Magyar Nemzet, 2000. október (63. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-21 / 248. szám
•v TI S • 11 Magyar Nemzet • ............ wl 111 mnniii m w l Ilii l“ II II III III 'ióZiaatomaXremnben M.M. M. M. \j M. M. M M. M MM. M M M. Készült a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával ■ A mellékletet szerkesztette: Lőcsei Gabriella omfák. Terebélyesek, árnyékot adók. Lombjuk menedéket nyújt a déli nap perzselő hősége és a frissítő zápor elől oltalmat keresőnek. A hagyományok szerint Szent István király ültette őket a vajkai plébánia kertjébe. A somfák évszázadokig álltak ellen a szélnek, az esőnek, dacoltak a faggyal és a rekkenő hőséggel. Csak a tudatos pusztítással nem szánhattak szembe. E század közepén vágtak ki valamennyit, s ma már csak egy festmény és a falu emlékezete bizonyítja létüket. Ha egy évre nézel előre, vess magot - ha egy-két évtizedre, ültess fát -, de ha évszázadra, tanítsd a népedet. Szent István évszázadokban gondolkodott. Nemcsak fát ültetett, de nyugalmat és oltalmat adó otthont teremtett, államot alapított. És tanított. Arra nevelte nemzetét, utódait, hogy a fiúk kövessék az elődöket. Őrizzék és védjék meg örökségüket. A XX. század közepén más is pusztult, nem csak a vajkai fák. Szent István teljes hagyatéka került veszélybe. A nagy király nevéből eltűnt a szent, a közgondolkodásból a hagyomány tisztelete. Fiúk apákat tagadtak meg, a múltra sötét árnyék vetült. Új világrend, új morál vette kezdetét. Ma is nyögjük. Nem ez volt az ezer esztendő egyetlen próbája, hiszen az államalapítást követően sokszor tűnt úgy, hogy nekünk, magyaroknak nincs keresnivalónk ezen a tájon. Földünket feldúlta a tatár, leigázta a török, beolvasztotta a Habsburg, megszállta a német, és a felszabadítás jelszavával elfoglalta a szovjet. Őseink mást nem érezhették, mint örökös kísértést az új haza keresésére. A magyarság magatartása - Illyés Gyulával írva - azonban ésszel fel nem fogható, kívül esik a józan, az érdekeket, a következményeket latolgató gondolkodáson. Létünket, ittlétünket vakmerő harcainknak köszönhetjük, így is sokan vándoroltak el azok közül, akikkel nemcsak többek, de erősebbek is lennénk. A legkitartóbbak, a legtántoríthatatlanabbak azonban - szerencsénkre - maradtak. Belőlük vagyunk mi is. Miért is kellene félnünk a jövőtől? Az elvándorlás legutóbbi s reményeink szerint utolsó hullámát az 1956-os szabadságharc leverése indította el. Október 23-a, a XX. századi magyar történelem legragyogóbb pillanata szerte a világban azt hirdeti, hogy szabad létünket, ittlétünket akkor sem adjuk fel, ha fölénk tornyosuló hatalmak esélyt sem adnak nekünk. Ha vakmerő, irracionális harcokra kényszerítenek bennünket. Ha a következmények megfontolt latolgatása tűrésre, hallgatásra, halogatásra intene. Egy nép karakterjegyei leginkább olyankor mutatkoznak meg, amikor a szabadsága kerül veszélybe, amikor mások akarnak ítéletet hirdetni felette, amikor tűrésre, hallgatásra és halogatásra kényszerítenék. Ötvenhat karakterpróba volt. Széchenyi István gondolata száz évvel később is helytálló. Nem győztünk, de harcoltunk. Nem törtük meg az elnyomást, de akadályoztuk. Nem mentettük meg a hazát, de védtük. Létünk tisztességét 1956 vakmerő harcának köszönhetjük. A csodának, amely ésszel fel sem fogható, amely kívül esik a józan, az érdekeket, a következményeket latolgató gondolkodáson. A világ pontosan ismeri az októberi magyar üzenetet. Tisztelettel adózik iránta. Az akkor és most is itt élők némelyike még bajban van vele. Meglőttek és lövetők nem emlékezhetnek ugyanúgy. De már nem kérdéses, kiket vállal dicső elődként az utókor. Ha nincs kényszer, mégsem ragaszkodunk a csodatételhez. E földhöz ragadt, benne gyökeret eresztett népség gyanánt inkább fát ültetünk. Somfát, tölgyfát, almafát. Mert gondunk van a jövőre. Borókai Gábor államtitkár Vajkai példa * 41 *1 Recsk a maga útját járná emaszatoltak minden ablakot az autóbu- § 3 szón, ami a Mátra északi falvaiba visz. Lyu- 4 kát kaparok, gyermekökölnyit a tejfehér trutymón, Tollas Tibor versét mormolom magamban („Az életből csak ennyi fény maradt: / Csillagos ég, tenyérnyi napsugár. / Ezt vártuk napnap, homályos falak / Üregéből esténként, délután. / S elvették ezt is, a tenyérnyi napot, / Bebádogoztak minden ablakot”), úgy figyelem, mikor bukkan elő az őszi hegyek hajlatából a falu, melyből ragadványnév lett, rettenetes: Recsk. Amikor megpillantom, meglepetten nyugtázom magamban: nem különbözik semmiben a többi településtől, amelyek mellett a csúf járgány elhaladt. Talán kicsit csinosabb is náluk. Takaros házak, felújított régiek és frissen vakolt útak, tiszta utcák, tetszetős kirakatok... mint az asszony, akinek rossz hírét keltették, tisztes külsejével igyekszik tanúsítani az ötvenes években ide telepített kényszermunkatáboráról elhíresült község, hogy semmi köze a gyalázatos múlthoz. Nem is volt sohasem. Ezt egyébként szinte kivétel nélkül minden visszaemlékező elmondja: a helybéliek is megszenvedték a nagyobbrészt messziről hozott ávósokkal fenntartatott megsemmisítő fegyintézetet. Az elvetemült rabtartók, akik az ítélet nélkül idehurcolt rabokat embertelen módszerekkel őrizték, sokszor bizony a falu lakóival is komiszul bántak. Már emiatt is, de természetes jóságuktól vezérelve is segítették a recskiek a tábor lakóit, ahogyan csak tudták. Ahogyan lehetett, Faludy György írja le Pokolbeli víg napjaim című, világhírű emlékiratában, miként fogadták őket a környék egyszerű emberei, amikor Sztálin halála után - titokban - feloszlatták a törvényen kívüli recski tábort: „Amikor odaértünk... megjelent egy zöldessárga hajú, mezítlábas, hórihorgas, oroszos, majdnem tolsztoji paraszt, tarisznyával a vállán. Sorra kezet fogott valamennyiünkkel... - Mindent tudunk - mondta. - Mindent. Aztán tizenkilenc nagy karéj kenyeret vett elő tarisznyájából, zsebéből egy csipetnyi sót hintett mindegyikre és megkínált bennünket szőlővel és kenyérrel.” Az ország lakossága csak a nyolcvanas évek végén tudott meg mindent - vagy majdnem mindent - Recskről. Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza (egykori recski rab) filmjeiből, idehaza is kinyomtatott memoárokból, a Recski Szövetségről szóló rövidke sajtóhírekből. Van, aki ezektől a dokumentumértékű publikációktól számítja a rendszerváltozást. Az egykori kényszermunkatábor helyén ma nemzeti emlékpark áll. Közepén bronz térkép mutatja, hogy nézett ki „eredetiben” az embertelenség és a jogtiprás intézménye. A térképpel szemben emlékmű (főleg külföldi - japán - adományokból állították, mondja Zimányi Tibor, a Recski Szövetség elnöke). Hátoldalán fémlapokra vésték föl a jogerős ítélet nélkül fogva tartott emberek névsorát. Ezerháromszáz név, ennyi jutott eszükbe azoknak, akiknek megadatott az emlékezés lehetősége. Rekonstruálták az egyik őrtornyot és az egyik barakkot. A büntetőfogda - földbe vájt verem - is megtekinthető. Meg a hidacska, melyen át a kőbányába munkára hajtották a foglyokat. A terméskőből emelt parancsnoki épület ma valamilyen magáncég tulajdona. Szemügyre veszik a látogatók ezt is alaposan. Az emlékkiállítást is megtekintenék, de lakat van a bejáraton. Az emlékpark gondnoka csak hétvégeken áll a látogatók rendelkezésére. A látogatók meg - főleg külföldiek - az esztendőnek szinte minden napján elzarándokolnak a recski táborhoz. Emlékezni akarnak, nem felejteni, ám az emlékezéshez ma még nincsenek meg a „tárgyi feltételek”. (Képzeljük el, milyen világraszóló botrány kerekedne belőle, ha az auschwitzi haláltábor helyén létesített emlékhelyet belakatolva találnák az emberek! Mi, magyarok ne tudnánk, hogy Recsk és Auschwitz a XX. századi gyalázatokról rajzolt térképen milyen közel esik egymáshoz? A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma millenniumi „kasszájából” igyekszik a hely szelleméhez méltó kiállításhoz anyagi segítséget nyújtani. Most már az emlékpark fenntartóinak meg a szakembereknek, muzeológusoknak és történészeknek a feladata, hogy szemléletes és emlékezetes tárlaton mutassák be a sokadalomnak, milyen szörnyűségekre képes az ember, ha az istentelen kommunizmus vezérli tetteit. Hogy milyen szép és hasznos tettekre képes, ha értelmes teremtő munkára nyílik lehetősége, azt a falu közepén álló bányászmúzeumban meg a recski tájházban lehet megtekinteni. Az évszázadokon át ércbányászatot folytató helybéliek - noha már kimerültek a környék bányái, 1978-ban megszűnt az úgynevezett felszín közeli érckitermelés - ma is büszkék arra, hogy Közép-Európa legnagyobb érclelőhelyén éltek és dolgoztak nemzedékeken át. (A falu polgármestere, Fekete József meg a művelődési ház vezetője, Hugyecz János - miközben az újjáépített művelődési házban kalauzolják a hírlapírót - mint egy költeményt, úgy „szavalják” a negyven-ötven évvel ezelőtti bányászati statisztikákat, az évenkénti másfél mázsa színaranyat, a négy-öt tonna színezüstöt, a rézérc-, a cink-, a magnetitmennyiséget, amit Recsk adott a hazának.) A bányászati kamarakiállítás feketén csillogó tárgyai, az olajmécsesek, az érctálak, a kőzetminták a férfinép nehéz, embert próbáló munkáját idézik meg. A tájházban látható hófehér kelmék, e vidéken szőtt vásznak „kalodás” hímzéssel, „subrikával”, „borsókával” az asszonyok hagyományőrző, környezetszépítő tevékenységét. Miután a recski bányákat bezárták, a férfiak új foglalatosságok után néztek. Van, aki a helyi papírfeldolgozó üzemben dolgozik, van, aki a parádsasvári üveggyárban, Egerben... Az asszonyok szőnek, varrnak, hímeznek rendületlenül. Szinte egyetlenként megmaradt háziipari szövetkezetük termékei (a hevesi kelmék) ma már világhírűek. Az élő népművészet továbbörökítői a recski nők, patyolatvásznaikkal egyszer talán majd sikerül elfedniök azt a bélyeget, amit falujukra a Rákosirendszer ezernél is több szabadságától megfosztott ember sanyargatásával ütött. A recski mementót persze akkor is őrizni kell. Nem a halálra, a szabad életre kell emlékeznünk általa. Fehéren, feketén. Emlékparkban, barakktárlaton, filmek, emlékiratok és költemények által. Ezerháromszáz ember éveken át tartó szenvedése kötelez erre mindannyiunkat. A recski megsemmisítő tábor (légi felvételen) az ötvenes években... ... és ma (nemzeti emlékpark, látkép a büntetődárakkal)