Magyar Nemzet, 1991. május (54. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-31 / 126. szám

PÉNTEK, 1991. május 31. KIÁLLÍTÓTEREMBEN M­űanyagnyulak Körös-körül újjáéledő nyúltetemeket láthatnak az egy éve alapított Missio­nart Galériában. A nyúltetem szó eddig csupán a sportlovak lábán kifejlődő izületi elváltozást jelentette. Mostantól művészeti fogalmat is jelöl majd ez a műszó. Jurecskó László és Kishoruhy Zsolt ugyanis olyan etológiai-művé­­szettörténeti kísérletet hajtottak, végre, amelyet jegyezni fognak. Tudtuk eddig is, hogy a nyúl a termékenység és a férfierő, a félénkség és a menekülés és mindezek révén a továbramló élet szimbóluma volt. Papiruszra írták, réz­be karcolták már ezt olyannyiszor, hogy a nyúlság emblémává alakult. Századunk képzőművészeti avantgárd­­ja azután olyan újabb mítoszokkal állt elő, amelyek összezavarták a polgárt. Duchamp a nyúl „Y” alakban kandiká­ló füleiben is az androgynitás ősállapo­tának hím­nő képét, Kokoschka a féle­lemtől megdermedt nyusziban saját szexuális frusztrációját, a nyúlhájban pedig Joseph Beuys - a jégmezőre zu­hant repülős - az újjászületés gyógyító sámánját vélte felfedezni. A szerteága­zó vízióktól a laikus közönség megret­tent, az avantgárd műveket gyanakod­va szemlélte, olyan úri huncutságot lá­tott azokban, amelyekbe a „szélhá­mos” profi művészek és elemzők bár­mit belemagyarázhatnak. A most rendezett kiállításra a galéri­ások nyúlkísérletet terveztek. A pincé­jükben talált rejtélyes műanyag nyúlte­temeket szétküldték a magyar avant­gárd legtekintélyesebb műtermeibe, hogy kontrollálják a „megfejtéseket".­lyesmit tett a múlt században a Royal Asiatic Society is, amikor lepecsételt borítékokba zárva juttatta el a nyelvtu­dósokhoz egy frissen felfedezett ékírá­sos szöveg kópiáit. A kétkedők megle­petten vehették tudomásul, hogy a for­dítások megegyeznek. Lehet, hogy a múlt század szellemi csúcsteljesítmé­nyeit a régészek produkálták, a mién­ket pedig az avantgárd? Mi minden­esetre most egy fordított áldozati szer­tartás részesei lehetünk. A műanyag nyúltetemeket a különféle és egymástól függetlenül dolgozó alkotók szinte azo­nos módon készítették fel az újjászüle­tésre. A tetemet kivégzésnek, a szexet bordélynak, a nyúltársadalom működé­sét vadászatnak, a halált és az újjászü­letést rítusnak, ornamentikának fordí­tották ezen a szakrális-vizuális nyelven. Bebizonyosodott, hogy a nyitott szem­mel alvó nyúl álma láttatható, csak ép­pen a csukott pillájú nyársnyulak nem tapasztalhatják, hogy a rózsaszín giccsé elvarázsolt művészet hogyan változik vissza eredeti minőségébe. Ereklyetartóba illesztették tárgyukat Julius Gyula, Zoltán Sándor és Faa Balázs, oltárra állították Stefanovits Pé­ter, efZámbó István vagy Prutkay Pé­ter. Babaruhát készített nyulainak Stui­­ber Zsuzsa, de olyat, amely egyszerre hasonlít a húsvéti csomagolásra, de a törzsi művészet testfestés motívumaira is. Lévay Jenő toll­ruhájával egész nyúl­­tetemoszlopot ékesít, Várnagy Ildikó sámánköpenye egyszerre konyhai kö­tény is. Bukta Imre védőpajzsa inkább címer, amelyhez véletlenül sarlót és ka­lapácsot is mellékelni lehet, mert Sza­bados Árpád és ef Zámbó István ezeket a jelvényeket a műanyagnyúl jelével öt­vözték. Tulajdonképpen az egész akció vált egyetlen művé, amelyet vétek len­ne megbontani és egyenként értékesíte­ni. Ha akadna olyan mecénás, aki meg­őrizné mindezt együtt, úgy a kilencve­nes évek avantgárd művészetéről párat­lan értékű dokumentum maradhatna az utókorra. Az Első magyar műanyagnyúl kiállí­tás június 2-ig látható a miskolci Mis­sionart Galériában, a Széchenyi utca 35. alatt. (szegő) Papachristos Andreas szobrai a Vigadóban MINTHA­ ROMOK ALÓL vagy ásatáskor kerültek volna elő: olyan Papachristos Andreas némelyik szob­ra, még anyagában is elmódosította, füsttel kezelte, összekormozta, földdel súrolta őket a művész. Nosztalgiája a tengermélyből, barlang öléből előkerü­lő szobrok, torzók, töredékek iránt iga­zi, igazolható érzés, nincs benne sem­mi sznob affektáció vagy raffinéria, hanem maga a vaskos valóság. A Gö­rögországból tizenegy éves korában Magyarországra került fiú honvágyá­nak eminens kifejezései azok a kő­szobrok, amelyek egyikét Archaikus torzó névvel illette, ám egész sorukra ráillik ez a cím. Igazi, átélt antikvitás modern megfo­galmazását látjuk e torzókban - moder­net, hiszen a nőalak, amely ismételten visszatér, ha jobban megnézzük, kide­rül: nem antik szépségideál. Kisebb, tö­rékenyebb, riadtabb, mint ama istennők vagy épületek terhét viselő kariatidák. Hasonlóképpen hiteles a művész Ho­­mérosz-fejszobor sorozata. Ahogy újra meg újra nekiveselkedik a témának, mintha kezét olykor a véső vezetné, s a szobrász hagyná, hogy magától formá­lódjon a homlok boltozata, a szemek gödre, az arcok árka. LEKÖTNI AZONBAN nem akarhat­ta magát a művész a kizárólag görög té­­makörhöz. Megpróbált még hátrálni ,az időben az emberiség még távolabbi kor­szakainak irányába: a Willendorfi Vé­nusz gömbszerűsége is ihletett egy sor nőalakot. Megkísértet a kortársakhoz is igazodni: Henry Moore, Käthe Koll­­witz, s mindenekelőtt Borsos Miklós hatását vélem érezni némelyik - a ko­rábbiakhoz képest elbizonytalanodott - művén. Közben lényeglátó portrészobrokat készített Bartók Bélától kezdve Einstei­nen át Keplerig, továbbá egészen „át­lagpesti” (?) lányok, asszonyok arcmá­sát mintázta, művészetté igyekezvén nemesíteni azt, ami köznapi. MAJDHOGYNEM KARIKATU­­RISZTIKUS alkotásokra ösztönzi újra meg újra a stílusok iránti érzékenysége: fejszobrok során és Madonna a Gyer­mekkel-sorozaton szemlélteti, milyen lehetne ez a téma román, gót és rene­szánsz modorban. Mégis, mégis: az archaikus torzók az igaziak. Meg a homéroszok... Ember Mária (Papachristos Andreas szobrászmű­vész gyűjteményes kiállítása a Vigadó Galériában június 17-ig tekinthető meg.) ­ Makovecz Benjamin grafikái Gyerekkorom óta kísér a kívánság: leülni egy kis darab földre, egy darab­ka rétre talán, és jó alaposan meg­szemlélni mindent, ami ott van. Ne le­gyen ez a terület, csak karnyújtásnyi, csak akkora, hogy kényelmesen, felál­lás nélkül elérjem határait. Azt sem kívánom, hogy különleges dolgok te­remjenek rajta, csak ami amúgy is ott van: ilyen-olyan gyom, véletlenül nőtt virág, odavetődött üres csigaház, arra­felé mászkáló bogár. Csak ülnék ott a tenyérnyi világ közepén, és valami vé­geláthatatlan türelemmel, s talán­ egy nagyítóval, jó alaposan szemügyre vennék mindent, ami szemem elé ke­rül. Sokfelé jártam a világban, de va­lahogy ez az egyszerű kívánság min­dig beteljesítetlen maradt. Most itt van egy kiállítás az Építőművészek Kama­rájának Székházában, amely pontosan ezt az élményt nyújtja. Itt egy művész, grafikus, Makovecz Benjamin, aki pontosan megtette, amit én szerettem volna. S mert művész, nem csupán megnézte helyettünk a dolgokat, olyan alaposan, hogy annál pontosabban tán egy tudós sem tehetné, de le is rajzolta mindazt, amit látott. A falakon körben ott sorakoznak egy sosem­ volt természetrajzi szertár rendjébe szedve, latin nevekkel ellátva ezek a rajzok, mindegyik természetbe­ni nagyságban, és kényelmesen meg­szemlélhetjük valamennyit. Nincsenek itt sem különleges dolgok, ritka növé­nyek, hébe-hóba látott csodabogarak. Válogatás nélkül szedte össze mind­azt, amit odahaza vagy amit a görög­­országi nyaralás során talált, ami a ke­ze ügyébe került. Megszemlélte és le­rajzolta. S az érzékeny ceruzarajzok, a nagyon biztos kézzel készült famet­szetek vagy a kontúrok mentén kivá­gott festmények nyomán csodálatos világ tárul föl előttünk: rádöbbenünk, hogy semmi sem jelentéktelen körü­löttünk. A hársfa termése éppen olyan szépségeket rejt, mint amilyen meg­hökkentő rend uralkodik az ésszerűség és a célszerűség törvényei szerint egy bogár fölépítésében. „Különböző dol­gok vannak” - állapítja meg szerényen ez a kiállítás, és most, amikor a saját hangjuktól elkábultak már meg sem hallják a csöndesebb beszédet, amikor a képzőművészeti élet az újrafelfede­zett avantdgardtól harsog - ja tudni, hogy akadnak még művészek, akik ceruzával és mappával s azzal az alá­zattal, amely a renaissance kor művé­szének a sajátossága volt - megállíta­nak egy percre és megmutatják, mi mindenen taposunk át nagy rohaná­sunkban. (f.j.) (A kiállítás az Építőművészek Ka­marájának Székházában - Dienes u. 2. - június 3-ig tekinthető meg.) E­gész héten zuhogott az eső. Mintha a természet is azon lett volna, hogy az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem akadémiai napjainak résztvevői ne rá, ne a Luganói-tóra, a hegyekre és Svájc megannyi gyönyörű­ségére figyeljenek, hanem egymásra. Meg egy kicsit befelé, felelős és tenni kész lényükre. Ha már ily messzire el­jöttek, hogy gondolatot és igaz szót váltsanak Bibó Istvánról és a magyar politikai kultúráról. De kik is ezek a „berni protestán­sok” - ahogy Kenedi János aposztro­fálta őket? Először is nemcsak berniek. Vannak köztük Franciaországban, Né­metországban, a skandináv államokban vagy éppen Ausztriában és Angliában élő magyarok. Magyarok, akik sem nyelvi-kulturális, sem hitbeli közössé­güket nem szakították meg azzal a néppel és egyházzal, melyben felnőt­tek. S melynek szolgálatát, bárhová vitte is őket sorsuk, legszemélyesebb gondjukként vállalták és hordozzák. Több mint húsz éve létezik az EPMSZ, amely évente egyszer, áldozócsütörtök hetében akadémiai napokat szervez tagjai számára. A közös tanulás és a közös imádság alkalmai ezek, a talál­kozás, a viták és a vigasztalás nélkü­lözhetetlen pillanatai. A mindenki szá­mára szent egy nyelven, magyarul, a csak azért is együvé tartozás beszédes jeleként. Sokan meghaltak már az egy­kori alapítók közül. A létszám mégsem csökken, hiszen mindig jönnek újak, akik magukénak vallják Cs. Szabó László és Szabó Zoltán eszméit, szelle­mi örökségét. Az EPMSZ aktivitásának másik te­rülete a könyvkiadás. Évente három­négy kötetet jelentettek meg eddig, részben az emigráció kiválóságainak alkotásait, részben pedig olyan műve­ket, melyeket szerzőik itthon nem pub­likálhattak. E kötetekből illegális úton számtalan példány került be az ország­ba, de még az értelmiségnek is csak ki­csiny csapata olvasta, ismerte őket. (Tavaly a szabadegyetem minden na­gyobb hazai könyvtárnak, a megyei könyvtáraknak is egy-egy teljes soro­zatot ajándékozott ,a­ megjelent művek-­­ből. Budapestre raktárt telepített, en­nek anyagából a kisebbségi magyarsá­got kívánja segíteni.) A szabadegyetem legjelentősebb könyvkiadói vállalkozá­sa Bibó István műveinek négykötetes megjelentetése volt a nyolcvanas évek elején. Ma még föltáratlan, mekkora hatással volt e négy kötet a hazai szel­lemi életre, az ellenzék különböző cso­portjaira. De az bizonyos, e kötetek nélkülözhetetlenek voltak ahhoz, hogy Bibó István ne csupán szimbólum vagy merő hivatkozás maradjon, hanem va­lódi lehetőség nyíljék gondolatainak megismerésére és megvitatására. Arra, amit e konferencián tömören így mondtunk: recipiálására. Az EPMSZ ( tíz évvel ezelőtt, egy időben a Buda­pesten szamizdatban megjelent Bibó Emlékönyve­, felkínálta a lehetőséget. Az idei akadémiai napok előadásai, vi­tái éppen arra keresték a választ, „hogy felfogta-e, megtanulta-e, megjegyezte­­„ Bibó tanait a 70-es, 80-as évek de­mokratikus ellenzéke” (Kenedi), az úgynevezett népi-nemzeti irány, a re­formkommunisták, az egyházak más­képp gondolkodó csoportjai vagy ép­pen az egyetemi ifjúság. A régi konferenciázók szerint ebben az esztendőben kétszer annyian voltunk az akadémiai napokon, mint az eddig legnépesebb alkalmak résztve­vői. Az egész hét során több mint százhatvan magyar fordult meg a mag­liasói Centro Evangelicóban. Persze nemcsak protestánsok, de valamiképp mindig protestálók. S bár a többség Nyugat-Európából érkezett, néhányan Erdélyből és Felvidékről is jöttek, köz­tük Kányádi Sándor, Duray Miklós, Lohinszky Loránd. Nem csupán a mai hazai politikai közéletet reprezentálan­dó volt jelen Göncz Árpád és Vásárhe­lyi Miklós. Pozsgay Imrét tavaly ősszel még mint az MSZP frakcióvezetőjét hívták meg... Váratlanul toppant be Keresztes K. Sándor és Kiss Gy. Csa­ba, aki érdekes módon a vele egy párt­hoz tartozó Molnár Gusztávval kevere­dett vitába. Ami persze nem jelenti azt, hogy Gyurgyák Jánossal értett volna egyet, aki Molnár vízióját fantasztikus­nak, de megvalósíthatatlannak találta. (Molnár szerint az ország politikai nagykorúsága azon múlik, hogy sike­­rül-e mind a jobb-, mind a baloldalon a liberalizmusnak győznie. Ez a jobbol­dalon az MDF stratégiai szövetségét jelentené a KDNP-vel és a Fides­­szel, baloldalon pedig az SZDSZ szociálde­­mokratizálódásával érhető el. Az SZDSZ-nek ki kellene töltenie a balol­dali űrt, megvalósítva a liberális domi­nanciát. „A két nagy párt közül az fog­ja megnyerni a politika pascali fogadá­sát, amelyik hamarabb tud szakítani a saját doktrinerjeivel.”) Molnár Gusztáv vitát kavaró, s párt­érdekeken kétségkívül felülemelkedő mondanivalóját az akadémiai napok ta­lán legelgondolkodtatóbb előadása előzte meg. Ezt Kenedi János tartotta arról, hogyan és mennyiben épült be Bibó István életműve a demokratikus ellenzék eszmekörébe s az utóbbi idő­ben politikai gyakorlatába. „A demok­ratikus ellenzék számára akármilyen fölháborító erkölcsi tény volt is a népi írók lakitelki szakítása, akármennyire terhes volt is a pártállam negyvenéves uralkodása, ha valóban elmélyülten ol­vasták volna Bibót, az átmenet két bé­kés évében fölül kellett volna sérelmei­ken emelkedniük. Fölülemelkedni, ha Bibó írásaiból felismerik a valóság tiszteletreméltó tényeit. És ha fölül­­emelkednek, megértik Bibó utolsó üze­neteit: »Az utolsó százötven év, de kü­lönösen az utolsó ötven év politikai fej­lődésének legfontosabb vonása a hala­dottabb világnak az a lassan térfogla­ló, szomorú bukásokkal és visszaesé­sekkel tarkított, de két világháború tű­zében megedzett felismerése, hogy a demokrácia és a közvélemény uralko­dásának korában az elvi és az erkölcsi politika az egyetlen lehetséges politika, de egyúttal a leggyümölcsözőbb reál­politika is.«” S­emmi sem hatott olyan bátorítóan, mint ez a végsőkig őszinte, kriti­kus hang. Nem is maradt hatástalan. Azok, akik itthon talán már végképp lemondtak a szóértésről, eleven beszél­getésekbe bonyolódtak egymással. Ki­léptek a hamis és szűkös szerepekből, s felhagytak a kényszeres címkeragasz­tással. Ideológiamentesen európaiakká lettek, tisztelni tudták a másképp poli­­tizálóban az erkölcsi személyiséget. A kérdés persze kikerülhetetlen: ez csak Magliasóban lehetséges? És Budapes­ten miért nem? Az akadémiai napokat megnyitó be­szédében Göncz Árpád erről így töp­rengett: „Minden politikai kultúra olyan, amilyen az alapját képező társa­dalom. Jelen pillanatban aligha mond­hatnánk azt, hogy a magyar társada­lom egészséges. (...) Különböző válto­zatokban a magyar közélet következe­tesen az alattvalói magatartást követte. Ebből a beteg társadalmi állapotból következik, hogy az országot különböző diffúz félelmek töltik be. (...) Az alatt­valói magatartásba beleoltották a fé­lelmet, az dominál ma is Magyarorszá­gon. Nemigen hangzik el, és nem győ­zöm hangoztatni megszállott módon, hogy Magyarországon elsősorban sza­bad polgárokra van szükség. A szabad polgár, a demokrata az, aki nem fél." Göncz Árpád mondta ki először: „Bibó István műve, ha nem is merült feledésbe, de inkább csak a felszín alatt bújkál." Kivétel nélkül idegenné lett a pártok számára, mivel még a tü­relem gondolatával sem tudtak mit kezdeni, s hiányzik belőlük a magatar­tás biztonsága. Alsóbbrendűség­ érzés, bizonytalan identitás, diffúz félelem uralja a mai politikai kultúrát, ezért nem hatnak Bibó gondolatai. S az lesz majd a gyógyulás jele és kezdete, ha e gondolatok megelevenednek. „Akkor is ki kell mondani az igazat, ha kevés a valószínűsége annak, hogy azt megfo­gadják. Óvatosan tartózkodunk ettől, nem szeretjük kimondani, valószínűleg azért, mert öntudatlanul félünk attól, hogy saját magunkat ítéljük el vele. Ebben, azt hiszem, valamennyien, akik politizálunk, bűnösök vagyunk." K­i tudja, mi hitelesíti inkább ezt a mondatot: az-e, hogy a köztársa­ság első embere fogalmazta meg, vagy az, hogy magyar író szava, esetleg az, hogy az egykori rabtárstól szárma­zik...? A Bibó-felejtés okának vizsgálata nemcsak Göncz és Kenedi előadásának volt fő motívuma, ez jellemezte Vásár­helyi Miklós, Kende Péter, Kövér László, Litván György, Gyurgyák Já­nos, Domokos Mátyás referátumát, sőt Pozsgay Imre beszédét is, akinek ezút­tal is sikerült hallgatói többségének fi­gyelmét és bizalmát órákra megnyer­nie. Az akadémiai napokat lezáró elő­adás volt az övé, talán már fáradt volt a társaság, talán túlságosan is európai, de kemény, tisztázó kérdést senki sem tett föl neki. Az akadémiai napok rendje szerint a fő témát, a sok valóban akadémiai szintű előadást Magliasóban is kultusz és kultúra ellenpontozta. A reggeli, áhí­tatokat felváltva tartották református lelkészek és katolikus laikusok, hazai­ak és Nyugaton élők. Áldozócsütörtö­kön evangélikus istentiszteletre került sor, melyen Sipos Mihály, a Muzsikás Együtes tagja kántorizált. Lélegzetelál­lító gyöngédséggel szólaltatta meg he­gedűjén a több száz éves magyar dalla­mok minden örömét és bánatát. Litur­­gusunk Bereczky Ildikó harkányi refor­mátus lelkész volt, mi ketten Iványi Gáborral úgynevezett dialógusprédiká­ciót tartottunk. Kultusz és kultúra összetartozásának beszédes jelévé lett az útra bocsátó áhitat is, melyen Ká­nyádi Sándor maga választotta versei­vel imádkozott. Nehéz lenne megmondani, minek volt nagyobb sikere: Kányádi szerzői estjének vagy a Muzsikás Együttesnek, Hanák Gábor Bibóról készült doku­­mentumfilmjének, vagy Sára Sándor Csonka Bereg­ jének, avagy a két ma­rosvásárhelyi művész, Farkas Ibolya és Lohinszky Loránd előadóestjének. Az azonban az akadémiai napok minden résztvevője számára bizonyos­sá válhatott, hogy szellemben és lélek­ben változatlanul és mérhetetlenül gaz­dagok vagyunk. Iványi Gábor és a há­rom református kolléga, Balog Zoltán, Zalatnay István és B. Szabó István re­ferátuma azt tanúsítja, hogy a protes­táns lelkészek különböző jellegű szol­gálata, társadalmi és politikai felelős­ségvállalása nem személyes identitás­­zavarra vezethető vissza, hanem egy­részt mostani közösségi életük szük­ségszerűsége, másrészt az egyházak­nak a megannyi változásból következő szituációs szerepkonfliktusából adódik. Az akadémiai napok előadásainak színe-java remélhetőleg hamarosan megjelenik. Mivel a televízió szinte mindent fölvett, vélhetőleg valamit ez a médium is közvetít majd. De ami mindezeknél fontosabb: sikerült meg­szervezni, hogy a Századvég az Euró­pai Protestáns Magyar Szabadegyetem­mel együtt még ez évben végre kiad­hassa Budapesten a Bibó Emlékköny­vet M ert bár a valót mondta ki Kenedi János, amikor előadását így summázta: „ha a nyolcvanas évek ele­jén ígéretesen meg is indult Bibó neve a szimbolikussá válás útján, a nyolcva­nas évek végén ez a folyamat is el­akadt, nemhogy gondolatainak intéz­ményesülése a reálpolitikában megket­ Magliasói levél A félelem: alattvalói magatartás Bibó ébresztése a protestáns szabadegyetemen Kultúra Magyar Német 11 Bohémélet Puccini operája Szegeden A recenziók hagyományát megbontva a rendezést méltatom elsőként a Bohém­élet premierjéről szólva. Korcsmáros György ugyanis — akinek legjobb tudo­másom szerint ez az első operamunkája - olyan figyelemre méltót alkotott a Sze­gedi Nemzeti Színházban, hogy megér­demli: neve a beszámoló élére kerüljön. Prózai rendezőtől nem teljesen meg­szokott, hogy mindenekelőtt a zenére koncentráljon. Ám itt még a költő tűzre vetett drámája is a muzsika ritmusára lán­gol a kályhában, és az árusok, a kofák, a tejesasszonyok is a zene ütemére élik az életüket. A rendező még néhány pazar ötlettel fokozza az előadás érdekességét. Szintén a kritika elejére kívánkozna a vendég Horváth Éva bámulatosan szép, festői díszleteinek méltatása, különösen a rozoga bohémtanya és a behavazott táj. E látványhoz kitűnően társulnak Vágva/Vl­gyi Ilona színes, hangulatos, sőt zeneisé­get árasztó kosztümjei. Azt a humort, amely a rendezés jóvoltából a líra mélyé­ről tör a felszínre, sugározzák ezek a bo­­hókás kosztümök. Rangos tendrista. Gulyás Dénes éne­kelte Rodolphe, a költő szerepét, az első felvonásban kissé indiszponál­tan, ami a közismert áriának is csak a második fel­ére múlt el. Később azonban hangja a Puccini-dallamokhoz méltón szárnyalt, bár mozgása inkább mackós és kevésbé játékos volt mint társaié. Marcel, a festő megszemélyesítőjét külön dicséret illeti: a vendég Busa Tamás nemcsak szépen énekelt, hanem éretten alakította is a bá­natos piktort. Valamivel szürkébb volt Schaunardként Andrejcsik István, és Col­­line-ként Kővári Csaba sem tett igazán kellemes benyomást fakó hangjával, kü­lönösen a Kabátáriával hozta zavarba a hallgatóságot. Megszokottan jó színvonalú volt Vá­­mossy Éva: poézissel élte át Mimi szere­pét, hangja most is biztonsággal, tökéle­tes szépséggel szólalt meg, különösen a halál előtti drámai percekben. A szegedi Nemzeti Színház operatársulatának má­sik erőssége Vajda Júlia. Musette-je teli volt kihívó kacérsággal, szinte gyermeki szemtelenséggel, amely a drámai fejlő­désben mély érzéssé alakult át. Közt­ed­­velő keringőjét valami­vel halványabban adta elő, de ez a bemutató lámpalázának számlájára is írható. Juhász József kedé­lyes, szószátyár háziura és Rácz Imre hoppon maradt öreg szeretője keltett még figyelmet az előadásban. A pontosan, de nem elég színesen ját­szó Szegedi Szimfonikus Zenekart Pál Tamás vezényelte. Igyekezetével gazdag érzelmi töltést adott a produkciónak, de tőle telhetően lehántotta a zenekari hang­zásról a szentimentalizmust. Gábor István ANYANYELVÜNK így ér a nevem! A régies írású családneveknek és idegen neveknek a leírása is gondot okozhat, toldalékolásuk jelölése pedig még a gondosabb helyesírásúakat is gondolkodóba ejtheti. Sőt, amint egy baráti beszélgetésben a közelmúltban tapasztaltam, vitára késztetheti. Újra és újra. Szóljunk hát róluk ismételten! Bizonytalanság és vita legtöbbször a mássalhangzót jelölő kettőzött betű­re végződő nevek (Antall, Széll, Vass) toldalékolásának helyes írásmódja kö­rül támad. Helyesírási szabályzatunk szerint az ilyen névalakokhoz az ugyanazzal a betűvel kezdődő toldalé­kot kötőjellel kell hozzákapcsolnunk­, azaz ilyen módon három azonos más­salhangzó kerül egymás mellé: Antall­­lal, Széll-lel, Vass-sal. Ennek a sza­bálynak a magyarázó elve a névvéde­lem. A név alakjának félreérthetetlen megőrzését, a név (változó) alapalak­jának helyes felismerését és kiemelé­sét teszi lehetővé, így nem mossuk egybe a Var és a Varr írásmódú neve­ket, hiszen megkülönböztetően, Var­ral és Vass-sal alakban ifják toldalé­­kos változatukat. A mindennapi írásgyakorlat (a nyil­vánosságnak szánt írásoké is) erről a szabályról mintha nem tudna, megsze­gése gyakoribb, mint az alkalmazása. Valójában a közszavakra vonatkozó egyszerűsítést érvényesítik, ill. vélik érvényesíthetőnek itt is. Mintául a mellel, orral szolgál, melyekben nem kerül egymás mellé három azonos mássalhangzó, a tulajdonképpeni mell + lel, orr + ral kapcsolódás tükrözése­ként. Az ilyen típusú közszók alap­alakjának elkülönítése azonban min­denki számára világos. Már csak azért is, mert fel sem merül egy mell: mel, orr : oz írásvariáció lehetősége, mim a családnév· Széli , Szél stb. esetében. Ezért még az sem kelt zavart, hogy el­választáskor ezeket a közszavakat ter­mészetesen így tagoljuk: mel­ lel, or­ral. A nevek szóban forgó írásmódja szerint kell azonban írnunk néhány közszót: a hasonló betűhelyzetet, betű­torlódást mutató szóösszetételeket. A krepp-papírt, a futball-labdát, a par­kett-táncost, a váll-lapot például, hogy ne csak az unos-untalan idézett balett­­táncossal példálózzam, aki sakk-körbe jár. Az összetételt alkotó szavakat védjük ezúttal is, mert a szóösszetétel­ből így kiolvasható, hogy a krepp ön­álló szóként is krepp és nem krep stb. Az összetett szóban ugyanis önálló szavak és nem csonkult, módosult alakváltozataik kapcsolódnak egybe. A helyesírási szabályzat sokak szá­mára meglepő módon a nevek re­­konstruálhatóságának elvét nem ter­jeszti ki a keresztnevekre. A Mariann toldalékosan Mariannak, Mariannal formában írandó, ugyanúgy, mint a Herman hasonló alakjai. Találunk-e mentséget erre a családnevektől eltérő „következetlenségre”? Egyet bizonyo­san. Ezeknek a keresztneveknek nincs összetéveszthető párjuk. A Herman férfi keresztnév mindig egy n-nel íran­dó, de családnévként Herman , Her­mann névpár él. A Mariann női ke­resztnevet, ha olykor látjuk is Marian formában, tudnunk kell, hogy a Ma­gyar Utónévkönyv csak Mariannként rögzíti. Ha valaki tehát zavarba kerül amiatt, hogy milyen alapalakot követ­keztessen ki a Marianna­, Hermánntól toldalékos alakokból, az a nevek egyetlen helyes leírásában bizonyta­lan. Nem tudja a tudhatót. Ahogy so­kan nem tudják - legalábbis biztosan -, hogy futballt frank és nem fu­tball. Tudjuk hát a tudhatót, védjük a vé­dendőt, mert e nevek viselőinek csak így ér a nevük! Pusztai Ferenc

Next