Magyar Nemzet, 1998. december (61. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-24 / 301. szám
1998. december 24., csütörtök Isten - bár a Biblia szerint egy falevél sem hull le tudta nélkül - a világ dolgaiban ritkán van jelen. Néha úgy tetszik, mintha a teremtés óta pihenne. A mű azonban kétségkívül forog. Benne az ember küzd önmagával s a természettel. Bízva bízik, hogy sorsa a globális haladás, és ebben a Mindenhatónak nem tulajdonít lényeges szerepet. Egyre több almát szed a tudás fájáról, s egyre kevésbé érzi önmagán Isten figyelő szemét. Félelemre, rejtőzködésre nem lát okot. Pedig kezdetben az írás a jelen lévő és beavatkozó Úrról beszél, aki a teremtés után teremtményét kiűzte a paradicsomból, hogy szenvedjen és népesítse be a földet. Adám és Éva után Káin volt a következő, akit megdorgált: „A te atyád fiának vére kiált énhozzám a földről. Most légy elátkozott...” Az átok megfogant. Káin ivadékai eltűntek a vízözönben. A gyilkolási kedv viszont velünk maradt. Ádám harmadik fiának, Séthnek a nemzetségéből való Noé, aki „Igaz, tökéletes férfiú vala a vele egykorúak között”. Hozzá ismét személyesen, törődve szólt az Úr: „Csinálj magadnak bárkát gófer fából.” Így lett Noé a második teremtés. Ezután Isten sokáig hallgatott. Végül a tizedik nemzedékként született Ábrahámot szólította meg, s választott népének atyjává, az ígéret földjének örökösévé tette. (Ugyanekkor pusztította el Szodomát, Gomorrát, Admát és Ceboimot.) Soha emberrel nem bánt oly gyengéden az Úr, mint Ábrahámmal. Más földi lénnyel sem azelőtt, sem azóta személyesen nem barátkozott. E közvetlen beavatkozás tárgyszerű eredménye: Izrael, az egy istenhit, s mindaz, ami abból ered. Az egyiptomi fogságban a választott nép ugyan emlékezett rá, de négyszáz esztendeig nem találkozott Istenével. Végül Mózest szólította meg egy égő csipkebokorból, majd a Sínai-hegyen megtörtént a személyes találkozás, amelynek eredménye a Tízparancsolat, a törvény. De ezt az eseményt égzengés, láng és füst kíséri. Itt már nem Ábrahám szelíd, tárgyszerű Istene van jelen, hanem egy olyan Úr, akire ránézni is félelmetes, aki nemcsak ad, ígér, teremt, de követel is. Kegyetlenül szerető szívű tehát. Pedagógiai értelemben: melegen korlátozó. Ezután hosszabb ideig a Frigyládában, a Szentek Szentjében, Izrael körében tartózkodik, de testetlenül. A próféták később hallani vélik hangját, látni vélik szárnyas küldötteit. Illés felülhet az égi szekérre, de maga az Úr az eseményekben tapinthatóan, arcát mutatva nincsen jelen. Létét, hatalmát, az általa szabott törvényt az írás őrzi. Lényét - immár valamely elvontságban, belső elragadtatásban csak néhány kiválasztott (Ezékiel, Ézsaiás, Jeremiás) ismeri fel. Az Evangélium szerint a teremtés és az ember sorsának az Úr akkor adott ismét új irányt, amikor fiát a földre küldte. Jézus, bár isteni lényét sejtetni engedte tanítványaival, sohasem mondta azt, hogy ő a Teremtő. Mégis, ha hiszünk benne, a megváltás értelmében annak kell tekintenünk. Istent atyjának és urának nevezte, Isten pedig őt egyszülött fiának, akiben gyönyörködik. Kettőslényűsége, emberi-isteni volta a keresztény hit alappillére. Rövid jelenléte a földön, születése, halála és feltámadásának tárgyszerű csodája a világ sorsfordítója lett. „Mindenhatóságát úgy adja vissza, / akár a kölcsön holmit más, olyan / kézséggel, s úgy áll itt egyszerre, mint a / halandók mind, mint mi mindannyian.” Mégis általa következett be az, amit az Úr Ábrahámnak ígért: „És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei.” Jézus személyén keresztül Isten a választott néphez nem tartozók számára is elérhető. Az Újszövetség írásai alapján azt kell hinnünk, Isten lényének az volt az utolsó találkozása emberi lénnyel, amikor a Feltámadott tanítványai körében megjelent, s Tamás, a kétkedő, az Úr sebeibe meríthette kezét. Azóta Isten csak egyházában (egyházaiban) van jelen, elvont formában, megfoghatatlanul, testetlenül a hitben. Istenben természetesen többen hisznek, mint Jézus Krisztusban, de kétségen kívül áll, hogy Jézus és egyháza nélkül sokkal, de sokkal kevesebben ismerték volna meg Ábrahám istenét. A keresztények számára a karácsony és a húsvét, a születés és a feltámadás a hit szegletköve, és gátja az Istentől való végleges elszakadásnak. A hit ugyanis a modern korban csodákkal nem, rációval pedig még kevésbé ébreszthető, mert még mindig az, aminek Pál nevezte: bizonyosság egy nem tapasztalt dologban. Az a földön túli érzés, amely Sault, a damaszkuszi úton földre sújtotta, a szelíd hang: „Saul, Saul, mit kergetsz engem”, amely szólította, immár valóságként nem jut el hozzánk. Lelkünk erejét nem növelik sem látomások, sem csodák. Hitünket - ha van - az írásra s hallomásra alapozzuk, ám ha hiányzik belőlünk a belső kényszer, a „természet”, ahogy Pál előtt neveztetett, sem a Fiúhoz, sem az Atyához nem kerülünk közel. Ahogy haladunk a haladással, úgy távolodik el tőlünk Isten. Egyik menedékünk, ébresztőnk, reményünk a karácsony. Jézus azt mondta tanítványainak: „A háztetőkről hirdessétek.” A modern kor globalizált fia pedig emígy szól: magánügy. Aztán valamely belső kényszerből másképp cselekszik: a háztetőkről hirdeti tagadását. Magánügy helyett „felvilágultságát” közügyként kezeli, fennen hangoztatja az általa ismerni vélt igazságot és elsajátítani vélt tudományt. A hajléktalanok lapja, a Fedél nélkül nemrégiben írást közölt a hittérítés kritikájaként. Szerzője ( maga is hajléktalan) a Blaha Lujza téri aluljáróban találkozott úgynevezett missziós tevékenységgel, így érvel: „Te és a társaid gondolatvilága megrekedt ott, ahol a hit van. Ennek rendeled alá az életedet. Legszomorúbb az, hogy ezt te szabad gondolkodásnak nevezed. Pedig csak pórázon élsz, a hited pórázán. Nekem van egy kutyám, és kénytelen az én akaratomnak engedelmeskedni, mert a póráz az én kezemben van. A te pórázod pedig... Az EMBER a Föld legértelmesebb élőlénye, és én EMBERNEK érzem magam. Nekem nincs szükségem irányítóra, aki kitalálja helyettem, hogy éljek. Hiszen ha mások irányítanak, akkor csak eszköz vagyok, azt teszem, amit irányítóm kitalál részemre. Te most önmagadnak is hazudod azt, hogy embertársaid hasznára teszed a hited hirdetését. Nevezetesen azt, hogy egy kétezer éve élt embert te és a hozzád hasonlók mindenféle jó tulajdonsággal ruháztok fel. Azt sem értem, hogy miért kell nektek bűntudatot ébreszteni az emberekben. Azt meg végképp nem, hogy miért érzel késztetést arra, hogy embertársaidat is bevont a bűvkörödbe. Én »csak« egy hajléktalan, a te szemedben Semmirekellő ember vagyok, és létrehoztam egy ALAPÍTVÁNYT a sorstársaim megsegítésére. Nem ellenszolgáltatások reményében, csupán emberségből. Bocsásd meg, hogy nem fogadtam el az elveidet, de az enyém többet ér, mint a te álhited.” Nagyon szemléletes a kép, ahogy a hajléktalant netán pórázon rángatja Isten. A Fedél nélkül hasábjairól a legönzetlenebb liberalizmus árad, hogyan is próbálna a részvét a szabadsággal bírókra kelni. Isten távollétével tüntet korunkban. Az EMBER (és emberiség) viszont kijelölt útján halad tovább. Nem vár figyelmet, nem kér kegyelmet. Oly furcsa ez. Hiszel, nem hiszel, bízd rá magadra. Ne gondolj azzal, milyen lenne az élet, ha Isten nem választja ki Ábrahámot, ha nem adja Mózes kezébe a törvényt, ha nem küldi el egyszülött fiát. Gondolj arra, mint fentebb látod: az EMBER a Föld legértelmesebb élőlénye. És akkor rájössz: ezért keresi Istent. Kristóf Attila Ahogy haladunk a haladással... A Teremtő pihen? A világ közepeAz ember áll a tisztán ragyogó csillagos ég alatt, néz a nagy sötét végtelenbe, és mindenféléket gondol, olyanokat is, amit nem kellene. A kérdések elfogytak. Már nem lehet új kérdéseket feltenni. Giordano Brúnó idejében az emberek számára nyilvánvaló volt, hogy ők Isten különleges teremtményei, nincs párjuk sehol, vagyis velük egyenrangú idegenek nem létezhetnek. De vajon mit gondol magáról az ember most? Ugyanazt, mint akkor? Vagy talán lassan, szinte észrevétlenül, felülkerekedett a több világba vetett hit? Én azt hiszem, soha fogjuk tudni bebizonyítani, hogy Isten különleges teremtményei vagyunk, akik ajándékba kaptak egy hatalmas, védett kertet, amelyet lefegyverző találékonysággal egészen rövid idő alatt sikerül teljesen tönkretenni. Az életen kívül ráadásnak megkaptuk a gondolkodás képességét is. Egy amerikai tudós (Paul Davies) szerint az élet létrejöttére, vagyis a molekulák ideális elrendeződésére körülbelül annyi esély volt, mint arra, hogy egy feldobott pénznél egymás után százharmincezerszer jöjjön ki az írás. Most azon izgulhatunk, nehogy elfogyjon az idő, mielőtt megértenénk saját magunkat. Einstein egyszer rosszkedvében (jókedvében?) azt találta mondani, hogy szerinte a homo sapiens faj léte az univerzum méreteihez képest semmit nem számít, mivel pedig létünk nem más, mint a sors szeszélye, valami nevetséges kémiai véletlen, csak egy alig hallható kis zörej vagyunk a nagy kozmikus drámában. De nézzük csak fel a színpadra, mert a darabnak még nincs vége!! A Föld része a Naprendszernek, amely kilenc nagybolygóból, körülbelül 75 ezer kisbolygóból, üstökösökből és meteorrajokból áll. Maga a Nap a Föld tömegének 333 ezerszerese, és nagyjából 147 millió kilométerre van tőlünk. Ez azt jelenti, hogy fénye nyolc perc alatt ér le hozzánk. Alapvetően ennek a fénynek köszönhető, hogy mi most átmeneti időre itt jelen lehetünk. De ez még semmit! A mi Naprendszerünk csekélyke része egy spirális elrendezésű galaxisnak, amelyet az emberiség Tejútrendszernek keresztelt el. Ez a felfoghatatlan méretű, amúgy lencse alakú extragalaktikus köd a mai tudásunk szerint néhány törpegalaxist, azonkívül 30 ezer nyílt csillaghalmazt és 240 gömbhalmazt olvaszt magába. Egyetlen gömbhalmaz 50 ezertől 50 millió közötti számú csillagot tartalmaz. Az ember áll a szabad ég alatt, és megpróbál elképzelni ötvenmillió csillagot. Lesújtó. Még az a szerencse, hogy közben rádöbben, hogy van ebben valami költői. Most ezt figyeld! Maga a Naprendszer ennek a spirális masszának a magja körül kering. Mármost mi volna ez a mag? Nem tudjuk. Néhány megkopott, öreg csillag lebeg a közelében, amúgy egy roppant gázgyűrű veszi körül. Más nem látszik belőle. Alatta van a világ közepe. A csillagászat központi objektumnak nevezi ezt a rejtélyes magot, amelynek mérete elérheti akár az ötmillió naptömeget! De az is lehet, hogy csak egy fekete lyuk. Vagyis a mindent elnyelő nagy semmi... Mit mondjak még? Tél van. Fehér Béla Nézőpont 7 Magyar Nii „...a dolgot ét magát nézzük...” Római számok Budapesten 1998. XII. 14-én az egyik nagy bankban visszatolták a hibátlanul kitöltött csekklapot: érvénytelen, írjon újat. A kisasszony az értetlenséget látva a dátumra bökött. Vagy 12. rendesen, vagy december, mondta ellentmondást nem tűrően. Szegény, nem sejtette, hogy a karácsony előtti forgalmat megátalkodott emberek nehezítik, akik magyarázatot kérnek minden apróságra. Nem is volt hirtelen más indoka, mint hogy a XII. szabálytalan. Az ügyfél mozgott valamit a római számok használatának szabályairól, aztán kényszeredetten, a mögötte állók morajától megriadva kitöltötte az új lapot. 1998. december 14. Juszt sem írta, hogy 12. hó. Elvek is vannak a világon. Az ember egyszer csak makacsul ragaszkodni kezd tárgyakhoz, szokásokhoz, szavakhoz, jelekhez. Azt életkor is teszi, de még inkább a körülmények, ahogy hétről hétre újabb és újabb veszteségek érik. Gyászol hozzátartozókat és távoli ismerősöket, gyászolja a velük elveszett múltat, és lassan megkönnyezi, mint Márai az emigrációban, a nevéről itt, Budapesten lehullott ékezetet, merthogy jó ideje így kapja a havi villanyszámlát. És elsiratja a bank által végérvényesen kiiktatott római számot. Még emlékszik gyerekkora kedves játékára, ki olvassa le a leghamarabb a régi templom, palota, kastély homlokzatáról az építés évszámát. A jövő évezredben már nem olvassák le a gyerekek, megnézik a prospektust, a magyarázó táblát. Semmi baj, ez a világ rendje, a fejlődés mindig veszteségekkel jár. Óhatatlanul. Csakhogy, vetődik fel az emberben a kérdés, biztos, hogy megéri, biztos, hogy jobbat és többet ad a közeli és távoli jövő, mint a mindörökre meghaladottnak vélt múlt? Bölcsebbek vagyunk-e az Internet korában, amikor világlapok nyílnak ki képernyőnk előtt, amikor szabad bejárásunk van a nagy nemzetközi bibliotékákba, bölcsebbek lennénk, mint akár fél évszázada? Jobban tudjuk a helyünket és látjuk feladatainkat? Szívjuk magunkba az információkat, ingázunk a televíziós programok között, izgatottan kutatunk a roskadásig zsúfolt polcon, reménytelenül keresgélünk az áttekinthetetlenül gazdag könyvesboltokban, hátha megleljük a bölcsek kövét. Még ideigóráig lemondunk a mobiltelefonról, de már rögzítőt szerelünk készülékünkre, nehogy lemaradjunk valami fontos üzenetről. Nem vesszük észre, hogy oly mohón kapunk az információ után, akár a beetetett drogos a napi heroinadagjáért. Nincs megállásunk. Már arra sincs erőnk, hogy felsóhajtsunk, mint Kosztolányi, aki a századelő - nekünk mulatságosan lassú, ám neki riasztó - tempóját észlelte: „Jaj, hogy szerettem volna élni régen, / vén századoknak bús mélyein, korábban, / mikor a lélek nyílt, a jóság, s nem ma, / a buta, »modern technika« korában.” Amikor elkívánkozunk korunkból, a kilencvenes évek valóságából, a mindentudó politológusok úgy vélik, éretlenek vagyunk a demokráciára, holott nem a demokráciától csömörlöttünk meg a rendszerváltozás után alig egy évtizeddel, hanem a posztmodern világtól, az információs társadalomtól, mely ahelyett, hogy eligazítana, egyre inkább elbizonytalanít. Hírekkel áraszt el, de nem hagy időt a feldolgozásukra. Ahelyett, hogy közösséget formálna, elmagányosít. Amikor látszólag mindent megenged, utolsó támaszainkat veszi el. Bolondot csinál mindenből és mindenkiből. Tudományból, művészetből, politikából, sportból, tudósból, filozófusból, politikusból. Ha tekintéllyel találkozik, nem nyugszik, míg piedesztálon látja. A tétovaság mindenütt jelen van: az óvodák és iskolák kezelhetetlen gyerekekkel küszködnek, hiszen jól tudjuk, minden valamirevaló pszichológus elmondta már, szilárd szabályokra, tiltásokra és dicséretekre vágynának, hogy legyen mihez tartaniuk magukat, de nem adunk szabályokat. Az egyetemista tiszta beszédet szeretne hallani, de többnyire a kordivatnak megfelelő „viszonylagosságot” tapasztal, és sokszor cinizmussal találkozik. A felnőtt, ahelyett, hogy küldetésének élne, az elszalasztott és elszalasztandó lehetőségektől nyugtalan. Ebben a korban az ember hajlik arra, hogy elsirassa az életéből kivesző római számokat. Ha nem is fogalmazza meg magának, azt az európai keresztény kultúrát siratja, amely Mózes szigorú törvényei mellé a szeretet parancsát állította. S bár tudja, hogy a törvények sokszor megszegettek, s a felebaráti szeretet parancsa mindig próbára tette a közönséges halandót, a törvény és a parancs azért megmásíthatatlanul törvény és parancs maradt. Osztovits Ágnes Magyar Nemzet Szerkesztőbizottság Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MAKOVECZ IMRE, MÁDL FERENC, POMOGÁTS BÉLA, SZÉLES GÁBOR Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, WINTERMANTEL ISTVÁN Szerkesztők: Búza Péter, Kő András, Marafkó László Rovatvezetők: Meszleny László (belpolitika), Horváth L. István (gazdaság), Lőcsei Gabriella (kultúra), Pietseh Lajos (külpolitika), Keserű Ernő (levelezés), Faggyas Sándor (publicisztika), Árvay Sándor (sport), Kertész Gábor (fotó) Művészeti vezető: Szabó Attila Szerkesztőség: 1133 Bp., Visegrádi utca 110-112. Postacím: 1554 Budapest, pf. 59. Telefon: 559-0500. telefax: 559-0651 Kiadja a P & B Média Portfoliókezelő Rt., 115/Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 559-0500 Felelős kiadó: WEIL FERENC vezérigazgató Lapigazgató: Vas Gábor Terjesztési igazgató: Csóry György . Marketingigazgató: Sarus Erika Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1155 Bp., Visegrádi u. 116. Telefon: 559-0500, telefax: 529-1240,529-1461. Vezérigazgató: Ritter Tamás A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. Terjeszti a Hírker Rt., az M1 Rt., a regionális rt.-k, a Kiadói Kereskedelmi Kft. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, a hírlap-előfizetési és elektronikus postaigazgatóság (HELP) kerületi ügyfélszolgálati irodáin, a hírlap-előfizetési irodában, valamint a kiadóban. Tel.: 465-8504, fax:149-1580 Előfizetési díj egy évre 11 988 forint, fél évre 5994 forint, negyedévre 2997 forint, egy hónapra 999 forint. Előfizetés külföldre: Batthyány Kultur-Press Kft., 1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 6., telefon/fax: 0056 - 201-8891, E-mail: batthyany@kulturpress.hu Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: LENDVAI LÁSZLÓNÉ vezérigazgató Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E-mail: mnemzet@mail.magyarnemzet.hu HU ISSN 0143-185X HU ISSN 0237-3793 Lapunkat rendszeresen szemlézi Magyarország legnagyobb médiafigyelője, az »OBSERVER« OBSERVER BUDAPEST MÉDIAFIGYELŐ KFT. 1084 Budapest Vill. ker., Auróra u. 11. Tel.: 303-4738 • Fax: 303-4744 http://www.observer.hu