Magyar Nemzet, 1991. december (54. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-05 / 285. szám
10 Magyar Nemzet Szabó Lőrinc Mozart hallgatása közben „Csak a derű óráit számolom”, mondta pár szó s egy vasrúd a falon, a napóráé. Láttam én is a latin szöveget, s lelkem bánata irigyelte a vidám öreget, aki oly bölses betűket vésetett a buta kőbe... Bár, ki tudja, nem rögtönzés volt-e csak, szellemesen dacos sugallat az a gondolat? Dac és sugallat bennem is akadt egykor, de az árny mindig súlyosabb maradt a fénynél... A felhők fölött kellett volna elfogni az örök tündöklést, a nap arany árvizét, tengerét, az édes könnyelműség lepkeszárnycsóka pillanatait, s főképp azt, melyben a mámor lakik, az ifjú gyönyört, melynek kései mása most annyi váddal van teli: a szeszként libbenőt, a legvadabb, a villámgyors tigris-szitakötőt, a kékzománc tüzet, a zizzenőt, ki kedvesével a kéj nyolcasát gyűrűzve libben láng-deleken át s alkonyi csöndön!... Tavak, mocsarak szittyói közt, szikrázó ég alatt ma is szállok én... csak testben öreg... (Nonos - mordúl bennem a szörnyeteg igazság)... Igen, azt a test télén úszást, lebegést kéne, istenem, utólérni, a könnyűt, úgy, amint a gyermekkor csinálta, most, megint: a sellőkét a vízben, szúnyogot fátyolködében, csak az örök ég örök hajósa lenni, ahogyan ma is visz a képzeletem-agyam, valahányszor párologtat-emel a kép, mint karmestert a pálca, mely fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt! Óh, igen, a fényt, napot, a derűt, illatok táncát, szélhalk őzikét, s fent a kékben a habos gőzökét, azt kellene most visszahozni, hogy átjárjanak új, fonó áramok, nem a grönlandi szörnyek, nem ezek a jegesmedve s rozmár hidegek, melyektől annyit szenved a szegény, hogy a pokolba vágyik, s annyit én, kinti rémüktől félve hallgatom Mozartot, s tűnődöm a tavaszon vagy akárcsal a múlt nyáron (pedig az is vén volt már, ötvenötödik!), és felsóhajtók: gyógyíts meg, Zene, te, Mindenségé, édes üteme a fájdalomnak.•Varázsfavoritr varázsjáték, te, tündér mámora hitnek, reménynek: árnycsík a falon a nagy fényben, s a szívben nyugalom s üvegparázsként égő sugarak az élő lomb tengerzöldje alatt, s bölcseség, a vidám öregeké, amilyen azé lehetett, azé a napórásé, ki - „Non numero horas nisi serenas!” -drága jó intelmét adja, még most is, tanácsul: „Csak derűs órát veszek tudomásul!” : „Nem tudok költői módon írni - nem vagyok költő. Nem értek a fény és árnyék művészi elosztásához - nem vagyok festő. Még arcjátékkal és mozdulattal sem tudom gondolataimat kifejezni - nem vagyok táncos. De mindezt tudom hangok útján: muzsikus vagyok.” AKI EZEKET A SOROKAT ÍRTA, Wolfgang Amadeus Mozart éppen kétszáz éve, 1791. december 5-én, 35 éves korában fejezte be életét. A zene barátai az egész esztendő folyamán rá gondoltak, beszéltek és írak róla, de legfőképpen előadták alkotásait. A Köchel-jegyzék 626 száma mögött az európai zenetörénet egyik leggazdagabb életműve magaslik. Aki belehallgat, boldogabb ember lesz tőle. Megtanulhatja, miképpen emelkedhet a hétköznapi élet nyűgjét leverve a szellemi élvezet örömteli magaslataira. Önmagára ismerhet színpadi hőseiben, elmerenghet lassú tételeinek dalolása közben az élet és a halál kérdésein, felszikrázó gyors tételei vágyat ébresztenek benne, hogy beálljon a mámoros körtáncba, amelynek derűjét a zenei forma játékos fegyelme irányítja. Hiába zarándokolnánk el honfitársaival a bécsi Szent Márk temető keskeny ösvényén a derékba tört oszlop melletti angyalkához, csak jelképes sírját találnánk a géniusznak. Hol keressük hát a mi Mozartunkat? Keressük éneklő-muzsikáló gyermekeink szemében! Mert ott lakik: az értelem és a tehetség villanásaiban. A családjában hetedik gyermekként született első próbálkozásaiban, a szelíden daloló édesanya gondoskodásában, az életútját egyengető szigorú édesapa beteljesülő, művészi álmaiban, a nővérke játszótársi kedvességében. Ő Wolfers, a csodagyermek, aki fél Európát beutazza, és hódolatra készteti a koronás főket éppúgy, mint a zene tudós papi férfiait. Két évszázad múltán is minden szülő számára a legbensőségesebb örömök forrása az éneklő-muzsikáló gyermek tehetségének kibontakozása. Éneklő iskoláink, zeneiskoláink zárt kapui várják a kis mozartokat. És ha nem lesz is belőlük akkora művész, mint mintaképükből, a zene testet-lelket átjáró árama megérintheti őket, és boldog felnőttekké válhatnak ,se elégedjetek meg a zenehallgatással, hanem zenéljetek magatok is. Ne csak a tanárnak vagy az iskolai zenekarnak, hanem magatoknak és családotoknak. Tiszteljétek meg vele családotok jóságát és szépségét. És meglátjátok, hogy Mozart nincs is tőletek olyan messze. Úgy fogtok rágondolni, mint egy zseniális testvérre, aki örökségül rátok hagyta a lelke ragyogását" - buzdított bennünket ötven éve Rajeczky Benjámin az Éneklő Ifjúság című lap Mozart-számában. MIBEN IS NYILATKOZOTT MEG ez a „csodagyerekség”! Hároméves korában észrevették, hogy hallásból tudja mindazt, amit nyolcéves nővérkéje zongorázik. Négyéves korában már maga is zongorázott, s hamarosan felülmúlta nővérét. Mától holnapra megtanult hegedülni is. Laptól lejátszotta egy trió másodikhegedű-szólamát. Négy-ötéves korából valók első kompozíciói: öt menüett és egy allegro. Hatéves korában már hangversenykörútra vitték. Orgonajátékával bámulatba ejtette egy kolostor szerzeteseit. Hétéves korában Münchenben, Mannheimben és Párizsban arat nagy sikereket. Londonban is hosszabb időt tölt, sokat tanul. Párizsban kinyomtatják négy hegedűzongora szonátáját. Első szimfóniáját nyolcéves korábban írta. Keressük őt memória-edző önmagunkban. Ma már túl sokat bízunk a gépek memóriájára. Információözön zúdul ránk: nem is tehetünk másként. De megcsodáljuk a tizenhárom éves Mozartot, amint emlékezetből (többszöri hallgatás után) lejegyzi Rómában a Sixtus-kápolnában a pápai énekkar által előadott Allegri-művet. A Miserere kilenc szólama hibátlan kottakép alakjában őrzi a nagyböjti zsoltározás zenei emlékét... XIV. Kelemen pápától megkapja az „aranysarkantyús lovagrendet”. Keressük őt a régi Magyarországon. Személyesen egyszer járt minálunk, még csodagyermek korában, Pozsonyban. Édesapja a meghívást Amadé Lászlótól és a Pálffy grófoktól kapta. Télvíz idején fordultak meg a koronázó városban (ennek emlékét ma is emléktábla őrzi a Pálffy-palotán). A sikeres hagnversenyek után a hazautazás nem ment zökkenőmentesen, mint ezt Leopold Mozart leveléből sejthetjük: ,reggel fél kilenckor búcsúztunk el Pozsonytól, és este fél kilenckor érkeztünk a szállásunkra Bécsben. Utazásunk nem volt nagyon kényelmes, mert az út meg volt ugyan fagyva, de leírhatatlanul döcögős volt, tele mély gödrökkel és kerékcsapásokkal. A magyarok ugyanis nem törődnek az utakkal." A POZSONYI BEMUTATKOZÁS haszna később mutatkozott meg, amikor Mozart életének színhelye Salzburgból végképp áttevődött Bécsbe. Hangversenyeinek 1784. évi bérlői között magyar nevek sorára bukkanunk: Nádasdy Ferenc gróf tábornagy, Bánffy Györgyné grófné, Althahn, született Batthyány grófnő, Pálffy József őkancellár, Esterházy János gróf és grófné, Örményi József kancelláriai tanácsos, Erdődy László gróf, Batthyány Antal gróf, Zichy István gróf, Apponyi Antal Györgyné grófnő, Esterházy Ferenc gróf, Zichy Károlyné grófné és az egyik Keglevich gróf. A lipcsei csatában elesett magyar és osztrák katonák lelki üdvéért ünnepi gyászmiséket tartottak 1813-ban Pest és Buda főplébániatemplomaiban. Ez volt a Requiem első előadása hazánkban. Keressük őt az utókor nagy magyar muzsikusainak hódolatában. Erkel Ferenc, a Filharmóniai Társaság alapító karnagya 80 esztendős korában búcsúhangversenyén Mozart d-moll zongoraversenyét játszotta, saját kadenciájával. A közönség frenetikus tapsokban tört ki, s addig nem nyugodott, míg az ősz mester külön még ráadással is nem szolgált, eljátszván Liszt ábrándját a Puritánok operadallamai felett" (Ábrányi). Ezzel Erkel a hazai Mozart-kultusznak is hódolt, amely operabemutatókkal ismertette meg a magyar közönséget már akkor is, amikor még nem volt operaházunk. Döbrentei Gábor magyar Mozart-életrajza, Csokonai Vitéz Mihály és mások operafordításai korán eljuttatták hozzánk a színpadi remekműveket. LISZT FERENC AZ 1856-OS CENTENÁRIUMRA költői szépségű cikket írt Mozartról: .Idelyik muzsikus ne csatlakoznék egész lelkével ennek a zseninek diadalához, akinek azt, amik mint muzsikusok vagyunk, java részben köszönhetjük, kinek mindenki más előtt megadatott a legkülönbözőbb, gyakran egymást ki is záró tulajdonságok legnagyobb bősége, legcsodálatosabb gazdagsága, legbámulatosabb rugalmassága, legfényesebb kapcsolata nemesség és báj, lelemény és kombináció, szenvedély és önuralom, fenség és gyöngédség legszebb harmóniájával?" A zeneszerző-zongoraművész Liszt operaparafrázisokkal és orgonaművel tisztelgett nagy elődjének emléke előtt. Amikor Bartók a magyar népi dalok tökéletességét Bach-fúgához vagy Mozart-szonátához hasonlította, a XX. századi modern magyar zene nagyrabecsülését fejezte ki a zenei forma, az arányok tökéletes csiszoltsága előtt. Ebben a nagyrabecsülésben benne volt a Mozartot játszó és tanító mester tapasztalata, a pódium mindenkori üzenete. Kodály egy nyilatkozatában ezt olvassuk: „Azt hiszem, csak áldás származik abból az utókorra, hogy Mozart nem érte meg művei kiadását, mert a kész szerzemény így többé nem foglalkoztatta, s alkotó szellemének szabad kiáradását mi sem gátolta, fantáziáját teljesen lefoglalta mindig a készülő mű." • Keressük tehát Mozartot az emberi élet teljességében, a baráti kéz szorításában, a tér és idő határain túli magasságában, ahová szemünk láttára - fülünk hallatára nap nap után felemelkedik... Lukin László Két évszázad Kultúra CSÜTÖRTÖK, 1991. december 5. Göncz Árpád MAGA A ZENE! Hadd valljam be: az új életmódom iszonyatosan intenzív és iszonyatosan sekély. Tízperces, félórás váltásban követik egymást az emberek, a témakörök. Ugrik az ember agya egyik témáról a másikra, közben szakadatlanul szorongatja az el nem intézett ügyek felelőssége. A természetből nem sok jut, a régi, ráérős baráti beszélgetésekből szintén nem sok. Marad oldódásul a zene. S ha zene, mindenekelőtt Mozart. Azt hiszem, lemezeim jó fele Mozart-felvétel, s még válogatni is alig szoktam, amikor hazaérve fölteszek egy-egy lemezt. Hogy mit jelent Mozartot hallgatnom? A világmindenséget és a kikapcsolódást. A világmindenséget, mert nincs zene, amely ilyen mértékben foglalna magában emberit és világit, átszellemültet és hétköznapit, szabadságvágyat és fegyelmet. Nem mintha valaha is megpróbálnám kielemezni, meghatározni, mit hallok. Egyszerűen csak hagyom, hogy kimossa belőlem az egész nap fölhalmozódott „környezeti szennyeződést”. Ez afféle lelki-szellemi fürdő teljes fizikai és lelki megújulás. Nem, nem hiszem, hogy számomra Mozart zenéje izgalom volna, sokkal inkább megnyugvás, bár korántsem mindegy, hogy ugyanazt a darabot Gieseking vagy Richter előadásában hallom. Nemegyszer elgondolkoztam róla, hogy hol is kezdődik a zene. Pontosabban: hol végződik az előadóművészet. Amikor módomban áll megállapítani, hogy az előadó „jól zongorázik", baj van a zenével. Mozart is ott kezdődik, ahol már nem veszem észre az előadást, ahol a technika eltűnik, és marad a testetlen gyönyörűség. S ezt a testetlen gyönyörűséget, még ha az előadók lelkén és technikáján átszűrve kapom is, végső soron Mozartnak köszönhetem. Hát ezt jelenti nekem Mozart: magát a ZENÉT! Rónay György Mozart Én is csak a földre születem, az öröm mégis elkerül. Árván didergek jég egemben, halálig reménytelenül. Kezem kinyúlik s visszaretten, mert amiért nyúlt, elmerül. Tudjátok, milyen tűrhetetlen az égben élni emberül? Gyönggyé fagyott a könny szememben, s tündérek táncolnak szívemben, ha kínomban kiáltanék. Irgalom! Mentsetek meg engem! mert nyomban elpattan az ég. S a boldogság is buborék. 1958.január Somlyó György Mozart ! Letakart billentyűkön zongorázott s orgonáit is az édes gyermek, aztán a kegyes császárnőr csókkal arcán, kint a lakájok között vacsorázott. Apja, akár a majmot, mutogatta. Óráit vették bécsi baronesszek. S ha valahol egy karnagyság üres lett, hogy lehetne bejutni, azt kutatta. Párizsnak túl olasz s túl francia volt Bécsnek és mindnek túlontúl ember Európa ez elsőszülött fia. Ó, hogy, kellett érted megvívnia földi kegyetlenséggel, égi renddel, szabadító, édes harmónia! A halál íze már nyelvére száradt, de hűlő keze még az üstdobok fátyolos ütemére hallgatott... Kant hópelyhek csillagai cikáztak. Másnapra vad vihar kavarodott. Abban indultak, megadni a gyásznak ami övé... De félúton megálltak. S onnan a kocsi maga kocogott. Nem lándzsa döfte le... De jeltelen úgy fekszik mégis, mint a csatatéren. Hát nem volt-e mind újuló csata harmincöt év minden pillanata? A gyermek-dicsőség? A férfi-szégyen? És mindkettőn a zengő győzelem? a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság a főszerkesztő-helyettes mellé önálló, dinamikus, szövegszerkesztői gyakorlattal rendelkező, angol és/vagy francia nyelven tárgyalásszinten beszélő titkárnőt keres. Fizetés megegyezés szerint. További felvilágosítás a 142-5515-ös telefonszámon.