Magyar Nemzet, 1993. július (56. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-02 / 152. szám

PÉNTEK, 1993. július 2. Kultúra Melis György hetvenéves Morales, Don Juan, Posa, Figaro, Kékszakállú, Almaviva, Don Alfonso, Petur bán, Marcel, Gianni Schied, Zsupán és társaik - felsorolni is lehetetlen a szerepeket, amelyekben Melis György operaénekes eddigi pályája során felejthetetlent alakított. A Kossuth-díjas művész, aki 1949 óta az Operaház magánénekese, ma ünnepli hetvenedik születésnapját. Ebből az alkalomból csütörtökön az Operaház igazgatói szobájában kollégái, barátai, ismerősei köszöntötték a baritonistát, akit szép hangja mellett kiváló színészi adottságairól is ismer az operabarát közönség. Ütő Endre igazgató köszöntőjében példának állította Melis György pályáját és pontosságra törekvő, lelkiismeretes művészi felfogását a kezdő énekesek elé. A családias hangulatú ünnepségen a Budapesti Operabarátok Egyesülete egy ország szeretetét és tiszteletét tolmácsolva - a művészt tiszteletbeli tagjává fogadta. (d. m.) Kiállítás a Louvre-ban Másolás és alkotás Gyermekkorunk egyik kedvenc időtöltése a „kopírozás” - átlátszó géppapírral, és ettől fogva hajlott éveinkig egyfolytában másolunk. Átvesszük a neveltetés adta nyelvet, életvitelt, mindaddig, míg egy másik utánzandó minta vonzása el nem térít. Tetsző szavakat, gesztusokat, hanglejtést tulajdonítunk el, sokan még tükör előtt is gyakorolnak, s ilyen egymásra másolt vonások eredőjeként jön létre személyiségünk. Másolási kedve a képzőművészetekben sem hagyta el az embert. Már a görög szobrászatot szinte csak római márványmásolatokból ismerjük, később minden mester nyomán tanítványok, epigonok eredtek útnak. A klasszikusok másolása a múlt században elterjedt úri kedvtelés volt. Kemény Zsigmond egyik, Itáliában festészetet tanuló regényhősétől itthon maradt édesanyja különböző híres képeket „rendel”. Unatkozó úrinők és festőnövendékek hada indult Párizsba, mikor a Louvre 1793-ban megnyitotta kapuit, melyek egészen 1856-ig hétköznap csak a másolók előtt tárultak fel - a nagyközönség csak hétvégeken látogathatta. Ennek a hatalmas, napjainkig nyúló másolókorszaknak az összefoglalását tárja elénk a nemrégiben megnyílt Másolás és alkotás című kiállítás. Az itt látható művek - a vázlatfüzetekben rögzített szín-, forma- vagy ritmuspróbálkozásoktól a komoly, önálló interpretációkig - számot adnak nagy alkotók vonzalmairól, egy-egy formálódó pályáról. A Louvre mestereit másolók közül Ingres németalföldi festményekről készült elegáns ceruzarajzai későbbi hűvös, de eleven portréművészetét vetítik előre. Cézanne-nak a rubensi, michelangelói expresszív, érett testű alakokat megragadó vázlataiban a formával vívott végtelen küzdelmének nyomára bukkanhatunk. Az olajfestmény-másolók közül sokakat vonzott a színnel-fénnyel kísérletező velencei iskola. Leginkább a Tiziano adta minta, amelyben Delacroix fojtott, indulatteli, színpadias hatásokat, Gustave Moreau szecessziós pompát, Manet pedig fanyar dekadenciát fedezett fel. Delacroix, a legtöbbet másolt festőegyéniség elnagyolt, tömegvázlatszerű stílusával egész másolóiskolát teremtett (Cézanne ebben a modorban épp az ő Dante bárkáját zilálja impresszionista látomássá). A tizenkilencedik század alkonyától általánosan új értelmet kap a másolat fogalma. Degas ugyan kijelenti, hogy „a régi festmények levegője nem belélegezhető”, de egy-egy részlet, tónus érzékeny áthangolásával kísérletet téve tárgyának „feltámasztására”, szinte az eredetivel egyenrangú portrékat hoz létre. A magukat a realitás pártjától elsőként elrúgó moderek közül Derain maivá, esendővé és esetlegessé átfogalmazott Biagio Keresztútja, Matisse csendéletmásolatai, melyek tökéletes naturalizmusától a lényegi, csontvázcsendéletekig jut majd el, s Picasso ezer állomáson át Avignoni kisasszonyokká változó Algíri női bizonyítják Picassónak azt a mondását, hogy a festő olyan műgyűjtő, aki a mások alkotta jó képeket megfesti, összegyűjti magának. A tárlaton látható Magritte-, Miró-, Duchamp- vagy War/io/-művek pedig azt az erőteljes mágneses taszítást mutatják, mely jelen és múlt művészete között napjainkra létrejött. Lackfi János MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ KÖSZÖNI SZPONZORAINAK, HOGY JELENTŐS TÁMOGATÁSUKKAL ELŐSEGÍTETTÉK ELŐADÁSAI LÉTREJÖTTÉT. KÖSZÖNET A BUDAPESTI OPERABARÁT ALAPÍTVÁNYNAK, A JULUS MEINL RT-NEK, A KÖZÉVRT.-NEKÉS A WESTEL KFT.-NEK UTÓ ENDRE IGAZGATÓ DR. VENCZEL SÁNDOR GAZD. IGAZG. Operák az arénában Nyolcvanéves a veronai fesztivál 1913-ban előadták az Aidát a veronai arénában, és ezzel megkezdődött a világ legnagyobb operafesztivál-sorozata. Azóta minden évben július 2-től augusztus 31-ig Verona a világon egyedülálló tömeglátványosság színhelye: húszezer ember előtt játszanak operát a Grande Arénában. A város főterét, a Piazza Brát egyetlen épületóriás uralja: az aréna. Az előadások idején az amfiteátrum keleti felében emelkedik a monumentális színpad.Teljes szélessége száztizennyolc, mélysége ötven méter! A díszletek magassága gyakran a huszonöt-harminc métert is eléri.) Az aréna másik fele a körlépcsős nézőtér, amelyet a földszinten a régi küzdőtér helyére épített parkettán álló széksorok, számozott, párnázott zsöllyék egészítenek ki. És ez a hatalmas nézőtér estéről estére megtelik, ékesen bizonyítván, hogy nincs válságban az opera! Júliusban negyed tízkor, augusztusban kilenc órakor kezdődik az előadás. Régi hagyomány szerint kezdés előtt mindenki meggyújtja a kis olasz gyertyácskát, a „cerini”-t, és amikor az arénában a húszezer gyertya fényében felhangzik a nyitány, megkezdődik a varázslatos veronai operaéjszaka. De hogyan is jött létre ez a káprázatos népünnepély? 1913-ban ünnepelték az olasz operafejedelem, Giuseppe Verdi születésének századik évfordulóját. Egész Itália lázban égett, minden jelentősebb város igyekezett valami különleges Verdi-ünnepséget rendezni. Természetesen Verona is be akart kapcsoódni a centenáriumi sorozatba, és ebben a hangulatban az akkori idők világhírű hőstenorja, a veronai születésű Giovanni Zenatello adta az ötletet: rendezzenek ünnepi Aida-előadást az arénában. A kezdeményezés nagy visszhangra talált, de természetesen sok ellenzője is akadt. Bármennyire népszerű is az opera és Verdi Itáliában — mondták —, valószínűtlen, hogy húszezer ember legyen kíváncsi az előadásra, és ha akad is ennyi, akkor is legfeljebb egy-két alkalomra, azért pedig nem érdemes ilyen nagyszabású vállalkozásba belekezdeni. Akusztikai kifogások is voltak. Ekkor egy hegedűművész barátja sietett Zenatello segítségére: az üres aréna kellős közepén eljátszott egy leheletfinom hegedűszólót, amely a nézőtér minden pontján kifogástalanul hallatszott. Ezzel a vita el is dőlt! 1913. augusztus 10-én Tullio Serafim vezényletével felcsendültek az Aida csodálatos dallamai. Verona olyan nagyszabású nemzetközi zenés színházi esemény színhelye lett, amelyhez fogható nem volt addig sehol a világon. A ma már zenetörténeti jelentőségű Ana-előadással kezdetét vette a rendszeres szabadtéri operafesztivál. Erre még maga a jeles kezdeményező, Giovanni Zenatello sem számított. A veronai operafesztivál állandóan fokozódó népszerűségét talán az jellemzi a legjobban, hogy az első szezonban még csak nyolc előadást tartottak, most, július 2-től augusztus 31-ig negyvenötöt. Az operairodalom két gyöngyszemét: a Parasztbecsületet és a Bajazzókat a világ legtöbb operaháza együtt adja elő, egy estén. Ezt a hagyományt követi a veronai aréna is, a két művet tíz alkalommal játsszák, egyaránt tizenhárom-tizenhárom ízben kerül színpadra a Carmen és a Traviata. Az Aida öt este van műsoron, ezt a negyvenegy opera-előadást négy balettest egészíti ki: Hacsaturján Spartacus című műve, amelynek két magyar közreműködője is van, a címszerepet táncoló Solymosi Zoltán és a koreográfus Vámos György. Az operasztárok közül fellépett itt többek között Renato Bruson, Giovanna Casolla, Ghena Dimitrova, Placido Domingo, Alida Ferrarin, Cecilia Gascia, Ronaldo Giaiotti, Kristian Johannsson, Leo Nucci. Vezényelt Yuri Ahronovitch, Anton Guadagno, Gustav Kuhn, Nello Santi. A nagy rendezők közül itt dolgozott: Gianfranco de Bosio, Luciano Damiani, Gabriele Lavia. Viola György A Grande Arena Veronában MTI-fotó : Vidor Zsuzsanna A Magyar Irodalomtörténeti Társaság és a tudományegyetemek irodalomtörténeti intézeteinek Kabdebó Lóránt által szerkesztett folyóirata tavalyi két emlékezetes tematikus összeállítása után idei első összevont száma arról tudósít, hogy irodalomtudósaink s tudománnyal is foglalkozó íróink, költőink teszik a dolgukat, folytatják megkezdett kutatásaikat, felülvizsgálják a korábbi eredményeket. Ha a kétségkívül színvonalas írások között tallózunk, valamit feltétlenül a szerkesztőség szemére kell hánynunk: három izgalmas tanulmányt is kettétörnek, mondván, folytatásuk pár hónap múlva következik. Szabó Magda a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián elmondott székfoglalójának címe: Az atonalitás harmóniája Vörösmarty művészetében. A tárgyismeretnek, a kivételes beleérző és átélő képességnek ritka remeklése ez a szenvedélyes pedagógusként előadott írás, esszé a javából, sok humorral, komolysággal megrajzolt modern Vörösmarty-kép. Kiinduló tézise: „Vörösmarty világméretű költő, nélküle nincs sem Arany, sem Petőfi, hármójuk nélkül Ady és Babits, és őnélkülük Radnóti és József Attila, nincs Pilinszky, Rába, Nemes Nagy, nincsenek most élő nagy lírikusok. Egyszer azért ki kellene mondani, hogy valamennyiünk harmonikus vagy disszonáns építkezési lehetőségét Vörösmarty azonalitása szabta meg.” Beney Zsuzsa József Aulavázlata a rejtélyes Medáliákról nem csak vázlatként győz meg. A munkahipotézisben megjelölt tételek valószínűleg végérvényesen helyükre teszik a néha túlértékelt, néha értéktelenné degradált verseket. Szabolcsi Miklós, József Attila talán legrégebbi kutatója a költő korábban kulcsversként nem méltányolt Emberiség című szonettjét elemzi, rámutatva a József Attila-i kölcsönzésekre, s utalva a motívumok továbbélésére. Egy-egy ilyen dolgozat kapcsán okkal merül fel bennünk, mennyire nagy szükség van vérbeli filológusokra, textológusokra. Kovács Sándor Iván A .szigorú filológus": Koltay- Kastner Jenő című írása szépírói remeklés, nemcsak a jeles tudós portréja és kortörténet, hanem figyelmeztetés a vörös szeplők, a pártos pöttyök valódi jelentőségére. ,Egyik-másik kényszerűség egyenesen komikusnak tűnik fel: semmi közük a kifejtéshez. A biztonság kedvéért így fejezte be Giordano Bruno 1600 februárjától 1950 februárjáig végigkövetett magyarországi fortunájának felmérését: »Giordano Bruno valóban tudományos értékelését azonban Rudas Lászlónak a Szabad Népben írt méltatása ismertette meg a magyar dolgozókkal. ..«" Persze nem csak könnyen eltávolítható vörös pettyeket hagyott az elmúlt negyven év. Kenyeres Zoltán A befejezetlen múlt című cikkében (kár, hogy csak a felét olvashatjuk) a magyar irodalomtörténet-írás időszerű kérdéseiről töprengve kijelenti: ,a a magyar irodalomtörténet-írást a tudományirányítási és ideológiai késleltetés gátolta meg abban, hogy már az 1960- as években szembenézhessen a tudománytörténeti válság képletével. A módszertani kutatások visszatartása, megnehezítése vagy éppen szüntelen megbélyegzése máig ható károkat okozott..." Megkésve, s Kenyeres szerint részint megszelídülve érkeztek hozzánk a különféle modern, helyesebben posztmodern iskolák ideológiái, koncepciói. Maga az Irodalomtörténet című lap is mutatja, hogy az iskolák, felfogások békés egymás mellett működése az egyetlen okos megoldás. Mert mi történne velünk, ha csak matematikai mátrixokkal irnánk le Arany János költészetét? Szili József egy kiváló, hagyományosan olvasható, rendkívüli tárgyismerettel megírt tanulmány végén veti be a mátrixokat. Kulcsár Szabó Ernő, sokak szerint elméletileg legképzettebb irodalomtudósunk Az irodalmi modernség integratív történeti értelmezhetősége című cikke — ha vesszük a fáradságot, s mondatról mondatra lefordítjuk magunknak - alapvető kérdésekről szól, például a strukturalizmus szükségszerű meghaladásáról. ,A hermeneutikai recepcióesztétikai szisztémaértelmezés azért látszik alkalmasabbnak a történeti szempont érvényesítésére, mert a szisztémaváltozásnak nem az irányát, hanem a tervezhetetlenségét és kalkulálhatatlanságát, előreláthatatlanságát és váratlansági karakterét hangsúlyozza. S mindezt főként azért teheti meg, mert a romák és nyelvek történeti interakciójának dialogikus jellemzőiből indul ki..." A folyóirat sokarcúságát kívántuk felvillantani, így nem foglalkoztunk hagyományosan kitűnő, alapvető esszékkel. Németh G. Béla Költői számadások című nagyívű tanulmányára a közlemény befejezése után még visszatérünk. Ferenczi László ilyen egyszerű címet adott: Petőfi Sándor, s vállalta a magyar költőóriás Baudelaire és Whitman mellé állítását. Tamás Attila Király István Ady-képét egészíti ki új, lényegi színekkel (,Szecessziós természetkultusz és forradalmiság egybefonódásai az Ady-lírában). Szabó Ferenc Pilinszky emlékét idézve a költő világképének meghatározó elemeit mutatja be. Vannak más, kisebb írások, recenziók a mindennapos politikai torzsalkodásba belefáradt értelmiség számára az Irodalomtörténetben. Bizony ránk fér az okos kikapcsolás! Osztovits Ágnes Irodalomtörténet Magyar Nemzet 11 NAPLÓ PRO CULTURA HUNGARICA kitüntetést adományozott Mádl Ferenc művelődési és közoktatási miniszter Elga Sakse lett műfordítónak a magyar irodalom tolmácsolásában végzett kiemelkedő munkásságáért. A kitüntetést Jávorszky Béla nagykövet adta át tegnap a kitüntetettnek Rigában. Az ünnepségen megjelent Nellija Janaus kulturális miniszterhelyettes és Viktors Avotius, a Lett írószövetség elnöke. FARAGÓ LAURA Áldozás piros kedvvel című dalestje július 3-án, szombaton 11 órakor lesz a Régi Zeneakadémián (Bp. VI., Vörösmarty utca 35.). Zongorán kísér Szelecsényi Norbert. Ingyenes belépőket lehet igényelni a Liszt Ferenc Emlékmúzeum pénztárában. AZ ÚJVIDÉKI SZÍNHÁZ előadásában Görgey Gábor Fejek Ferdinándnak című történelmi komédiáját láthatják az érdeklődők július 3-án, este kilenc órakor a Zsámbéki romtemplomban. RUDOLF FILA festményeiből nyílt meg kiállítás a Szlovákia Kulturális Intézetben (Budapest VIll., Rákóczi út 15.). UWE KUNZE és Vásárhelyi Antal kiállítása a Fiatal Művészek Klubjában (Budapest VI., Andrássy út 112.) július 5-ig tekinthető meg. A VII. SZOLNOKI KÉPZŐMŰVÉSZETI TRIENNÁLÉ megnyitója július 4-én, délelőtt tizenegykor lesz a Szolnoki Galériában. DOROGHY ZSUZSA festőművész-restaurátor akvarellkiállítása július 13-ig látható Várpalotán a Művelődési Központban (Honvéd u. 1.). ORBÁN KATALIN keramikusművész kiállítása a Dorottya utcai kiállítóteremben július 18- ig tekinthető meg. A VÁRGESZTESI VÁRBAN idén először rendezték meg a magyar népművészet és hagyományőrző tábort, amelyben szövést, kerámiakészítést, népdalokat, néptáncokat, népi játékokat tanulhattak az érdeklődők, kirándulhattak történelmi helyekre. A táborba határainkon túl élő gyerekek is érkeztek Kárpátaljáról, Erdélyből, a Vajdaságból és Szlovákiából, az érsekújvári járásból.