Magyar Nemzet, 1991. december (54. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-05 / 285. szám

10 Magyar Nemzet Szabó Lőrinc Mozart hallgatása közben „Csak a derű óráit számolom”, mondta pár szó s egy vasrúd a falon, a napóráé. Láttam én is a latin szöveget, s lelkem bánata irigyelte a vidám öreget, aki oly bölses betűket vésetett a buta kőbe... Bár, ki tudja, nem rögtönzés volt-e csak, szellemesen dacos sugallat az a gondolat? Dac és sugallat bennem is akadt egykor, de az árny mindig súlyosabb maradt a fénynél... A felhők fölött kellett volna elfogni az örök tündöklést, a nap arany árvizét, tengerét, az édes könnyelműség lepkeszárnycsóka pillanatait, s főképp azt, melyben a mámor lakik, az ifjú gyönyört, melynek kései mása most annyi váddal van teli: a szeszként libbenőt, a legvadabb, a villámgyors tigris-szitakötőt, a kékzománc tüzet, a zizzenőt, ki kedvesével a kéj nyolcasát gyűrűzve libben láng-deleken át s alkonyi csöndön!... Tavak, mocsarak szittyói közt, szikrázó ég alatt ma is szállok én... csak testben öreg... (Nonos - mordúl bennem a szörnyeteg igazság)... Igen, azt a test télén úszást, lebegést kéne, istenem, utólérni, a könnyűt, úgy, amint a gyermekkor csinálta, most, megint: a sellőkét a vízben, szúnyogot fátyolködében, csak az örök ég örök hajósa lenni, ahogyan ma is visz a képzeletem-agyam, valahányszor párologtat-emel a kép, mint karmestert a pálca, mely fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt! Óh, igen, a fényt, napot, a derűt, illatok táncát, szélhalk őzikét,­­ s fent a kékben a habos gőzökét, azt kellene most visszahozni, hogy átjárjanak új, fonó áramok, nem a grönlandi szörnyek, nem ezek a jegesmedve s rozmár hidegek, melyektől annyit szenved a szegény, hogy a pokolba vágyik, s annyit én,­­ kinti rémüktől félve hallgatom Mozartot, s tűnődöm a tavaszon vagy akárcsal­ a múlt nyáron (pedig az is vén volt már, ötvenötödik!), és felsóhajtók:­ gyógyíts meg, Zene, te, Mindenségé, édes üteme a fájdalomnak.•Varázsfavoritr varázsjáték, te, tündér mámora hitnek, reménynek: árnycsík a falon a nagy fényben, s a szívben nyugalom s üvegparázsként égő sugarak az élő lomb tengerzöldje alatt, s bölcseség, a vidám öregeké, amilyen­ azé lehetett, azé a napórásé, ki - „Non numero horas nisi serenas!” -drága jó intelmét adja, még most is, tanácsul: „Csak derűs órát veszek tudomásul!” : „Nem tudok költői módon írni - nem vagyok költő. Nem értek a fény és árnyék művészi elosztásához - nem vagy­ok festő. Még arcjátékkal és mozdulattal sem tudom gondolatai­mat kifejezni - nem vagyok táncos. De mindezt tudom hangok útján: mu­zsikus vagyok.” AKI EZEKET A SOROKAT ÍRTA, Wolfgang Amadeus Mozart éppen kétszáz éve, 1791. december 5-én, 35 éves korában fejezte be éle­tét. A zene barátai az egész esztendő folyamán rá gondoltak, beszéltek és írak róla, de legfőképpen­ előadták alkotásait. A Köchel-jegyzék 626 száma mögött az európai zenetöré­­net egyik leggazdagabb életműve magaslik. Aki belehallgat, boldo­gabb ember lesz tőle. Megtanulhatja, miképpen emelkedhet a hétköznapi élet nyűgjét leverve a szellemi élve­zet örömteli magaslataira. Önmagá­ra ismerhet színpadi hőseiben, elme­renghet lassú tételeinek dalolása közben az élet és a halál kérdésein, felszikrázó gyors tételei vágyat éb­resztenek benne, hogy beálljon a mámoros körtáncba, amelynek derű­jét a zenei forma játékos fegyelme irányítja. Hiába zarándokolnánk el honfitársaival a bécsi Szent Márk te­mető keskeny ösvényén a derékba tört oszlop melletti angyalkához, csak jelképes sírját találnánk a géni­usznak. Hol keressük hát a mi Mo­zartunkat? Keressük éneklő-muzsikáló gyermekeink szemében! Mert ott la­kik: az értelem és a tehetség villaná­saiban. A családjában hetedik gyer­mekként született első próbálkozása­iban, a szelíden daloló édesanya gondoskodásában, az életútját egyengető szigorú édesapa betelje­sülő, művészi álmaiban, a nővérke játszótársi kedvességében. Ő Wol­­fers, a csodagyermek, aki fél Európát beutazza, és hódolatra készteti a ko­ronás főket éppúgy, mint a zene tu­dós papi férfiait. Két évszázad múl­tán is minden szülő számára a leg­bensőségesebb örömök forrása az éneklő-muzsikáló gyermek tehetsé­gének kibontakozása. Éneklő iskolá­ink, zeneiskoláink zárt kapui várják a kis mozartokat. És ha nem lesz is be­lőlük akkora művész, mint mintaké­pükből, a zene testet-lelket átjáró árama megérintheti őket, és boldog felnőttekké válhatnak­ ,s­e elégedjetek meg a zenehall­gatással, hanem zenéljetek magatok is. Ne csak a tanárnak vagy az isko­lai zenekarnak, hanem magatoknak és családotoknak. Tiszteljétek meg vele családotok jóságát és szépsé­gét. És meglátjátok, hogy Mozart nincs is tőletek olyan messze. Úgy fogtok rágondolni, mint egy zseniá­lis testvérre, aki örökségül rátok hagyta a lelke ragyogását" - buzdí­tott bennünket ötven éve Rajeczky Benjámin az Éneklő Ifjúság című lap Mozart-számában. MIBEN IS NYILATKOZOTT MEG ez a „csodagyerekség”! Hároméves korában észrevették, hogy hallásból tudja mindazt, amit nyolcéves nővérkéje zongorázik. Négyéves korában már maga is zon­gorázott, s hamarosan felülmúlta nővérét. Mától holnapra megtanult hegedülni is. Laptól lejátszotta egy trió másodikhegedű-szólamát. Négy-ötéves korából valók első kompozíciói: öt menüett és egy al­legro. Hatéves korában már hang­­versenykörútra vitték. Orgonajáté­kával bámulatba ejtette egy kolostor szerzeteseit. Hétéves korában Mün­chenben, Mannheimben és Párizs­ban arat nagy sikereket. Londonban is hosszabb időt tölt, sokat tanul. Pá­rizsban kinyomtatják négy hegedű­­zongora szonátáját. Első szimfóniá­ját nyolcéves korábban írta. Keressük őt memória-edző ön­magunkban. Ma már túl sokat bí­zunk a gépek memóriájára. Informá­­cióözön zúdul ránk: nem is tehetünk másként. De megcsodáljuk a tizen­három éves Mozartot, amint emlé­kezetből (többszöri hallgatás után) lejegyzi Rómában a Sixtus-kápolná­­ban a pápai énekkar által előadott Allegri-művet. A Miserere kilenc szólama hibátlan kottakép alakjában őrzi a nagyböjti zsoltározás zenei emlékét... XIV. Kelemen pápától megkapja az „aranysarkantyús lo­vagrendet”. Keressük őt a régi Magyarorszá­gon. Személyesen egyszer járt miná­­lunk, még csodagyermek korában, Pozsonyban. Édesapja a meghívást Amadé Lászlótól és a Pálffy grófok­tól kapta. Télvíz idején fordultak meg a koronázó városban (ennek emlékét ma is emléktábla őrzi a Pálffy-palotán). A sikeres hagnver­­senyek után a hazautazás nem ment zökkenőmentesen, mint ezt Leopold Mozart leveléből sejthetjük: ,r­eggel fél kilenckor búcsúztunk el Pozsony­tól, és este fél kilenckor érkeztünk a szállásunkra Bécsben. Utazásunk nem volt nagyon kényelmes, mert az út meg volt ugyan fagyva, de leírha­­tatlanul döcögős volt, tele mély göd­rökkel és kerékcsapásokkal. A ma­gyarok ugyanis nem törődnek az utakkal." A POZSONYI BEMUTAT­­KOZÁS haszna később mutatkozott meg, amikor Mozart életének szín­helye Salzburgból végképp áttevő­dött Bécsbe. Hangversenyeinek 1784. évi bérlői között magyar ne­vek sorára bukkanunk: Nádasdy Fe­renc gróf tábornagy, Bánffy Györgyné grófné, Althahn, született Batthyány grófnő, Pálffy József őkancellár, Esterházy János gróf és grófné, Örményi József kancelláriai tanácsos, Erdődy László gróf, Batthyány Antal gróf, Zichy István gróf, Apponyi Antal Györgyné gróf­nő, Esterházy Ferenc gróf, Zichy Károlyné grófné és az egyik Kegle­­vich gróf. A lipcsei csatában elesett magyar és osztrák katonák lelki üd­véért ünnepi gyászmiséket tartottak 1813-ban Pest és Buda főplébánia­templomaiban. Ez volt a Requiem első előadása hazánkban. Keressük őt az utókor nagy ma­gyar muzsikusainak hódolatában. Erkel Ferenc, a Filharmóniai Tár­saság alapító karnagya 80 eszten­dős korában búcsúhangversenyén Mozart d-moll zongoraversenyét játszotta, saját kadenciájával. A kö­zönség frenetikus tapsokban tört ki, s addig nem nyugodott, míg az ősz mester külön még ráadással is nem szolgált, eljátszván Liszt áb­rándját a Puritánok operadallamai felett" (Ábrányi). Ezzel Erkel a ha­zai Mozart-kultusznak is hódolt, amely operabemutatókkal ismertet­te meg a magyar közönséget már akkor is, amikor még nem volt operaházunk. Döbrentei Gábor ma­gyar Mozart-életrajza, Csokonai Vitéz Mihály és mások operafordí­tásai korán eljuttatták hozzánk a színpadi remekműveket. LISZT FERENC AZ 1856-OS CENTENÁRIUMRA költői szép­ségű cikket írt Mozartról: .Idelyik muzsikus ne csatlakoznék egész lel­kével ennek a zseninek diadalához, akinek azt, amik mint muzsikusok va­gyunk, java részben köszönhetjük,­­ kinek mindenki más előtt megadatott a legkülönbözőbb, gyakran egymást ki is záró tulajdonságok legnagyobb bősége, legcsodálatosabb gazdagsá­ga, legbámulatosabb rugalmassága, legfényesebb kapcsolata nemesség és báj, lelemény és kombináció, szenvedély és önuralom, fenség és gyöngédség legszebb harmóniájá­val?" A zeneszerző-zongoraművész Liszt operaparafrázisokkal és orgo­naművel tisztelgett nagy elődjének emléke előtt. Amikor Bartók a magyar népi dalok tökéletességét Bach-fúgához vagy Mozart-szonátához hasonlítot­ta, a XX. századi modern magyar zene nagyrabecsülését fejezte ki a zenei forma, az arányok tökéletes csiszoltsága előtt. Ebben a nagyra­becsülésben benne volt a Mozartot játszó és tanító mester tapasztalata, a pódium mindenkori üzenete. Ko­dály egy nyilatkozatában ezt olvas­suk: „Azt hiszem, csak áldás szár­mazik abból az utókorra, hogy Mo­zart nem érte meg művei kiadását, mert a kész szerzemény így többé nem foglalkoztatta, s alkotó szelle­mének szabad kiáradását mi sem gátolta, fantáziáját teljesen lefog­lalta mindig a készülő mű." •­ Keressük tehát Mozartot az em­beri élet teljességében, a baráti kéz szorításában, a tér és idő határain tú­li magasságában, ahová szemünk láttára - fülünk hallatára nap nap után felemelkedik... Lukin László Két évszázad Kultúra CSÜTÖRTÖK, 1991. december 5. Göncz Árpád MAGA A ZENE! Hadd valljam be: az új életmódom iszonyatosan intenzív és iszonyatosan sekély. Tízperces, félórás váltásban követik egymást az emberek, a témakörök. Ugrik az ember agya egyik témáról a másikra, közben szakadatlanul szoron­gatja az el nem intézett ügyek felelőssége. A természetből nem sok jut, a régi, ráérős baráti beszélgetésekből szintén nem sok. Marad oldódásul a zene. S ha zene, mindenekelőtt Mozart. Azt hiszem, lemezeim jó fele Mozart-felvétel, s még válogatni is alig szoktam, amikor hazaérve fölteszek egy-egy lemezt. Hogy mit jelent Mozartot hallgatnom? A világmindenséget és a kikapcso­lódást. A világmindenséget, mert nincs zene, amely ilyen mértékben foglalna magában emberit és világit, átszellemültet és hétköznapit, szabadságvágyat és fegyelmet. Nem mintha valaha is megpróbálnám kielemezni, meghatározni, mit hallok. Egyszerűen csak hagyom, hogy kimossa belőlem az egész nap föl­halmozódott „környezeti szennyeződést”. Ez afféle lelki-szellemi fürdő teljes fizikai és lelki megújulás. Nem, nem hiszem, hogy számomra Mozart zenéje izgalom volna, sokkal in­kább megnyugvás, bár korántsem mindegy, hogy ugyanazt a darabot Giese­­king vagy Richter előadásában hallom. Nemegyszer elgondolkoztam róla, hogy hol is kezdődik a zene. Pontosabban: hol végződik az előadóművészet. Amikor módomban áll megállapítani, hogy az előadó „jól zongorázik", baj van a zenével. Mozart is ott kezdődik, ahol már nem veszem észre az előadást, ahol a technika eltűnik, és marad a testetlen gyönyörűség. S ezt a testetlen gyönyörűséget, még ha az előadók lelkén és technikáján átszűrve kapom is, végső soron Mozartnak köszönhetem. Hát ezt jelenti nekem Mozart: magát a ZENÉT! Rónay György Mozart Én is csak a földre születem, az öröm mégis elkerül. Árván didergek jég egemben, halálig reménytelenül. Kezem kinyúlik s visszaretten, mert amiért nyúlt, elmerül. Tudjátok, milyen tűrhetetlen az égben élni emberül? Gyönggyé fagyott a könny szememben, s tündérek táncolnak szívemben, ha kínomban kiáltanék. Irgalom! Mentsetek meg engem! mert nyomban elpattan az ég. S a boldogság is buborék. 1958.­január Somlyó György Mozart ! Letakart billentyűkön zongorázott s orgonáit is az édes gyermek, aztán a kegyes császárnőr csókkal arcán, kint a lakájok között vacsorázott. Apja, akár a majmot, mutogatta. Óráit vették bécsi baronesszek. S ha valahol egy karnagyság üres lett, hogy lehetne bejutni, azt kutatta. Párizsnak túl olasz s túl francia volt Bécsnek és mindnek túlontúl ember Európa ez elsőszülött fia. Ó, hogy, kellett érted megvívnia földi kegyetlenséggel, égi renddel, szabadító, édes harmónia!­­ A halál íze már nyelvére száradt, de hűlő keze még az üstdobok fátyolos ütemére hallgatott... Kant hópelyhek csillagai cikáztak. Másnapra vad vihar kavarodott. Abban indultak, megadni a gyásznak ami övé... De félúton megálltak. S onnan a kocsi maga kocogott. Nem lándzsa döfte le... De jeltelen úgy fekszik mégis, mint a csatatéren. Hát nem volt-e mind újuló csata harmincöt év minden pillanata? A gyermek-dicsőség? A férfi-szégyen? És mindkettőn a zengő győzelem? a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság a főszerkesztő-helyettes mellé önálló, dinamikus, szövegszerkesztői gyakorlattal rendelkező, angol és/vagy francia nyelven tárgyalásszinten beszélő titkárnőt keres. Fizetés megegyezés szerint. További felvilágosítás a 142-5515-ös telefonszámon.

Next