Magyar Nemzet, 1993. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-14 / 11. szám

GAZDASÁG / EXPOFÓRUM INTERJÚ/VÉLEMÉNY CSÜTÖRTÖK, 1993. JANUÁR 14. IN­ Csak a szeméthegyek nőttek Itt épül fel a világkiállítás? Alig egy esztendeje jártam erre­felé utoljára. A világkiállítás leendő területén csak a szeméthegyek lettek nagyobbak. A korábban itt helyet ka­pott cégek telephelyei valóságos pa­radicsoma a csavargóknak, bűnözők­nek, hajléktalanoknak, de járnak ide alkalmi vendégek is, mint arról az egyik drótkapu környékén eldobált, töméntelen számú, gusztustalan óv­szer árulkodik. Diplomás csövestanya Talán száz méterre sincs az Eötvös Loránd Tudományegyetem kémiai tanszékcsoportjának épüle­te. A hallgatók és a tanárok, ha ki­néznek az ablakon, elkeserítő kö­rülményeket kénytelenek „élvez­ni”. Szétdúlt, összedöntött épület­maradványok között hónapok óta folyik az egykori fürdő letörede­zett csapjai helyén a csövekből a víz. A kemény télben jéghegy kép­ződött a szétrombolt zuhanytálcák, mosdókagylók és vizeldefajanszok tetején. Egy erdélyi ember őrzi egyedül az egykori Középület-építő Vállalat romos telephelyét, amit egy vállalko­zó, bizonyos Micskó Imre vett meg, hogy kimentse, ami menthető. A kalotaszegi férfi, Németh Ta­más a korábbi hőközpont melletti kis épületben húzza meg magát. Akad önkéntes társa is, a közelben lakó nyugdíjas, Gémes István, aki naponta kijár hozzá a kutyájával. Az okos magyar vizsla napi por­tyázását követve járjuk be a telepet. A kazánházban elázott iratok, do­kumentumok kötegei között botla­dozunk. Valamikor szinte haditi­kokként vigyázták ezeket az irato­kat, szerződéseket, műszaki terve­ket. Egyik-másik köteg szétcsú­szott. A lapok alján nézem a dátu­mot. Többségük 1985-1986 tájékán készült. J -‘’Nem kell ez már senkinek sem - túrja szét a lapokat az őr. - Begyúj­tani talán még jó. Megkerüljük az épületet. Az egyetemhez közeledve egy kiégett, kormos tanyára térünk be. Az ajtót egy elhasznált gumiabronccsal tá­masztották be. Bent két fekhelyet találok. Lyukas paplan is került va­lahonnan, a polcon két petróle­umlámpa adja esténként az alkalmi lakóknak a fényt. A télikabátokkal, rongyos melegítőkkel komfortossá varázsolt vackokon egyetemi jegy­zetek széttépett lapjai hevernek. Hiába, a szomszédban áll a tudo­mány fellegvára. Vajon hány sze­mesztert abszolválhattak már a csö­vesek? - próbálom megfejteni a látottakból. A vizsla kevésbé tiszteli az intel­lektuális környezetet. Nemes egysze­rűséggel otthagyja nyomait a jegyze­tek széttépett lapjain. Erős a gyanúm, hogy a tanya bitorlói is valami ha­sonló célra használják az egyetemi papírokat... - Két férfi, egy nő és egy tízéves forma lányka jár ide „haza” estén­ként - mondja nyugdíjas kísérőm. - De egy évig szinte senki nem figyelt a telepre. Betelepedtek ide fiatal csö­vesek is. Fölgyújtották az épületet. Most is látszik a kormos falakon a tűz nyoma. Részegen pálinkával lo­csolták a parázsló fákat. Ha nem ve­szi valaki észre és ki nem hívja a tűz­oltókat, akár az egyetemig terjedhe­­tett volna a tűz. Nem csupán fa, ha­nem sokféle, könnyen égő, robbanó vegyszer, festék is volt itt bőven. Ami nem égett el, azt meg szétver­ték, kilyuggatták a vödröket. Jöjjön, megmutatom. A föld olyan, mint egy óriási absztrakt festmény. Lila, fehér, sár­ga, vörös festékek tócsái dermedtek, fagytak egybe. A vandál látogatók kiborogatták a festékes tartályokat. Nem kímélték a ragasztós- és kátrá­­nyosdobozokat sem.­­ Nem értek hozzá, de egészen biztos, hogy itt nagyon komolyan szennyezték a talajt - mutat körbe Gémes István. - Amikor majd vég­re nekilátnak előkészíteni a terepet, nem csupán a csöveket kell kiszed­ni, hanem ezzel a mocsokkal is csi­nálni kell valamit. Nincs kizárva, hogy komoly fertőzés nyomait is ki lehet mutatni. Iszonyatos rombolás, pusztítás zajlott itt. Talán még a volt szovjet laktanyákat is tisztább, jobb állapotban hagyták hátra a ki­vonuló csapatok. Ha arra gondolok, hogy ide akarják építeni a világkiál­lítást, igencsak meg kell erőltetnem a fantáziámat. Két, sohasem használt, hatalmas légforgató berendezés mellett me­gyünk vissza a kapuhoz. A villany­­motorok helye üres. Valaki valami­kor ezt is ellopta. A bejáratnál meg­zavarunk egy Opelben egymásba merült párt - Nem számít, hogy fényes nap­pal van... - kommentálja az „ese­ményt” a kísérőm. - Jöjjön el sötéte­dés után. Komoly, elegáns gépko­csikkal is érkeznek öltönyös urak és alkalmi partnereik.Végül is csak át kell szaladni a Petőfi hídon. Néhány percre van ide a Rákóczi tér... Reménykedő lengyelek A sportpálya tőszomszédságá­ban fekete barakképület áll. Tövé­ben krakkói rendszámú kis Polski FIAT-ok sorakoznak. Egy évvel­­ez­előtt is találkoztam már Zbiegniew Nowak­kal, a Rudos­tál Építőipari és Kereskedelmi Rt. kirendeltségveze­tőjével. Irodájában mindent ugyanúgy ta­lálok, mint tavaly. Még a falra akasz­tott cserepes virág sem változott. Ki­tekintve az ablakon a telep képe is ugyanolyan, mint első látogatásom­kor. Talán csak a szép rendben felra­kott néhány friss gerenda jelzi, hogy nem állt meg az élet - Várjuk már, merre fordul a sor­sunk - fogad a lengyel mérnök. - Le­het, hogy a környék nem a virág­ágyásokról és a szökőkutakról híres, de nekünk nagyon jó volt itt, hiszen valójában a város közepén van a te­lep. A közelmúltban alakítottunk egy kft.-t egy budaörsi céggel, Biator­­bágy határában, közel az autópályá­hoz lesz az új telephelyünk. Tavaly volt munkánk a lengyel nagykövet­ség épületén, a Közgazdaság-tudo­mányi Egyetemen. Reménykedünk benne, hogy a magyarokkal együtt­működve jut nekünk is munka az ex­po építésén. Körbemegyek ezen a telephelyen is. A kutyaólból kitekintő hatalmas jószág meg sem mozdul, amikor megpillant. Talán már megszokta az idegeneket, de az sem elképzelhetet­len, hogy belátta: nincs itt már mit őrizni. A lengyel cég telephelye ke­vésbé romos és piszkos, mint a kör­nyék, de halomba dobált hulladék, használhatatlan építőanyag, rozsdás acélszerkezet itt is található bőven. Talán a gondosabb kezelés, raktáro­zás következménye, hogy a szom­szédban tapasztalt szennyezésekhez hasonló nyomokat itt nem látok. Ez már a világ vége, idáig a csavargók sem merészkednek el. Bizonytalanabbul érzem viszont magamat, ahogy átvágok a senki földjén. Az elszáradt, elfagyott bok­rok, gazok között guberáló emberek ellenséges pillantásai között haladok lépésben a kocsimmal. Töprengek, meg merjek-e állni. - Mit keresnek? - erőltetek némi bátorságot magamra végül is, amikor félrehúzódom egy útkereszteződés­ben és megszólítom a rongyos, pisz­kos ruhás embereket. - Aranyat - röhögik el magukat. De bizonyítékul, hogy nem vicc a vá­laszuk, felmutatnak három ezüstvil­lát. - Hoznak ide mindent. Találtunk már használható televíziót, porszívót és papagállyal együtt madárkalitkát. A város szemetes telepévé lett ez a vidék, amióta sorra hagyják hátra a cégek a területet. Senki nem ellenőr­zi, mit hoznak ide, ami jó nekünk. De nehogy azt higyje, hogy itt mi va­gyunk az urak. Akad banda, amelyik csak azért jön ide, hogy megzavarjon minket. Ha nem vagyunk elég ügye­sek és gyorsak, meg is vernek. Mi­ért? Csak. Mert nekik ez így jó. Ez a szórakozásuk. Meg a tüntetés. Kínai kút A hepehupás úton megyek to­vább, az Útvasút Budapest Kft. te­lephelye felé. Menet közben meg­döbbentő tárgyat fedezek fel a jégen. Nem tévedés, egy géppisztoly tára fekszik előttem. Alaposabban körül­nézek, de a fegyvert hiába keresem. Lehet, hogy azt gondosabban meg­őrizték? Az Útvasút Budapest Kft. ügyve­zető igazgatója, Madlovics Tamás iratokat rendez az irodájában. - Költözünk - magyarázza a szétpakolt akták fölött. - Úgy tűnik, hogy nekünk lesz munkánk az expo építésén. Több mint egymilliárd fo­rint értékű mélyépítési munkát kell itt elvégezni. Meghívtak egy tanács­kozásra, amit a programiroda szerve­zett Nagy csalódás volt. Szakembe­reknek, vállalkozóknak nem szabad semmitmondó előadásokat tartani. Ráadásul még fizettünk is érte. Ami­kor pedig arról érdeklődtünk, hogy milyen szervezés, koordinálás várha­tó a kivitelezési munkákban, vég­képp nem tudtak válaszolni. Olyan ez, mint a kínai kút... ahogy az építő­iparban az ilyen kis területen, sok szereplővel elvégzendő munkát hív­juk. Lehet, hogy értetlenül nézek az ügyvezető igazgatóra, ezért megma­gyarázza a képes beszédet. - Hiába megy el százezer kínai egy kútásáshoz, ha abba egyetlen ember fér bele, a többi csak bá­mészkodik, lábatlankodik. Félő, ha továbbra is áttekinthetetlen a szer­vezés, idecsődülnek majd a vállal­kozók, és jobban akadályozzuk, mint segítjük egymást. Remélem, hogy tavasszal már tisztul a kép, mert tovább már nem lehet húzni. Ha valóban komolyan gondolják, hogy itt világkiállítást rendeznek, nagyon rövid időn belül hozzá kell látni a munkához. Ellenkező eset­ben majd kapkodunk, csúszunk, el­késünk, de nincs kizárva, hogy be­fuccsolunk. Nem vagyok a világki­állítás ellendrukkere, sőt komolyan szeretném, ha megvalósulna, túl az üzleti érdekeinken, de ami eddig történt, végtelenül pesszimistává tesz. A Petőfi híd felé haladva sokáig kísérnek a kóbor kutyák. Vigyáznom kell, nehogy elüssem valamelyiket Végül megunom a kergetőzést, ki­szállok a kocsiból és visszazavarom őket a leendő világkiállítás területé­re. Támad egy ötletem, és utánuk ki­áltok: Cézár, Néró, Expo, gyere ide! A három közül az egyik megfordul és mérgesen megugat. Vajon ő me­lyik névre hallgatott? Szendrei Lőrinc Egy falka kutya állja el az utamat. Bár a közelben tábla jelzi, hogy valahol errefelé található a Strázsa vagyonvédelmi cég kutyaidomító telephelye, nem tartom valószínűnek, hogy a kóbor ebek onnan szabadultak volna ki. Versenyfutás a régió fővárosaival Budapest öt kihívása A kamarai teendőkből fakadóan azzal is foglalkozott, hogy milyen kapcsolatokat épít­sünk ki más fővárosokkal. Ezzel kapcsolatban három fontos szempontot kellett szem előtt tartani: a kis országok szerepét az európai po­litikában, a fővárosok és más városok közötti összhangot, a fővárosok irányító szerepét az ország életében, s végül azt, hogy melyik fő­város milyen pozíció betöltésére tör. Bécs a kelet-európai változások után fel­vette azt a szerepkört, amelyet voltaképpen 1955 óta már betöltött: az osztrákok fogadták be a legtöbb emigránst, és Európa két fele kö­zött a semleges állam funkcióját látták el. Most szeretnének e térség központjává válni, annak ellenére, hogy nem tartoznak ehhez a régióhoz. Az a város azonban - mint Buda­pest -, amely tagja ennek a térségnek, köny­­nyebben juthat ilyen szerephez. Pénzintézeti és üzletközpont Az expo, illetve a magyar államiság 1100 éves évfordulója alkalmából 1996 egyfelől kiugró év lesz, másfelől olyan esztendő, amely meglehetős súllyal bír az európai egy­ség megteremtése szempontjából. Ez idő tájt csatlakozhat Ausztria az EK-hoz, illetve a ke­let-európai államoknak is ekkor nyílhat esé­lyük az egészen szoros integrációra az EK- val. Nagyjából tehát eddig az időszakig kell kialakítania Budapestnek azokat a koncepci­onális elképzeléseket, amelyek lehetővé te­szik, hogy a magyar főváros olyan szerepet töltsön be a régióban, ami sokak szerint meg­illeti. A hagyományokból kiindulva és a város földrajzi fekvésénél fogva öt olyan funkció­ról van szó, amelyeket már korábban is ellá­tott Budapestnek reális esélye van arra, hogy 1996-ig felkészülhessen ezen szerepkörök betöltésére. Az első kettő voltaképpen össze­kapcsolható: a pénzintézeti és az üzletköz­pont jelleg. Azért kell a kettőt mégis külön kezelni, mert Budapesten a tőzsde szempontjából ki­alakulhat egy olyan típusú „city”, mint Lon­donban vagy Frankfurtban. A pénzintézeti központ tekintetében ugyanis Prága és Zág­ráb aspirálhat hasonló szerepkörre. Bécs nem, mert az ottani tőzsde már kinőhette vol­na magát, ha valóban ilyen szerepre töreke­dett volna. Az sincs kizárva, hogy valamelyik FÁK-beli város tölt majd be ilyen funkciót, a viszonyok arrafelé azonban még borzasztó kuszák. Arra azonban Bécsnek is komoly esélyei vannak, hogy kelet-európai üzleti központtá váljék, annál is inkább, mivel a tengerentúli országokban kétségkívül előnyt élvez ilyen szempontból. Ezen a téren tehát már velük vagyunk a legnagyobb versenyben, nem pe­dig Prágával vagy Zágrábbal. Vásárváros A harmadik pont a vásárvárosi jelleg. Ez­zel kapcsolatban megint csak komoly hagyo­mányokra tekinthetünk vissza, hiszen 1925 óta létezik a Budapesti Nemzetközi Vásár, amely napjainkban bizonyos fokig válságba került, mivel átalakuláson mennek keresztül a vásárok. Ezen a téren olyan versenytársak jelentkeznek, mint Lipcse, amely elvesztette korábbi funkcióját. A város vezetősége most arra törekszik, hogy kelet-európai vásárköz­ponttá tegye Lipcsét. Ha sikerül, akkor esé­lyeink alaposan lecsökkennek, hogy a buda­pesti vásárral a rangos rendezvények sorába emelkedjünk. A logika pedig azt diktálná, hogy Budapest legyen ez a központi hely, ne pedig Lipcse, amely akkor már csupán egy német város lesz (annak minden anyagi elő­nyével együtt), és nem fog bírni olyan vonz­erővel, mint korábban, amikor az NDK révén mégiscsak a KGST-hez kapcsolódott. Ugyan­ez a helyzet Münchennel is: lehetőségek te­kintetében sokkal jobban áll, mint mi. Ma nagyon mobil vásárokat kell tartani. Tulajdonképpen egész évben sok kis szakvá­sár rendezése a cél. Minél több fedett létesít­ménnyel kell rendelkezniük a vásárterületek­nek, komplett szolgáltatást kell nyújtaniuk, mint például Birmingham is teszi. Ilyen szempontból előnyös lett volna, ha mondjuk a Budapest Kongresszusi Központot és a Bu­dapest Sportcsarnokot egy helyen tudtuk vol­na koncentrálni. Ezt meg lehetett volna való­sítani az 1996-os expo területén. Ugyanakkor ott áll Kőbányán a BNV területe, amely je­lenlegi formájában egy idő után használhatat­lanná fog válni. Működő vásárközpontnak to­vábbra is kell lennie Budapesten. Ha ezt a funkciót elveszítjük, akkor még Pozsony is komoly eséllyel indulhat a vetélkedésben, de szóba jöhet Brno vagy Prága is. Ez a mi szempontunkból igen veszélyes, mert elve­szíthetjük azt a közönséget, amely a keleti pi­acon érdekelt. Ez a funkció tehát sokkal fon­tosabb lenne Budapest számára, mint a pénz­intézeti és üzleti központ jelleg. Hozzá kell tenni, hogy ennek a három tö­rekvésnek találkoznia kell, hiszen egyiket a másik nélkül nemigen lehet megvalósítani: üzleti központ nélkül nem létezik komoly vá­sárváros és így tovább. Ebből a sorból egye­dül talán a tőzsdei szerepkör lóg ki. De ha nem sikerülne elérni, hogy a budapesti is olyan összehasonlító tőzsde legyen, mint a frankfurti vagy a londoni - amire elméletileg megvan az esély, mert szükségszerű, hogy Európának a pénzvilágban legyen még egy ilyen központja­­, hanem a bécsi tőzsdével lesz egyenrangú, már az is sokat jelenthet a város számára. Kulturális központ A hátralévő két funkció Budapest termál­­turisztikai és kulturális központ jellege. Előb­bi esetében a lehetőségek még nagyon kevés­sé vannak kihasználva. Ez azért nehéz kér­dés, mert összefügg a meglehetősen rend­­szertelen és hibás társadalombiztosítási rend­szerrel. Ha nem tudunk kialakítani egy euró­pai szintű társadalombiztosítást, akkor a ter­málturisztika nem tölthet be ilyen szerepet A mai rendszer erre képtelen. A termálturisztikának egyébiránt van egy sajátossága, amelyet előszeretettel neveznek „inkognitóturizmusnak”. Ennek lényege, hogy vannak olyan személyek, akiknek egyáltalán nem mindegy, hol töltik el pihe­nőidejüket, és nem szeretnék, ha tudnák, hogy merre járnak. Magyarországon renge­teg olyan létesítmény van, amelyek egykor például katonai területek voltak. Ezek megle­hetősen nagy kiterjedésűek, és ellátottság szempontjából is megfelelnek ennek a cél­nak. Kis területen nagy hasznot hoznának. Olyan szempontból nem sokat fognak változ­ni, hogy eddig is elzárt területek voltak, csak korábban nem származott belőlük pénz. A kulturális központi jelleg kapcsán ab­ból kell kiindulni, hogy az ezeregyszáz esz­tendőre visszatekintő történelmi múlt és tra­díció olyan európai történelmi értékeket hor­doz, amire - különösen egy ilyen „történe­lemkereső” korszakban - szüksége van a vi­lágnak. Budapestet úgy természetesen nem lehet kulturális központtá tenni, ha ilyen szempontból nem jutunk valamiféle „egyez­ségre” a dél-európai fővárosokkal - Lissza­bonnal és Madriddal -, hiszen azok vannak kijelölve kulturális centrumnak. Azonban 1996-ban mindenképpen ki­emelt történelmi, kulturális szerepkört tölt­­hetnénk be. Egyfajta akciójellegről volna te­hát szó, hosszú távon ugyanis nem hiszem, hogy Budapest olyan főváros lehet, amely kulturális szempontból a legtöbb vonzerőt kí­nálja Európában. Látni kell, hogy ezen a té­ren a nyelv már eleve behatárolja a lehetősé­geinket. Budapestet tehát nem lehet Európa kulturális fővárosaként eladni, annyit azon­ban elérhetünk, hogy a tavaszi és őszi feszti­válok nevet szerezzenek maguknak. A többi négy funkció megvalósíthatósá­ga azonban elképzelhető, és gyakorlatilag a kultúra segítségével lehetne 1996-ban nép­szerűsíteni azokat. Ily módon ugyanis ren­geteg embert meg lehet „fogni”, hiszen a gazdagok jelentős része például mecenatú­rában gondolkodik. Nyíltan ki kell monda­ni, hogy a felsorolt öt funkció tekintetében komoly versenyben vagyunk más vásárok­­kal. Komolyan kell számolni Béccsel, Prá­gával, Zágrábbal és bizonyos értelemben véve Pozsonnyal is. A német városok közül elsősorban München és Lipcse jöhet szóba. Nem hiszem viszont, hogy komoly verseny­társ bukkanhatna fel a volt Szovjetunió te­rületén. A balti államok valószínűleg Skan­dinávia felé fognak tagozódni, Varsó pedig ilyen szempontból kiindulva az osztrákok­kal és a csehekkel valamiféle gazdasági ér­dekközösséget szeretne létrehozni, és ha­sonlóra lehetne törekedni a szlovénekkel és a horvátokkal is. K. L. L Keszthelyi Péter, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara főtitkára hosszú időn ke­resztül tanulmányozta a magyar fővárosnak a kiegyezéstől a harmincas évekig tartó fejlődését, amelynek csúcséve 1896 volt. Elsősorban az foglalkoztatta, hogy korábban milyen funkciókat töltött be a város, s milyen hagyományai vannak, amelyeket érdemes feltámasztani, illetve fokozottan előtérbe tolni.

Next