Magyar Nemzet, 2000. február (63. évfolyam, 26-50. szám)
2000-02-19 / 42. szám
A tésztagyúrás tudománya 22. oldal Snoopy nem filozofálgat többé 23. oldal Képzőművészet rácson belül 24. oldal Magyar Nemzet AT Szombati Q Magazin A Centrál első huszonhárom napja 25. oldal Utazási játékunk (2. forduló) 26. oldal Montana, az avantgárd 27. oldal 2000. február 19., szombat A „néma ház” gyermeke Mi mindent tudunk és mi mindent nem tudunk a 175 éve született Jókai Mórról? Mindent tudunk róla. Hogy „néma háznak” nevezték az épületet, amelyben 175 éve, 1825. február 18-án a világra jött, hogy 16 keresztszülője kardoskodott a Móric név mellett (a gróf Benovszky Móric iránti tisztelet kifejezésére); hogy első tanítóját Székely Sándornak hívták; hogy sváb-hegyi házát két könyvének a honoráriumából vásárolta, s hogy hatholdas kertjében mily nagy kedvvel és mily kiválóan kertészkedett. Tudjuk, hogy kedvenc étele volt a paprikás halászleves (amit a félreértések elkerülése végett soha nem nevezett halászlének), hogy szókincse ötvenezerre tehető (Arany János szerint Jókait olvasva „mintha újra tanulnák a kedves anyai nyelvet”), hogy mindkét házasságát rokonainak és barátainak heves tiltakozása ellenére - puccsszerűen - kötötte mega Jókainál idősebb színésznővel, Laborfalvi Rózával való egybekelését édesanyja és Petőfi Sándor próbálta megakadályozni, mindhiába, az agg írónál mintegy ötven évvel fiatalabb Nagy Bellával kötött frigyet fogadott leánya, Feszty Árpádné s megannyi régi jó barát). Csak egyvalamit nem tudunk: mi volt sikerének titka. „Hol lappang kulcsa azon titoknak, mely... a közönségnél a népszerűségnek azelőtt ismeretlen fokára ragadta, ...hogy neve az irodalomtörténetben mindig ragyogó betűkkel maradjon fenn” - kérdezte kortársaként Zilay Károly, és kérdezzük mi is, e fagyos és szögletes ezredfordulón élő olvasói, rajongói. Pedig hányan, de hányan próbálkoztak nyitjára jönni a Jókaititoknak! Gyulai Pál, a termetére kicsiny, szigorára nagy ellenfél viszonylag egyenes úton jutott el a maga válaszáig: „Mindig arrafelé hajlik, amerről a népszerűség szele fúj.” Ady Endre meg azt tartotta, azért vár Jókaira minden korban újabb és újabb reneszánsz a „szellemtelen cinizmus és korrupció klaszszikus országában”, mert „aranyködöt” teremtett, „örök magyar romantikát”. Ábrándhiedelmeket, nemzeti és társadalmi illuzionizmust - írta róla már a mi korunkban a tudós Németh G. Béla. Akik rosszallóan álltak hozzá a Jókai-titok megfejtéséhez, azok is elismerték persze, hogy mily kitűnő elbeszélő, jó stiliszta, jó hazafi, s nem csak a legmagyarabb, de a legjóságosabb és a legderűsebb magyar is. Ám a sok pozitív tulajdonsághoz rögvest hozzáfűzték negatív észleléseiket: kevés az elbeszélnivalója, nem az elvek embere, hanem a benyomásoké és a hangulatoké; és sosem voltak olyan emberek, mint amilyenekről mesélt. Kerek számokat mutató életfordulóin szokás volt csokorba szedni a róla írt szentenciákat (legutóbb a 150. születésnapon). Nevezetes regényeivel, hírlapírói teljesítményével is szembenéznek olykor természetesen a „szentenciagyárosok”, de a hosszú élet megannyi fordulata s a megfejthetetlennek és felülmúlhatatlannak tűnő siker általában eltakarja az alkotásokat. Aztán előáll valaki, a lehető legilletéktelenebb személynek gondolnánk, hogy a nemzeti mitológia megteremtőjéről az igazat mondja ki, de legalábbis rátapintson a lényegre. Nem tudom, hogy elismerésnek szánta-e Lukács György vagy az írótársakkal (Eötvös Józseffel, Kemény Zsigmonddal) való szembeállítás (kijátszás?) alkalmas eszközének, de ma is úgy tűnik, közel vitt Lukács a titok megfejtéséhez, amikor azt állította, Jókai ugyanazt cselekedte a prózában, mint Petőfi a költészetben: az egykorú magyar életből csinált irodalmat. Nem erőltette a modern, külföldi regény stílusát a magyar prózára, hanem azt az elbeszélő módot emelte a maga laza, anekdotázó szerkezetével, népmeséi szépítéseivel irodalommá, amit a korabeli magyar társadalom, a kunyhók és a kastélyok lakói egyaránt megszoktak, kedveltek és gyakoroltak. „Jókai prózája joggal állítható párhuzamba Petőfi verselésével” - olvassuk, és rábólinthatunk, csakugyan. Petőfi pontosan tudta, és 1845-ben meg is fogalmazta ezt: „a sorompók közt ketten állunk”. Ha barátságuk - asszonyi közreműködéssel - össze is tört később, sorompók közti irodalomújító helytállásuk megmásíthatatlan ténye s maradandó értéke a magyar literatúrának. Fényük, dicsőségük is közös, csakhogy a hosszú s kanyargós életutat bejárt Jókainak nehezebben utalja ki a glóriát az utókor, mint Petőfi Sándornak. És Jókai Mór 175. születésnapján illő eszünkbe idézni azt is, hogy a Jókai típusú regényt nem volt, aki elhelyezte a regénytörténet egészében úgy, Szerb Antal követelte. Lőcsei Gabriella Feszty Árpád műtermében /ZéiLntJ- tJjtyv s+r-ttJmZ ff-X. / yjcu&xffeZcd *4 - **sZ*6~ Az első dicsőség: Pápán, 1842-ben, az önképzőkörben Mindkét házasságát (a nála idősebb Laborfalvi Rózával az elsőt, heves tiltakozások ellenére kötötte, puccsszerűen Jókai Mórt mindig is szerették a gyermekek ahogyan sok-sok évvel ezelőtt és a Jókainál ötven évvel fiatalabb Nagy Bellával a másodikat) Regényeiből filmsiker lett (Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán)