Magyar Nemzet, 1991. május (54. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-31 / 126. szám
PÉNTEK, 1991. május 31. KIÁLLÍTÓTEREMBEN Műanyagnyulak Körös-körül újjáéledő nyúltetemeket láthatnak az egy éve alapított Missionart Galériában. A nyúltetem szó eddig csupán a sportlovak lábán kifejlődő izületi elváltozást jelentette. Mostantól művészeti fogalmat is jelöl majd ez a műszó. Jurecskó László és Kishoruhy Zsolt ugyanis olyan etológiai-művészettörténeti kísérletet hajtottak, végre, amelyet jegyezni fognak. Tudtuk eddig is, hogy a nyúl a termékenység és a férfierő, a félénkség és a menekülés és mindezek révén a továbramló élet szimbóluma volt. Papiruszra írták, rézbe karcolták már ezt olyannyiszor, hogy a nyúlság emblémává alakult. Századunk képzőművészeti avantgárdja azután olyan újabb mítoszokkal állt elő, amelyek összezavarták a polgárt. Duchamp a nyúl „Y” alakban kandikáló füleiben is az androgynitás ősállapotának hímnő képét, Kokoschka a félelemtől megdermedt nyusziban saját szexuális frusztrációját, a nyúlhájban pedig Joseph Beuys - a jégmezőre zuhant repülős - az újjászületés gyógyító sámánját vélte felfedezni. A szerteágazó vízióktól a laikus közönség megrettent, az avantgárd műveket gyanakodva szemlélte, olyan úri huncutságot látott azokban, amelyekbe a „szélhámos” profi művészek és elemzők bármit belemagyarázhatnak. A most rendezett kiállításra a galériások nyúlkísérletet terveztek. A pincéjükben talált rejtélyes műanyag nyúltetemeket szétküldték a magyar avantgárd legtekintélyesebb műtermeibe, hogy kontrollálják a „megfejtéseket".lyesmit tett a múlt században a Royal Asiatic Society is, amikor lepecsételt borítékokba zárva juttatta el a nyelvtudósokhoz egy frissen felfedezett ékírásos szöveg kópiáit. A kétkedők meglepetten vehették tudomásul, hogy a fordítások megegyeznek. Lehet, hogy a múlt század szellemi csúcsteljesítményeit a régészek produkálták, a miénket pedig az avantgárd? Mi mindenesetre most egy fordított áldozati szertartás részesei lehetünk. A műanyag nyúltetemeket a különféle és egymástól függetlenül dolgozó alkotók szinte azonos módon készítették fel az újjászületésre. A tetemet kivégzésnek, a szexet bordélynak, a nyúltársadalom működését vadászatnak, a halált és az újjászületést rítusnak, ornamentikának fordították ezen a szakrális-vizuális nyelven. Bebizonyosodott, hogy a nyitott szemmel alvó nyúl álma láttatható, csak éppen a csukott pillájú nyársnyulak nem tapasztalhatják, hogy a rózsaszín giccsé elvarázsolt művészet hogyan változik vissza eredeti minőségébe. Ereklyetartóba illesztették tárgyukat Julius Gyula, Zoltán Sándor és Faa Balázs, oltárra állították Stefanovits Péter, efZámbó István vagy Prutkay Péter. Babaruhát készített nyulainak Stuiber Zsuzsa, de olyat, amely egyszerre hasonlít a húsvéti csomagolásra, de a törzsi művészet testfestés motívumaira is. Lévay Jenő tollruhájával egész nyúltetemoszlopot ékesít, Várnagy Ildikó sámánköpenye egyszerre konyhai kötény is. Bukta Imre védőpajzsa inkább címer, amelyhez véletlenül sarlót és kalapácsot is mellékelni lehet, mert Szabados Árpád és ef Zámbó István ezeket a jelvényeket a műanyagnyúl jelével ötvözték. Tulajdonképpen az egész akció vált egyetlen művé, amelyet vétek lenne megbontani és egyenként értékesíteni. Ha akadna olyan mecénás, aki megőrizné mindezt együtt, úgy a kilencvenes évek avantgárd művészetéről páratlan értékű dokumentum maradhatna az utókorra. Az Első magyar műanyagnyúl kiállítás június 2-ig látható a miskolci Missionart Galériában, a Széchenyi utca 35. alatt. (szegő) Papachristos Andreas szobrai a Vigadóban MINTHA ROMOK ALÓL vagy ásatáskor kerültek volna elő: olyan Papachristos Andreas némelyik szobra, még anyagában is elmódosította, füsttel kezelte, összekormozta, földdel súrolta őket a művész. Nosztalgiája a tengermélyből, barlang öléből előkerülő szobrok, torzók, töredékek iránt igazi, igazolható érzés, nincs benne semmi sznob affektáció vagy raffinéria, hanem maga a vaskos valóság. A Görögországból tizenegy éves korában Magyarországra került fiú honvágyának eminens kifejezései azok a kőszobrok, amelyek egyikét Archaikus torzó névvel illette, ám egész sorukra ráillik ez a cím. Igazi, átélt antikvitás modern megfogalmazását látjuk e torzókban - modernet, hiszen a nőalak, amely ismételten visszatér, ha jobban megnézzük, kiderül: nem antik szépségideál. Kisebb, törékenyebb, riadtabb, mint ama istennők vagy épületek terhét viselő kariatidák. Hasonlóképpen hiteles a művész Homérosz-fejszobor sorozata. Ahogy újra meg újra nekiveselkedik a témának, mintha kezét olykor a véső vezetné, s a szobrász hagyná, hogy magától formálódjon a homlok boltozata, a szemek gödre, az arcok árka. LEKÖTNI AZONBAN nem akarhatta magát a művész a kizárólag görög témakörhöz. Megpróbált még hátrálni ,az időben az emberiség még távolabbi korszakainak irányába: a Willendorfi Vénusz gömbszerűsége is ihletett egy sor nőalakot. Megkísértet a kortársakhoz is igazodni: Henry Moore, Käthe Kollwitz, s mindenekelőtt Borsos Miklós hatását vélem érezni némelyik - a korábbiakhoz képest elbizonytalanodott - művén. Közben lényeglátó portrészobrokat készített Bartók Bélától kezdve Einsteinen át Keplerig, továbbá egészen „átlagpesti” (?) lányok, asszonyok arcmását mintázta, művészetté igyekezvén nemesíteni azt, ami köznapi. MAJDHOGYNEM KARIKATURISZTIKUS alkotásokra ösztönzi újra meg újra a stílusok iránti érzékenysége: fejszobrok során és Madonna a Gyermekkel-sorozaton szemlélteti, milyen lehetne ez a téma román, gót és reneszánsz modorban. Mégis, mégis: az archaikus torzók az igaziak. Meg a homéroszok... Ember Mária (Papachristos Andreas szobrászművész gyűjteményes kiállítása a Vigadó Galériában június 17-ig tekinthető meg.) Makovecz Benjamin grafikái Gyerekkorom óta kísér a kívánság: leülni egy kis darab földre, egy darabka rétre talán, és jó alaposan megszemlélni mindent, ami ott van. Ne legyen ez a terület, csak karnyújtásnyi, csak akkora, hogy kényelmesen, felállás nélkül elérjem határait. Azt sem kívánom, hogy különleges dolgok teremjenek rajta, csak ami amúgy is ott van: ilyen-olyan gyom, véletlenül nőtt virág, odavetődött üres csigaház, arrafelé mászkáló bogár. Csak ülnék ott a tenyérnyi világ közepén, és valami végeláthatatlan türelemmel, s talán egy nagyítóval, jó alaposan szemügyre vennék mindent, ami szemem elé kerül. Sokfelé jártam a világban, de valahogy ez az egyszerű kívánság mindig beteljesítetlen maradt. Most itt van egy kiállítás az Építőművészek Kamarájának Székházában, amely pontosan ezt az élményt nyújtja. Itt egy művész, grafikus, Makovecz Benjamin, aki pontosan megtette, amit én szerettem volna. S mert művész, nem csupán megnézte helyettünk a dolgokat, olyan alaposan, hogy annál pontosabban tán egy tudós sem tehetné, de le is rajzolta mindazt, amit látott. A falakon körben ott sorakoznak egy sosem volt természetrajzi szertár rendjébe szedve, latin nevekkel ellátva ezek a rajzok, mindegyik természetbeni nagyságban, és kényelmesen megszemlélhetjük valamennyit. Nincsenek itt sem különleges dolgok, ritka növények, hébe-hóba látott csodabogarak. Válogatás nélkül szedte össze mindazt, amit odahaza vagy amit a görögországi nyaralás során talált, ami a keze ügyébe került. Megszemlélte és lerajzolta. S az érzékeny ceruzarajzok, a nagyon biztos kézzel készült fametszetek vagy a kontúrok mentén kivágott festmények nyomán csodálatos világ tárul föl előttünk: rádöbbenünk, hogy semmi sem jelentéktelen körülöttünk. A hársfa termése éppen olyan szépségeket rejt, mint amilyen meghökkentő rend uralkodik az ésszerűség és a célszerűség törvényei szerint egy bogár fölépítésében. „Különböző dolgok vannak” - állapítja meg szerényen ez a kiállítás, és most, amikor a saját hangjuktól elkábultak már meg sem hallják a csöndesebb beszédet, amikor a képzőművészeti élet az újrafelfedezett avantdgardtól harsog - ja tudni, hogy akadnak még művészek, akik ceruzával és mappával s azzal az alázattal, amely a renaissance kor művészének a sajátossága volt - megállítanak egy percre és megmutatják, mi mindenen taposunk át nagy rohanásunkban. (f.j.) (A kiállítás az Építőművészek Kamarájának Székházában - Dienes u. 2. - június 3-ig tekinthető meg.) Egész héten zuhogott az eső. Mintha a természet is azon lett volna, hogy az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem akadémiai napjainak résztvevői ne rá, ne a Luganói-tóra, a hegyekre és Svájc megannyi gyönyörűségére figyeljenek, hanem egymásra. Meg egy kicsit befelé, felelős és tenni kész lényükre. Ha már ily messzire eljöttek, hogy gondolatot és igaz szót váltsanak Bibó Istvánról és a magyar politikai kultúráról. De kik is ezek a „berni protestánsok” - ahogy Kenedi János aposztrofálta őket? Először is nemcsak berniek. Vannak köztük Franciaországban, Németországban, a skandináv államokban vagy éppen Ausztriában és Angliában élő magyarok. Magyarok, akik sem nyelvi-kulturális, sem hitbeli közösségüket nem szakították meg azzal a néppel és egyházzal, melyben felnőttek. S melynek szolgálatát, bárhová vitte is őket sorsuk, legszemélyesebb gondjukként vállalták és hordozzák. Több mint húsz éve létezik az EPMSZ, amely évente egyszer, áldozócsütörtök hetében akadémiai napokat szervez tagjai számára. A közös tanulás és a közös imádság alkalmai ezek, a találkozás, a viták és a vigasztalás nélkülözhetetlen pillanatai. A mindenki számára szent egy nyelven, magyarul, a csak azért is együvé tartozás beszédes jeleként. Sokan meghaltak már az egykori alapítók közül. A létszám mégsem csökken, hiszen mindig jönnek újak, akik magukénak vallják Cs. Szabó László és Szabó Zoltán eszméit, szellemi örökségét. Az EPMSZ aktivitásának másik területe a könyvkiadás. Évente háromnégy kötetet jelentettek meg eddig, részben az emigráció kiválóságainak alkotásait, részben pedig olyan műveket, melyeket szerzőik itthon nem publikálhattak. E kötetekből illegális úton számtalan példány került be az országba, de még az értelmiségnek is csak kicsiny csapata olvasta, ismerte őket. (Tavaly a szabadegyetem minden nagyobb hazai könyvtárnak, a megyei könyvtáraknak is egy-egy teljes sorozatot ajándékozott ,a megjelent művek-ből. Budapestre raktárt telepített, ennek anyagából a kisebbségi magyarságot kívánja segíteni.) A szabadegyetem legjelentősebb könyvkiadói vállalkozása Bibó István műveinek négykötetes megjelentetése volt a nyolcvanas évek elején. Ma még föltáratlan, mekkora hatással volt e négy kötet a hazai szellemi életre, az ellenzék különböző csoportjaira. De az bizonyos, e kötetek nélkülözhetetlenek voltak ahhoz, hogy Bibó István ne csupán szimbólum vagy merő hivatkozás maradjon, hanem valódi lehetőség nyíljék gondolatainak megismerésére és megvitatására. Arra, amit e konferencián tömören így mondtunk: recipiálására. Az EPMSZ ( tíz évvel ezelőtt, egy időben a Budapesten szamizdatban megjelent Bibó Emlékönyve, felkínálta a lehetőséget. Az idei akadémiai napok előadásai, vitái éppen arra keresték a választ, „hogy felfogta-e, megtanulta-e, megjegyezte„ Bibó tanait a 70-es, 80-as évek demokratikus ellenzéke” (Kenedi), az úgynevezett népi-nemzeti irány, a reformkommunisták, az egyházak másképp gondolkodó csoportjai vagy éppen az egyetemi ifjúság. A régi konferenciázók szerint ebben az esztendőben kétszer annyian voltunk az akadémiai napokon, mint az eddig legnépesebb alkalmak résztvevői. Az egész hét során több mint százhatvan magyar fordult meg a magliasói Centro Evangelicóban. Persze nemcsak protestánsok, de valamiképp mindig protestálók. S bár a többség Nyugat-Európából érkezett, néhányan Erdélyből és Felvidékről is jöttek, köztük Kányádi Sándor, Duray Miklós, Lohinszky Loránd. Nem csupán a mai hazai politikai közéletet reprezentálandó volt jelen Göncz Árpád és Vásárhelyi Miklós. Pozsgay Imrét tavaly ősszel még mint az MSZP frakcióvezetőjét hívták meg... Váratlanul toppant be Keresztes K. Sándor és Kiss Gy. Csaba, aki érdekes módon a vele egy párthoz tartozó Molnár Gusztávval keveredett vitába. Ami persze nem jelenti azt, hogy Gyurgyák Jánossal értett volna egyet, aki Molnár vízióját fantasztikusnak, de megvalósíthatatlannak találta. (Molnár szerint az ország politikai nagykorúsága azon múlik, hogy sikerül-e mind a jobb-, mind a baloldalon a liberalizmusnak győznie. Ez a jobboldalon az MDF stratégiai szövetségét jelentené a KDNP-vel és a Fidesszel, baloldalon pedig az SZDSZ szociáldemokratizálódásával érhető el. Az SZDSZ-nek ki kellene töltenie a baloldali űrt, megvalósítva a liberális dominanciát. „A két nagy párt közül az fogja megnyerni a politika pascali fogadását, amelyik hamarabb tud szakítani a saját doktrinerjeivel.”) Molnár Gusztáv vitát kavaró, s pártérdekeken kétségkívül felülemelkedő mondanivalóját az akadémiai napok talán legelgondolkodtatóbb előadása előzte meg. Ezt Kenedi János tartotta arról, hogyan és mennyiben épült be Bibó István életműve a demokratikus ellenzék eszmekörébe s az utóbbi időben politikai gyakorlatába. „A demokratikus ellenzék számára akármilyen fölháborító erkölcsi tény volt is a népi írók lakitelki szakítása, akármennyire terhes volt is a pártállam negyvenéves uralkodása, ha valóban elmélyülten olvasták volna Bibót, az átmenet két békés évében fölül kellett volna sérelmeiken emelkedniük. Fölülemelkedni, ha Bibó írásaiból felismerik a valóság tiszteletreméltó tényeit. És ha fölülemelkednek, megértik Bibó utolsó üzeneteit: »Az utolsó százötven év, de különösen az utolsó ötven év politikai fejlődésének legfontosabb vonása a haladottabb világnak az a lassan térfoglaló, szomorú bukásokkal és visszaesésekkel tarkított, de két világháború tűzében megedzett felismerése, hogy a demokrácia és a közvélemény uralkodásának korában az elvi és az erkölcsi politika az egyetlen lehetséges politika, de egyúttal a leggyümölcsözőbb reálpolitika is.«” Semmi sem hatott olyan bátorítóan, mint ez a végsőkig őszinte, kritikus hang. Nem is maradt hatástalan. Azok, akik itthon talán már végképp lemondtak a szóértésről, eleven beszélgetésekbe bonyolódtak egymással. Kiléptek a hamis és szűkös szerepekből, s felhagytak a kényszeres címkeragasztással. Ideológiamentesen európaiakká lettek, tisztelni tudták a másképp politizálóban az erkölcsi személyiséget. A kérdés persze kikerülhetetlen: ez csak Magliasóban lehetséges? És Budapesten miért nem? Az akadémiai napokat megnyitó beszédében Göncz Árpád erről így töprengett: „Minden politikai kultúra olyan, amilyen az alapját képező társadalom. Jelen pillanatban aligha mondhatnánk azt, hogy a magyar társadalom egészséges. (...) Különböző változatokban a magyar közélet következetesen az alattvalói magatartást követte. Ebből a beteg társadalmi állapotból következik, hogy az országot különböző diffúz félelmek töltik be. (...) Az alattvalói magatartásba beleoltották a félelmet, az dominál ma is Magyarországon. Nemigen hangzik el, és nem győzöm hangoztatni megszállott módon, hogy Magyarországon elsősorban szabad polgárokra van szükség. A szabad polgár, a demokrata az, aki nem fél." Göncz Árpád mondta ki először: „Bibó István műve, ha nem is merült feledésbe, de inkább csak a felszín alatt bújkál." Kivétel nélkül idegenné lett a pártok számára, mivel még a türelem gondolatával sem tudtak mit kezdeni, s hiányzik belőlük a magatartás biztonsága. Alsóbbrendűség érzés, bizonytalan identitás, diffúz félelem uralja a mai politikai kultúrát, ezért nem hatnak Bibó gondolatai. S az lesz majd a gyógyulás jele és kezdete, ha e gondolatok megelevenednek. „Akkor is ki kell mondani az igazat, ha kevés a valószínűsége annak, hogy azt megfogadják. Óvatosan tartózkodunk ettől, nem szeretjük kimondani, valószínűleg azért, mert öntudatlanul félünk attól, hogy saját magunkat ítéljük el vele. Ebben, azt hiszem, valamennyien, akik politizálunk, bűnösök vagyunk." Ki tudja, mi hitelesíti inkább ezt a mondatot: az-e, hogy a köztársaság első embere fogalmazta meg, vagy az, hogy magyar író szava, esetleg az, hogy az egykori rabtárstól származik...? A Bibó-felejtés okának vizsgálata nemcsak Göncz és Kenedi előadásának volt fő motívuma, ez jellemezte Vásárhelyi Miklós, Kende Péter, Kövér László, Litván György, Gyurgyák János, Domokos Mátyás referátumát, sőt Pozsgay Imre beszédét is, akinek ezúttal is sikerült hallgatói többségének figyelmét és bizalmát órákra megnyernie. Az akadémiai napokat lezáró előadás volt az övé, talán már fáradt volt a társaság, talán túlságosan is európai, de kemény, tisztázó kérdést senki sem tett föl neki. Az akadémiai napok rendje szerint a fő témát, a sok valóban akadémiai szintű előadást Magliasóban is kultusz és kultúra ellenpontozta. A reggeli, áhítatokat felváltva tartották református lelkészek és katolikus laikusok, hazaiak és Nyugaton élők. Áldozócsütörtökön evangélikus istentiszteletre került sor, melyen Sipos Mihály, a Muzsikás Együtes tagja kántorizált. Lélegzetelállító gyöngédséggel szólaltatta meg hegedűjén a több száz éves magyar dallamok minden örömét és bánatát. Liturgusunk Bereczky Ildikó harkányi református lelkész volt, mi ketten Iványi Gáborral úgynevezett dialógusprédikációt tartottunk. Kultusz és kultúra összetartozásának beszédes jelévé lett az útra bocsátó áhitat is, melyen Kányádi Sándor maga választotta verseivel imádkozott. Nehéz lenne megmondani, minek volt nagyobb sikere: Kányádi szerzői estjének vagy a Muzsikás Együttesnek, Hanák Gábor Bibóról készült dokumentumfilmjének, vagy Sára Sándor Csonka Bereg jének, avagy a két marosvásárhelyi művész, Farkas Ibolya és Lohinszky Loránd előadóestjének. Az azonban az akadémiai napok minden résztvevője számára bizonyossá válhatott, hogy szellemben és lélekben változatlanul és mérhetetlenül gazdagok vagyunk. Iványi Gábor és a három református kolléga, Balog Zoltán, Zalatnay István és B. Szabó István referátuma azt tanúsítja, hogy a protestáns lelkészek különböző jellegű szolgálata, társadalmi és politikai felelősségvállalása nem személyes identitászavarra vezethető vissza, hanem egyrészt mostani közösségi életük szükségszerűsége, másrészt az egyházaknak a megannyi változásból következő szituációs szerepkonfliktusából adódik. Az akadémiai napok előadásainak színe-java remélhetőleg hamarosan megjelenik. Mivel a televízió szinte mindent fölvett, vélhetőleg valamit ez a médium is közvetít majd. De ami mindezeknél fontosabb: sikerült megszervezni, hogy a Századvég az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemmel együtt még ez évben végre kiadhassa Budapesten a Bibó Emlékkönyvet M ert bár a valót mondta ki Kenedi János, amikor előadását így summázta: „ha a nyolcvanas évek elején ígéretesen meg is indult Bibó neve a szimbolikussá válás útján, a nyolcvanas évek végén ez a folyamat is elakadt, nemhogy gondolatainak intézményesülése a reálpolitikában megket Magliasói levél A félelem: alattvalói magatartás Bibó ébresztése a protestáns szabadegyetemen Kultúra Magyar Német 11 Bohémélet Puccini operája Szegeden A recenziók hagyományát megbontva a rendezést méltatom elsőként a Bohémélet premierjéről szólva. Korcsmáros György ugyanis — akinek legjobb tudomásom szerint ez az első operamunkája - olyan figyelemre méltót alkotott a Szegedi Nemzeti Színházban, hogy megérdemli: neve a beszámoló élére kerüljön. Prózai rendezőtől nem teljesen megszokott, hogy mindenekelőtt a zenére koncentráljon. Ám itt még a költő tűzre vetett drámája is a muzsika ritmusára lángol a kályhában, és az árusok, a kofák, a tejesasszonyok is a zene ütemére élik az életüket. A rendező még néhány pazar ötlettel fokozza az előadás érdekességét. Szintén a kritika elejére kívánkozna a vendég Horváth Éva bámulatosan szép, festői díszleteinek méltatása, különösen a rozoga bohémtanya és a behavazott táj. E látványhoz kitűnően társulnak Vágva/Vlgyi Ilona színes, hangulatos, sőt zeneiséget árasztó kosztümjei. Azt a humort, amely a rendezés jóvoltából a líra mélyéről tör a felszínre, sugározzák ezek a bohókás kosztümök. Rangos tendrista. Gulyás Dénes énekelte Rodolphe, a költő szerepét, az első felvonásban kissé indiszponáltan, ami a közismert áriának is csak a második felére múlt el. Később azonban hangja a Puccini-dallamokhoz méltón szárnyalt, bár mozgása inkább mackós és kevésbé játékos volt mint társaié. Marcel, a festő megszemélyesítőjét külön dicséret illeti: a vendég Busa Tamás nemcsak szépen énekelt, hanem éretten alakította is a bánatos piktort. Valamivel szürkébb volt Schaunardként Andrejcsik István, és Colline-ként Kővári Csaba sem tett igazán kellemes benyomást fakó hangjával, különösen a Kabátáriával hozta zavarba a hallgatóságot. Megszokottan jó színvonalú volt Vámossy Éva: poézissel élte át Mimi szerepét, hangja most is biztonsággal, tökéletes szépséggel szólalt meg, különösen a halál előtti drámai percekben. A szegedi Nemzeti Színház operatársulatának másik erőssége Vajda Júlia. Musette-je teli volt kihívó kacérsággal, szinte gyermeki szemtelenséggel, amely a drámai fejlődésben mély érzéssé alakult át. Köztedvelő keringőjét valamivel halványabban adta elő, de ez a bemutató lámpalázának számlájára is írható. Juhász József kedélyes, szószátyár háziura és Rácz Imre hoppon maradt öreg szeretője keltett még figyelmet az előadásban. A pontosan, de nem elég színesen játszó Szegedi Szimfonikus Zenekart Pál Tamás vezényelte. Igyekezetével gazdag érzelmi töltést adott a produkciónak, de tőle telhetően lehántotta a zenekari hangzásról a szentimentalizmust. Gábor István ANYANYELVÜNK így ér a nevem! A régies írású családneveknek és idegen neveknek a leírása is gondot okozhat, toldalékolásuk jelölése pedig még a gondosabb helyesírásúakat is gondolkodóba ejtheti. Sőt, amint egy baráti beszélgetésben a közelmúltban tapasztaltam, vitára késztetheti. Újra és újra. Szóljunk hát róluk ismételten! Bizonytalanság és vita legtöbbször a mássalhangzót jelölő kettőzött betűre végződő nevek (Antall, Széll, Vass) toldalékolásának helyes írásmódja körül támad. Helyesírási szabályzatunk szerint az ilyen névalakokhoz az ugyanazzal a betűvel kezdődő toldalékot kötőjellel kell hozzákapcsolnunk, azaz ilyen módon három azonos mássalhangzó kerül egymás mellé: Antalllal, Széll-lel, Vass-sal. Ennek a szabálynak a magyarázó elve a névvédelem. A név alakjának félreérthetetlen megőrzését, a név (változó) alapalakjának helyes felismerését és kiemelését teszi lehetővé, így nem mossuk egybe a Var és a Varr írásmódú neveket, hiszen megkülönböztetően, Varral és Vass-sal alakban ifják toldalékos változatukat. A mindennapi írásgyakorlat (a nyilvánosságnak szánt írásoké is) erről a szabályról mintha nem tudna, megszegése gyakoribb, mint az alkalmazása. Valójában a közszavakra vonatkozó egyszerűsítést érvényesítik, ill. vélik érvényesíthetőnek itt is. Mintául a mellel, orral szolgál, melyekben nem kerül egymás mellé három azonos mássalhangzó, a tulajdonképpeni mell + lel, orr + ral kapcsolódás tükrözéseként. Az ilyen típusú közszók alapalakjának elkülönítése azonban mindenki számára világos. Már csak azért is, mert fel sem merül egy mell: mel, orr : oz írásvariáció lehetősége, mim a családnév· Széli , Szél stb. esetében. Ezért még az sem kelt zavart, hogy elválasztáskor ezeket a közszavakat természetesen így tagoljuk: mel lel, orral. A nevek szóban forgó írásmódja szerint kell azonban írnunk néhány közszót: a hasonló betűhelyzetet, betűtorlódást mutató szóösszetételeket. A krepp-papírt, a futball-labdát, a parkett-táncost, a váll-lapot például, hogy ne csak az unos-untalan idézett baletttáncossal példálózzam, aki sakk-körbe jár. Az összetételt alkotó szavakat védjük ezúttal is, mert a szóösszetételből így kiolvasható, hogy a krepp önálló szóként is krepp és nem krep stb. Az összetett szóban ugyanis önálló szavak és nem csonkult, módosult alakváltozataik kapcsolódnak egybe. A helyesírási szabályzat sokak számára meglepő módon a nevek rekonstruálhatóságának elvét nem terjeszti ki a keresztnevekre. A Mariann toldalékosan Mariannak, Mariannal formában írandó, ugyanúgy, mint a Herman hasonló alakjai. Találunk-e mentséget erre a családnevektől eltérő „következetlenségre”? Egyet bizonyosan. Ezeknek a keresztneveknek nincs összetéveszthető párjuk. A Herman férfi keresztnév mindig egy n-nel írandó, de családnévként Herman , Hermann névpár él. A Mariann női keresztnevet, ha olykor látjuk is Marian formában, tudnunk kell, hogy a Magyar Utónévkönyv csak Mariannként rögzíti. Ha valaki tehát zavarba kerül amiatt, hogy milyen alapalakot következtessen ki a Marianna, Hermánntól toldalékos alakokból, az a nevek egyetlen helyes leírásában bizonytalan. Nem tudja a tudhatót. Ahogy sokan nem tudják - legalábbis biztosan -, hogy futballt frank és nem futball. Tudjuk hát a tudhatót, védjük a védendőt, mert e nevek viselőinek csak így ér a nevük! Pusztai Ferenc