Magyar Nemzet, 1994. augusztus (57. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-11 / 187. szám
Történelem CSÜTÖRTÖK, 1994. augusztus 11. Magyar nemzet 13 Magyarország 1526-tól Mohácstól 1848-49 rövid közjátékán túl évszázadokon keresztül nem élhetett önálló államiságot. Alapjaiban nem is létezett Ozmán tartomány, szultáni hűbéres, Habsburg birodalmi gyepű, majd 1867 után a Dunai-Habsburg-Monarchia része. Önálló, szabad külpolitikánk tulajdonképpen 1918 őszével kezdődött és 1944. március 19-e hajnalán - hosszú időre - be is fejeződött A Wehrmacht nyolc-tíz hadosztályának megjelenése a Magyar Királyság területén a magyar kis- és belpolitika végét is jelentette. Ami 1944. március 20-a után a királyi Magyarországon még megmaradt, az amolyan „Patyomkin-falu” volt, ügyesen álcázott államjogi keretek között kifelé, a nagyvilág felé a Nagynémet Birodalom barátságában élő ország maradtunk, amelynek területére, „közös érdekek miatt”, a közeledő Vörös Hadsereg elleni harc jegyében Hitler katonái érkeztek. Ez volt akkor a hivatalos álláspont. A királyi palotában senkinek nem jutott eszébe, hogy legalább a semleges külföldi államokban valamiféle halvány tiltakozó, de hivatalos deklarációt bocsássanak ki - jóllehet,,Nyugaton” nem egy magyar követ 1944. március 19- e után nem volt hajlandó szolgálni a nácik által megszállt országot és lemondott. Hitler 1943 szeptembere óta készült Magyarország megszállására. Ekkoriban még azzal a tervvel is foglalkozott, hogy Magyarország önálló államiságát megszünteti. Rebellis magyarokra vajon miért lett volna szüksége egy németek vezette új Európában? Ha a magyar királyi honvédség ellenállást fejt ki, könyörtelen lesz, a Magyar Királyságot koncként odadobja a Duna-medencei szomszédoknak. A Dunántúl egy részét - talán a Balatonig? - pedig beolvasztja a Reichbe. A magyar királyi honvédség teljes leszerelését is tervbe vette, még akkor is, ha nem lesz a bevonuló német csapatokkal szemben ellen-, állás. Mozgósítja viszont a hadrafogható magyarokat és a leszerelt honvédség egységeivel egyetemben munkaszolgálatra fogja őket, mint tette az olaszokkal. A „keleti fronton" állandóan kellett a munkáskéz. 1944. március 19-e után a magyar területi integráció a német csapatok hazánkban való megjelenésével azonmód komoly csorbát szenvedett. Ugyan ki észlelte akkor később meg nem esett róla szó, nem illet bele a marxista-leninista történetírásba, hogy 1944 március végén Kuno-Hans von Roth gyalogsági tábornok, a „Dél” hadseregcsoport újonnan kinevezett hátországi parancsnoka három hadosztállyal birtokba vette a Tiszától keletre eső magyar területeket, és ott még Sztójay miniszterelnök kormányzása alatt is — német katonai közigazgatást vezetett be. Hitler célja ezzel az volt, hogy „kellő időben” Antonescu marsallnak visszaadhassa a magyar Észak-Erdélyt és hozzá jóvátételként még egyéb területeket is a Tiszáig. Hiszen Klessheimben 1944 márciusában Hitler az őt meglátogató román kormányfőnek kerek perec kijelentette: a magyarok árulása miatt számára a második bécsi döntés érvényét vesztette. S mivel az Észak- Erdélyt Magyarországnak átadó 1940. augusztus 30-i „döntést” Mussolini Itáliája (amely 1944-ben már nem létezett) és Hitler Német Birodalma szignálta, így az, Hitler klessheimi hivatalos kijelentése után, már államjogi szempontból is érvényét vesztette. Minderről a magyarok 1944-ben nem tudtak, hiszen az Antonescu-Hitler-féle megbeszélés titkos volt, és sokáig az is maradt. A náci megszállók 1944. március 19-e után kész megszállási programmal jöttek Magyarországra. Dr. Edmund Veesenmayer, egy alig negyvenéves, a délnémet Allgäuból származó közgazdász, korai fiatalsága óta hű náci párttag, sőt megszállott Hitler-rajongó (a háború után volt módom személyesen is megismerni) váltotta Budapesten az addigi német követet, von Jagowot. Veesenmayer az SS felső vezetésének titkos tagja volt, intelligens, angolul is kiválóan beszélő, Hitler délkeleteurópai politikai szakembere. Az osztrák Anschlussban (1938) is benne volt a keze, sőt az „önálló” fasiszta Horvátország 1941-es „spontán” kikiáltásában is. Magyarországon 1944 előtt titokban kétszer is megfordult. Jó barátai voltak a magyar tábornoki karban, a gazdasági életben és a politikai pártokban. Azon kevés idegen közé tartozott, aki ismerte Magyarországot, a belső politikai feszültségeket és persze az általa olyannyira gyűlölt Kállay Miklóst és „hintapolitikáját” is. Hitler olyannyira bízott Veesenmayerban, hogy 1944 márciusában Magyarország vonatkozásában teljhatalommal ruházta fel. Ő tehát nemcsak egyszerűen „német követ”, de a Birodalom „alkirálya is volt hazánkban. Nyugodtan állíthatom: élet és halál ura. Amellett jól nevelt úriember, aki a kormányzóval is tudott „bánni”. A náci vicekirály Klessheimből Budapestre együtt utazott Horthyval és kíséretével. A Gellért-hegyen, a Bérc utca egyik gyönyörű villájában szállt meg. Az eredeti tulajdonosnak, egy zsidónak számító nagyiparosnak 24 órát adtak a kiköltözésre. A villa balkonjáról kitűnő panoráma nyílt egész Budapestre: a békés, nyugodt várost szemlélő magyarországi német vezetők élvezettel tekintgettek fontos tárgyalásaik cigarettaszüneteiben az erkélyről az „ő” Budapestjükre... A magyarországi SD vezetője az a dr. Hans Geschke ezredes lett, aki előzően Prágában működött, és akinek nevéhez az 1942. június 10-én a Prága közelében levő Lidid község férfi lakosságának kiirtása fűződik. A budapesti SD élére a bécsi, de eredetileg morva származású dr. Alfred Trenker őrnagy került - ő e posztja elfoglalása előtt München Gestaporészlegének helyettes vezetője és az ottani zsidók Theriesenstadtba és a „keleti területekre” küldendő csoportjainak fő szervezője volt. Az utóbbi személy a háború után Münchenben lakott, kormányfőtanácsosi nyugdíjat élvezett, keszthelyi felesége volt és kérdéseimre mindig készségesen állt rendelkezésemre. Egész dossziém van a vele folytatott és Magyaroszágot érintő problémák tárgyalásáról. Nem volt valami nagy ész, de legalább őszinte ember. A pár évvel ezelőtt elhunyt Trenker kérdéseimre kerek perec kimondta: ő teljesen tisztában volt vele, hogy a Magyarországról aReichbe” (igazában lengyel földre) deportált zsidók sorsa az elgázosítás lesz! A Waffen SS és a biztonsági rendőrség parancsnoka Magyarországon Otto von Winkelmann tábornok volt, egy, az első világháborút megjárt német tiszt, aki csak a harmincas évek elején csatlakozott a náci mozgalomhoz. Érdekes ember. Egy Hannover melletti kies üdülőhelyen, Bad Salzufenben a hetvenes években módom volt meglátogatni, ahol felesége társaságában, felelevenítve a „kellemes magyarországi tartózkodásuk” emlékeit tejeskávés uzsonna során készségesen elmondta nekem mindazt, ami engem magyarországi működésével kapcsolatban érdekelt. Mindezen náci személyiségek között kétségkívül dr. Veesenmayer volt a legértelmesebb és legintelligensebb számomra. Számtalan darmstadti látogatásom során az az érzés alakult ki bennem, hogy kissé bizalmába is fogadott. Veesenmayer bölcs elgondolással jött Magyarországra. ,Mindent, amit Hitler Magyarországtól kíván, azt' lehetőleg magukkal a magyarokkal kell elvégeztetni!'' így kiváló, az országot ismerő szakemberek álltak a németek rendelkezésére. Technokraták, akik a náciknak ideológiailag is elkötelezettjei voltak. Azon felül is, gyűlölve a konzervatív, „angolmániás” Horthyt és a „várbei klikket’*, militáns antiszemiták voltak, így meggyőződéssel és erejük nem kímélésével hajtottak végre a németektől jött minden utasítást, pontosan, ha lehet, még túlteljesítve is a normát. Dr. Veesenmayer mondotta nekem egyszer kérdésemre: ,,Nem éreztem magam soha Magyarországon »ellenséges országban«. Egy nap Jugoszláviában veszélyesebb volt, mint Magyarországon egy egész év..." És hozzátette: mindig egymagában közlekedett. Testőre nem volt, feleslegesnek tartotta volna. A magyar királyi honvédség vezetőinek legtöbbje németbarát volt (főleg az idősebbek, akik a „kameradókban" az első világháborús bajtársakat látták), mások kimondottan náci beállítottságúak. Szombathelyi Ferenc szívesen megmaradt volna a magyar vezérkar élén, 1944 április közepéig - „mintha semmi sem történt volna” - látta el tovább szolgálatát, de mivel a vezérezredes már 1943 végén rákerült a Kállayhoz közel álló katonák SD-listájára, szolgálati napjai meg voltak számlálva. Le is tartóztatták a későbbiekben, és helyére - Veesenmayer ajánlására - Vörös János altábornagy került, aki -becsületére legyen mondva - 1944 szeptember közepétől kezdve, kiábrándulva a nácikból, Horthy híve lett; bár 1944. október 15-i délutáni kulcsszerepe a mai napig tisztázatlan. Az SD 1944 áprilisában három magyar tisztet is letartóztatott, ezeket azzal vádolták, hogy Kállay megbízásából, illegális úton összejátszottak az angolszászokkal. Egyáltalán: a letartóztatások! A hazai közvélemény a mai napig is csak azt hisz, hogy a Magyarországon megjelenő SD a megszállás első napjaiban kizárólag a prominens zsidók között keresett magának túszokat. Iparmágnásokat, bankigazgatókat vittek magukkal a városban felalá száguldó ,Rolf feliratú német személygépkocsik. Ez igaz, de ennél több is történt. A náci megszállás tulajdonképpen nem „csak” („csak”?) a körülbelül 900 ezer főt érintő „zsidó fajú” magyar állampolgárokat érintette. Másoknak is történt bajuk. Kaltenbrunner legkiválóbb SD- szakértőit küldte 1944. március 19-e után Magyarországra. És ezek már kész letartóztatási listákat hoztak magukkal. Már március 19-én és 20- án több száz prominens magyart fogott le az SD: a Nemzetgyűlés Felsőháza és Alsóháza tagjait, legitimistákat, liberális politikusokat, újságírókat, szerkesztőket és „természetesen” szakszervezeti vezetőket és a szociáldemokrata párt funkcionáriusai egy részét. De nem kímélték a Kisgazda- és a Parasztpárt vezetőit sem. Amikor Bajcsy-Zsilinszky Endrére rátört egy SD-különítmény, az országgyűlési képviselő először a főkapitányságtól kért segítséget, majd amikor ott váratták - közben az SD betörte a főajtót - revolverével vette fel az egyenlőtlen harcot a rátörő idegen hatalom képviselői ellen. Elhurcolták sebesülten. Hiába kiáltotta oda a ház előtt bámészkodó civileknek: Éljen a semleges, szabad Magyarországi - az SD ellen csak vállvonogatás volt a polgárok reakciója. Felesége kétségbeesetten telefonált segítségért Tildy Zoltánnénak. Az sem tudott segíteni, de legalább értesítette pártjuk vezetőit: próbáljanak menekülni. így hívta fel Kecskeméten dr. Révész Lászlót is, a Nemzetgyűlés Háznagyát. Virágnyelven közölte vele:,Megjött a Sógor. Bandi bácsival már csúnyán összeveszett. Zoltán nem akart vele találkozni. A legjobb, ha Laci is kimegy a tanyára friss levegőt szívni...” Nem lehetett tudni, hogy a németek ekkor már kezükben tartják a budapesti telefonközpontot. A Rákosi- és Kádár-korszak pártos történészei írásaikban elfeledkeztek a hasonló epizódokról. Nem vágott bele a marxista-leninista történeti képükbe. Csak most, 1944 tavaszán akadt egy budapesti napilap, amely közzétette a nem teljes listát, amely tartalmazta az 1944 márciusában (és később) az SD által letartóztatott és jórészt a mauthauseni gyűjtőlágerbe szállított magyar politikusok és közéleti személyiségek névsorát. Köztük Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert is, akire a nácik igen dühösek voltak. Ezekben a napokban került az SD fogságába Sombor Ferenc is, budapesti rendőrfőnök, a politikai rendőrség vezetője, akire mind a nácik, mind a kommunisták már rég a fogukat fenték. (A történelem fintora: Somborné, mert őt is lefogták, 1944—45 telét egy náci KZ-ban élte át. Egy priccsen kényszerült aludni a kommunista Döme Piroskával. Mindezen SD-mesterkedéseket a magyar társadalom és a közvélemény túlnyomó többsége a legnagyobb léleknyugalommal szemlélte. Ellenállásról, szabotálásról még beszéd sem esett. Esetleg egyesek Kállay Miklóst szidták. Politikáját okolták, elrontotta a dolgot Hitlerrel: ez a „hintapolitika” következménye. A munkások, alkalmazottak tették továbbra is kötelességüket Egyetlen sztrájkról vagy rendbontásról a gyárakban vagy máshol nem tudunk! A mini kommunista párt hallgatott mentette saját elvtársait. A későbbiekben kinevezett Sztójay Dömeféle nácibarát kormány új belügyminisztere, Jaross Andor kinevezte államtitkárait. Hírhedt zsidófalók, kiskaliberű személyek voltak: Endre László és Baky László. Az ő fennhatóságuk alatt, a Budapesten megjelenő Eichmann-féle „zsidótlanító” kommandó támogatásával megindult az országban a zsidó vallású vagy a „nürnbergi náci törvények szerint” zsidó fajú magyar állampolgárok deportációjának előkésztése, majd április 27-től az első deportációk. A magyar királyi rendőrség a zsidó „fajú” magyar állampolgárok gettósításával mind Budapesten, mind a megyei jogú városokban igyekeztek az erőszakos összeköltöztetést a lehetőségekhez képest emberségesen végrehajtani. Akaratlanul példázza ez azt a tényt, hogy népellenes, antihumánus rendeleteket is lehet emberségesen végrehajtani. A magyar királyi csendőrségnél már más volt a helyzet. Ez a kormányzati erőszakszervezet már szervezése folytán és persze neveltetése folytán az állami „terror” eszköze volt. A csendőr - már békés korszakban is - puszta megjelenésével félelmet keltett, ez is volt a feladata. A tisztikar hírhedten nácibarát, és így antiszemita is volt tisztelet annak a kevés kivételnek, amely létezett. A vidéki zsidóság deportációját a magyar királyi csendőrség irányította. Nem részletezzük az ide vonatkozó számtalan rémes visszaemlékezést, a véres és szadista valóságot. Egy igaz: a csendőrség tagjainak fogalma nem volt, hogy a MÁV-szerelvények a magyar zsidókat a halálba szállítják. Ők úgy tudták, dolgozni viszik őket a Birodalomba. Érdemes itt Kövendy Kálmán csendőr százados Torontóban 1973-ban kiadott Csendőr könyvéből idézni:ne felejtsük el, abban az időben senki sem tudott Auschwitzról és a gázkamrákról. A kormány által a csendőrségnek kiadott parancs szerint a zsidók gyári és mezőgazdasági munkára kerültek, az idősebbeket és a gyerekeket pedig internálták a háború végéig. A zsidóvonatokkal egy időben a magyar katonavonatok százai mentek a keleti frontra. Háború volt, életre és halálra!” . És a magyar királyi honvédség? Annak vezetői? A HM-ben és a VKF-ben alig került őrségváltásra a sor. Nyugat-barát, a Kállay-vonalhoz hű tábornok szinte alig akadt a generálisok között. Az idősebbek jó érzéssé jjírnil^^a^eső világháborús^ német katonabajtársaikra, még akkor is, ha Adolf Hitlert nem nagyon szen s rettgje. A német hadseregnek Ma-agyarországon 1944-ben is még magasan állt a nimbusza. A hozzájuk helyezett „tanácsadókat” nemcsak bajtársi módon, de nem egyszer nagy alázattal fogadták. Von Weichs tábornagynak, a Magyarországot megszálló Wehrmacht-csapatok parancsnokának nagy megkönnyebbülésére, aki - naplója szerint - tartott a „rebellis magyaroktól”. De alig akadt dolga Budapesten, hacsak nem társadalmi téren. Persze a magyar tábornokok között is voltak kivételek. Nem sokan. Náday István vezérezredes, Bakay Szilárd altábornagy, Kéri Kálmán vk. ezredes és talán még egy tucat magas rangú katona a 300-nál több generális között. 1944. június 6-án Franciaországban, Normandia félszigetén megtörtént a nyugati hatalmak partraszállása. Még a civilek előtt is világossá vált, hogy a nácik számára tulajdonképpen ez a vég kezdete: Eisenhower főparancsnoksága alatt, ha nem is könnyen, de a következő hetekben kiszélesítették a nyugati seregek a normandiai hídfőállásukat, majd augusztus 19-én döntő győzelmet arattak a németek nyugati seregei fölött. Augusztus 15-én Dél-Franciaországban sorra került egy újabb nyugati partraszállás. Hitler ezek után Franciaországból való visszavonulásra adott parancsot. Augusztus 20-án felszabadult Párizs. A német megszállás következményeként Magyarország egyszerre az angolszász bombázások középpontjába került. Már április első napjaiban megjelentek az amerikai Liberátorok és repülő erődök Budapest felett, ragyogó tavaszi napon öntötték halált hozó bombáikat a főváros ipartelepeire. Ezek után a vidéki városok és a vasúti csomópontok lettek az angolszász bombázók célpontjai, persze Budapestet sem kímélve. A magyar nép ekkor ismerkedhetett meg a légibombázások szörnyűségeivel: hónapok alatt több ezer halott és rengeteg kár keletkezett az országban. Érdekes módon ez nem a német megszállók elleni gyűlöletet szította a népben, hanem az angolszász „légikalózok” ellen mozgósította az átlag polgárt és parasztságot. A „terrorbombázók" elleni gyűlölet odáig fajult, hogy vidéken nem egy esetben népítéletre került sor a magyar vagy német légvédelem működése során megsérült amerikai gépekből ejtőernyővel magukat menteni akaró katonák ellen. Főleg a négerekre „vadásztak” a parasztok! Több tucat földre ért szerencsétlen amerikai katonát ütöttek agyon, mígnem külön intézkedés történt, hogy csendőr, vagy honvédjárőrök siessenek az ejtőernyősök élete megmentésére. Vagyis, 1944 nyarán a magyar nép még az angolszász hatalmak katonáiban sem a „felszabadítókat” látta, hanem az ellenséget. A német megszálló viszont „Kamerad” volt (Ez sem került még ilyen formában közlésre!) Mit hozott még a náci-német katonai megszállás hazánkra? Imrédy Béla helyett, akit Veesenmayer favorizált, Horthy keresztülvive akaratát Sztójay Demeszky. vezérezredest nevezte ki március 22-én kormányfőnek. Helyettese a hírhedt Rátz Jenő szélsőjobboldali politikus lett. Itt Veesenmayer akarata győzött. A honvédelmi tárca élén megmaradhatott Csatay Lajos vezérezredes, egy jólelkű, de politikailag gyenge ember. A Belügyminisztérium élére Jaross Andor került. Ő 1938 előtt a Felvidéken lakott, a csehszlovák demokráciából legalább emberségességet tanulhatott volna! De nem tanult. Kulcsembere lett az új kormánynak, mivel Sztójay miniszterelnök beteges, törődött ember volt, a magyar belpolitikát nem ismerte, csak Hitlerhez való rendületlen hűsége miatt egyezett bele kinevezésébe Veesenmayer. Az új belügyminiszter már március 28-án betiltotta a Szociáldemokrata pártot, a Kisgazdapártot és a Parasztszövetséget Feloszlatta a szakszervezeteket is, illetve élükre kormánybiz- L '^o^f'nevfeétffe/Március 29-én meghozták az első zsidóellenes rendelkezéseket, elcUtapták a külföldi rádióadá'^io^fiárogatását X rettáeles mélyszegőit hat hónapig tartható elzárással büntethették. Április 1-jén a HM elrendelte a katonai szolgálatra alkalmatlan 1920-1923 között született frófiak munkaszolgálatra való behívását. Április 15-én feloszlattak egy sor eddig szabadon működő polgári és liberális pártot. Április 26-án a zsidó lakosságot úgymond „kényszerlakhelyekre” (gettókba) költöztették.Feloszlattak egy sor társadalmi szervet, elkobozták vagyonukat. Korrigálni kezdték - lefelé természetesen - az eddigi élelmezési fejadatokat, megszigorították a hadiüzemekben a munkát és a munkafegyelmet. Jóllehet, 1944 április közepéig még nem volt szó újabb magyar hadosztályok felállításáról, de több járványt behívtak katonának. Cenzúrázták az eddig is cenzúra tilalma alatt álló, nem politikai tartalmú napi- és hetilapokat, német propagandafilmheteket rendeztek. A nemzeti ellenállás igen nehézkesen kezdett alakulgatni. Nem a kommunisták, hanem az igen agilis parasztpárti politikus. Kovács Imre népi író volt az, aki 1944 május közepén egy Ilka utcai lakásban illegalitása közepén megkezdte a szervezést, ami még 1944 nyarán is csak kezdeti stádiumában maradt. Sem gyakorlatuk nem volt ehhez, sem eszközök nem álltak e téren rendelkezésre. S hiányoztak a „tömegek” is. A kommunisták hallgattak. Kovács ugyan a népi-nemzeti egység kedvéért bevette őket - a magát szociáldemokratának álcázó, renegát Kállai Gyula újságíró személyében - az úgymond „Magyar Front” vezetésébe, de a vezetőkön kívül pár tucat jóbarátot az ügynek megnyerve a „Magyar Front” az események alakulására - legalábbis 1944 őszéig - semmiféle mélyebb benyomást nem gyakorolt. Az ő fő céljuk, a kormányzó, Horthy Miklós elérése és ügyükhöz való megnyerése (?) volt Az ő személyében, tekintélyében, nimbuszában reménykedtek, ha ezt nem is mondták sehol ki. így 1944 tavaszán-nyarán Horthy Miklós, ez a 75 éves ember volt szemükben az a személy, aki - úgy hitték, tekintélyével, befolyásával -, ha élére áll egy ellenállásnak, képes kihúzni Magyarországot a megszállásból. Naiv hit volt - meg kell hagyni -, de mikor voltunk mi magyarok történelmünk folyamán reálpolitikusok" Gosztonyi Péter Bem Ötven éve történt Magyarország forró nyara Gönczi Béla rajza