Magyar Nemzet, 1990. szeptember (53. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-24 / 224. szám

A MAGYAR NEMZET MELLÉKLETE A civil társadalom kifosztása Veszélyben a civil társadalom — kiáltott volna fel a mai folyamatok láttán egy alternatív mozgalom veze­tője a nyolcvanas évek közepén. Mi­ért mi a gond, ki bántja a civil társa­dalmat? Talán azok a pártok, ame­lyek belőle nőttek ki, amelyek elköte­lezett szószólói voltak a jogi garanci­ákkal körülbástyázott társadalmi au­tonómiáknak, amelyek vezetőinek nagy része mozgalmi keretek között tanulta a politizálást? Nem, nem egészen erről van szó, bizonyára az új parlament honatyái közül is sokan tehetetlen dühvel érzé­kelik, hogy az önkormányzati válasz­tási kampány derekán újra indula­tokkal telítődik a politikai közélet. A pártérdekek totális expanziójának és a kényszerűen felgyorsult pártoso­­dásnak a negatív következménye­ként ismétlődni látszanak a parla­menti választások alkalmával tapasz­talt dramaturgiák. Félő, hogy a sérel­­mi-érzelmi-személyi politizálás telje­sen kiszorítja az elvi alapokon álló, programközpontú, pragmatikus po­litikát. A tét nagy, nemcsak a pártok vizsgáznak, hanem az is kiderül, hogy vajon a civil tár­sadalmat teljességgel demobilizálta-e a túláradó pártoso­­dás és pártoskodás, vagy a helyi vi­szonyok kialakításában való testkö­zeli érdekeltség újra talpra állítja a megroppant önszervező közösségeket. Ha nem csupán a rendszerváltozás közvetlen előzményeire tekintünk vissza, akkor a nyolcvanas évek Ma­gyarországának egyik meghatározó társadalmi folyamataként a civil tár­sadalom rendkívül színes mozgalmi szférájának megizmosodását figyel­hetjük meg. " Kényszerű pártosodás A civil társadalom beomlott kaza­matáit nagy elhivatottsággal próbál­ták átjárhatóvá tenni a független környezetvédelmi- és békemozgal­mak, a szakkollégiumok, a honisme­reti és nemzeti reformklubok, vala­mint nem utolsósorban a „demokra­tikus” és „népi” ellenzék különböző csoportjai. Voltak az országot járó magányos, de fanatikus próféták, akik helyzetelemzéseikkel és sokszor tanácsaikkal tartották a lelket a moz­galmak vidéki aktivistáiban. A hata­lom sáncain belül, a reformműhe­lyekben az „ifjú törökök” igyekeztek szakmai tudásuk felhasználásával to­vább növelni a mozgásteret a társa­dalmi önszerveződések számára. Ek­kor még úgy tűnt, hosszú állóháború­ra kell berendezkedni az emberi és politikai jogaiért harcbaszálló civil társadalom és az állampárt által uralt politikai rendszer között. Az alterna­tív és ellenzéki mozgalmak a legfon­tosabb célnak az erős, jogai megvédé­sére képes civil társadalom kiépítését tartották. Hiszen demokratikus tár­sadalom nem létezhet autonóm, önszervező kisközösségek széles há­lózata nélkül. Az állampolgárként­ viselkedést, a félelem leküzdésének technikáit tanulni kell és a különböző normák, szerepek, értékek elsajátítá­sához, a közvetlen részvétel élményé­nek megszerzéséhez nagyszerű lehe­tőséget kínáltak a terebélyesedő mozgalmi szféra szervezetei. Bár a nyolcvanas évek második felére a ci­vil társadalom mozgalmai mindin­kább az intézményesülés útjára lép­tek, továbbra is megmaradt a mozgal­mi eszközök és módszerek alkalma­zása, ekkor még általános volt a párt­tá válással szembeni ellenérzés. A történelem azonban nem adott időt sem a második gazdaságból kinőtt felemás polgárosodás kiteljesedésé­re, sem pedig a civil társadalom értékorientált mozgalmainak meg­erősödésére. A pártállami rendszer gyors összeomlása, a rendszerváltás megvalósításának reális esélye, vala­mint a választójogi törvény szabályai egy extenzív túlpártosodási hullámot indítottak el. A kényszerű pártosodás fundamentális kérdése pedig a hata­lom megszerzése lett. A pártosodás lefejezte a civil társa­dalom mozgalmait, legjobb erői harc­ba szálltak a parlamenti és kormány­zati pozíciókért. A korábbi szolidari­tást és együttműködést felváltotta az elhatárolódás, az öndefiniálás és a szembenállás, a társadalomorientált gondolkodásmódot teljes egészében háttérbe szorították a hatalmi és párt­szempontok farkastörvényei. A tra­dicionális mozgalmak sem tudtak el­lenállni a pártosodási kihívásnak, fel­adták a társadalom kisközösségeinek szolgálatát a reménybeli hatalmi po­zíciókért. Nyers érdekek A civil társadalom ott állt kifoszt­va, védtelenné válva saját gyermekei, a mozgalmakból kinőtt politikai pár­tok manipulációival szemben. Mind­inkább érzékelhetővé vált az a ve­szély, amely a civil társadalom önszerveződésének megtorpanásá­ból fakadt. Az értékek orientáló és szervező erejét felváltotta az érdekek nyers erőszakossága, a mozgalmi identitás sokszínűségét egyneműsí­­tette a párthoz kötődés fegyelmező ereje, a közvetlen részvételi formák helyébe a képviseleti rendszer lépett. A pártok megszerveződése, a ver­sengő parlamenti többpártrendszer kiépülése mindenképpen üdvözlen­dő. Azonban, ha a pártelvűség mellé nem zárkóznak fel szorosan olyan fontos szervező- és rendezőelvek, mint a demokratikus korporációk és az állampolgári beleszólás közvetlen formáját biztosító részvételi lehetősé­gek, akkor nincs esély kiegyensúlyo­zottan működő politikai rendszer lét­rejöttére. Márpedig mind a pártok, mind a szakmai és munkavállalói ér­dekképviseletek, valamint a direkt participációra leginkább esélyt kíná­ló önkormányzatok is gyökér- és bá­zisnélküliek lesznek a civil társada­lom mozgalmainak sokszínű világa nélkül. Kiszolgáltatott vidék Szükséges lenne megfékezni a pár­tok sokszor agresszív, újgyarmatosító törekvéseit. Kelet-Európa éppen az­zal hívta fel magára a Nyugaton és a világ más részein élő népek figyelmét, hogy önfelszabadító forradalmának középpontjába az önmaga demokra­tizálására és megszervezésére képes civil társadalom eszméjét emelte. És most a hatalom birtokában saját gyermekei áldoznák fel a pártpoliti­kai érdekek oltárán az alulról szerve­ződő civil társadalom ethoszát? Az önkormányzati választás nagy próbatétele a rendszerváltást repre­zentáló politikának és a vidéki Ma­gyarországnak egyaránt. Nagy kér­dés, hogy melyik állampolgári maga­tartás lesz dominánsabb, az új politi­ka iránt továbbélő régi keletű bizal­matlanság, vagy az önmagunk sorsát kézbe venni kívánó eltökélt akarat? A vidék népe még inkább kiszol­gáltatott az ország pártok szerinti új­rafelosztását szorgalmazó törekvé­seknek. Hiszen a falvak, városok tár­sadalmának hagyományosan erős közösségeit szétverte az új, nemegy­szer erőszakos társadalomszervezési modell, ami pedig netalán maradt be­lőle, az áldozatul esett az egziszten­cia-fenntartás miatt nélkülözhetet­len, önkizsákmányoló, túlmunkavál­lalói életmódnak. Az új mozgalmak — talán éppen emiatt — kevés vidéki településen tudtak igazán gyökeret ereszteni, így hát a mozgalmaknak sok helyütt a hiteles, közösségi tevé­kenység által legitimált tájékozódási pontok hiányában csupán a nyers materiális és hatalmi érdek igazodást meghatározó szerepe marad. Alulról induló, szerves pártosodás hiányában a központilag vezérelt pártosodás úgy hatol be a helyi társa­dalom testébe, mint kés a vajba. És, ha a vidék civil társadalma nem hozta létre még a maga érdekeit hitelesen reprezentáló pártstruktúrát, akkor majd a pártok létrehozzák a saját kli­ensi civil társadalmukat. Ha a pártok és hatalmi prioritásaik okkupálják az önkormányzatokat, akkor vajmi ke­vés esély lesz arra, hogy az önkor­mányzatok mint negyedik hatalmi ág valóságos ellensúlyt képeznének a hatalommegosztás rendszerében. Választani pedig kell, már csak azért is, hogy az átmenet továbbra is békés maradjon. Csak bizakodhatunk ab­ban, hogy a választópolgárok józan paraszti esze, a rejtőzködő civil társa­dalom­ megszerveződni képes erői, valamint az önmérsékletet tanúsító pártok olyan új önkormányzati elitet emelnek a hatalomba, amelyik a szo­ciális érzékenységet és a szolgálati ethoszt tekinti tevékenysége zsinór­­mércéjének. Ha így lesz, akkor esély kínálkozik arra, hogy az újraszerve­ződő civil társadalom visszaszorítsa a kalandozó magyarokra emlékeztető politikát oda, ahová való. Stumpf István Útmutató Az önkormányzatok társulási joga, az együttműködés Az alkotmány az alapvető önkor­mányzati jogok között sorolja fel, hogy a helyi önkormányzatok szaba­don társulhatnak más helyi képvise­lő-testületekkel, továbbá érdekeik képviseletére önkormányzati szövet­séget hozhatnak létre. A döntés azonban a települési önkormányza­tok kezében van, és nem felülről jön községegyesítés, vagy közös tanácso­­sítás címén. Közös képviselőtestület alakítása­kor a képviselőtestületek közös hiva­talt tartanak fenn és intézményeiket közösen működtetik, részben vagy egészben egyesítve költségvetésüket. Az önkormányzatok fő feladatai és hatásköre Az államszervezet egészében a he­lyi ügyekre, vagy másképpen fogal­mazva a lakosságot közvetlenül érin­tő ügyekre nézve jellemző a totális önkormányzati hatáskör. Az önkormányzati törvény a ha­táskörök két típusát, a törvény által kötelezően megállapított és az önként vállalt hatásköröket külön­bözteti meg. A helyi önkormányzat önként vál­lalhatja minden olyan helyi közügy önálló megoldását, amelyet jogsza­bály nem utal más szerv hatáskörébe, (vö. bűnüldözési feladatok.) Az önként vállalt, úgynevezett fakultatív ügyekben mindent megtehet, ami jogszabályt nem sért. Az önkormányzatra vonatkozó hatásköri szabályokról az mondható el, hogy nagyobb szabadságot, tény­leges döntési lehetőséget adnak az új önkormányzatoknak. Az önkormányzati tulajdon A helyi önkormányzat vagyona a jövőben a tulajdonából és a helyi önkormányzatot megillető vagyoni értékű jogokból áll majd. Az önkor­mányzati vagyon elkülönített része az úgynevezett törzsvagyon, amely a gazdálkodás biztonsága érdekében forgalomképtelen vagy korlátozottan forgalomképes. Az önkormányzat az önként vállalt és a kötelező önkormányzati felada­tok ellátásáról egységes költségveté­séből gondoskodik, költségvetési be­vételeivel és kiadásaival önállóan gazdálkodik. A gazdasági program és a települési költségvetés meghatáro­zása a képviselőtestület kizárólagos hatásköre. A helyi önkormányzat gazdálko­dásának biztonságáért a helyi képvi­selőtestület, a gazdálkodás szabály­­szerűségéért a polgármester felelős. Az önkormányzat gazdálkodását az Állami Számvevőszék ellenőrzi. A nemzeti és etnikai kisebbségek képviselete, önkormányzati jogai A Magyar Köztársaság alkotmá­nya eleget téve e nemzetközi kötele­zettségnek, védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. A védelem egyik alkotmányos intézmé­nye a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa, akinek feladata a kisebbségi jogok feletti őrködés. A nemzeti és etnikai kisebbségek képviselőjük érdekében helyi és or­szágos önkormányzatokat hozhatnak létre. Az a kisebbségi jelölt, aki a legtöbb szavazatot kapta, de nem lett tagja a képviselőtestületnek, tanácskozási joggal, kisebbségének helyi szószóló­jaként állandó résztvevője az önkor­mányzat tanácskozásainak. A képvi­selőtestület a kisebbségi képviselők kezdeményezésére a kisebbségek ügyeivel foglalkozó bizottságot hoz létre. Valamennyi települési önkor­mányzat köteles biztosítani a nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak érvé­nyesülését. A polgármester A polgármesteri tisztség bevezeté­sével régi magyar közjogi hagyomány éledt újjá. A 10 ezer vagy ennél keve­sebb lakosú település választópolgá­rai a polgármestert közvetlenül vá­lasztják. Az adott település egy vá­lasztókerületet alkot, a jelöléshez a választópolgárok 3 százalékának ajánlása kell, s a 40 százalékos állam­­polgári részvétel után az lesz a pol­gármester, aki a legtöbb szavazatot kapta, feltéve, ha elérte az érvényes szavazatok több mint egynegyedét. A tízezernél több lakosú települé­seken a polgármestert a képviselőtes­tület választja alakuló ülésén, titkos szavazással. A polgármester a helyi képviselőtestület tagja és elnöke, aki összehívja és vezeti az önkormányza­ti üléseket. A bizottságok irányában erős jogköre van. A polgármester választott tisztség­­viselő, következésképpen nem „hiva­talnok”, hanem politikus. Munkavi­szonya a megválasztással jön létre, a munkáltatói jogokat, s a fegyelmi jogkört a képviselőtestület gyakorol­ja. A polgármester nemcsak önkor­mányzati politikus, hanem a helyi végrehajtó hatalom feje is egyben. K. L KÉRDŐJELEK Az önkormányzati választások előtt és után A szeptember 30-ára kitűzött önkormányzati választások lezárják a tanácsrendszer 40 éves korszakát. A választásokkal Magyarországon több mint 3000 településen — a korábban önállósággal nem rendelkező kis fal­vakban is — létrejöhetnek a demok­ratikus hatalomgyakorlás feltételei. A tét nagy, ugyanis parlamenti vá­lasztások után a települések nagy ré­szein kialakult politikai-hatalmi vá­­kum megszüntetéséhez működőké­pes önkormányzatokra van szükség, ahol az emberek öntevékeny résztve­vői saját sorsuk alakításának. Ehhez az első lépés a falvak és városok helyi képviselőinek, polgármestereinek — az ott élő lakosok bizalmából, akara­tából történő — megválasztása. A folyamat alakítói Az önkormányzati választások je­lentősége a rendszerváltás folyama­tában felértékelődik. A parlamenti demokráciákban szokásos — a jelöltek és a pártok versengésén ala­puló — helyi választások kereteit meghaladva, nálunk most, az egész struktúra átalakítását, az önkor­mányzati intézmények megteremté­sének feltételeit jelentik a választá­sok. Azokban a polgári demokráci­ákban, ahol a történelem lehetővé tette az önkormányzatok szerves fej­lődését és folyamatos működését, a választások nem rendítik meg az önkormányzatok intézményi bázisát. Ott értelemszerűen fel sem merülnek a választások előtt az önkormányzati­ság lényegét érintő — számunkra most létfontosságú — kérdések, pl.: mi kerülhet önkormányzati tulajdon­ba; milyen forrásokból gazdálkod­hatnak az önkormányzatok; hogyan biztosítható a lakosság alapellátása stb. Számos, ma még nyitott kérdés van az önkormányzatok szervezeté­vel, működésével, a hatáskörök elha­tárolásával kapcsolatban. Mindez azt jelenti, hogy az önkormányzati vá­lasztásoknak rendkívül fontos szere­pe van a helyi társadalmak életét je­lentősen megváltoztató folyamat el­indításában. Azonban egy folyamat­ról van szó, és illuzórikus feltételezés lenne, hogy az önkormányzati képvi­selőtestületek létrehozásával a pol­gármesterek megválasztásával egy csapásra megoldható a felgyülemlett helyi problémák nagy része. Viszont a folyamat alakítói, a települési önkormányzatok főszereplői, a la­kosság életét befolyásoló döntések meghozói az elkövetkező négy évben azok az emberek lesznek, akiket a vá­lasztópolgárok maguknak választa­nak. A törvény biztosítja Az önkormányzati választásokról szóló törvény differenciált szabályo­zással megteremti a feltételeket, hogy a különböző típusú települések a he­lyi sajátosságoknak, az eltérő politi­kai tagoltságnak megfelelő képvise­lő-testületeket hozhassanak létre. A törvény nem kényszeríti a települése­ket egy uniformizált választási rend­szerbe, hanem településtípusonként, illetve a lakosságszámhoz viszonyítva eltérő választási formákat vezet be. Jórészt ebből adódik a törvény bo­nyolultsága is, mivel három különféle választási rendszer él egymás mellett: 1. a 10 000 lakos alatti településeken a kislistás választási rendszer; 2. a na­gyobb lakosságszámú településeken, elsősorban városokban és fővárosi kerületekben a — parlamenti válasz­tásokból már ismert — kétszavazatos rendszer; 3. és a főváros, mint egész vonatkozásában a listás választási rendszer. A helyi társadalom reagál A differenciált­­szabályozás hátte­rében azt a megfontolást találjuk, hogy a törvény ne inspirálja, de ne is gátolja a pártok befolyását az önkor­mányzati választások során. Tehát nem kéri számon a pártokat a kis fal­vakban (ahol esetleg a pártosodás fo­lyamata még el sem indult), ugyanak­kor nem helyezkedik a pártsemleges­ség álláspontjára sem, mert a váro­sokban (ahol a pártoknak a helyi fo­lyamatok befolyásolásában már ko­moly szerepük lehet) külön lehetősé­get biztosít a pártlistákban való man­dátumszerzésre. A törvény teljesen nyitottá teszi a jelölést, bármely ál­lampolgár ajánlhat jelöltet és a párto­kon kívül a társadalmi szervezetek is jogosultak jelöltet állítani, listát indí­tani. Ezzel az állampolgárok közösségei, egyesületek, érdekképvi­seletek, az adott településen megha­tározó jelleggel bíró szervezetek kap­tak lehetőséget, hogy képviselőik a helyi önkormányzatba juthassanak. E szabályok beváltották a hozzá­juk fűzött reményeket. Megmozdul­tak a helyi társadalmak. A napokban közzétett adatok szerint 647 különböző szervezet (közülük 42 párt!?) indított jelölteket a helyi vá­lasztásokon. A kisebb szervezetek erőik­ szétforgácsolásának megaka­dályozására mintegy 447 különböző választási „szövetségbe” tömörültek. Figyelemre méltó adat a független jelöltek többsége, a 70% körüli aránnyal. Mindez azt mutatja — bár az összesített adatok mögött nagy szóródás lehet —, hogy a települések lakosai éltek törvényadta jogukkal, és a hat parlamenti párton kívül különböző társadalmi szerveződések széles skáláját vonultatták fel. Emel­lett a független jelöltek magas aránya azt is jelzi, hogy a helyi társadalmak településük gondjainak megoldását nemcsak, vagy nem elsősorban párt­keretekben képzelik el. Mint ahogy valóban számos, a falvak, városok életét befolyásoló, a lakosság ellátá­sát, a szolgáltató szféra működését befolyásoló döntés nem kezelhető pártpolitikai kérdésként. A jól működő, többnyire kiegyen­súlyozott polgári demokráciák életét élve mindez számunkra is természe­tes lenne, de ma ebben a „sohasem volt” folyamatban szinte minden kér­dés „átpolitizálttá” válik. Jelzések a kormányzatnak A választásokig csak találgatha­tunk, vajon a parlamenti választások­hoz hasonlóan most is a nagy pártok dominanciája érvényesül-e? Vagy a helyi képviselőtestületek igen válto­zatos — a helyi sajátosságokhoz iga­zodó — összetételben, működnek majd? És mi lesz, ha a kormánypár­tok vagy éppen az ellenzéki pártok aratnak látványos győzelmet? A feltett kérdések egyike sem rele­váns a kormány legitimitását illetően. Bármilyenek is legyenek az önkor­mányzati választások eredményei a fél évvel ezelőtti parlamenti választá­sok alapján létrejött kormánykoalí­ció törvényesen működik tovább. Más kérdés, hogy nehezebbé vagy könnyebbé válnak működésének fel­tételei, több vagy kevesebb lojalitást kap a helyi társadalmaktól. Egyéb­­ként is nehéz, gazdasági válságok ide­jén az állampolgároktól lojalitást vár­ni, az egyre nehezebbé váló élet­­körülmények, a megélhetési gondok, a munkanélküliség stb. minden kor­mányzatot kritikus helyzet elé állít. Viszont nem mindegy számára, hogy a válság menedzselése során a politi­kájával, intézkedéseivel azonosulni tudók tábora nő vagy csökken. Az önkormányzati választások eredménye jelzi majd ezeket a ten­denciákat. Az eredmények ismereté­ben az is kiderül, hogy lesznek-e olyan önkormányzatok, ahol a képvi­selőtestület összetétele teljes mérték­ben megfelel a parlamenti vagy a kor­mánykoalíció pártviszonyainak. Ha ilyenek lennének, akkor is nehezen képzelhető el, hogy mindenben a központi mintát követve a koalíció megoszlásához igazítsák a helyi ha­talmat. Ennek lehetőségét, az orszá­gos pártviszonyoknak a helyi önkor­mányzatokra vetítését a választójogi törvény — ismert szabályaival — el akarta kerülni. A választások után már az önkormányzatokon múlik, és a helyi hatalom demokratizmusának fokmérője lesz, hogy a döntéseket a pártokhoz való lojalitás, a szakérte­lem, az egész település érdeke ho­gyan, milyen mértékben befolyásolja. Természetesen a választópolgárok, a települések lakói, bár 4 évre megvá­lasztják képviselőiket, maguk is részt vehetnek — sőt kell is hogy részt ve­gyenek — a saját sorsukat közvetle­nül befolyásoló kérdések eldöntésé­ben. Törvényi felhatalmazás alapján a közvetlen demokrácia útján kiegé­szíthetik, korrigálhatják a képviselő­testülete­t döntéseit. Dezső Márta . Hétfő 1990. szeptember 24

Next