Magyar Nemzet, 1990. május (53. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-18 / 115. szám
Péntek, 1990. május 18. Magyar Nemzet Ha valóban megvan a szándék Felépülhet a Mária Valéria híd „Egy roncs hídnál már csak egy szomorúbb látvány képzelhető el, egy ép híd, amely zárva van, amelyen nem közlekedik senki”-s hangzott el a nagy tapssal kísért mondat azon a tanácskozáson, amelyet az Esztergom—Párkány közötti hídról rendeztek május 16-án a Független Magyar Kezdeményezés és a helyi Balassi Bálint Klub szervezésében Párkányban. Az említett ép híd az Ipolyt íveli át a szlovákiai Szalka és a magyarországi Letkés között. Ám minden hidak, s még inkább üzemeltetőik szégyenére, 1956 óta, amióta átadták — úgymond — rendeltetésének, nem töltheti be a hivatását, nem összeköt, hanem szétválaszt. Hogy miért a letkési híddal kezdem a beszámolómat, amikor az esztergomi párkányiról van szó, annak is megvan a magyarázata. Egyebek mellett az Ipolyhíd lenne hivatott arra, hogy a Duna-híd újjáépítése után megnövekedő és a két város központját fenyegető forgalmat elszívja. Európai ügy A hídfórumon tehát két műtárgyról, egy meglevőről és egy roncsról volt szó, s ami ez utóbbit illeti, csak remélni lehet, hogy a résztvevők „nyitott kaput” döngettek. Az egyik felszólaló, Milan Particska, a Demokrata Párt tagja a vita során ugyanis bejelentette, hogy „a szlovák kormány a mai ülésén jóváhagyta a híd építését”. A hivatalosan meg nem erősített bejelentést örömujjongás fogadta, megerősítve Himmler György gimnáziumi tanárnak, egyben az FMK helyi ügyvivőjének szavait: — Ez a híd évtizedeken át a vasfüggöny része volt, amit most azért kell felépíteni, mert egykor lerombolták. Még a fórum kezdete előtt szót válthattam a fiatal tanárral, aki bokros teendői közepette a Balassi Klub vezetését is elvállalta, s a hídról, az emberek álláspontjáról faggattam. — Noha eddig a szövetségi kormány nem foglalt állást ebben a kérdésben, s a választási kampány idején ez nem is várható, a közhangulat mind Párkányban, mind Esztergomban a híd felépítését kívánja. Meggyőződésem, hogy ez európai ügy. " Úgy tetszik, hogy az esztergomi párkányi híd felépítése sok-sok elvetélt kísérlet után végre komolyan foglalkoztatja mindkét országban a szakembereket és a politikusokat. Hazai becslések szerint az újjáépítés költségei megközelítik a 400 millió forintot, mely fele-fele arányban terhelné a két országot. Ám, ha belegondolunk, hogy a még álló és használható pillérek s azugyancsak használható vasszerkezetek elbontása ugyanennyibe kerülne, józan ésszel a döntés nem lehet kétséges. Az természetes, hogy az építésen és a tervezésen kívül sok, más természetű, igazgatási és nemzetközi jogi kérdést tisztázni kell. Ezek azonban nem hátráltathatják a munkálatokat, ha valóban megvan a szándék a híd felépítésére. Az aranykorban Az érvek, köztük a történelmi érvek is mindemellett szólnak. Iványi Miklós professzor, a Budapesti Műszaki Egyetem acélszerkezetek tanszékének vezetője elmondta, hogy a Mária Valéria hidat 1893—1895 között, a hídépítés aranykorában emelték. Abban az időben építették a mai Szabadság (egykori nevén: Fővám) hidat és az Erzsébet (hajdani nevén: az Eskü téri) hidat is Budapesten. Felhívta a figyelmet a Did esztétikus támaszközrendszerére, mint mondta: ez éppúgy megvédendő érték, mint egy régi ház, szobor vagy műalkotás. Egy műszaki ritkaságra, ha úgy tetszik, technikai bravúrra is figyelmeztetett: — A maga idejében ez volt a legnagyobb középső áthidalás, amit valaha a Dunán létesítettek. Érdemes lenne eredeti formájában helyreállítani, mert ez a híd egyben ipari műemlék is. A Mária Valéria híd, mely Erzsébet királyné lányáról kapta a nevét — a közvélemény az eredeti név megtartása mellett kardoskodik — 1995-ben lesz 100 éves. Annak idején Bánffy Dezső miniszter adta át rendeltetésének és Vaszary Kolos esztergomi prímás szentelte fel. Ma ez az utolsó híd a Dunán, amit még nem építettek föl a II. világháború pusztításai után. Agócs Zoltán, a pozsonyi műszaki főiskola dékánhelyettese húsz éve foglalkozik a híddal. Intézete és a BME acélszerkezeti tanszéke között évtizedek óta szoros és baráti a kapcsolat, több könyvet, tanulmányt jelentettek meg együtt, mi sem természetesebb, hogy ebben a témában is kicserélik véleményüket, tapasztalataikat. A pozsonyiak két éve aztán összeszedték a Mária- Valéria hídról föllelhető dokumentumokat, és néhány diplomaterv elkészítésével próbálták felvázolni az újjáépítés lehetséges változatait. „Referenciának” a világszerte ismert pozsonyi hidat és más, általuk tervezett műtárgyakat ismertetett, hozzátéve: — Mi úgy dolgozunk, mint a szabók. A hidakat rendszerint méretre szabják. Előnyben a gyalogos Nos, ami a Mária Valéria híd változatait illeti, a fórum résztvevői az eredeti szerkezet visszaállítását javasolták modern technikával. Ezt nemcsak a hagyományőrzés indokolja, hanem az is, hogy a régi forma forgalomszabályozó szerepet is betölthet, míg egy teljesen új, modern híd mintegy rázúdítaná a járműveket a belvárosokra, s ettől elsősorban Esztergom szenvedne. A Rákóczi Szövetség, a csehszlovákiai ma-Nincs olyan gazdasági elemzés, értékelés, amely ne hangsúlyoz, ná, hogy a tervgazdaságról piacgazdaságra áttérő Magyarországnak nyugati szakértőkre — méghozzá igen sok nyugati szakértőre — van szüksége: jogászokra egy liberális jogrend megteremtésére, amely minimálisra csökkenti a hatósági beavatkozást, és a bürokráciát, és a közérdekkel összeegyeztetve, a legmesszebbmenően biztosítja az egyéni szabadságot; szakjogászokra például, a tőzsdetörvény vagy a monopolhelyzetet szabályozó, szabad versenyt garantáló törvény megfogalmazására, a Munka Törvénykönyvének a szabad munkavállalás és a szabad munkásalkalmazás szellemében való átdolgozására;könyvelőkre a nyugati típusú könyvelés bevezetésére; szabadpiaci tapasztalattal rendelkező közgazdászokra és üzemgazdászokra; tőzsdei szakemberekre; a privatizálandó vállalatok reális értékeit felbecsülő szakértőkre (addig is, míg a tőzsdei árfolyamjegyzés nem pótolja munkájukat) pénzügyi szakértőkre a szabadpiaci pénzgazdálkodás bevezetésére a bankokban, biztosító- és egyéb pénzintézetekben; adószakértőkre az adórendszer megreformálására, úgy, hogy a többletmunkára, vállalkozásra, takarékosságra és beruházásra ösztönözzön; konzultánsokra, akikhez tanácsért fordulhatnak a vállalatok — és így tovább, hogy a különböző szakosítású mérnökök és technikusok régióját ne is említsem. A külföldi szakértő alkalmazása drága mulatság, főképpen ma, a devizahiány és az aláértékelt forint korszakában. Tájékoztatásul, tapasztalatból közölhetem, hogy egy valamirevaló külföldi szakértőt az ENSZ normái szerint kell fizetni, vagyis minimális — az alkalmazó országban adómentest!) — fizetése havi hatezer dollár, amelynek kétharmadát keményvalutában, egyharmadát pedig a folyó árfolyamon átszámított helyi valutában kell fizetni. Így csupán a forintban fizetendő harmad havi 124 000 forintra rúgna, ami, tekintve, hogy adómentes, a nettó miniszteri fizetésnek több mint kétszerese. Ilyen tarifák mellett Magyarország ugyancsak kevés külföldi szakértő alkalmazását engedheti meg magának. Ez viszont azzal a veszéllyel jár, hogy — kellő nyugati, szabadpiaci tapasztalat és szakértelem hiányában — az átmenet rendkívül fontos korszakában sok lesz a tévedés, melléfogás, baklövés, kísérletezés és tapogatózás. Márpedig a gazdaság helyzete olyan, hogy ezt ma Magyarország épp oly kevéssé engedheti meg magának, mint a megfelelő számú külföldi szakértő alkalmazását. gyár kultúra barátainak köre ezért is javasolja a felépítendő híd forgalmának ésszerű korlátozását, előnyben részesítve a gyalogos és kerékpáros közlekedést. Személyautók, turistát úszóik és a helyi szállítás kisebb járművei elől nem zárnák el a hidat, azt azonban mindenképp el kívánják kerülni, hogy a nagy távolságú teherszállítás rajta és a zsúfolt belvárosokon keresztül haladjon. A Mária Valéria híd forgalmának csökkentését szolgálná a többi között az is, ha összehangolnák az Óbuda—Esztergom és a Budapest—Párkány—Pozsony vasútvonal menetrendjét. Hasonló egyeztetés lenne szükséges az autóbuszjáratokkal és a hajóközlekedésben. Korszerűsíteni, még inkább európai normákhoz kéne igazítani az útlevél- és vámkezelést. A két város közt jelenleg közlekedő kompról a hídra nem szabad átvinni azt a rendelkezést, hogy azon csak a két szomszédos ország polgárai kelhetnek át. Ha pedig a híd nemzetközi határátkelőhelyként is szolgál, a tranzitturizmus és a huzamosabb időt eltöltő vendégek látogatásának előnyeit mindkét város élvezheti. S akkor remélhetőleg valóban idejétmúlttá lesz (már ma is az, csak még él) az a rendelkezés, mely szerint az evezősöknek Párkányban jelentkezniük kell útlevél- és vámvizsgálatra, de Párkányba vagy onnan csak úgy kelhetnek át a Dunán, ha csónakjaikat kompra rakják. Bizony le kell szoknunk arról a „gondolatról” — miként Balogh Ákos, a Komárom-Esztergom Megyei Tervező Vállalat tájrendező mérnöke mondta —, hogy egyedül nekünk, a két szomszédos országnak van roncshídja. E kétes dicsőség helyett az újjáépítés szervezésével, irányításával, öszszehangolásával kell foglalkozni, azzal az elképzeléssel, hogy valójában milyen hidat is akarnak az itt élő emberek. Ezért is javasolta, hogy a két város állítson fel egy iker titkárságot, mely ellátná mind e feladatot Sárvári Márta Ötletem éppen arra vonatkozik, hogy hogyan lelhetne ezt a 22-es csapdáját kikerülni. Nyugaton ezrekre rúg azoknak a magyar származású szakembereknek a száma, akik rendelkeznek mindezzel a képzettséggel és tapasztalattal, amelyre ma Magyarországnak szüksége van. Ezek közül igen sokan az ott elért pozíciójukkal bizonyságot tettek arról, hogy nemzetközi viszonylatban is élen járnak a szakmájukban. És ezeknek a szakembereknek a zöme nemrég ment nyugdíjba, vagy közeledik a nyugdíjkorhatárához. (Például az 56-os emigránsok legtöbbje ma az 50—65 éves korosztályhoz tartozik!) Nyújtson a kormány vagy alkalmazó vállalat megfelelő lakást — ezt bármiféle nyugati szakértő számára biztosítani kell — és néhány tízezer forintnyi havi fizetést. Sok nemrég nyugdíjazott szívesen jönne, és sok más kérné korai nyugdíjaztatását, hisz az ajánlat kedvező volna számukra: fizetésükből tisztességesen meg tudnának élni Magyarországon, miközben keményvaluta nyugdíjuk gyűlik a bankban. Az anyagi előnyhöz járulna több, pénzben ki nem fejezhető elégtétel, hogy ismét Magyarországon élhetnek, méghozzá egy olyan szabad Magyarországon, amilyen szabadnak ők ezt az országot sose látták (hacsak az 1956. okt. 31. és nov. 3. közötti négy napot nem számítjuk), hogy továbbra is aktívak maradhatnak (hisz sok nyugati országban 60—62—65 éves korban irgalmatlanul nyugdíjas tétlenségre kárhoztatják az embereket még akkor is, ha évtizedes tapasztalataikkal alkotóerejük teljében vannak), hogy alkotóerejükkel, tudásukkal és energiájukkal szülőhazájukat szolgálhatják. Magyarország pedig a piaci ár töredékéért juthatna hozzá ahhoz a szakértelemhez, amelyre elengedhetetlenül szüksége van. Hiszen könnyű kiszámítani, hogy 500 szakértő esetén — márpedig ennél jóval többre van szükség — csupán a devizamegtakarítás évi 24 millió dollárra rúgna. A javasolt megközelítés ezen felül három marginális, de nem megvetendő gazdasági előnnyel járna. Először is, azonos kvalitások esetén a magyar származású szakértő hatékonyabb lenne, mint más, mert valamennyi kollégájával tolmács nélkül tudna érintkezni. Másrészt valószínűleg sokan Magyarországon maradnának szerződésük lejárta után is, s keményvaluta-nyugdíjuk javítaná az ország alapos javításra szoruló fizetési mérlegét. Végül az ilyen szakértők felbecsülhetetlen értékű külföldi kapcsolatok egész hálózatát hoznák magukkal. Nagy Pongrácközgazdász, Franciaország Hívjuk haza a szakértőket! Szalatnyay József rajza Júliusban sem lesz forradalom - Válasz egy New Yorki levélre N éhány hete meglepő levelet kaptam New Yorkból. A feladó egy bizonyos László Sebő, akivel mint Szabó Laci 1960 és 1968 között egy általános iskolába jártunk, nyolc éven keresztül a C osztályba. Barátok voltunk, de ! ... ahogy az lenni szokott, a gimnázium elkövetkeztével el is távoródtunk egymástól. Olyannyira, hogy huszonhárom éve nem láttuk egymást, nem igazán tudtunk egymásról semmit Megvallom, örültem is a levélnek, meg közömbös is voltam iránta. Nem nagyon tudok mit kezdeni a hirtelen előkerült levélíróval, de ugyanakkor borzasztóan izgat a vele való találkozás, amelyet egykori barátom júliusra időzít A történetéhez tartozik, hogy miután idehaza elvégezte az orvosegyetemet, úgy döntött 1981- ben, hogy Amerikában próbál szerencsét. Nem részletezem, miként lett Szabó Laciból László Sabo, aki a Columbia Egyetemen tanít — a tények önmagukért beszélnek. Inkább leveléből idéznék, mivel néhány sorával megrendített és elbizonytalanított. A történet előzményeként el kell mesélnem, hogy szerkesztőségi szobánkban egyik kollégám, K. A. az utóbbi hetek politikájától csömört kapva így sóhajtott föl: — Miért nem születtem Kanadában? Vagy Új-Zélandban? Igen, az ilyesmin többen és többször elgondolkodtunk már, jómagam egy síparadicsomhoz közeli tengerparti faluban élnék legszívesebben, esetleg új életemben — ha igaz a reinkarnáció — melltartó szeretnék lenni... És akkor megkaptam Szabó Laci levelét, amelyben ezt olvasom: „Nem hiszem, hogy sok okom van panaszra, de időnként mégis vannak kételyeim. Azt hiszem, hogy ez a nemzeti karakterben leledzik." És a nemzeti karakterről rögvest az jutott eszembe, hogy valószínűleg melltartóként sem lennék boldog, ha most sem vagyok az mint újságíró és mint ember. Így azokra a barátaimra gondoltam, akik annak idején a szabadságot választották. Velük vajon mi van? Boldogok? Először Szente Erik képe jelent meg előttem, ő 1970 táján „ment haza” Svédországba (szintén osztálytársunk volt), majd egy Szigeti Sanyi nevű fiú, akivel viszont a gimnáziumban voltunk barátok és osztálytársak. Egy végtében az „időnként connase kételyeim” mellékmondat jár az eszemben. Igen, a kételyek és mögöttes tartalmak, amelyektől nem vagyunk képesek szabadulni. Emlékszem, egy alkalommal — talán a közelgő osztálytalálkozó miatt — Szigeti Sanyival álmodtam. Újból átéltem, amint 17 évesen beültünk a Párizsi udvarban levő Drink bárba, hogy vermutot igyunk, és felnőttnek érezzük magunkat Úgy véltem, hogy ezt nekem most és azonnal el kell mesélnem Szigeti Sanyinak, így elmentem a postára, a bécsi telefonkönyvből kikerestem a számát és fölhívtam. Akcentussal beszélte már a magyart — Szervusz — mondtam neki. — Szóval ... azért hívtalak ... tudom, hülyén hangzik, de veled álmodtam, és kényszert éreztem, hogy fölhívjalak... elmondjam ... nekem ez valami miatt nagyon fontos, hogy miért, nem tudom... — Nem értelek — mondta Sanyi. — Mit nem értesz? — Honnan beszélsz? — Pestről. — Jó, de mit akarsz? Segítenem kell valamiben? — Nem, ne ijedj meg, nem akarok semmit, csak elmondani, ... és azt gondoltam, hogy... de mindegy... — Jó... — mondta Szigeti Sanyi és a hangján éreztem, hogy nem ért semmit Talán, ha kérek tőle kölcsön ezer schillinget vagy egy ajándékozólevelet akkor minden egyszerűbb lett volna, de én csak a Drink bárról, a vermutról, a gitározásról fecsegtem, és azt mondtam, ha egyszer Pesten jár, hívjon föl, ahogy én, ha Bécsben, akkor megkeresem. Nem kerestük egymást sem Szigetivel, sem a svédországi Szente Erikkel, és egészen mostanáig Szabó Lacival sem. Lehet, bennem, bennünk van a hiba, vagy éppen abban, hogy mi egy elátkozott időszakban, 1953 körül születtünk. Egy olyan korszakban, amikor tisztán, korlátozás, védelem nélkül szívhattunk magunkba egyfajta mérget, amely végképp megrontott, reménytelen helyzetbe juttatott minket. Mert ha volt, van elveszett nemzedéke a világnak, akkor a miénk biztosan az, hiszen mi beleszülettünk a reménytelenségbe, és fölnőni is ebben kényszerültünk. Szóval, egyáltalán nem volt választási lehetőségünk, többségében már menthetetlenek vagyunk... De idézem tovább Szabó Laci levelét: „Az utóbbi pár hónapban elkezdtem olvasni a magyar lapokat, és a változások meglehetősen elképesztettek. Néhány dolog aggaszt is. Nem tudom, menynyire biztonságos a légkör odahaza. Nem szeretném egy forradalom kettős közepén találni magam. Mindennek ellenére, hacsak valamiféle igazi katasztrófa nem sújt, mi elszántuk magunkat a magyarországi útra." Elképedve olvastam a sorokat, aztán már nem is olyan elképedve, mert ha valaki a nyolcvanegyes teljes reménytelenség közepette hagyta el Európát, aki zsigereiben hordozza egy rendszer mozdulatlanságának érzetét, annak valóban mindez fölfoghatatlan, és a hazajövetelt úgy éli meg, mint egy térítő pap, aki a vadak földjére utazik. Nekünk idehaza pedig, vicces, hogy ő nem érti, nem érzi azt, ami nekünk természetes, hiszen benne élünk: itt két év alatt több történt, mint máshol ötven esztendő során. Megint egy mondatba kell belekapaszkodnom, hiszen talán ezért a mondatért íródott ez az írás. „Néhány dolog aggatt is” — írja egykori barátom. Hogy mi az, ami borúlátással tölti el, arról nem szól. Én viszont ennek kapcsán el tudom neki mondani, hogy mi az, ami engem tölt el bizonytalansággal Ha stílusos akarnék lenni, akkor most azt kérdezném az én Szabó Laci barátomtól: „Mondd, te keresztény vagy?" Azért ezt a „többségi előjelű” meghatározást említem, mert ha a másikat használnám, „Mondd, te zsidó vagy?" ezzel már eleve prejudikálnék. Elkülönítenék és kirekesztenék. Hál’ istennek, nem tudom a választ, azért, mert sohasem érdekelt, hogy ki kicsoda, és honnan ... Szóval, ha az én barátomat, ott Amerikában aggasztja valami, úgy engem idehaza a feléledő antiszemitizmus nyugtalanít Nem a holocaust réme miatt Sokkal prózaibb oka van. Ha úgy tetszik, morális, mentális... Ugyanis a huszadik század végének Magyarországán értelmetlen a felvetés. A társadalmi ellentétek feloldásának ez a hamis módja és útja nem old meg semmit, rossz irányba viszi el az érzelmeket Normális embert igazából nem az érdekli, hogy ki zsidó és ki nem az, annál inkább, hogy kik és miért, kinek az érdekében kezdenek el egy régi lemezt újrajátszani. És még az is aggaszt hogy az utóbbi hetek vitáit hogy finoman fogalmazzak, sekélyen gondolkodók sekélyes gondolatai jellemzik. Nincs borzasztóbb a jószándékú, buta embereknél, akik nem tudják, de teszik__Érdekes módon, ezek a figurák nem a hegeli abszolút eszméről váltanak szót de nem is a nőkről fecsegnek. Vajon a föntebbi „gondolkodók” miért tetszelegnek abban a pózban, hogy mert képesek az alanyt egyeztetni az állítmánnyal, már „joguk van" hülyeségeket beszélni. Bár a szólás joga senkitől sem elvitatható, ahogy a hülyeségé sem, de nehogy az legyen a sajtó- és gondolatszabadság, hogy a szellemi lilipatizmus szétfolyjon a közgondolkodásban Ezeknek a gondolatoknak a közlése sért! Sért, mint embert, és nem úgy, mint magyart vagy zsidót Sért, hogy anyanyelvünkön, itt a Kárpát-medencében mennyi ostobaságot lehet összefecsegni. Sért mert a gondolkodó embert megalázza a torz gondolkodás... Mégis, ennek ellenére, bár nem értek ezekkel az emberekkel és nézeteikkel egyet és mindent elkövetek ellenük, amit csak tudok, de voltaireánus szellemben vallom, halálig kell küzdeni, hogy mégis korlátozás nélkül elmondhassák bornírtságaikat. Aggódással tölt el az is, hogy vajon a szabad választásokat követően, ténylegesen bekövetkezhet-e a többségi Magyarország hatalomra kerülése, vagy sem. Arra gondolok, hogy az ország lakosságának úgy 80 százaléka egy leszerepelt politikai kurzus ellen szavazott és egy óhajtott rendszer (?) mellett voksolt Hol jutunk arra a pontra, amikor azt mondhatja a többség: ez az, amire vágytam, amire a szavazatomat adtam! Hatalomra kerültem! Nem párthatalomra gondolok, hanem a többség hatalmára, jogára ... Arra, hogy a megkezdett folyamat hol válik visszafordíthatatlanná. Nem politikai értelemben, hanem mikor lesz végérvényes, hogy a gazdasági és jogi környezet az emberi magatartások, az erkölcs és az üzlet olyan irányt vesznek, hogy az emberekben már nem működnek a „szocialista beidegződések". Igen, aggaszt hogy nem a deklarált elvekben, de a hétköznapok feszültségeiben csak nagyon lassan lehet fölszámolni a régmúltat. S aggaszt hogy mennyire vagyunk képesek felülemelkedni a győztesszindróma nyújtotta elvakultságon. Mikor találjuk meg a mérséklet útját? Mikor szólalunk meg a türelem hangján? Mikor fogjuk a merev ritmusok közül kihallani a dallamokat? És aggaszt a gazdaság állapota, és... de ezek idehaza már közhelyek. Kicsit úgy vagyunk ezzel a fenyegetettséggel, mint légtornász a veszéllyel, tudja, számítania kell rá, hogy lezuhanhat De ez a zuhanás, mint a halál is, felfoghatatlan, s Lengyelország a példa rá, hogy az emberek ott is, olyan körülmények között is élnek, ne adj Isten, még boldogok is. Nem szeretek jósolgatni, de hogy most újra elolvasom Szabó Laci sorait hogy kifejti: nem szeretne egy forradalom közepébe csöppenni, biztosra veszem, és üzenem neki: nem kell félned, barátom ... meg tudtuk csinálni ... nem folyt vér... így nem nagy bátorság, de a sajtónyilvánosság útján tudom üzenni neked New Yorkba: júliusban sem lesz forradalom Magyarországon. Abban az értelemben ... Boros István A mentelmi jog határai Mit mondhat a képviselő? Szervezett hatalomátmentéssel, minisztériumi pénzek szétosztogatásával, kft.-k alakítgatásával vádolta a parlament keddi ülésén Omolnár Miklós képviselő egyes minisztériumok vezetőit, sőt bizonyos fokig Németh Miklós kormányfőt is elmarasztalta, mert — a honatya véleménye szerint — a miniszterelnök nem szabta meg azokat a korlátozó kereteket, amelyek az efféle akcióknak elejét vették volna. A konkrét ügy kapcsán többekben felmerült meddig mehet el egy képviselő, mi történik s akkor, ha állításai, amelyek mások jó hírnevét becsületét sérthetik, nem igazolódnak? Mint dr. Lövétei István, az Állam- és Jogtudományi Intézet tudományos munkatársa elmondta, a mentelmi joggal kapcsolatban két eset lehetséges. Vagy a parlament maga jár el, és vizsgálja ki az ügyet vagy egy külső hatóság fordul engedélyért a képviselőházhoz, hogy az eljárást a honatya ellen lefolytassa, vagyis, hogy a parlament függessze fel az illető mentelmi jogát Általában a parlamenti tevékenységgel öszszefüggő ügyekben az Országgyűlés jár el, ide tartozik a képviselőt megillető szólásszabadság védelme. Az államjogász szerint a képviselői munkával együtt jár olyanfajta bírálat mint amely az adott ügyben elhangzott hiszen a képviselő fontos feladata az igazgatás, és így a minisztériumok munkájának figyelemmel kísérése, az anomáliák szóvátétele. Az effajta bírálatok természetes részei a politizálásnak. Ilyen esetekben a parlament általában megvédi a képviselőt, pártállástól függetlenül, hiszen tulajdonképpen a parlament jogát védi ezzel a kormányzat ellenőrzésére és számon kérésére. A magyar jogalkotásra vár még ezeknek a kerdéseknek, köztük a képviselői cselekvés kereteinek, korlátainak a pontos rendezése. A joggyakorlat szerint a képviselő mentelmi jogának felfüggesztéséről a mentelmi bizottság előterjesztése alapján a Ház szavaz. A bizottsághoz az eljárás indítására jogosult hatóságok fordulhatnak, de nem kizárt, hogy magánvádas bűncselekmények esetén, amilyen például a rágalmazás is, a magánvádlóként fellépő sértett keresse meg a bizottságot. Az a tény, hogy a képviselő bíráló szűvai politikai kijelentésnek minősülnek, nem menti fel őt a megfontolt, bizonyítható állítások kötelezettsége alól, s hogy ne gázoljon mások becsületébe, mert ez esetben az említett módon eljárás indulhat ellene. Az elmúlt évtizedekben Magyarországon egy nem nyilvános jogszabály határozta meg azok körét, akik ellen, ha bűncselekmény miatt vádat kellett volna emelni, az ügyészség volt feljogosítva az ügy kipuhatolására, és végső soron politikai döntés született arról, indulhat-e eljárás vagy sem. Ez vonatkozott a képviselőkre is. Ez a jogszabály azonban ma már nem hatályos. Szükség volna tehát mindenképpen a képviselők mentelmi jogának minden részletre kiterjedő, átfogó szabályozására. A nyugati parlamentekben egyébként új problémaként vetődik fel ezzel kapcsolatban, hogy hol van a határa a képviselő cselekvési, szálási szabadságának. A franciaországi antiszemita megnyilvánulások kapcsán is valószínűleg felerősödik a vita arról, megengedhető-e egy képviselőnek, hogy parlamenti beszédében olyanokat mondjon — nemegyszer a tévé nyilvánossága előtt —, amelyek faj, nemzet elleni izgatásnak tekinthetők. (1. 5