Magyar Nemzet, 2000. október (63. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-28 / 253. szám
Madar Nemzet Magazin 2000. október 28., szombat Molotov-koktél a szoborparkban Előre a lenini turistaúton! Hölgyeim és uraim! Néhány pillanat, s elindulunk a magyar történelem legrögösebb útján. Első megállónk a Kun Bélának, Münnich Ferencnek és Ságvári Endrének is otthont adó tétényi fennsík: itt Marx, Engels és Lenin társaságában fogyaszthatják el a szelídített Molotov-koktélt. Ezután az Ecseri úti bolhapiac következik, ahol a pufajkától a kalasnyikovig szinte minden kapható. Figyelem! A busz pontban déli tizenkét órakor indul vissza a Hotel Intercontinentalhoz. ■ Dfi.vfinyi István Sztálin, Lenin, Gorbacsov? - érdeklődik az amerikai turista reménykedve, miután feleségével együtt udvariasan letessékelték a gödöllői kastélyhoz tartó Sisi-járatról, és a szimpla városnéző csoportnál sem járt sikerrel. A kísérő pedig megnyugtatóan bólint, hogy igen, ez lenne a helyes út, a Red Star Tour, vagyis a Vörös Csillag túra. S ezzel teljes a létszám, a négy amerikai befészkeli magát a mikrobuszba, ami nem is egyszerű feladat, mivel az újonnan érkezett pár férfi tagjának bal lábán combig érő gipsz díszeleg. A vendégek korán érkeztek, így a sofőr s egyben idegenvezető Gács Csaba utolsó délelőtti cigarettájára gyújtva megtervezi a napot. - A Petőfi hídon fogunk átkelni, mert a budai Skála környékén a szocreál építészet igen szép példái láthatók. Kár, hogy ma reggel nem Budáról indultunk, akkor még a margitszigeti teniszpályára igyekvő Horn Gyulát is beépíthettük volna a programba. Azután megnézzük a Szoborpark Múzeumot, bár az utasok kérték, hogy ott ne sokat időzzünk, mert inkább az Ecseri úti piacon szeretnének lófrálni. Félórával és seregnyi szocreál épülettel később, kikászálódva az araszoló belvárosi forgalomból vidáman robogunk a munkásmozgalmi emlékhely felé. Az idegenvezető - kezében mikrofonnal - a kommunizmus borzalmaival bombázza az utasteret. A turisták a legvidámabb barakk kifejezésen jót nevetnek, ám leginkább Nagy Imre története kelti föl az érdeklődésüket. Hogy is volt az az Imre Nagi-sztori? - kérdezik az 1956-os eseményekhez vissza-visszatérve. - Most jön a meglepetés - súgja Csaba a rögtönzött történelemórát megszakítva, s egy kilencvenfokos jobb kanyart követően az automata váltós járműben felharsan az Internacionálé. „Föl-föl, ti rabjai a földnek!” - zúgják a Ford hangszórói. „Föl-föl, te éhes proletár!” - zümmögjük mi is, de csak magunknak, mert az amerikaiak inkább a budai dombvidék sokmilliós villáinak látványában gyönyörködnek, így a mesteri időzítést sem észlelik, miszerint a kisbusz a cintányéros fináléra gördül a szoborpark főbejárata elé. - Balra Engels, jobbra Marx, közöttük pedig egy nagyon híres magyar költő, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye látható - magyarázza Csaba a hatalmas kapu koncepcióját. A kis csoport az említett sorrendben szemlézi az alkotásokat. Leghosszabban az acéltömbbe öntött versnél időznek, az arasznyi fémbetűket tapogatva még a szöveget is megpróbálják elolvasni. - Ót szarnokszag ven, oatt szamnokszag ven - mormolják, ám két sor után ráunnak a nyelvtörőre, mert úgysem értenek az egészből semmit. Odabent apró bódé őrzi a parkot. Az építményben munkásmozgalmi shop üzemel, az eladó néni azonban nemcsak a belépőket s az ajándéktárgyakat árusítja, hanem a koktélokért is felelős. - Aki nem kéri a Molotovot, az ihat teát vagy forralt bort - ismerteti a kínálatot köszöntésképpen. A vendégek azonban egyelőre csak a tudást szomjazzák, ezért az italok visszakerülnek a hűtőbe, mi pedig talpunk alá vesszük a munkásmozgalom hármas sétányát. Az 1993 őszén megnyitott múzeum szobrai ugyanis három, a végtelent szimbolizáló, fektetett nyolcas alakú út mellett sorakoznak, a középpontban pedig a Lánchíd budai hídfőjétől kitelepített vörös csillag virágzik. A tekintetet mégis a felszabadulási emlékmű zászlótartó szovjet katonája vonzza. - Oh! - lépnek hátra egy tiszteletteljeset az amerikaiak, s ezt a távolságot tartva hallgatják végig az idegenvezető kommentárját, hogy tudniillik a hatméteres szobrot 1947-ben Kisfaludi Stróbl Zsigmond készítette, 1956-ban ledöntötték, két esztendővel később visszaállították, és a modell, Vaszilij Ivanovics Golovcov 1965-ben a műtermében kereste föl az idős mestert. És beindul a történelem kereke: magyar-szovjet barátság, felszabadulás, szovjet hősi emlékmű, magyar-szovjet barátság ismét, felszabadulás, Dimitrov elvtárs Bulgáriából, Landler Jenő, Szamuely Tibor, Asztalos János ékszerész és kommunista, Kalamár József, a csepeli Királyerdőben bujkáló tanácselnök, Kreutz Róbert vasmunkás, Ságvári Endre, Szakosíts Árpád, Münnich Ferenc, Hámán Kató, munkásőr-demonstrációs emléktábla és végre egy szusszanásnyi szünet a Kun Béla-emlékmű talapzatánál, mert a többtucatnyi krómacél a vörösréz baltával keretbe foglalt, jövőbe mutató pártvezér láttán még „az idő pénz” szellemében rohanó amerikaiak is megtorpannak. - Gyönyörű! - vonják meg a nyúlfarknyi pihenő kulturális mérlegét, s már megyünk is tovább, egyrészt mert a távolban felrémlik a Tanácsköztársaságemlékmű kilenc és fél méteres „Fegyverbe!, fegyverbe!” alakja, másrészt mert rettenetesen hideg van, ám azt még a varjúriasztó talaj menti fagy sem gátolhatja meg, hogy megismerkedjünk az orvul aknára futott Osztapenko és Steinmetz kapitány igaz históriájával. De ni, egyszerre elfogynak a hősök, s az utolsó végtelen ösvény is véget ér. A turisták Vlagyimir Iljics Lenint nézegetik hosszasan, csakhogy kiderül: a megkülönböztetett érdeklődés nem a nagy októberi szocialista forradalom atyjának, hanem a lábaihoz helyezett vörös szegfűnek szól. - Valószínűleg orosz turisták jártak előttünk - füllentjük, mert nem szeretnénk elrontani a magyar népről kialakult képet. - Very hideg! - mondja a jegyszedő néni, s kérés nélkül is elővarázsolja a Molotov-koktélokat: fél deci vodka, egy deci tonik s három cent citromlékavarog a pohárban. Csöndben kortyoljuk az italt, amely lassan feljebb emeli a didergős októberi reggelen lehűlt test hőmérsékletét, s ahogy pirulnak az arcok, a beszélgetés is megindul: a gipszes házaspár Virginiából érkezett, társaik a New York-i felhőkarcolókat hagyták ott két hétre Magyarország kedvéért. Hosszas társalgásra azonban nincs idő, mivel a program szerint már az Ecseri úti piacon kellene alkudoznunk. A múzeum shopjából ezért csak néhány apróság kerül az amerikaiak tulajdonába: két-három képeslap, egy XXL-es méretű McLenin póló, valamint egy Kiváló Dolgozó kitüntetés. Útban a bolhapiac felé ismét szól a zene, terítéken az úttörőmozgalom. Az utasok egy ideig hallgatják a számukra tökéletesen idegen zenei és szövegvilágot, Vlagyimir Iljics szónoklatának eredeti hangfelvétele azonban már a „Csépesziget” című spontán szórakosgató játékban elmerülve találja őket. A nyelvi tusakodásnak két váratlanul felbukkanó fegyveres vet véget. A marcona férfiak erőszakos kísérletet tesznek a mikrobusz meghódítására, de az amerikaiakat nem érdeklik a több száz éves rozsdás flinták, mint ahogy a rokokó asztalkát hurcolászó idős asszonyt sem méltatják pillantásra. S ez még csak a parkoló. - Ó, yeah! - kiáltja a vásári forgatag láttán a virginiai hölgy, s széttárja karját, mintha eladóstul, vevőstül, lacinkonyhástul be akarná habzsolni a területet. És már csak a feje búbját látjuk, amint a tömegen átvágva elviharzik a porcelánok irányába. A New Yorkiak kimértebbek, s csak a pultok között húzódó ösvények középtájékáról csodálják a kacatrengeteget, ám lassan, de biztosan elnyeli őket is a bőrkabátok és festmények dzsungele. Dél van. Az árusok ingujjra vetkőzve élvezik a reggel hűvös szeleit felemésztő, hirtelen jött napsütést. Magyarok, cigányok, kínaiak előveszik az otthonról hozott ebédkét, de sérül egy pakli is, s négyen az eladásra szánt komódot kártyaasztallá minősítik. Eladtad, megvette, elvitte, meghozta, mennyiért, annyiért? - záporoznak a kérdések, mert a kereskedők egy minutára megfeledkeznek kuncsaftjaikról. A négy külhoni turista is befejezi a vásárlást, kezükben gondosan csomagolt kacatokkal indulnak a kisbusz felé. A virginiai férfi egy szovjet katonai érdemrenddel, felesége tízezer forintért egy matyó fejfedővel, kalotaszegi inggel és a homlokán indiai pötytyöt viselő, szlávos arcú hölgy arcképével lett gazdagabb. A New York-iak negyvenezer forintért szintén festményeket vásároltak: két alkotáson az 1848-as szabadságharc nagy pillanatai, a harmadikon pedig egy felvidéki bányászlázadáson kardlapozó csendőrök láthatók. - 1956 - mutatják szerzeményüket büszkén, és mi bólogatunk, mert nem szeretnénk elrontani a magyar népről kialakult képet. Gyerünk tovább, irány a bolhapiaci fotó: somoskövy díja Egy pad vallomása a ligetben : I r. t. fi s Sándor________________________ V an a Városligetben egy pad, közel a kacsáktól hangos tóhoz, oda szoktam alkonyattájt elzarándokolni, hónom alatt egy könyvvel. Ilyenkor, ősszel verseket olvasok. Olyan ez a pad számomra, mint Szabó Lőrinc egyik szép versének bodzafája: „Ismerős, már majdnem ember, már majdnem barát.” Összeszoktunk, én olykor hangosan olvasom a verseket, s ő bizonyára érti őket. Mint ahogy én is értem, amit ő mesél nekem. Ki tudná megmondani, hány éve áll itt ez az esőtől áztatott, naptól cserzett, fagyok által megviselt pad? Lehet, hogy már a háborút is itt vészelte át, látta a város riadt félelmét, talán e rozsdás karfára dőlve búcsúzott szerelmétől a katona, aki azt ígérte, hogy egyszer majd visszajön. Azóta is hiába várják, ki tudja, merre van a sírja. Néha elnézem a támláját. Tele van firkálva, neveket véstek bele a szerelmesek, egy Géza nevű ezt: „Imádlak.” Másvalaki tintaceruzával azt írta alá: „Rózsikám, mindig rád gondolok.” Meglehet, hogy Rózsika sosem látta ezt a vallomást, nem is járt a Városligetben, valahol másutt várja szerelmét. Mert az életnek vannak ilyen fintorai. Elképzelem, milyen izgalommal ültek itt szeplős bakfisok a szerelmesükre várakozva, figyelték az utat, feltűnik-e a várva várt fiú alakja. Aki majd futva érkezik, lihegve, pirosan az izgalomtól, és csak átöleli a kedvest, aztán ülnek csendben, egymás kezét fogva, a tó felé tekintve, ábrándozva. Hány első csók csattanhatott el itt, istenem? És hány könnyes szemű lány szakított örökre álmával? Ha ez a pad árulkodni tudna! Ülök a bágyadt őszi fényben, és ábrándozva faggatom, vallatom fényes támláját simogatva. Ha csend van, ideröppennek a környékről a galambok is, mert éhesek. Nemcsak verseskötetet viszek magammal, hanem egy fél karéj kenyeret vagy egy kiflidarabkát is a zsebemben. Etetem a madarakat, és hallgatom közben, ahogy a szél táncoltatja az egyre kopaszodó ágakat. Ez már őszi szél, amely göndör báránykákat terelget valahonnan a város fölé. Emlékszem, valamikor el nem mulasztottam volna magam sem, hogy ne véssek jelet az ilyen árva padok húsába. Azt mondják, minden ember leghőbb vágya, hogy megmutassa magát. íme, itt vagyok! Belevési az álmodozó legényke a nevét a fa törzsébe. És mellé a kedves nevét is. Hogy mindenki lássa, itt járt Pista és Juliska. Aztán később szeretné letörölni, megsemmisíteni ezeket a jeleket, mert Juliska már régen mást szeret. Én először Ilonka nevét véstem egy öreg eperfa törzsébe az udvaron, a sertésói mögött. A jel talán még ma is ott kiáltozik, de én már azt sem tudom, milyen volt Ilonka hajának a színe. Aztán jöttek sorra a többiek, Erzsike, Bözsike, Icuka és Marika, az utóbbi végig nagybetűvel. Ücsörgök a padon, s arra gondolok, ha szíve volna ennek a kopott ülőkének, talán már régen meghasadt volna. Bánatában vagy boldog örömében. Azon sem csodálkoztam a múltkor, hogy a Városliget egyik távolabbi zugában összetörve láttam egy padot. Azt mondták, talán a garázdák tették, mert azok egyre vadabbak. A szemtanúja voltam, amikor egy este a városligeti tóba dobtak egy öreg padot. Ki tudja, mit vétett, minek volt a néma tanúja. Mielőtt továbbmegyek, és magára hagyom, szánakozva megsimogatom. Őrizze csak tovább a titkait ez a pad! Szerelmes szívű leányok és fiúk nevét, nyíllal átlőtt szívek ábráit a támláján. Lehet, hogy egyszer majd én is ide járok ábrándozni, vagy itt várok valakire dobogó szívvel. Ezen még el is mosolyodnék, ha visszatekintve a tó partjáról nem látnám, hogy egy idős asszony érkezik az elhagyott padhoz pórázon vezetett tacskókutyájával. A néni lezökken a padra, a kutya körülszimatolja, majd felemeli a hátsó lábát, és nagy nyugalommal levizeli. Az utókor sosem volt hálás...