Magyar Nemzet, 2000. október (63. évfolyam, 231-255. szám)

2000-10-26 / 251. szám

Magyar Komiéi Vélemény 2000. október 26., csütörtök Szerkeszti: Osztovits Ágnes Tettenérés vagy provokációr­ a az ügyész nyomoz, avagy az ügyészség kormányfelügyelet alá rendeléséről H W Balogh Zsír,mond_____________ A Legfőbb Ügyészség folyó év október 12-én este közle­ményt adott ki, hogy a Fővárosi Főügyészség Nyomozó Hivatala az ORFK szerveivel együttműködve vesztegetésen érte tetten Székely Zoltán kisgazda képviselőt, a par­lament közbeszerzési bizottságá­nak elnökét. Fent nevezett úr ezzel szemben azt állítja, hogy ő csupán egy provokáció áldozata. A nyom­tatott és elektronikus sajtó a tör­téntekről - beleértve a képviselő­nek a frakcióból való kizárását és mentelmi jogának a felfüggeszté­sét is­­ részletesen tudósít. Ráadá­sul az országos napilapokban kommentárokat is olvashatunk az ügyről. Ezeknek olykor zilált, fésü­letlen, ironikus stílusa a koalíciós kormánnyal szemben mély gyűlö­letet és nem kis kárörömöt tükröz. A jelek szerint nem árt, ha mind Székely Zoltán, mind pedig Balla Dániel nyilatkozatait óvato­san fogadjuk. Részben ezért, rész­ben pedig a büntetőügy anyagának kellő ismerete hiányában nem vál­lalkozhatunk annak az általunk feltett kérdésnek a megválaszolá­sára, hogy tettenérés avagy provo­káció történt-e ebben az ügyben. Dolgozatunkban legfeljebb annak a jobbára elméleti kérdésnek a megválaszolását kíséreljük meg, hogy inkább remélhetjük-e a tény­állás korrekt felderítését, ha maga az ügyész nyomoz, nem pedig a rendőrség? A legfőbb ügyész ugyanis a következő tényállás alapján indítványozta zsarolás és vesztegetés miatt Székely Zoltán mentelmi jogának a felfüggeszté­sét: az országgyűlési képviselő Balla Dánieltől először 30 millió forintot követelt annak ellenében, hogy nem akadályozza meg a vál­lalkozó által elnyert szigethalmi csatornaépítési beruházást. Balla a fenyegetés miatt szeptemberben feljelentést tett a rendőrségen, majd október elején az ügyészsé­gen is, ahová már magával vitte a Székellyel folytatott beszélgetések­ről készült magnófelvételeket. A főügyészség nyomozó hivatala ké­szítette elő Székely és Balla októ­ber 12-i találkozóját, és adta át Ballának - időközben 20 millió fo­rintra leszállított összegű - a jegy­zőkönyvben már előre rögzített sorszámú bankjegyeket. A Gellért szállóban történt rö­vid találkozást követően Bálla a gépkocsijához kísérte a képviselőt, aki belenézett a vállalkozó által ki­nyitott aktatáskába, látta, hogy benne van a húszmillió forint. Ez­után átvette az aktatáskát. A nyo­mozó hatóság ekkor érte tetten, és vette őrizetbe Székelyt. Ha ez a tényállás pontos, akkor a csapdaállítás oly módon történt, ahogyan a nemzetbiztonsági szol­gálatokról szóló törvény azt a szol­gálatok számára lehetővé teszi [1995. CXXV. tv. 54. § (1) bek. e) pontja]. Szó sincs arról, hogy az információgyűjtés, a bizonyítás sajátos köre tekintetében a nem­zetbiztonsági szolgálatok mono­polhelyzetet élveznek. Hiszen a büntetőeljárásban szabadon fel­használható minden olyan bizo­nyítási eszköz és bizonyíték, amely a tényállás megállapítására alkal­mas lehet. A büntetőeljárás azon­ban Balla Dániel feljelentése foly­tán megindult. Márpedig: „a bün­tetőeljárás megindulásával egyide­jűleg intézkednie kell a bűncselek­mény elkövetésének vagy folytatá­sának megakadályozásáról” [Be. 121. § (2) bek.]. Ezért az a kérdés, hogy nem sértette-e meg ezt az el­járásjogi szabályt a Fővárosi Fő­ügyészség Nyomozó Hivatala, amikor a bűncselekmény elköve­tésének vagy folytatásának meg­akadályozása helyett éppen annak befejezése érdekében intézkedett? A feladat megoldása érdekében, összehasonlításként hadd idézzem fel emlékezetemből a következő jogesetet: a legfőbb ügyész 1958- ban perújítási indítványt terjesz­tett elő a népköztársaság elleni szervezkedés miatt súlyos szabad­ságvesztésre ítélt vádlottak javára, akiknek azért, indítványozta a fel­mentését, mert nem követtek el bűncselekményt. Az alapperben a bíróság a tényállást egyedül a vád­lottak „töredelmes beismerése” alapján állapította meg. Új bizo­nyítékként az indítvány annak az agent provocateurnek a kihallga­tását kérte, akit az Egyesült Álla­mok titkos szervezete a határon át­vetett azzal a megbízással, hogy a vádlottakat a Magyar Népköztár­saság elleni szervezkedésbe vonja be. Az ÁVH az ügynököt elfogta, majd - büntetlenséget kilátásba helyezve - azzal bízta meg, hogy a vádlottakat a szervezkedésben va­ló részvételre bírja rá. Ezt köve­tően a vádlottakon az ÁVH rajta­ütött, és bíróság elé állíttatta őket. Az indítvány indoka a követke­ző volt: a bűnüldöző szerveknek nem az a feladata, hogy bűncselek­mény elkövetésében közreműköd­jenek, hanem az, hogy az ilyen cse­lekmény elkövetésétől az állampol­gárokat visszatartsák, vagy annak elkövetésében őket megakadályoz­zák. A perújítás sikerrel járt, a Fő­városi Bíróság a marasztaló ítéletet hatályon kívül helyezte, és vala­mennyi vádlottat felmentette, mert nem követtek el bűncselekményt. A kérdés most az: lehet-e Polt Péter legfőbb ügyész­­ az előbb idézett eljárásjogi szabálynak az alkalma­zása tekintetében­­ a rendszervál­tozás után tíz évvel elnézőbb, libe­rálisabb, mint negyvenkét évvel ez­előtt Janus-arcú hivatali elődje, aki ugyanakkor az „ellenforradalmá­rok” ezreit juttatta börtönbe és szá­zait bitóra? (Azt a kérdést talán szükségtelen felvetni: van-e kü­lönbség a tekintetben, hogy az eljá­rási szabályt a rendőr vagy az ügyész sérti meg?­ Egyébként akár rendőr, akár ügyész nyomoz, az általa valónak vélt tényállást bizonyítani törek­szik, mégpedig vagy eljárásjogilag korrekt, vagy pedig kifogásolható módon. A törvényességi felügyele­tet ellátó ügyész feladata éppen az, hogy az, eljárásjogi szabályok be­tartását garantálja. Logikus, hogy az ügyész e feladatának ellátásában kevésbé van feszélyezve, ha a rend­őr által foganatosított nyomozást felügyeli. Alapvetően más a hely­zet, ha ugyanahhoz a testülethez tartozó másik ügyész nyomozása felett gyakorol felügyeletet. Ezt sok évtizedes védői tapasztalatom alapján hiszem és vallom. A 60-as években viszonylag gyakran tisz­teltek meg ügyvéd kollégák azzal, hogy védelmük ellátására felkér­tek. Ezekben a bűnügyekben rend­szerint valamelyik főügyészség, olykor a Legfőbb Ügyészség nyo­mozócsoportja nyomozott. Nem merném állítani, hogy mindegyik ügyészi szervezeten belül működő nyomozócsoportnál megnyugtató­ak voltak a tapasztalataim. De a fő­ügyészségek nyomozócsoportjai­nak működése fölött a Legfőbb Ügyészség gyakorol törvényességi felügyeletet. Ezért nem volt meg­nyugtató olvasni Polt Péter nyilat­kozatát, hogy az ügyészségi reform keretében várható a Legfőbb Ügyészség Nyomozó Hivatalának felállítása. A bírói kontroll sem va­lódi garancia. A bíró ugyanis csak az elébe került ügyben vizsgálja az eljárás törvényességét, mégpedig a rendelkezésére álló adatok alapján. Ez távolról sem pótolja az igazgatás körében foganatosított, külső szerv által akár folyamatosan gyakorolt törvényességi felügyeletet. A Magyar Nemzet hasábjait fó­rumként használva már kétszer törtem lándzsát hiába az ügyész­ség kormányfelügyelet alá rende­lése mellett. Az igazságügyi mi­niszter ilyen irányú javaslata a má­sodik esetben sem érte el a szüksé­ges kétharmados többséget. Pedig a kiegyezés utáni idők nagyszerű jogtudósai által kodifikált és az ügyészségről szóló 1871. évi tör­vénynek az állampárt közvetlen, Visinszkij szellemében fogant, fé­lelmetes hatalmat ellenőrzés nél­kül koncentráló ügyészségi tör­vénnyel szembeni fölénye szembe­szökő. Olyannyira, hogy az utóbbi jogszabály konzerválása melletti parlamenti döntést csakis politi­kai, nem pedig szakmai döntésnek lehet tekinteni. Hiszen az olyan, éles helyzetben exponált kérdésre, hogy tettenérés vagy provokáció, csak olyan ügyészi szervezet adhat egyértelmű választ, amely bizton elfogulatlan, mert nem saját szer­vezetének működése fölött gyako­rol törvényes felügyeletet. A szerző nyugalmazott ügyvéd Nemzeti kultúra és globalizáció a millennium évében g A kiállítás nem a bemutatott tárgyaktól az ami, hanem a látogatóktól­­ a Várhegyi Attil­a______________ A globális világ kihívásai folya­matosan döntési helyzetben tartják a nemzeti kultúrákat. Füg­getlenül attól, hogy az adott nem­zet nyelvét hányan beszélik a vi­lágban, illetve attól, hogy az adott nemzet milyen érdekérvényesítő képességgel rendelkezik a transz­nacionális tőke működtetésében. Ezt mutatja, hogy az úgynevezett amerikai kultúra valójában nem az amerikaiaké, vagy például az angol vagy francia kultúrát ugyan­olyan módon kell védeni, mint a kisebb, mondjuk a kelet-európai nemzetek kultúráját. Semmi sem állandó A klasszikus görög tragédiák meg­tekintése az ókori Hellászban a tár­sadalmi berendezkedés tanulási fo­lyamatának volt része, míg az epo­szok mint irodalmi művek a vallás és a hozzá kapcsolódó történelem mindennapivá tételét szolgálták (összes szórakoztató funkciójával együttesen). Végig a kultúrtörténet folyamán a kulturális termékek be­fogadása az egyén részéről aktivi­tást igényelt, s a társadalom fejlő­dése szempontjából a tanulási fo­lyamat része volt. Emellett gyakran ellátta a tudományos kutatások funkcióját is, elég csak Leonardo da Vincire gondolnunk. Tudjuk, hogy a mai nemzetfo­galom a múlt században, a modern államok létrejöttével, illetve a pol­gári forradalmakkal és szabadság­küzdelmekkel együtt épült be a tár­sadalom kiemelt céljai közé. A nemzethez tartozás ekkortól vált az egyéni lét egyik legfontosabb céljá­vá, vagyis a mi nemzeti kultúrafel­fogásunk nem a XX., hanem a XIX. század terméke. Ennek alapján azonban jogosan tehető fel a kér­dés, hogy az egyes országok miért ragaszkodnak ezen „avítt”, „letűnt” fogalomhoz, illetve az ahhoz kap­csolódó tartalomhoz. Miért ragasz­kodnak a XXI. század küszöbén egy idestova kétszáz éves probléma­­megoldáshoz, amikor az informati­ka más megoldásokat kínál a fel­gyorsult világ által megteremtett információeléréshez? A válasz legalább kétféleképpen adható meg. Egyfelől kiindulva abból a tény­ből, hogy bár a világ információ­­mennyiségének növekedése már nem is lineáris, hanem exponenciá­lis, ám az egyén mégis adott közeg­ben, lassan változó mikrovilágban él, kapcsolatrendszere majdnem ál­landó, s feladatai is csak lassan vál­toznak. Mindeközben magáénak kellene tudnia egy állandó válto­zást, el kellene fogadnia, hogy sem­mi sem állandó. Hogy egy egyszerű hasonlattal éljek, olyan lakásban kellene laknia valakinek, amelyben állandóan kicserélik a bútorokat, az edényeket, a ruhákat, a képeket, egyszóval mindent, ami a lakásban addig megszokott volt. A globali­záció olyan kényszer, amely a fo­gyasztás felgyorsulásával, a verseny élesedésével egyidejűleg azt a ha­mis képzetet kelti, hogy az egyén nem menekülhet a változások elől, sőt kiszolgáltatott a változásoknak, hogy csak és kizárólag a változások által élhet úgynevezett modern em­beri életet. Hamis képzet ez. Hamis, mert nem veszi figyelembe az egyént, nem vesz tudomást apáról és fiúról, nem vesz tudomást csa­ládról, és nem vesz tudomást barát­ságról, személyes kapcsolatról. A globalizáció személytelen ugyanis, s átlép az egyénen. Alig néhány dol­got tekint fontosnak. Ezek közül mindenekelőtt a piac érdekeit, az eladhatóságot. Mert a globalizáció éppen a piac addigi méreteit akarja meghaladni a nagyobb példány­szám miatt, vagyis a nagyobb elad­hatóság és a nagyobb profit kedvé­ért. Vagyis a globalizáció gyökere egyáltalán nem a kultúra, hanem a transznacionális tőke, amely a vilá­got tekinti egységes piacnak, s a kultúrát, mint klasszikus tartalmat fogalomként, piacszerző fogalom­ként akarja felhasználni az áruk pi­acán. Nem gondolom persze, hogy mindez valakinek vagy valakiknek a tudatos és tervezett tevékenysége lenne, de azt igen, hogy sokan hasz­nálják vagy éppen kihasználják. Hogyan jön ide a nemzeti kultú­ra? Mit tehet egyáltalán? Kell-e ver­senyeznie a globalizációval? Nem hiszem. Az egyénben, de főleg a kö­zösségben már a népmesék és a népdalok kialakulásakor működött az egészségesnek nevezhető, úgy­nevezett preventív cenzúra. Vagyis az a kollektív képesség, amely ki­szűrte a dalokból a gagyit, az érték­telent, vagy kiszűrte a mesékből a fölösleges agressziót vagy öncélú szexualitást, vagyis azokat az ele­meket, amelyek nem építették - a maguk természetes módján - az embert, hanem rombolni akarták. A nemzeti kultúráknak amúgy sem a verseny a szerepe. Az értéktétele­zés és -létrehozás a természete, mint ahogyan évezredek óta e sze­repét töltötte be a különböző társa­dalmakban. Különben is. Nem ver­senyezhet a nemzeti kultúra egy olyan játékban, amelynek szabályai nem rá, hanem valami egészen másra vonatkoznak. Olyan ez, mintha egy focicsapatot arra kény­­szerítenénk, hogy krikettezzen a krikett világbajnokaival. Eleve a vesztésre ítélt küzdelemről lenne szó. Egy közösség stratégiai érdeke A nemzeti kultúrának más a sze­repe, ezt talán fölösleges is bi­zonygatnunk. Az egyén, s főleg a közösség szempontjából a stabili­tást, az építkezés lehetőségét te­remti meg, vagyis épít az ember idő- és történelemtudatára. Felté­telezi, hogy a dolgok nem nélküle, hanem általa működnek. Az ő ak­tív részvétele szükséges ahhoz, hogy környezete alakuljon, hogy gyermekei egészségesek legyenek, hogy az idő ne pillanat, hanem fo­lyamat legyen, hogy kapcsolatai­ban az állandóság és a kiszámítha­tóság teremtse meg léte alapjait. A nemzeti kultúra éppen az egyénre épít, az aktív egyénre, aki része a közösségnek, vagyis nem lép át az egyénen, hanem általa lélegzik. Ezért nincs világkultúra, csu­pán nemzeti kultúrák léteznek, s e kultúrák adják össze a kulturális örökséget, amelyből táplálkozik a társadalom, a politika, a tudo­mány, az ipar és így tovább. S ha mindez így igaz, akkor - visszatérve a címben megfogal­mazottakhoz - könnyen belátha­tó, hogy a kultúra fejlesztése bi­zony stratégiai érdeke egy közös­ségnek. Nem hóbort, nem szenve­dély, nem bokréta a közösség ka­lapján, hanem a részvétel jogának biztosítása a közösséghez tartozó egyén számára. Azt már láttuk, hogy a nemzeti kultúra és a globalizáció mennyire nem vetélytársai egymásnak. Lát­tuk azt is, hogy míg az egyik egy technológiai (piaci) verseny, addig a másik a társadalmi, mondjuk in­kább a közösségi lét alapja. Most próbáljunk meg választ adni arra, hogy mit tekinthetünk fejlesztés­nek, s mit tehetünk ennek érdeké­ben. Ez utóbbira legkönnyebben azt mondhatjuk: „Adjunk rá több pénzt!” Ám ez csak felületes meg­közelítés lenne. Ennél sokkal mé­lyebbről van ugyanis szó. A vallás vállalásától kezdve a sokat emlege­tett polgári létformán át a valósá­gos kulturális aktivitásokig. A nemzeti kultúrában a tradí­ciók nem a régmúlthoz, hanem a folyamatossághoz kapcsolódnak. Az átörökítés képességét adja meg a szóban forgó tárgyban. S­őt- meg átszövi mindennapjainkat. Lás­sunk hát egy példát. Miközben egy színielőadásban az elhangzó mi­atyánk mindenki számára világos jelentést hordoz­­ a keresztény kultúrában -, addig mindez való­jában a vallásgyakorlás általános voltának, illetve a kereszténység kultúrára gyakorolt évszázados hatásának köszönhető. Vagyis a közösségi lét egyik fundamentu­ma - mint tradíció - teszi képessé az egyént arra, hogy befogadó le­hessen a szó valós, tartalmi értel­mében. Nem a kultúra áll kihívás előtt, hanem a globalizáció Mindez persze csak arra példa, hogy a kultúra fejlesztése részben - és jelentős részben - az állam fel­adata ugyan, de természetesen nem működhet csak állami aka­rattól, hanem a közösségek, s ben­nük az egyének szintjén is érdemi hozzászólást igényel. Vagyis egy kiállítás nem a tárgyaktól az, ha­nem a látogatóktól. Az állam fel­adata, hogy ezt az értéket értékként fogja fel, s ennek megfelelően bán­jon vele. Hogy lehetőséget kínáljon az egyénnek az értékbefogadásra, az azzal való találkozásra, az alka­lomra. S az egyén, a befogadó pe­dig képes lesz arra, hogy megőriz­ze, feldolgozza és továbbadja mindazt, amelyet magában s lét­formájában később tudatosan vagy tudattalanul koncentrál. Amikor persze államról beszé­lünk, akkor ez jelen esetünkben nem a hatalmat, hanem a közös­ség működési formáját jelenti. Mondhatnánk helyette önkor­mányzatot is, esetleg egyesületet, vagy minden olyan közösségi for­mát, amely de jure létrehozható, s amely kisebb vagy nagyobb for­rások felett rendelkezik. Mert ő teremti a lehetőséget, s a lehető­ség megteremtése a feladata a kö­zösséget irányító szervezetnek. Mindamellett, hogy értéktétele­zésénél fontos tézis: a közösség preventív cenzúrája által megsza­bott és megszűrt értékeket nem hagyhatja figyelmen kívül. Az ideológiailag gyakran gerjesztett idegenszerűség a kultúrában csak rövid ideig működhet. A közös­ség ugyanis rövid úton kiveti ma­gából, s ezért volt lehetetlen min­den olyan kísérlet, amely meg­próbált egy nemzeti kultúrát alá­rendelni egy másiknak. Mindez csak a nép kiirtásával vagy a nemzet elpusztításával volt lehet­séges. A XX. század küszöbén Ma­gyarországon, amikor millenniu­mot, államalapítást - vagyis kö­zösséghez tartozást - ünneplünk, nem nehéz bebizonyítani, hogy nem a nemzeti kultúra verseny­­képtelen a globalizációval szem­ben (láttuk, hogy nincs szó ver­senyről), hanem éppen fordítva. A kihívás nem a nemzeti kultúra előtt áll, hanem a globalizáció előtt. Képes lesz-e valaha tartal­mat, értéket jelenteni, képes lesz-e valaha a társadalom, sőt az egyén életének részévé válni abban az ér­telemben, ahogyan a kultúra tu­dott. Vélhetően nem. Nem is ez a feladata. De legalább mi legyünk tisztában ezzel, legalább mi tud­juk, hogy közösségünk, s mi ma­gunk nem vagyunk kiszolgáltatot­tak, van kötődésünk egymáshoz, múlthoz, van út a jövőbe, s van fundamentum, amelyre házunkat építettük, amit csinosítani aka­runk. A szerző politikai államtitkár (NKÖM)

Next