hajtja a vizet, mert rávilágít arra, hogy valóban szükség volna egy erőskezű várbeli irányításra A mi intézőbizottságunkat olyan önálló intézkedési jogkörrel lehetne felruházni, amelynek eredményeként saját gazdaságpolitikát alakíthatnánk ki az eddig szétszórt állami dotáció összpontosított, tehát hatékonyabb felhasználására. Számos várbeli kulturális intézmény már alá is írta a hozzájárulását. Nyílt levél a miniszterhez — Vannak-e új javaslatai? — Nagy lendülettel készülök az új parlamenti idényre. A kulturális bizottság ülésén több tervezetet szeretnék beterjeszteni. Nem titok, hogy a színházi szakma nyílt levelet intézett az új művelődési miniszterhez, hogy Thália portáján is ideje lenne rendet teremteni. Válaszában tervezetet kért a művészektől Glatz Ferenc, s egyik első dolga az volt, hogy a három színész képviselőt különkülön magához kérette hosszabb beszélgetésre. Az én véleményem az volt, hogy ezt egy ember, öt ember nem tudja megoldani. Ha valahol, akkor itt szükséges az, hogy a színházak vezetői, vezető művészei, a művészeti tanácsok, a szakszervezetek mind-mind kiizzadják a válsághelyzetből kivezető út fölvázolását. Ezt nem lehet koponyából kipattant szikraként előteremteni. Nagyon alapos elemző munkával, tárgyalások során át lehet megtalálni a kiutat. Alapvetően azt kell megérteni, hogy a színházaknak nyújtott támogatást nem a szakmabeliek élvezik, hanem a nézők. Ez vitathatatlan tény, amelyet, nem tudom, hogy nem a pénzügyi kormányzat bizonyos szemléletével kell-e ütköztetni. Az új adózási rendet illetően is nagy csata van kibontakozóban, mert az a nézet, amely a szellemi tevékenységet végzőket szembeállítja az ország többi állampolgárával, tarthatatlan. Az elmúlt negyven évben emiatt roskadt össze a közoktatás, a felsőoktatás, a művészeti élet, az irodalom. Hát akkor most ezt a szemléletet továbbviszi a pénzügyi kormányzat? Ez katasztrófa! Olyan módon kezelik az értelmiséget, ami a vérükbe szívódott a negyven év alatt. Ezt a korszakot le kell zárni! A bajból kilábalás csak akkor lehetséges, ha a szellemi munka Magyarországon legalább olyan mértékben felértékelődik, mint az „átkos Horthy-rendszerben”. Az egyházak több száz éves gyakorlata — Pályájától távolabb eső ötleteket is tartogat a tarsolyában? — Örömmel tapasztalom, hogy egyre több iskola kerül vissza az egyház kezelésébe. Szeretném megnyugtatni a megrögzött ateistákat, hogy ezt nem elsősorban az istenhit oldaláról kell vizsgálni, hanem az egyházak több százéves oktatási gyakorlata szemszögéből. — Nem halt még ki a magyar egyházi iskolákban valaha oktató tanári gárda? — Nem is abban kell gondolkodniuk szerintem a rendeknek, hogy kiállítsanak egy iskolára való tanári kart, hanem abban, hogy bizonyára maradt és képződött még annyi erő a köreikben, amelyből egy igazgató és néhány főből álló vezetői testület kialakulhat. Ők majd maguk mellé vehetnek oktatókat a világ bármely pontjáról, akik angolul, franciául vagy spanyolul fognak tanítani. Biztos vagyok benne,hogy ez azoknak a gimnáziumoknak a vonzerejét csak növelni fogja. Ehhez a szintén őszre tartogatott felszólalásomhoz természetes adalék, hogy magam is egyházi iskolában végeztem, és még ma is emlékszem tanáraimra, mondataikra, bölcsességükre. Nagyon sokszor, például a közéletben ma is az az erkölcsi tartás ad nekem hitet, amit az ő segítségükkel magamba szívtam. Nem szabad elfelejteni, hogy a fasori evangélikus gimnázium, a református gimnázium, a zsidó gimnázium és a ciszter gimnáziumok rengeteg jeles tudóst adtak a világnak. Nagyon fontosnak tartanám, hogy a többi után most a nagy hítű zsidó gimnáziumot is visszaadják az eredeti tulajdonosának. Egyébként ez is a magyar állam válláról venne le némi terhet. Mátraháil Zmiim NAPLÓ A Múzeumok Világszervezetének (ICOM) Hágában folyó tizenötödik nemzetközi értekezletén Taxner-Tóth Ernőt (Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum), a magyar küldöttség tagját, a magyar ICOM bizottság elnökét választották a tanácskozás alelnökévé. A háromévente megtartott értekezleten a világ múzeumait kétezer szakember — múzeumigazgató, muzeológus, kulturális személyiség — képviseli, az elnök mellé területi alapon négy alelnököt választottak, így Taxner- Tóth Ernőt Európa képviseletében. Szeptember elsején jubileumi ünnepséggel kezdik meg az új tanévet egy kis muraközi falu diákjai: a pártosfalvaiak. A három évtizedes múltra visszatekintő szlovéniai kétnyelvű iskolák módszere egyszerű. A szlovén és a magyar anyanyelvű tanulókat nem különítik el egymástól — egyazon osztályban egyidejűleg tanítják őket mindkét nyelven. A Diakónia új számában A vallás és az erkölcsi értékek jelentősége a nemzet és az állam számára címmel dr. Harmati Béla püspök közöl tanulmányt. Megkésett emlékezés az erdélyi magyar evangélikus egyház száz év előtti megalakulásáról — ez a címe a nemrég elhunyt Schulek Tibor írásának. Endreffy Zoltán Ökológia és erkölcs címmel, Pomogáts Béla a nyugati magyar irodalomról értekezik. A kővágóörsi evangélikus templom régészeti föltárását és műemléki helyreállítását ismerteti Kozák Éva és Gál Tibor. Pál apostolról Weöreös Imre ír, Bárdossy Lajos szociológus válaszol a kérdésre: Ki szegény a mai Magyarországon? A Faludy György verseiből öszszeállított műsorát mutatja be a Római Színtársulat szeptember 2-án, szombaton 19 órakor a József Attila Művelődési Központban (XIII., József Attila tér 4.). A több mint száz magyar gyülekezetet képviselő Amerikai Magyar Református Lelkészegyesület meghívására egy hónapos látogatást tesz az Egyesült Álamokban és Kanadában dr. Kocsis Elemér püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkész elnöke. A lelkészegyesület meghívására a püspököt elkíséri útjára Komlós Attila a Reformátusok Lapja felelős szerkesztője. A magyarországi vendégek részt vesznek az Amerikai Magyar Református Lelkészegyesület évi rendes ülésén, Ligoneler-ben. Dr. Kocsis Elemér püspök előadást tart az amerikai és a magyarországi református egyházak kapcsolatáról, a magyarországi egyházi iskolák ügyéről, a lelkész-utánpótlásról, a lelkész-csere lehetőségeiről, a most megalakult nemzetközi Magyar Református Lelkészegyesületről és az 1991-ben Debrecenben sorra kerülő magyar református világtalálkozó szervezéséről. A közgyűlés plénuma előtti kerekasztalbeszélgetésen vitatják meg az együttműködés további lehetőségeit.. Az út fontos programja: találkozás és eszmecsere New Yorkban az amerikai zsidóság vezető képviselőivel a zsidó-keresztény párbeszéd további lehetőségeiről. Dr. Kocsis Elemér püspök látogatást tesz a Michigan állambeli Hollandban, az Amerikai Református Egyház főiskoláján, a Hope College-ben. Itt megbeszéléseket folytat dr. Eugene Osterbaven professzorral, az egykori Sárospatajki Református Teológiai Akadémia díszdoktorával, a pataki kollégium újra egyházi kezelésbe vételéhez szükséges anyagi alapok előteremtéséhez segítséget nyújtani akaró amerikai bizottság vezetőjével. (k. a. p.) Emlékünnepséget rendeztek csütörtökön Békéscsabán a száz évvel ezelőtt született TeVan Andor tiszteletére. A TeVan Nyomdából lett Kner Nyomda székházában felavatták Tevan Andor emléktábláját. A Tevan-évforduló alkalmából a csabai nyomdász nevét vette föl a Kner Nyomda 2. számú békéscsabai üzeme. A jubileumra Békéscsabán számos kiadvány jelent meg, amelyek Tevan Andor munkásságát méltatják.