Magyar Nemzet, 2003. február (66. évfolyam, 27-50. szám)

2003-02-15 / 39. szám

E3 )lapi Nemzet - Magazin 2003. február 15., szombat Valóságos krimi a történet: titokzatos hazugságok, felbukkanó, majd újra köddé váló műkincsek, halálfélelemtől gyötört „becsületes megtalálók” a főszereplői. Mi másról volna szó, mint kulturális örökségünk egyik szomorú fejezetéről? A sok közül. A rongyos magyar zseni, Mednyánszky László hagyatékáról, egyszersmind a szlovákok legnagyobb nemzeti festőjéről. Mese arról, hogyan búcsúzott a magyar nemesség a Szepességtől, a magyarság a reszlovakizált múlttól.­ ­Margittai Gábor Róbel Margit bárónő az angol­parkban fekszik, és a Poprádot nézi. A szeszélyesen kanyargó, hűtlen vizet, amely minden ma­gyar folyóval ellenkező irányba áramlik. Kifelé, felfelé, visszafe­lé. Lengyel földre, átkapaszkod­va a Kárpátokon. Krúdy Gyula meg van győződve arról, hogy a Poprádot elfelejtették kiváltani a lengyel zálogból, azért folyik most is rossz irányba. Czóbel Margit nézi hát a folyót, mely jéggé fagyott or­szágútként tart Lubló felé. Feje fölött, a domboldalon Nagyőr, az egykori kabar gyepű-őrhely februári álmát alussza; bal keze felől hófehér, kecses reneszánsz kas­tély magasodik, a Mednyánszkyak fészke. Ha a bárónő nem az angolparkban pihen éppen, túlméretezett zöld lódenkabátjában a környező erdő­ket járja, hóna alatt jegyzetfüzetével és akvarellpapír­­jaival. Mögötte lépked öreg Kutya, azaz Mednyánszky László toprongyos kísérteté, és a Tátra szikláit súroló fényekről beszél. Czóbel Margit máskor korcsolyát köt lábára, s a pehelycsontú asszony jár-kel a Poprád acél­kék országútján. Amikor megfárad, pendelyre vetkő­zik, és megmártózik a kastély előtt vágott lékben. Min­den reggel. Mindig egyedül. Makacs, sztoikus bárónő. De most fekszik az angolparkban, le nem véve sze­mét a Poprádról, és csöndesen elmélkedik. Sosem lá­zadozott, mert a történelem átlépett rajta. Mert minde­nét elvették, még családi múltját is. Őrzi állhatatosan a szenvedélyen túli élet buddhista titkát. És őrzi Mednyánszky László eltűnt képeinek titkát is. Szerető kezek voltak, amelyek a folyó mellé temették az utolsó szepességi bárónőt. - Nem lehet itt igazságot tenni - duzzog a fiatal szlo­vák muzeológusnő, figyelemre méltó diplomáciai ér­zékkel pöccentve vissza kérdésünket. - A lengyelek is folyton azt kérik számon, miért nincs nyelvükön kiír­va a tájékoztató, hiszen ők jönnek ide a legnagyobb számban. - De hát Mednyánszky László nem lengyel, hanem magyar művész volt. Talán valamivel indokoltabb vol­na magyar feliratokat is elhelyezni az egyik legjelentő­sebb Mednyánszky-múzeumban - vélekedünk. Témánál vagyunk. Gyanakvó mosoly a válasz. Körbejárjuk a nagyőri kastély kiállítótermeit, az eme­leti szobákat, Mednyánszky László megfeketedett szepességi tájképeivel és cselédportréival, a könyv­társzobát, ahol a rácsok mögött ott porosodnak az apa, Mednyánszky Ede magyar, német és latin nyelvű könyvei - már amelyek megúszták a második világ­háborút, a szlovák partizánok autodaféit és a kegyes tolvajokat. A muzeológusnő tiszteletet parancsolóan ismeri öreg kutya festői életművét, alkotói korsza­kait, életfilozófiáját. Bátran válaszolhatja hát kérdé­sünkre: Mednyánszky László alkotásai átlépik a szű­kös nemzeti határokat, ő vérbeli közép-európai mű­vész volt, vándorló kozmopolita. Legalábbis semmi­képpen nem magyar. A hölgy elég udvarias ahhoz, hogy ne hangoztassa előttünk, ami Szlovákia-szerte magától értetődő: Mednyánszky a legnagyobb szlo­vák festők egyike. Zsákutcás párbeszédek. Valamikor a XX. század elején Krúdy még találkozott Czóbel Istvánnal, a „térdnadrágos, mókusképű” öreg­uracskával, valamint feleségével, Mednyánszky Mar­gittal, akik szívélyesen végigvezették az írót a nagyőri kastély folyosóin. Nem volt ott semmi érdekes, csupán néhány tátrai cirbolyafenyő, imbolygó emberóriások, kocsisarcok, kékeszöld tájképek a Poprád folyóval, ha­vas templomtornyokkal - mindez a falra vázolva. A fiatal Mednyánszky rajzait mindörökre elfedte néhány takaros mészréteg, ahogy később rejtélyes sorsra jutott több száz másik festmény, grafika, vázlatrajz is. Nagyőrben és a közeli Késmárkon különös törté­netek keringenek az elveszett képekről és utolsó tu­lajdonosukról, a festő unokahúgáról. Mondják, Czóbel Margit bárónő a kéménybe rejtette a műalko­tásokat, amikor a Vörös Hadsereg megközelítette a falut. Aztán megfeledkezett róluk. Mondják, amikor koldusbotra jutott a szocializmusban, kenyérért és szalonnáért kótyavetyélt el több olajfestményt a falu­siaknak meg mindenféle szerző-mozgó vigéceknek. És azt is mondják, hogy a restaurátor, aki a háború után rendbe hozta a képeket, néhány tucat alkotást magánál felejtett. Mindenesetre cáfolhatatlan, hogy Mednyánszky életműve gyanús körülmények között szóródott szét. Nógrádi Gergely, a Blikk újságírója 2000 telén cikksorozatot közölt arról, hogy egy pozsonyi pa­nellakásból ismeretlen Mednyánszky-alkotások ke­rültek elő. Információi szerint vagy kétszáz műről van szó, amelyeket tulajdonosuk, egy ötven év kö­rüli asszony az ágya alatt és a szekrény tetején tárolt lepedőkbe csomagolva. Hogy miképp, mikor, kitől kerültek oda? Megint felmerül az adakozó bárónő legendája: az államosítástól félve inkább elosztogat­ta az életmű nagy részét rokonoknak, barátoknak. Nem tudjuk, ki ez az ötvenes asszony: rokon-e vagy ismerős, mert az eset óta Svájcban bujkál. Azt mondják, retteg, hogy megölik a képekért kapott pénzért. Különös történet. Nógrádi Gergely elutazik Nagyőrre, és szóra bírja Jurjak Vladimírt, a helyi plébánost. A beszédes pap elújságolja: Czóbel bárónő nyugdíja gyalázatos volt, így ha néha megszorult, áruba bocsátotta Med­nyánszky egy-egy képét. A kastély fiatal polgári szol­gálatos alkalmazottja pedig mérget venne rá, hogy Nagyőrön több házban is találnának műtárgyakat a hagyatékból, hiszen volt olyan helybéli látogatójuk, aki azzal dicsekedett, hogy konyhájában Med­­nyánszky-kép függ hűtőszekrénye fölött. De ma már inkább hallgatnak a falusiak a kincsekről, mert fél­nek, esetleg vissza kell azokat szolgáltatniuk, öreg Kutya itt, Öreg Kutya ott­­ úgy tetszik, Nagyőrön ahány ház, annyi Mednyánszky. Figyelemre méltó történet. Nógrádi Gergely végül szót vált a pozsonyi SOGA aukciósház munkatársával, Ján Abelovsky professzorral: neki kínálta fel a képeket a hölgy el­adásra. Abelovsky úr elmondta, a műalkotások pocsék állapotban voltak, de ők rendbe hozták, majd fölajánlották őket a szlovák és a magyar ál­lamnak. Budapestről komoly ajánlat nem érkezett. „A szlovák kormány azonban elkötelezettnek mu­tatkozott a kollekciót illetően, és 65 millió forint­nak megfelelő összeget ajánlott fel” a kétszáz Mednyánszky-képért. Abelovsky szerint ez a sum­ma a valós érték fele. Szerintünk még a fele se. Menjünk sorba. - Végső soron hány műalkotásról van szó? - kérde­zem Abelovsky professzort jó két évvel a történtek után. - Hatvannyolc olajfestményt vásárolt meg tőlünk a Szlovák Nemzeti Galéria. - Igaz, hogy Magyarországról nem kaptak érdemi ajánlatot? - Sokkal előnyösebbeket kaptunk, mint a szlovák államtól, de törvényeink miatt kénytelenek voltunk a galériának eladni a képeket. - Nem érzi úgy, hogy hatalmas értéket kótyavetyél­tek el? - Nézze, mivel nagyobb mennyiséget bocsátottunk áruba, kézenfekvő, hogy a vásárló némi kedvezményt kapott. - Igaz, hogy egy kültelki panellakásból kerültek önökhöz a Mednyánszky-művek? - így van. A felajánló hölgy apja vásárolta őket a Czóbel bárónőtől. - Úgy tudom, Czóbel Margit senkinek nem adott el képeket. - Nekünk így mondták. Nem tudunk többet. - Hol vannak most a felfedezett képek? - Egy részük a Szlovák Nemzeti Galéria raktárában, más részük Nagyőrön van kiállítva. - Maguk műkincs-kereskedelemből élnek. Még egyszer megkérdezem: nem találja úgy, hogy ajándék­ba adták a szlovák államnak Mednyánszky László fest­ményeit? - Nagyon örülök, hogy itt maradtak Szlovákiában, s nem kerültek külföldre - mondja Abelovsky pro­fesszor. De nem csak a számok hibádzanak. Sántít az eredet­történet is. Házról házra kopogtatunk Nagyőrön, mert azt mondják a falusiak, még él a bárónő cselédje. Czóbel Margit neve még mindig tiszteletet és meghatottságot vált ki az idősebbekben. A Poprád partjához közel bukkanunk rá a gondozott kétszintes épületre. Családi ünnepségbe csöppenünk, mégis rendkívül szívélyesen fogadnak a háziak. Igen, itt lakik, bólogatnak, mind­járt szólunk Mária néninek. A fogadószobába invitál­nak, kávéval, süteménnyel kínálnak; rövidesen vé­konyka, szép arcú öregasszony jelenik meg. Szelíden mesélni kezd: finom mozdulataiban, könnyed iróniá­jában, tájékozottságában letagadhatatlanul ott él az arisztokratikus környezet minden emléke. - Amikor közeledett az orosz front, kivágtuk a ké­peket a keretből - mondja Mária Milvisterferová, az egykori cselédasszony -, összegöngyöltük, majd pléh ereszcsatornába helyeztük őket, végül a lépcsődeszkák alá vájt mélyedésekbe rejtettük a hengereket. A mara­dék festményeket a kémény melletti mélyedésben hagytuk. De az oroszok szerencsére megelégedtek az­zal, hogy csíkokra szabdalták a perzsaszőnyegeket, és felpakolták a bútorokat. A képek elrejtésében segédke­zett a késmárki építészeti felügyelő, egy Makovicka ne­vű úr. Szolgálataiért ő valóban kért néhány Med­­nyánszky-alkotást, de nem tudni, végül mennyi került hozzá - gondolkodik el Mária néni. - Mi történt ezekkel a művekkel? - Makovicka úr rövidesen infarktusban halt meg, aztán nemsokára követte őt a felesége is mellrákban. De még férje halála után összeállt valakivel, aki később csöndben árulni kezdte a Mednyánszky-képeket Kés­márkon. Senki nem tudja, mennyi festmény volt Czóbel bárónő birtokában, így az sem tudható, ponto­san mennyi veszett el - ráncolja homlokát Mária Milvisterferová. - Azt mondják, kenyérért, szalonnáért is adott el a bárónő képeket, amikor megszorult. - Badarság. Czóbel Margit bárónő madárétkű volt. Viszolygott a szalonnától. Amolyan anorexiaféleséggel küszködött - mosolyog szomorúan az idős asszony sosem nyomott többet harmincöt kilónál. Pénzszűké­ben sem volt, mert a csehszlovák államtól kapott nyug­díjat: a kommunisták is elismerték a Czóbel-Med­­nyánszky család szociális érzékenységét, emberszerető magatartását, ezért a kastélyból sem tették ki a báró­nőt. Kiváltságos helyzetben volt. Nem szorult rá senki­re soha. No, egyszer tényleg adott három képet, de ajándékba, a plébánosnak, a szepestótfalusi templom renoválására. Többet sohasem - mondja Mária néni határozottan. - Aki mást mond, hazudik. Nem könnyű itt kiigazodni. Tegyünk kis kitérőt a Mednyánszky-kastélyban. Olyan lesz ez, mint egy Krúdy-regény vége. Amikor Mária Milvisterferová gyerekkorában, a második világháború alatt a nagyőri kastélyba került, emlékszik, hogy a falusi kölykök csontberakásos kö­zépkori pisztolyokkal játszottak a pincében. Partizá­­nosdit. Amikor megunták, a pisztolyokkal mérték ki a pincekút mélységét. Csak nagyon sokára csob­bantak. Emlékszik arra is, hogy Czóbel Margit bárónő anyanyelvén kívül németül, szlovákul, angolul, fran­ciául beszélt. Az öregek mesélték, hogy édesanyja, Mednyánszky László húga egykor művészeti szalono­kat szervezett képzőművészek, irodalmárok számára. Csupa parasztboldogító, tolsztojánus, darwinista ma­gyar mágnás nyüzsgött Nagyőr boltíves fogadótermei­ben, mint például Justh Zsigmond s a haza-hazaláto­gató Öreg Kutya... Mária néni sok nyarat töltött együtt Czóbel Minkával, az anarcsi boszorkával, a köl­tőnővel, aki kicsi volt, kövér, és nevetséges nagy kalap­jaiban döcögött föl s alá. A világháború alatt már csak­ hárman éltek a pusz­tuló kastélyban: a bárónő, hűséges szakácsnője és an­nak lánya, ő, Mária Milvisterferová. Emlékszik, ami­kor jött az orosz front, a rokon Sztáray gróf el akarta vinni a bárónőt Nagyőrről, de Margit szelíden azt mondta: ő nem bántott senkit. Ha kell, itt fog meghal­ni, de nincs oka, hogy bárhová elmeneküljön. Neki lett igaza. A kommunisták megkaparintották a kastélyt, a műkincseket, a megmaradt berendezést, de vele jól bántak, mert nem volt egy fia ellensége sem. A tolszto­jánus Sztáray grófot viszont a gulágra hurcolták az oroszok. Ki tud többet a Szovjetunióról? Természetesen Czóbel Margit bárónő. Az úttörők a háború után hozzá jártak házi feladatot írni, mert a bárónőnél senki nem Láthatatlan városok: magyarok a Szepességben (4.) Öreg Kutyát utolérni .

Next