Magyar Nemzet, 2000. október (63. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-26 / 251. szám
Magyar Komiéi Vélemény 2000. október 26., csütörtök Szerkeszti: Osztovits Ágnes Tettenérés vagy provokációr a az ügyész nyomoz, avagy az ügyészség kormányfelügyelet alá rendeléséről H W Balogh Zsír,mond_____________ A Legfőbb Ügyészség folyó év október 12-én este közleményt adott ki, hogy a Fővárosi Főügyészség Nyomozó Hivatala az ORFK szerveivel együttműködve vesztegetésen érte tetten Székely Zoltán kisgazda képviselőt, a parlament közbeszerzési bizottságának elnökét. Fent nevezett úr ezzel szemben azt állítja, hogy ő csupán egy provokáció áldozata. A nyomtatott és elektronikus sajtó a történtekről - beleértve a képviselőnek a frakcióból való kizárását és mentelmi jogának a felfüggesztését is részletesen tudósít. Ráadásul az országos napilapokban kommentárokat is olvashatunk az ügyről. Ezeknek olykor zilált, fésületlen, ironikus stílusa a koalíciós kormánnyal szemben mély gyűlöletet és nem kis kárörömöt tükröz. A jelek szerint nem árt, ha mind Székely Zoltán, mind pedig Balla Dániel nyilatkozatait óvatosan fogadjuk. Részben ezért, részben pedig a büntetőügy anyagának kellő ismerete hiányában nem vállalkozhatunk annak az általunk feltett kérdésnek a megválaszolására, hogy tettenérés avagy provokáció történt-e ebben az ügyben. Dolgozatunkban legfeljebb annak a jobbára elméleti kérdésnek a megválaszolását kíséreljük meg, hogy inkább remélhetjük-e a tényállás korrekt felderítését, ha maga az ügyész nyomoz, nem pedig a rendőrség? A legfőbb ügyész ugyanis a következő tényállás alapján indítványozta zsarolás és vesztegetés miatt Székely Zoltán mentelmi jogának a felfüggesztését: az országgyűlési képviselő Balla Dánieltől először 30 millió forintot követelt annak ellenében, hogy nem akadályozza meg a vállalkozó által elnyert szigethalmi csatornaépítési beruházást. Balla a fenyegetés miatt szeptemberben feljelentést tett a rendőrségen, majd október elején az ügyészségen is, ahová már magával vitte a Székellyel folytatott beszélgetésekről készült magnófelvételeket. A főügyészség nyomozó hivatala készítette elő Székely és Balla október 12-i találkozóját, és adta át Ballának - időközben 20 millió forintra leszállított összegű - a jegyzőkönyvben már előre rögzített sorszámú bankjegyeket. A Gellért szállóban történt rövid találkozást követően Bálla a gépkocsijához kísérte a képviselőt, aki belenézett a vállalkozó által kinyitott aktatáskába, látta, hogy benne van a húszmillió forint. Ezután átvette az aktatáskát. A nyomozó hatóság ekkor érte tetten, és vette őrizetbe Székelyt. Ha ez a tényállás pontos, akkor a csapdaállítás oly módon történt, ahogyan a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény azt a szolgálatok számára lehetővé teszi [1995. CXXV. tv. 54. § (1) bek. e) pontja]. Szó sincs arról, hogy az információgyűjtés, a bizonyítás sajátos köre tekintetében a nemzetbiztonsági szolgálatok monopolhelyzetet élveznek. Hiszen a büntetőeljárásban szabadon felhasználható minden olyan bizonyítási eszköz és bizonyíték, amely a tényállás megállapítására alkalmas lehet. A büntetőeljárás azonban Balla Dániel feljelentése folytán megindult. Márpedig: „a büntetőeljárás megindulásával egyidejűleg intézkednie kell a bűncselekmény elkövetésének vagy folytatásának megakadályozásáról” [Be. 121. § (2) bek.]. Ezért az a kérdés, hogy nem sértette-e meg ezt az eljárásjogi szabályt a Fővárosi Főügyészség Nyomozó Hivatala, amikor a bűncselekmény elkövetésének vagy folytatásának megakadályozása helyett éppen annak befejezése érdekében intézkedett? A feladat megoldása érdekében, összehasonlításként hadd idézzem fel emlékezetemből a következő jogesetet: a legfőbb ügyész 1958- ban perújítási indítványt terjesztett elő a népköztársaság elleni szervezkedés miatt súlyos szabadságvesztésre ítélt vádlottak javára, akiknek azért, indítványozta a felmentését, mert nem követtek el bűncselekményt. Az alapperben a bíróság a tényállást egyedül a vádlottak „töredelmes beismerése” alapján állapította meg. Új bizonyítékként az indítvány annak az agent provocateurnek a kihallgatását kérte, akit az Egyesült Államok titkos szervezete a határon átvetett azzal a megbízással, hogy a vádlottakat a Magyar Népköztársaság elleni szervezkedésbe vonja be. Az ÁVH az ügynököt elfogta, majd - büntetlenséget kilátásba helyezve - azzal bízta meg, hogy a vádlottakat a szervezkedésben való részvételre bírja rá. Ezt követően a vádlottakon az ÁVH rajtaütött, és bíróság elé állíttatta őket. Az indítvány indoka a következő volt: a bűnüldöző szerveknek nem az a feladata, hogy bűncselekmény elkövetésében közreműködjenek, hanem az, hogy az ilyen cselekmény elkövetésétől az állampolgárokat visszatartsák, vagy annak elkövetésében őket megakadályozzák. A perújítás sikerrel járt, a Fővárosi Bíróság a marasztaló ítéletet hatályon kívül helyezte, és valamennyi vádlottat felmentette, mert nem követtek el bűncselekményt. A kérdés most az: lehet-e Polt Péter legfőbb ügyész az előbb idézett eljárásjogi szabálynak az alkalmazása tekintetében a rendszerváltozás után tíz évvel elnézőbb, liberálisabb, mint negyvenkét évvel ezelőtt Janus-arcú hivatali elődje, aki ugyanakkor az „ellenforradalmárok” ezreit juttatta börtönbe és százait bitóra? (Azt a kérdést talán szükségtelen felvetni: van-e különbség a tekintetben, hogy az eljárási szabályt a rendőr vagy az ügyész sérti meg? Egyébként akár rendőr, akár ügyész nyomoz, az általa valónak vélt tényállást bizonyítani törekszik, mégpedig vagy eljárásjogilag korrekt, vagy pedig kifogásolható módon. A törvényességi felügyeletet ellátó ügyész feladata éppen az, hogy az, eljárásjogi szabályok betartását garantálja. Logikus, hogy az ügyész e feladatának ellátásában kevésbé van feszélyezve, ha a rendőr által foganatosított nyomozást felügyeli. Alapvetően más a helyzet, ha ugyanahhoz a testülethez tartozó másik ügyész nyomozása felett gyakorol felügyeletet. Ezt sok évtizedes védői tapasztalatom alapján hiszem és vallom. A 60-as években viszonylag gyakran tiszteltek meg ügyvéd kollégák azzal, hogy védelmük ellátására felkértek. Ezekben a bűnügyekben rendszerint valamelyik főügyészség, olykor a Legfőbb Ügyészség nyomozócsoportja nyomozott. Nem merném állítani, hogy mindegyik ügyészi szervezeten belül működő nyomozócsoportnál megnyugtatóak voltak a tapasztalataim. De a főügyészségek nyomozócsoportjainak működése fölött a Legfőbb Ügyészség gyakorol törvényességi felügyeletet. Ezért nem volt megnyugtató olvasni Polt Péter nyilatkozatát, hogy az ügyészségi reform keretében várható a Legfőbb Ügyészség Nyomozó Hivatalának felállítása. A bírói kontroll sem valódi garancia. A bíró ugyanis csak az elébe került ügyben vizsgálja az eljárás törvényességét, mégpedig a rendelkezésére álló adatok alapján. Ez távolról sem pótolja az igazgatás körében foganatosított, külső szerv által akár folyamatosan gyakorolt törvényességi felügyeletet. A Magyar Nemzet hasábjait fórumként használva már kétszer törtem lándzsát hiába az ügyészség kormányfelügyelet alá rendelése mellett. Az igazságügyi miniszter ilyen irányú javaslata a második esetben sem érte el a szükséges kétharmados többséget. Pedig a kiegyezés utáni idők nagyszerű jogtudósai által kodifikált és az ügyészségről szóló 1871. évi törvénynek az állampárt közvetlen, Visinszkij szellemében fogant, félelmetes hatalmat ellenőrzés nélkül koncentráló ügyészségi törvénnyel szembeni fölénye szembeszökő. Olyannyira, hogy az utóbbi jogszabály konzerválása melletti parlamenti döntést csakis politikai, nem pedig szakmai döntésnek lehet tekinteni. Hiszen az olyan, éles helyzetben exponált kérdésre, hogy tettenérés vagy provokáció, csak olyan ügyészi szervezet adhat egyértelmű választ, amely bizton elfogulatlan, mert nem saját szervezetének működése fölött gyakorol törvényes felügyeletet. A szerző nyugalmazott ügyvéd Nemzeti kultúra és globalizáció a millennium évében g A kiállítás nem a bemutatott tárgyaktól az ami, hanem a látogatóktól a Várhegyi Attila______________ A globális világ kihívásai folyamatosan döntési helyzetben tartják a nemzeti kultúrákat. Függetlenül attól, hogy az adott nemzet nyelvét hányan beszélik a világban, illetve attól, hogy az adott nemzet milyen érdekérvényesítő képességgel rendelkezik a transznacionális tőke működtetésében. Ezt mutatja, hogy az úgynevezett amerikai kultúra valójában nem az amerikaiaké, vagy például az angol vagy francia kultúrát ugyanolyan módon kell védeni, mint a kisebb, mondjuk a kelet-európai nemzetek kultúráját. Semmi sem állandó A klasszikus görög tragédiák megtekintése az ókori Hellászban a társadalmi berendezkedés tanulási folyamatának volt része, míg az eposzok mint irodalmi művek a vallás és a hozzá kapcsolódó történelem mindennapivá tételét szolgálták (összes szórakoztató funkciójával együttesen). Végig a kultúrtörténet folyamán a kulturális termékek befogadása az egyén részéről aktivitást igényelt, s a társadalom fejlődése szempontjából a tanulási folyamat része volt. Emellett gyakran ellátta a tudományos kutatások funkcióját is, elég csak Leonardo da Vincire gondolnunk. Tudjuk, hogy a mai nemzetfogalom a múlt században, a modern államok létrejöttével, illetve a polgári forradalmakkal és szabadságküzdelmekkel együtt épült be a társadalom kiemelt céljai közé. A nemzethez tartozás ekkortól vált az egyéni lét egyik legfontosabb céljává, vagyis a mi nemzeti kultúrafelfogásunk nem a XX., hanem a XIX. század terméke. Ennek alapján azonban jogosan tehető fel a kérdés, hogy az egyes országok miért ragaszkodnak ezen „avítt”, „letűnt” fogalomhoz, illetve az ahhoz kapcsolódó tartalomhoz. Miért ragaszkodnak a XXI. század küszöbén egy idestova kétszáz éves problémamegoldáshoz, amikor az informatika más megoldásokat kínál a felgyorsult világ által megteremtett információeléréshez? A válasz legalább kétféleképpen adható meg. Egyfelől kiindulva abból a tényből, hogy bár a világ információmennyiségének növekedése már nem is lineáris, hanem exponenciális, ám az egyén mégis adott közegben, lassan változó mikrovilágban él, kapcsolatrendszere majdnem állandó, s feladatai is csak lassan változnak. Mindeközben magáénak kellene tudnia egy állandó változást, el kellene fogadnia, hogy semmi sem állandó. Hogy egy egyszerű hasonlattal éljek, olyan lakásban kellene laknia valakinek, amelyben állandóan kicserélik a bútorokat, az edényeket, a ruhákat, a képeket, egyszóval mindent, ami a lakásban addig megszokott volt. A globalizáció olyan kényszer, amely a fogyasztás felgyorsulásával, a verseny élesedésével egyidejűleg azt a hamis képzetet kelti, hogy az egyén nem menekülhet a változások elől, sőt kiszolgáltatott a változásoknak, hogy csak és kizárólag a változások által élhet úgynevezett modern emberi életet. Hamis képzet ez. Hamis, mert nem veszi figyelembe az egyént, nem vesz tudomást apáról és fiúról, nem vesz tudomást családról, és nem vesz tudomást barátságról, személyes kapcsolatról. A globalizáció személytelen ugyanis, s átlép az egyénen. Alig néhány dolgot tekint fontosnak. Ezek közül mindenekelőtt a piac érdekeit, az eladhatóságot. Mert a globalizáció éppen a piac addigi méreteit akarja meghaladni a nagyobb példányszám miatt, vagyis a nagyobb eladhatóság és a nagyobb profit kedvéért. Vagyis a globalizáció gyökere egyáltalán nem a kultúra, hanem a transznacionális tőke, amely a világot tekinti egységes piacnak, s a kultúrát, mint klasszikus tartalmat fogalomként, piacszerző fogalomként akarja felhasználni az áruk piacán. Nem gondolom persze, hogy mindez valakinek vagy valakiknek a tudatos és tervezett tevékenysége lenne, de azt igen, hogy sokan használják vagy éppen kihasználják. Hogyan jön ide a nemzeti kultúra? Mit tehet egyáltalán? Kell-e versenyeznie a globalizációval? Nem hiszem. Az egyénben, de főleg a közösségben már a népmesék és a népdalok kialakulásakor működött az egészségesnek nevezhető, úgynevezett preventív cenzúra. Vagyis az a kollektív képesség, amely kiszűrte a dalokból a gagyit, az értéktelent, vagy kiszűrte a mesékből a fölösleges agressziót vagy öncélú szexualitást, vagyis azokat az elemeket, amelyek nem építették - a maguk természetes módján - az embert, hanem rombolni akarták. A nemzeti kultúráknak amúgy sem a verseny a szerepe. Az értéktételezés és -létrehozás a természete, mint ahogyan évezredek óta e szerepét töltötte be a különböző társadalmakban. Különben is. Nem versenyezhet a nemzeti kultúra egy olyan játékban, amelynek szabályai nem rá, hanem valami egészen másra vonatkoznak. Olyan ez, mintha egy focicsapatot arra kényszerítenénk, hogy krikettezzen a krikett világbajnokaival. Eleve a vesztésre ítélt küzdelemről lenne szó. Egy közösség stratégiai érdeke A nemzeti kultúrának más a szerepe, ezt talán fölösleges is bizonygatnunk. Az egyén, s főleg a közösség szempontjából a stabilitást, az építkezés lehetőségét teremti meg, vagyis épít az ember idő- és történelemtudatára. Feltételezi, hogy a dolgok nem nélküle, hanem általa működnek. Az ő aktív részvétele szükséges ahhoz, hogy környezete alakuljon, hogy gyermekei egészségesek legyenek, hogy az idő ne pillanat, hanem folyamat legyen, hogy kapcsolataiban az állandóság és a kiszámíthatóság teremtse meg léte alapjait. A nemzeti kultúra éppen az egyénre épít, az aktív egyénre, aki része a közösségnek, vagyis nem lép át az egyénen, hanem általa lélegzik. Ezért nincs világkultúra, csupán nemzeti kultúrák léteznek, s e kultúrák adják össze a kulturális örökséget, amelyből táplálkozik a társadalom, a politika, a tudomány, az ipar és így tovább. S ha mindez így igaz, akkor - visszatérve a címben megfogalmazottakhoz - könnyen belátható, hogy a kultúra fejlesztése bizony stratégiai érdeke egy közösségnek. Nem hóbort, nem szenvedély, nem bokréta a közösség kalapján, hanem a részvétel jogának biztosítása a közösséghez tartozó egyén számára. Azt már láttuk, hogy a nemzeti kultúra és a globalizáció mennyire nem vetélytársai egymásnak. Láttuk azt is, hogy míg az egyik egy technológiai (piaci) verseny, addig a másik a társadalmi, mondjuk inkább a közösségi lét alapja. Most próbáljunk meg választ adni arra, hogy mit tekinthetünk fejlesztésnek, s mit tehetünk ennek érdekében. Ez utóbbira legkönnyebben azt mondhatjuk: „Adjunk rá több pénzt!” Ám ez csak felületes megközelítés lenne. Ennél sokkal mélyebbről van ugyanis szó. A vallás vállalásától kezdve a sokat emlegetett polgári létformán át a valóságos kulturális aktivitásokig. A nemzeti kultúrában a tradíciók nem a régmúlthoz, hanem a folyamatossághoz kapcsolódnak. Az átörökítés képességét adja meg a szóban forgó tárgyban. Sőt- meg átszövi mindennapjainkat. Lássunk hát egy példát. Miközben egy színielőadásban az elhangzó miatyánk mindenki számára világos jelentést hordoz a keresztény kultúrában -, addig mindez valójában a vallásgyakorlás általános voltának, illetve a kereszténység kultúrára gyakorolt évszázados hatásának köszönhető. Vagyis a közösségi lét egyik fundamentuma - mint tradíció - teszi képessé az egyént arra, hogy befogadó lehessen a szó valós, tartalmi értelmében. Nem a kultúra áll kihívás előtt, hanem a globalizáció Mindez persze csak arra példa, hogy a kultúra fejlesztése részben - és jelentős részben - az állam feladata ugyan, de természetesen nem működhet csak állami akarattól, hanem a közösségek, s bennük az egyének szintjén is érdemi hozzászólást igényel. Vagyis egy kiállítás nem a tárgyaktól az, hanem a látogatóktól. Az állam feladata, hogy ezt az értéket értékként fogja fel, s ennek megfelelően bánjon vele. Hogy lehetőséget kínáljon az egyénnek az értékbefogadásra, az azzal való találkozásra, az alkalomra. S az egyén, a befogadó pedig képes lesz arra, hogy megőrizze, feldolgozza és továbbadja mindazt, amelyet magában s létformájában később tudatosan vagy tudattalanul koncentrál. Amikor persze államról beszélünk, akkor ez jelen esetünkben nem a hatalmat, hanem a közösség működési formáját jelenti. Mondhatnánk helyette önkormányzatot is, esetleg egyesületet, vagy minden olyan közösségi formát, amely de jure létrehozható, s amely kisebb vagy nagyobb források felett rendelkezik. Mert ő teremti a lehetőséget, s a lehetőség megteremtése a feladata a közösséget irányító szervezetnek. Mindamellett, hogy értéktételezésénél fontos tézis: a közösség preventív cenzúrája által megszabott és megszűrt értékeket nem hagyhatja figyelmen kívül. Az ideológiailag gyakran gerjesztett idegenszerűség a kultúrában csak rövid ideig működhet. A közösség ugyanis rövid úton kiveti magából, s ezért volt lehetetlen minden olyan kísérlet, amely megpróbált egy nemzeti kultúrát alárendelni egy másiknak. Mindez csak a nép kiirtásával vagy a nemzet elpusztításával volt lehetséges. A XX. század küszöbén Magyarországon, amikor millenniumot, államalapítást - vagyis közösséghez tartozást - ünneplünk, nem nehéz bebizonyítani, hogy nem a nemzeti kultúra versenyképtelen a globalizációval szemben (láttuk, hogy nincs szó versenyről), hanem éppen fordítva. A kihívás nem a nemzeti kultúra előtt áll, hanem a globalizáció előtt. Képes lesz-e valaha tartalmat, értéket jelenteni, képes lesz-e valaha a társadalom, sőt az egyén életének részévé válni abban az értelemben, ahogyan a kultúra tudott. Vélhetően nem. Nem is ez a feladata. De legalább mi legyünk tisztában ezzel, legalább mi tudjuk, hogy közösségünk, s mi magunk nem vagyunk kiszolgáltatottak, van kötődésünk egymáshoz, múlthoz, van út a jövőbe, s van fundamentum, amelyre házunkat építettük, amit csinosítani akarunk. A szerző politikai államtitkár (NKÖM)