Magyar Nemzet, 2000. október (63. évfolyam, 231-255. szám)

2000-10-21 / 248. szám

•v TI S • 11 Magyar Nemzet • ............ wl 111 mnniii m w l Ilii l­“ II II III III 'ióZiaatomaXremnben M.M. M. M. \j M. M. M M. M MM. M M M. K­észült a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával ■ A mellékletet szerkesztette: Lőcsei Gabriella omfák. Terebélyesek, árnyékot adók. Lomb­­juk menedéket nyújt a déli nap perzselő hősé­­ge és a frissítő zápor elől oltalmat keresőnek. A hagyományok szerint Szent István király ül­tette őket a vajkai plébánia kertjébe. A somfák évszázadokig álltak ellen a szélnek, az esőnek, dacoltak a faggyal és a rekkenő hőséggel. Csak a tudatos pusztítással nem szánhattak szembe. E század közepén vágtak ki valamennyit, s ma már csak egy festmény és a falu emlékezete bizonyítja lé­tüket. Ha egy évre nézel előre, vess magot - ha egy-két év­tizedre, ültess fát -, de ha évszázadra, tanítsd a népedet. Szent István évszázadokban gondolkodott. Nem­csak fát ültetett, de nyugalmat és oltalmat adó ott­hont teremtett, államot alapított. És tanított. Arra ne­velte nemzetét, utódait, hogy a fiúk kövessék az elő­döket. Őrizzék és védjék meg örökségüket. A XX. század közepén más is pusztult, nem csak a vajkai fák. Szent István teljes hagyatéka került ve­szélybe. A nagy király nevéből eltűnt a szent, a köz­­gondolkodásból a hagyomány tisztelete. Fiúk apákat tagadtak meg, a múltra sötét árnyék vetült. Új világ­rend, új morál vette kezdetét. Ma is nyögjük. Nem ez volt az ezer esztendő egyetlen próbája, hi­szen az államalapítást követően sokszor tűnt úgy, hogy nekünk, magyaroknak nincs ke­resnivalónk ezen a tájon. Földünket feldúlta a tatár, leigázta a török, beol­vasztotta a Habsburg, megszállta a német, és a felszabadítás jelszavával elfoglalta a szovjet. Őseink mást nem érezhették, mint örökös kísértést az új haza keresésére. A magyarság ma­gatartása - Illyés Gyulával írva - azonban ésszel fel nem fogható, kívül esik a józan, az érdekeket, a következ­ményeket latolgató gondolkodáson. Létünket, ittlétünket vakmerő harca­inknak köszönhetjük, így is sokan vándoroltak el azok közül, akikkel nemcsak többek, de erősebbek is lennénk. A legkitar­tóbbak, a legtántoríthatatlanabbak azonban - sze­rencsénkre - maradtak. Belőlük vagyunk mi is. Miért is kellene félnünk a jövőtől? Az elvándorlás legutóbbi s reménye­ink szerint utolsó hullámát az 1956-os szabadságharc leverése indította el. Október 23-a, a XX. századi magyar történelem legragyogóbb pillanata szerte a világban azt hirdeti, hogy sza­bad létünket, ittlétünket akkor sem ad­juk fel, ha fölénk tornyosuló hatalmak esélyt sem adnak nekünk. Ha vakmerő, irracionális harcokra kényszerítenek bennünket. Ha a következmények­ megfontolt latolgatása tűrésre, hallga­tásra, halogatásra intene. Egy nép karakterjegyei leginkább olyankor mutat­koznak meg, amikor a szabadsága kerül veszélybe, amikor mások akarnak ítéletet hirdetni felette, ami­kor tűrésre, hallgatásra és halogatásra kényszeríte­nék. Ötvenhat karakterpróba volt. Széchenyi István gondolata száz évvel később is helytálló. Nem győz­tünk, de harcoltunk. Nem törtük meg az elnyomást, de akadályoztuk. Nem mentettük meg a hazát, de védtük. Létünk tisztességét 1956 vakmerő harcának kö­szönhetjük. A csodának, amely ésszel fel sem fogha­tó, amely kívül esik a józan, az érdekeket, a következ­ményeket latolgató gondolkodáson. A világ pontosan ismeri az októberi magyar üzenetet. Tisztelettel adózik iránta. Az akkor és most is itt élők némelyike még bajban van vele. Meglőttek és lövetők nem emlékezhetnek ugyan­úgy. De már nem kérdéses, kiket vállal dicső előd­ként az utókor. Ha nincs kényszer, mégsem ragaszkodunk a cso­datételhez. E földhöz ragadt, benne gyökeret eresztett népség gyanánt inkább fát ültetünk. Somfát, tölgyfát, almafát. Mert gondunk van a jövőre. Borókai Gábor államtitkár Vajkai példa * 41 *1 Recsk a maga útját járná emaszatoltak minden ablakot az autóbu- § 3 szón, ami a Mátra északi falvaiba visz. Lyu- 4 kát kaparok, gyermekökölnyit a tejfehér­­ trutymón, Tollas Tibor versét mormolom magamban („Az életből csak ennyi fény maradt: / Csillagos ég, tenyérnyi napsugár. / Ezt vártuk nap­nap, homályos falak / Üregéből esténként, délután. / S elvették ezt is, a tenyérnyi napot, / Bebádogoztak minden ablakot”), úgy figyelem, mikor bukkan elő az őszi hegyek hajlatából a falu, melyből ragadvány­név lett, rettenetes: Recsk. Amikor megpillantom, meglepetten nyugtázom magamban: nem különbö­zik semmiben a többi településtől, amelyek mellett a csúf járgány elhaladt. Talán kicsit csinosabb is náluk. Takaros házak, felújított régiek és frissen va­kolt útak, tiszta utcák, tetszetős kirakatok... mint az asszony, akinek rossz hírét keltették, tisztes kül­sejével igyekszik tanúsítani az ötvenes években ide telepített kényszermunkatáboráról elhíresült köz­ség, hogy semmi köze a gyalázatos múlthoz. Nem is volt sohasem. Ezt egyébként szinte kivétel nélkül minden visszaemlékező elmondja: a helybéliek is megszenvedték a nagyobbrészt messziről hozott ávósokkal fenntartatott megsemmisítő fegyintéze­tet. Az elvetemült rabtartók, akik az ítélet nélkül idehurcolt rabokat embertelen módszerekkel őriz­ték, sokszor bizony a falu lakóival is komiszul bán­tak. Már emiatt is, de természetes jóságuktól ve­zérelve is segítették a recskiek a tábor lakóit, aho­gyan csak tudták. Ahogyan lehetett, Faludy György írja le Pokolbeli víg napjaim című, világhírű emlékiratában, miként fogadták őket a környék egyszerű emberei, amikor Sztálin halála után - titokban - feloszlatták a törvé­nyen kívüli recski tábort: „Amikor odaértünk... megjelent egy zöldessárga hajú, mezítlábas, hórihor­­gas, oroszos, majdnem tolsztoji paraszt, tarisznyával a vállán. Sorra kezet fogott valamennyiünkkel... - Mindent tudunk - mondta. - Mindent. Aztán tizen­kilenc nagy karéj kenyeret vett elő tarisznyájából, zsebéből egy csipetnyi sót hintett mindegyikre és megkínált bennünket szőlővel és kenyérrel.” Az ország lakossága csak a nyolcvanas évek vé­gén tudott meg mindent - vagy majdnem mindent - Recskről. Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza (egykori recski rab) filmjeiből, idehaza is kinyom­tatott memoárokból, a Recski Szövetségről szóló rövidke sajtóhírekből. Van, aki ezektől a doku­mentumértékű publikációktól számítja a rend­szerváltozást. Az egykori kényszermunkatábor helyén ma nemzeti emlékpark áll. Közepén bronz térkép mu­tatja, hogy nézett ki „eredetiben” az embertelenség és a jogtiprás intézménye. A térképpel szemben em­lékmű (főleg külföldi - japán - adományokból állí­tották, mondja Zimányi Tibor, a Recski Szövetség elnöke). Hátoldalán fémlapokra vésték föl a jogerős ítélet nélkül fogva tartott emberek névsorát. Ezerhá­romszáz név, ennyi jutott eszükbe azoknak, akiknek megadatott az emlékezés lehetősége. Rekonstruál­ták az egyik őrtornyot és az egyik barakkot. A bün­tetőfogda - földbe vájt verem - is megtekinthető. Meg a hidacska, melyen át a kőbányába munkára hajtották a foglyokat. A terméskőből emelt parancs­noki épület ma valamilyen magáncég tulajdona. Szemügyre veszik a látogatók ezt is alaposan. Az emlékkiállítást is megtekintenék, de lakat van a be­járaton. Az emlékpark gondnoka csak hétvégeken áll a látogatók rendelkezésére. A látogatók meg - fő­leg külföldiek - az esztendőnek szinte minden nap­ján elzarándokolnak a recski táborhoz. Emlékezni akarnak, nem felejteni, ám az emlékezéshez ma még nincsenek meg a „tárgyi feltételek”. (Képzeljük el, milyen világraszóló botrány kerekedne belőle, ha az auschwitzi haláltábor helyén létesített emlékhelyet belakatolva találnák az emberek! Mi, magyarok ne tudnánk, hogy Recsk és Auschwitz a XX. századi gyalázatokról rajzolt térképen milyen közel esik egymáshoz?­ A Nemzeti Kulturális Örökség Minisz­tériuma millenniumi „kasszájából” igyekszik a hely szelleméhez méltó kiállításhoz anyagi segítséget nyújtani. Most már az emlékpark fenntartóinak meg a szakembereknek, muzeológusoknak és törté­nészeknek a feladata, hogy szemléletes és emlékeze­tes tárlaton mutassák be a sokadalomnak, milyen szörnyűségekre képes az ember, ha az istentelen kommunizmus vezérli tetteit. Hogy milyen szép és hasznos tettekre képes, ha értelmes teremtő munkára nyílik lehetősége, azt a falu közepén álló bányászmúzeumban meg a recski tájházban lehet megtekinteni. Az évszázadokon át ércbányászatot folytató helybéliek - noha már ki­merültek a környék bányái, 1978-ban megszűnt az úgynevezett felszín közeli érckitermelés - ma is büszkék arra, hogy Közép-Európa legnagyobb ércle­lőhelyén éltek és dolgoztak nemzedékeken át. (A fa­lu polgármestere, Fekete József meg a művelődési ház vezetője, Hugyecz János - miközben az újjáépí­tett művelődési házban kalauzolják a hírlapírót - mint egy költeményt, úgy „szavalják” a negyven-öt­­ven évvel ezelőtti bányászati statisztikákat, az éven­kénti másfél mázsa színaranyat, a négy-öt tonna színezüstöt, a rézérc-, a cink-, a magnetitmennyisé­­get, amit Recsk adott a hazának.) A bányászati kamarakiállítás feketén csillogó tárgyai, az olajmé­csesek, az érctálak, a kőzetminták a férfinép nehéz, embert próbáló munkáját idézik meg. A tájházban látható hófehér kelmék, e vidéken szőtt vásznak „kalodás” hímzéssel, „subrikával”, „borsókával”­­ az asszonyok hagyományőrző, környezetszépítő te­vékenységét. Miután a recski bányákat bezárták, a férfiak új foglalatosságok után néztek. Van, aki a he­lyi papírfeldolgozó üzemben dolgozik, van, aki a parádsasvári üveggyárban, Egerben... Az asszo­nyok szőnek, varrnak, hímeznek rendületlenül. Szinte egyetlenként megmaradt háziipari szövetke­zetük termékei (a hevesi kelmék) ma már világhírű­ek. Az élő népművészet továbbörökítői a recski nők, patyolatvásznaikkal egyszer talán majd sikerül elfedniök azt a bélyeget, amit falujukra a Rákosi­­rendszer ezernél is több szabadságától megfosztott ember sanyargatásával ütött. A recski mementót persze akkor is őrizni kell. Nem a halálra, a szabad életre kell emlékeznünk álta­la. Fehéren, feketén. Emlékparkban, barakktárlaton, filmek, emlékiratok és költemények által. Ezerhá­romszáz ember éveken át tartó szenvedése kötelez erre mindannyiunkat. A recski megsemmisítő tábor (légi felvételen) az ötvenes években... ... és ma (nemzeti emlékpark, látkép a büntetődárakkal)

Next