Magyar Nemzet, 1993. december (56. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-24 / 300. szám

28 Magyar Nemzet Kultúra PÉNTEK, 1993. december 24. S­ötétben nem látszik a fekete kecske Mihályfy Sándor az Ábel-filmről és a Hargitáról „Aztán ki lesz az Ábel?"... - sokat sejte­tő mosollyal, teri magyarsággal szegezte az utazóknak a kérdést a román határőr. Igazi Surgyélán-fazon, hatalmas ember, nagy fej­jel, lapát tenyerekkel, bőrkabátban, olajo­san. A mikrobusznyi forgatócsoport tagjai szóhoz sem tudtak jutni a megdöbbenéstől. Hisz’ Mihályfy Sándor rendező és stábja Budapesten is olyan titkosan kezelte ezt az első Erdélyi kiruccanást, hogy rajtuk kívül csak három-négy ember tudott róla. Bujkál­va mentek, a határhoz közeledve gondosan elrejtették a kamerákat is. De a határőr már mindent tudott, várta őket. Aztán Mihályfy Sándor elnevette magát: „Ábelre még nem leltünk, messze van még az, csak úgy ide­­oda megyünk, Kolozsvárra, a Hargitára.”­­ „Bizony szép az! Csak hideg van,- hüm­­mögött a román. Mindez több mint tíz évvel ezelőtt történt. Azóta Mihályfy Sándor rendező álma teljesült. Ma, szenteste és karácsony első napján mutatják be két részben a Magyar Televízióban az Abel a rengetegben című filmet, amely Tamási Áron regényéből ro­mán-magyar koprodukcióban készült A film születéséről, a for­gatás élményeiről, a szereplőkről a rendezővel beszélgettem. - Honnan származik az öt­let, hogy Tamási Áron regényé­ből filmet készítsenek? - Tizenhárom éve lehetett - a Budapest Filmstúdióban dolgoz­tunk Nemeskürty Istvánnál. Ak­koriban mutatták be az Indul a bakterház című munkámat Ol­vasztó Imre főszereplésével. Felmerült, hogy meg kellene filmesíteni az Abel-triló­­gia első kötetét, Olvasztó Imre volt az első Abel-jelölt. A forgatás a Hargita nélkül szóba sem jöhetett. Annak a tájnak, az otta­ni fenyőknek egyedülálló hangulata, színei, fényei vannak. Ajánlották, hogy menjünk a Kárpátokba filmezni, de ez képtelenség lett volna. Végül a film a Clamatel és a Buda­pest Filmstúdió, valamint a Profilms román vállalkozás közös produkciójaként készül­hetett el­­ a Magyar Televízió és a Magyar Mozgókép Alapítvány támogatásával. Ta­vasszal mindkét országban a mozik is be­mutatják. Sose gondoltam volna, hogy egy Tamási-történetnek román operatőre (Vivi Dragán Vasile) lesz. A két román figurát, Fuszulánt és Surgyélánt is román színészek alakítják. - Hogyan találtak rá a főszereplőre, Ilyés Leventére? : - Fontos volt, hogy Ábel székely le­gényke legyen, mint ahogy az is, hogy a Hargita legyen a másik főszereplő. Jártuk a falvakat, iskolákat, próbafelvételeket készí­tettünk, hirdettünk az újságokban. Aztán egy tanárnő írt nekünk, hogy ne keressük tovább Ábelt, mert Szászrégenben megta­lálta. Amikor elbeszélgettem Leventével az életéről, a regényről, azonnal kiderült, hogy ebben a gyerekben minden együtt van. - Hogyan választották ki a forgatás helyszínét? - A Hargitával szerencsénk volt, „adta magát”. Ha ősszel eső kellett, reggel pára és ború fogadott minket a hegyek felett, majd szemerkélni kezdett. Télen is megkönyörült rajtunk a Hargita. Amikor megérkeztünk, január elején, szinte kitavaszodott. Olvadt, minden csupa sár volt. Egyesek már kongat­ni kezdték a vészharangokat: műhóval kell forgatnunk a Hargitán... A napok teltek, a forgatásra szánt pénz egyre fogyott. Megfe­nyegettem a hegyeket: „nem lesz ez így jó!” Már-már feladtuk, amikor Sikaszó völgyé­ben félöklömnyi pelyhekben hullani kezdett a hó. Csöndesen, szél nélkül esett, és pilla­natok alatt tíz-tizenöt centiméterre nőtt a hótakaró. Napokon keresztül havazott, és azonnal elkezdtünk dolgozni. A Hargita megadta nekünk, amit vártunk tőle, mert szeretett bennünket, szerette Ábelt és ezt a történetet. A kunyhóra Zetelaka környékén akadtunk rá, egy földút mellett. Többször elhagytuk, míg egyszer a tolmácsom, Illés József figyelt fel rá, és szólt, hogy nézzük meg. Benőtte a fű, a kerítést is ki kellett bontani és bemászni. Pont olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. - Gyorsan készült a film? - Sok gondunk adódott. Egyszer Csík­szeredából át kellett jutni a Hargita túlol­dalára, mert a történethez szükségünk volt egy kecskére és egy kutyára. (Nem Ábel ku­tyájára, Bolhára, őt Pestről hoztuk magunk­kal egy kutyamenhelyről.) Vállalkoztam az útra, nem gondoltam, hogy a szörnyűséges román mikrobusz csak húsz kilométert ké­pes óránként megtenni... Koromsötét lett, mire a faluba értünk, ide-oda bekopogtat­tunk, végül megtaláltuk a kecskés házat. „Íme az állat" — mutatott a gazda az éjszaká­ba. Én pedig semmit sem láttam. Fekete kecske volt, a filmhez meg fehér kellett vol­na... A kutyust sem találtuk meg. Kínomban csak nevetni tudtam. Aztán a visszaúton arra lettem figyelmes, hogy a román sofőr az életveszélyes szerpentinen lefelé a busszal kergetni kezd egy nyulat. Az életünket is kockáztatta a jó lakomáért. Később a forga­tás alatt a kecskét ellopták, előfordult, hogy a díszletezéshez szükséges szögek tűntek el. - Ilyés Levente hogyan tűrte a filmesek utasításait? !A stáb román kollégái és közte gyak­ran volt szópárbaj. Persze románul, úgy­hogy én nem értettem. Jókat nevettek a gyerek észjárásán. Mindig biztattam Le­ventét, hogy ne hagyja magát, ha valami nem tetszik, mondja ki bátran. Egyszer nagyon meg­szeppent. Két medvebocsra akad­tunk a fák között. Feléjük szaladt, aztán álltunk és néztük őket. Hir­telen az egyik óriás fa a bocsok mögött dőlni kezdett, majd meg­szólalt... Az anyamedve kidugta a fejét úgy három méter magas­ságban. Ábelünk székely legény létére majd összecsinálta magát - Milyenek voltak a román színészek? - Kicsit félve adtuk oda a for­gatókönyvet a románoknak, va­jon mit szólnak hozzá. Hiszen Surgyélán lehetetlenné teszi a gyereket, Fuszulán meglopja. A regény pedig így kezdődik: „Egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, az én életemben is nagy fordulat állott be."... Annak idején, amikor a regény napvilágot látott, kihúzták belőle ezt a mondatot A román producer és a többi filmes hagyján, nekik a munka és a pénz volt az elsődleges, nem politizáltak. De a színészektől tartottunk. George Cons­tantin, aki Surgyélánt játszotta, az egyik legnagyobb román színész, a nemzeti szín­ház tagja. Nagy darab, mackós, igen okos ember. Odaadtam neki a forgatókönyvet megszerette, igaznak tartotta. Azután soha többet nem került szóba a történet. Annyit kért, hogy Surgyélán figuráját kicsit fino­mabban ábrázolhassa, ne újzagy darab-buta-„ Ságnak”, hanem ,­fiagy darab szerencsétlen­ségnek” mutassa.­­ Tervezik-e az Ábel-trilógia további két kötetének filmre vitelét? - Mi több, az Abel az országban már a vágóasztalon van, várhatóan húsvétkor ke­rül a képernyőre. Ezt a filmet már magyar stábbal, itthon forgattuk, szintén Levente főszereplésével. Szeretném elkészíteni az Abel Amerikábant is. Devich Márton A címszereplőt Ilyés Levente szászrégeni székely legényke személyesíti meg Buray Zsuzsanna felvétele em-Kolozsváry Ernő győri polgármestert még fizika-kémia szakos tanárként is­. kapta szárnyra a hír. A bogarasnak vélt, megszállott műgyűjtőről, a modern ma­gyar művészet szerelmeséről egyszer csak ki­derült, hogy évtizedek szívós munkájával lét­rehozta az ország egyik legjobb magángyűj­teményét, birtokában tudja a szentendrei is­kola alapműveit, Vajda, Korniss, Anna Mar­git, Országh Lili remekeit, Kondor Bélától Deim Pálig olyan mesterek alkotásait, akikről a hivatalos kultúrpolitika hiába próbált nem tudomást venni. Amikor egykori tanítványai értesültek Kolozsváry Ernő politikusi ambí­cióiról, majd polgármesterré választásáról, egyet biztosan tudtak: a tanár úr körül nem lesz állóvíz. Ahogy egykor osztályokat vona­­toztatott egy-egy új kiállításra, úgy a város sem „ússza meg”, előbb-utóbb műértők lesz­nek a polgárok, de legalábbis műpártolók. A központi sajtó kétszer foglalkozott a győri polgármesterrel, első ízben azért, hogy korlá­tozni akarja a sajtószabadságot, most, legu­tóbb pedig mert a Rába ETO-nak nem volt hajlandó rendkívüli támogatást kiutalni. Az eredményeket senki sem firtatta. - Érdemes volt belevágni? - kérdeztem Kolozsváry Ernőt hivatalában, ahol a falakat saját gyűjteményének féltett darabjai díszítik. - Akármilyen hihetetlen, én tenni akar­tam ezért a városért. Rendkívül szűkös anyagi feltételek mellett dolgozunk, már an­nak is örülni kell, hogy a város működőké­pes marad. Ennek ellenére az az ötletem tá­madt, hogy megkeresem az általam sokszor csodált Radnai-gyűjtemény - több mint har­minc nagy Egry József-kép, Bernáth Auré­lok, Derkovitsok, Nagy Istvánok, több mint húsz Szőnyi István, és még sorolhatnám - tulajdonosát, Radnai Béla özvegyét. Az ér­vényes végrendelet Pécsre származtatta vol­na a kollekciót, de én elhívtam Győrbe, megmutattam, hogy az Esterházy-palota a Széchenyi tér sarkán milyen gyönyörű épü­let, hogy milyen méltó helye lenne itt a gyűjteménnyel. Ezzel elkezdődött egy hosszú tárgyalássorozat. - Mennyiért sikerült Győrnek megszerez­ni a gyűjteményt? - Ötmillió forintért s havi százezer forint életjáradékért. Ezzel olyan kincsre tett szert a város, amely arculatát alapvetően for­málni fogja. - Mit szólt a képviselő-testület? - Voltak, akik ellenezték, de végül meg tudtam győzni őket. A neheze per­sze még hátravan, mert az Esterházy-pa­­lotát fel kell újítani és múzeummá alkal­massá tenni vagy százmillióért. - Más gyűjtemény is került a város tulajdonába? - Váczy Péter hallatlanul gazdag bú­tor-, szobor- és tárgygyűjteménye. Ez pedig a legrégibb győri házba, az 1666- ban épült Magyar Ispitába kerül. - A város nemcsak két múzeummal gyarapszik, de köztéri szobrokkal is. - Még nem voltam polgármester, amikor felvetettem, hogy kellene csinál­tatni egy I. világháborús emlékművet. Akkor persze az ötletet is botrányosnak találták, de amint jött az enyhülés, létre­hoztam egy alapítványt. És most a közte­metőben ott áll Európa egyik legszebb háborús emlékműve, Deim Pál alkotása. - Deim Pál a város szobrásza lesz? - Az ’56-os emlékműnél ravaszság­hoz kellett folyamodnom, ne mondják már, hogy megint a polgármester akar rá­juk tukmálni valamit, zsűrizést kértem. Rokop József, az amerikai Szigethy Attila Fundation vezetője adta az emmlékműre a pénzt. Amikor felvetettem, hogy én Deim Golgotáját szeretném felállíttatni, eléggé meredten néztek rám, valami ha­gyományosabbat akartak. Végül megszeret­ték. - Hogyan sikerült megszerettetnie a vá­ros polgáraival ezt a nagyon stilizált alko­tást? - Elmondtam, hogy a jézusi Golgotának egy XX. századi másáról van szó. A test al­kotja a keresztet, itt van Mária Magdolna és itt van a kereszthez roskadó Mária is. Politi­kai üzenete is van a szobornak: az ártatlano­kat bitófára húzták, rejtegették harminchá­rom évig a testüket, de az áldozatok kimaga­sodtak a földből. Közel kétezer éves tradíciót vesz át a szobrász, és XX. századi tartalom­mal tölti meg. Az emberek elfogadták, sőt ál­lítom, szeretik az elmékművet. Nem azt mon­dom, hogy nem voltak ellenvélemények, hogy amikor nincs mit enni az emberek­nek, mi szobrokkal meg parkrendezéssel foglalkozunk... - A polgármester elképzeléseit nem­csak a képviselő testülettel, hanem a köz­véleményformáló sajtóval is el kell tudni fogadtatni. Önt azzal vádolták meg a 168 órában, hogy cenzúrázni kívánja a sajtót. — Ártatlan vagyok az ügyben. Nem nézem a győri tévét, de elmondták, hogy egyik műsorukban azt fogják bizonyíta­ni, hogy én szét akarom verni a győri fil­harmonikusokat. Megmondtam, ha meg­teszik, lakolni fognak. Mi pénzeljük őket, ők meg le akarnak járatni bennün­ket? Mester Ákoséknak úgy sikerült összevágniuk az ügyről szóló anyagot a 168 órában, hogy végül az jött ki, engem megőrjített a hatalom, mert egy hazugság ellen fel mertem lépni. Nevetséges! Erre nem számítottam.­­ Arra sem, hogy a Rába ETO-tól megtagadott támogatás ekkora vihart kavar? — Megkerestek az ETO vezetői levél­ben, hogy ötven-hatvanmillió forint kel­lene nekik, ebből húsz azonnal. Nem ter­jesztettem elő a képviselő-testületi ülé­sen, de amíg Amerikában voltam, egyik képviselő beterjesztette az indítványt. A távollétemben nem üléseztek, de mikor visszajöttem, már úgy szólt a javaslat, hogy adjunk most húszat, jövőre még hatvanmilliót az ETO-nak. Miből?­­ Felmérte, hogy az egykor népszerű sportegyesület támogatása milyen politikai tőkét jelenthet? Hogy több a szurkoló, mint a múzeumlátogató polgár?­­ Valakinek csak ki kellett mondani, hogy ebbe a labdarúgóvilágba, aminek a nemzetközi színvonala nulla, nem szabad pénzt fektetni! Puskásék idején én is nagy drukker voltam, de azok nyújtottak valamit. Ezen a területen nem történt meg a rendszer­­váltás, ezek továbbra is csak azt várják, hogy kapjanak. Miből? Amikor sokan a kukát túr­ják, a húszmillió az ETO-nál két ember évi fi­zetésére elég.­­ Nem fél, hogy a döntését maga ellen fordítják? - Megkeresett egy testnevelő tanár kollé­gám, és óva intett, mert szerinte bele fogok bukni az ügybe. Nem buktam bele, sőt a vá­ros polgárságának nyolcvan-kilencven száza­léka mellém állt. - Harmonikus kapcsolatot épített ki az egyházakkal. Míg más városokban, falvak­ban komoly konfliktus forrása lehet egy-egy felekezeti iskola megnyitása, Győrben példa­­adóan indult a katolikus Apor Vilmos Iskola. - Nagy összeggel támogattuk az iskolát. Lehet, ha nem én vagyok a polgármester, nem épül fel. Az önkormányzati testület ere­detileg arra az álláspontra jutott, hogy nincs pénz, van elég általános iskola a környéken, álljunk le a támogatással, hiszen nem mi, ha­nem a régi tanács kötötte meg a szerződést a régi püspökkel. Én mégis azt mondtam, ez fontos, jó ügy. Büszke vagyok, hogy egy ilyen európai szellemű intézmény született meg az én polgármesterségem alatt. Persze a fő érdem Benkovics Ferenc plébánosé, aki fáradhatatlan szervezője volt a tervnek. - Az egyházak vezetői megjelennek a vá­rosi rendezvényeken. Hogyan tudta bevonni őket a közéletbe? - Megpróbáltunk az egyházak gondjain enyhíteni, pénzt adtunk templomok restaurá­lására. A zsidó közösségnek segítettünk a te­metőt rendbe hozni, mivel Győrből ötezer embert hurcoltak el, és talán kétszázan ha maradtak, s ők nem győzték volna. A nagyon visszavonult rabbi ezután március 15-én ko­szorúzott, október 23-án pedig beszédet mondott a városi ünnepségen. De eljön az unitárius, az evangélikus lelkész is. Meggyő­ződésem, hogy mindennek van létjogosult­sága, ami a társadalom egészségét szolgálja, és minden ilyen ügyet szeretettel támogatni kell. Liberális meggyőződésű emberként mondom ezt. Oerzovits Ágnes C­sak jó ügyekre van pénz A győri polgármester nem enged az igazából Deim Pál ’56-os Golgotája a győri városháza szomszédságában NEMESKÜRTY ISTVÁN Bohémek karácsonyestje, avagy az új magyar festészet születése ÉPPEN SZÁZ ÉVE, hogy egy huszonegy éves nagybányai születésű ifjú festő. Réti István Párizsban az akkor már kilenc éve halott Jules Bastien-Lepage képeinek bűvöletébe került. Münchenben, Hollósy Simon tanítványaként hal­lott a francia festőről, akinek képeivel egy 1888- as kiállításon ismerkedtek meg a müncheni ma­gyarok. Réti Istvánnak holtáig hűséges barátja, Lyka Károly így írta le Bastien-Lepage egy nagy hatású képét: „Egy pásztorlányka, fejére húzott zsákkal, dideregve néz maga elé, mögötte tehén legelész a sovány, fakuló fűben. Körös-körül her­vadó természet, fénytelen, árnytalan, téli álmára készülő táj. Mint finom lehelet borul mindenre az őszi levegő, átsző, átjár mindent, tompítja a szí­neket... A kis embercsemete s a nagy természet eggyé vált, megbonthatatlan egységgé a képen, minden kompozíciós fogás nélkül... Egy minden finomság iránt érzékeny szem és az életet átérző lélek teremtett itt egy kis világot.” Ez a hangulat­­világ ihlette az ifjú művészt első festményére: „Bohémek karácsonyestje idegenben" (1893). Kopár hónapos szoba terítetten asztalánál, egy petróleumlámpa fényénél három férfi mélá­zik. Nem érződik az ünnep melege, ha a cím nem adná félreérthetetlenül tudtunkra: karácsonyeste van, azt hihetnék, gyászoló társaságot látunk. Érezhetően barátok jöttek össze, egyikük ágyán ülve könyököl az asztalra, másik egy székre tele­pedett, harmadikuk a fal mellett áll, arcát sejtel­mesen világítja meg a lámpa fénye. Még egy po­hár bor sincs előttük. Mégsem arra utal ez a kép, mintha ezek hárman nélkülöznének, egyszerűen honvágyuk támadt. Hogy ez a téma mennyire a levegőben volt, bizonyítja a harmincéves Justh Zsigmond 1893 szilveszterén Nizzából keltezett levele Feszty Árpádnéhoz. Ugyanaz az esztendő, mint Réti festményének éve; az anyagi gondoktól mentes Justh panaszolja, hogy „Fagyos mulatság egy szállodaszobában dideregve (az embernek) önlelkébe, régi emlékeibe mélyedve tölteni az ün­nepeket. Mások is nagyon fáznak, a betegek fél­nek az éjszakától, mert az tele van álmokkal... De mennyivel rosszabb így ébren álmodni.” VALÓSÁGOS SZAVAKBA foglalt Réti­kép. .. Justh mintha már a természetet is új mó­don látná: Czóbel Minkának panaszkodik, hogy unja Munkácsyt, a Párizsban élő Verescsabin túl­ságosan­ naturalista, viszont a svájci­ táj, melyen­' átutazott, „gyönyörű,, elragadó, csipogó-villogó ■ zöld táj­kép.· Itt-ott, messze, széná­ gyűjtő lányokét, arra egy hosszú gyümölcsfa, alatta egy nehéz svejci ember kaszáját feni, itt egy naptól csillogó erdőrészlet, minden levélen fény, s minden levél rezeg. Szép a zöld... csak a szín intenzitásának, a fény intenzitásának is meg kellene felelnie." Íme egy magyar írónak, Réti kortársának impresszio­nista tájleírása. (1894. szeptember 25., két héttel halála előtt.) Réti otthon, Nagybányán fejezte be képét s mindjárt ki is állította Budapesten. A festmény akkora sikert aratott, hogy a kormány megvásá­rolta­­ hallatlan siker egy kezdő fiatalember első képéről szólván! Ez a siker szárnyára kapta Rétit: 1894 tava­szán Rómában éri a hír, hogy Kossuth haldoklik. Az akkor Rómában tartózkodó Lyka Károllyal, továbbá Bródy Sándorral, Eötvös Károllyal és Rákosi Viktorral (Korhadt fakeresztek. Elnémult harangok...) Torinóba utazik. Ott virrasztanak a haldoklónál, Réti le is rajzolta a halott kormány­zót. A képet a Magyar Hírlap közölte. Ez már or­szágos hírnév! Réti István tartós barátságot kö­tött Bródy Sándorral, akinek több könyvét il­lusztrálta. Megfestette Bródy, Jókai, Herczeg Ferenc portréit. Mindez tekintélyt szerzett Rétinek a münche­ni Lohengrin kávéház magyar törzsasztalánál. Sőt, ha megnézzük a müncheniek legjobbjainak - Hollósy, Vaszary, Thorma - 1893 előtti képeit, 1894-től kezdve kétségkívül érezhető egy stílus­váltás, tehát a Bohémek karácsonyestje idegen­ben című, 1893-ban festett mű hatása. Művészeti korszakok természetesen nem köthetők évszá­mokhoz, mégis joggal mondhatjuk, hogy ez az 1893-as bohémkarácsonyi kép elindított, illetve felgyorsított egy folyamatot; túlzás nélkül nevez­hetjük a nagybányai festőiskola és irányzat kez­detének. A huszonéves fiatalembernek ugyanis sikerült rávennie mesterüket, Hollósy Simont, hogy költözzenek nyaranta Nagybányára, Réti szülővárosába. „Nagybányán ő volt a telep min­dene, gondozója, féltékeny őre.” (Lyka Károly) KÉSŐBB A FŐISKOLA TANÁRA lett Réti, nemzedékeket nevelt. (Fábri Zoltán film­rendező Réti István tanársegédje volt.) Réti Ist­ván elméleti-irodalmi munkásságot is kifejtett. Megírta a nagybányai művésztelep történetét, amelyért 1941-ben íróként Baumgarten-díjat ka­pott. (1954-ben adták ki, csonkított szöveggel.) 1944-ben, halálos betegen (1945. január 17-én halt meg egy szükséglakásban, mert kibombáz­ták) könyvbe foglalta tanulmányait: Képalkotó művészet. Akár tankönyvként is kiadhatnánk, új­ra meg újra. Művészetét sokáig meghatározta a Bohémek karácsonyának 1893-as, Bastien-Lepa­­ge ihlette élménye: „Abban az időben a homály, a sötétség bensősége érdekelt engem különöséb­­■ betr. Kifejezni­ mint oldódnak fel a formák,a­int lappangnak benne a színek s mint foszforeszkál a homályból kifejtődő arcokon a lelkiség, belső­­ség... Később aztán kivilágosodott, kisütött a nap az én piktúrámban is. Nekünk, nagybányai­aknak alig adódott más lehetőség, mint engedel­meskedni az ottani természet hívó szavának. Fes­tői képzeletünk is ebbe kapcsolódott.” (A nagy­bányai művésztelep, 1954.) Ha nem is ez az egyetlen kép nyitott új kor­szakot festészetünk történetében: a bohémkará­csony megérdemli emlékező figyelmünket.

Next