Magyar Nemzet, 2004. február (67. évfolyam, 27-50. szám)

2004-02-07 / 32. szám

Botrány és irodalom Martin Walser új regénye v­ Tóth Erzsébet______________________________ Nagyon kell bíznia önmagában annak, aki minden­féle hókuszpókusz, kiadós botrány, akár sima rek­lám vagy az uralkodó irodalmi brancs jóindulata nélkül, esetleg az aktuális ítész- vagy médiaguru ágyát messzire elkerülve szeretne... mit is? Érvénye­sülni? Komoly kritikában részesülni? Azt, hogy csu­pán néha leírják a nevét? Legjobb, ha ezekrő­l eleve lemond, és ha nagyon akar, ír továbbra is, önmagá­ra hagyatkozva. Martin Walser Egy kritikus halála címmel meg­jelent vitriolos regénypamfletjében a valósághoz vészesen közelítő szatirikus látleletet ad a német irodalmi beltenyészetről, a média és főként a tele­vízió uralta világról, a botrányok és a kinevezett médiacézárok hatalmáról, akik hiúságukat, ma­gánéleti gondjaikat, személyiségük beteges hajla­mait élet-halál uraként kompenzálják. Tehetik, mert minden héten a tv nyilvánossága előtt ma­gasztalhatnak vagy ránthatnak porba, alázhatnak meg szerzőket. A botrány hatalmáról és természetrajzáról szóló­­könyv Németországban hatalmas botrányt kavart, egyszerűen azért, mert a médiacézárrá vált irodalom­­kritikus-diktátor egyértelműen azonosítható volt. Nekünk, magyar olvasóknak is letehetetlen vád­irat azonban a könyv, miközben hasunkat fogjuk a nevetéstől. És persze a megkönnyebbüléstől. Hol na­gyobb a hiúság hatalma, mint az irodalomban, ahol kivétel nélkül mindenki az örökkévalóságra pályázik? Van-e nagyobb hatalom a kritikusnál, aki veszi a bá­torságot, és azt mondja: ez remekmű, ez nulla. De ne­ki nem elég, hogy díjakat osztogat, Nobel-díjra java­sol, ő azon kesereg, kritikus vajon miért nem kaphat Nobel-díjat? A rendkívül izgalmas és mulatságos történetből elég csak annyit elárulni, hogy a nagy hatalmú kri­tikust nemhogy nem ölte meg senki, ellenben világ­tól elvonulva jól mulat a halálhíre keltette újabb botrányon, majd a könyv végén az angol királynő lovaggá üti. Aki csak fogalom volt addig, most már lord is lett. Szerencsére a mi irodalmi életünk még nem tart itt, illetve egészen máshogy alakult. Kritikus, akit mindenki elismerne, alig van. A tv-ben meg nincs számításba vehető irodalmi műsor. A könyvismerte­tések kilencven százalékát a tévébemondók és való­­ságshow-k szereplői által írt könyvek foglalják el. Et­től eltekintve az irodalmi élet kísértetiesen hasonlít a Walser által bemutatottra. Ha az élet nagy show csu­pán, miért lenne az irodalom kivétel? Nézzük Martin Walser látomását a jövőről: „Akinek támadt valamilyen eredeti ötlete, a kk­­­torok szavazata ellenére még megkaphatta a Her­nyót, a közönség heti díját. De az írók természete­sen összehasonlíthatatlanabbul jobban vágytak a Sarkantyúra, a Nagy Négyek díjára. Az írók és író­nők mindent, de mindent megtettek, hogy érdeme­sek legyenek rá. A felolvasóverseny gyakran feltű­nési versenybe fordult. Ha valaki keresztet metszett a homlokára, a rendező természetesen azonnal fel­vitte az óriási képernyőre. Onánia is előfordult. De a közönségdíjat csak az első olyan író kapta meg, aki a kamera előtt, olvasás közben onanizált és ejakulált. No meg az első olyan írónő is,­aki nyilvá­nosan elélvezett.” Azt hiszem, örülhetünk, hogy nálunk még nincs igazi hagyománya a televíziós irodalmi kritikának. (Martin Walser: Egy kritikus halála. Európa Ki­adó, Budapest, 2003. Ára: 2000 forint) Martin Walser Két szívvel Verseskötet Kabdebó Tamástól - F F R C H_________ „Minden ember lelkében élnek dalok, amelyek egye­diek, egyéniek, sajátosak, s ezekből költemények szü­lethetnek” - mondta egyszer Jorge Luis Borges, akivel Kabdebó Tamás Dublinban találkozott. Ez bátorította föl az Írországban élő magyar prózaírót, műfordítót, folyóirat-szerkesztőt arra, hogy ő is előhozakodjon sa­ját verseivel, és kötetbe gyűjtse őket. De csak „ünnep­napokon költő” - az is csak úgy, „ahogy a görögök gondolták, poéta , munkálkodó ember” -, amúgy re­gényíró­­ állítja. Akkor írt „folyamregényt” (a Danu­bius Danubia című trilógiát), amikor a prózaírók több­sége a nagyregény haláláról beszélt. De több munkája jelent meg angolul, mint magyarul. Két nyelvi közeg­ben élt, versei is két nyelven szólaltak meg. Magyaror­szágon 1987-ig nem publikálhatott. Rómában megje­lent Érettségi című első könyvét (1971), amelyet 1955- ös börtönélménye, az éretté válás folyamata ihletett, csak 2000-ben kapták kézhez a hazai olvasók. Persze tartalmi és formai hűségre törekvő műfor­dítóként is költő volt. Angol nyelvű antológiáival, Illyés Gyula-, József Attila-fordításaival sokat tett azért, hogy külföldön megismerjék a magyar költé­szetet. A versírásra Illyés és Szabó Zoltán bátorította. A kötetek megjelenése után Vas István azt írta neki: „Téged, Tamás, a magyar költészet csarnokában egy külön fülke illetne meg.” „És ha tévedett?” - teszi föl a kérdést hitetlen Tamás. „Azt kértem a Mindenhatótól, hogy száz versre teljen” - olvassuk a nemrég megjelent kétnyelvű Summa summarum előszavában. És telt. A legújabb kötetbe felvette a 25125 verset összefogó előző há­rom versgyűjtemény (Kétszívű­­ Twohearted, Deus ex Machina, Penultima Hora) javát. Nem mindent, mert Cs. Szabótól és Audentől azt tanulta, hogy „az idő mindent megváltoztathat, még az ember ítéletét is”. A legelső 25 vers kéziratban maradt, most ezek is bekerültek a kötetbe Receptek címmel, így meg­van a száz vers. Vidám és komoly, klasszikus idő­mértékes és szabad versek, képversek. Köztük az 1956-os forradalomnak emléket állító Rekviem. Sokféle hang, sokféle forma­­ a legtöbb Kabdebó sa­játos humorával átitatva. Kabdebó Tamás nem vágyott arra, hogy babér­koszorús költőként ismerjék el, hiszen „a nagy köl­tő sok verset is ír, mint Petőfi, József Attila, vagy osztályon felülieket, mint Pilinszky’. Ő beérte az­zal, hogy visszaadjon valamit a világnak abból, amiből ő gyúratott, amivé alakult. Műveiből nem­rég az Egyetemi Könyvtárban kiállítást rendeztek. Új regénye az idei könyvhétre jelenik meg. Február 5-én volt hetvenéves. Kívánjuk neki, hogy még so­káig írjon, és sokáig művelhesse kedvenc időtölté­sét, a „pecálást”. (Summa summarum. Kabdebó Tamás számozott versei. Argumentum Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 2100 forint) A polgári műfaj Magyar novellaantológia II­ákonyi Péter_________­____________________ Két vaskos kötetben jelent meg Domokos Mátyás összeállításában A magyar novella antológiája. Az irodalomtörténész a XVI. századtól datálja e műfajt, nem alaptalanul, hiszen a novella viszonylag fiatal műfaj ugyan, de előtörténete régi időkre nyúlik visz­­sza, példabeszédekre és fabulákra, színesen előadott történeti eseményekre és szórakoztató, bolondos, anekdotikus vándorhistóriákra. Ez az „előtörténet” az összeállításban igen-igen kurtára sikeredett. A mintegy 1800 oldalnyi anyag­ban a 38. lapon már Dugonics Andrásnál tartunk. Aki „igazi prózaíró”, ha a szó klasszikus értelmében vett magyar novella talán nem is vele, hanem inkább Kisfaludy Károllyal, Nagy Ignáccal, Garay Jánossal és Kemény Zsigm­onddal kezdődik. Ha van műfaj, amely társadalmi osztályhoz, réteghez kötött, a no­vella kétségkívül az. Nem virágozhat polgárság nél­kül. Ez lehet a fő­ fő oka annak, hogy a XIX-XX. szá­zad fordulóján novellisztikánk hirtelen kivirágzik. Megszületik a semmiből vagy az alig valamiből, s rögtön olyan - mind a mai napig felül nem múlt - „csúcspontokat” produkál, mint Mikszáth, Cholnoky Viktor, Csáth Géza, Gozsdu Elek, Justh Zsigmond, Papp Dániel, Színi Gyula, Ady Endre, Krúdy és Mol­nár Ferenc, Móra meg Tömörkény, Kosztolányi és Szabó Dezső. A színes és hosszú névsort bárki kiegé­szítheti titkos kedvenceivel, Petelei Istvánnal, Kóbor Tamással vagy a legkisebb Cholnoky fiúval, László­val, Ambrus Zoltánnal vagy épp Szomory Dezsővel. És akkor még nem is szóltunk Füst Milánról, Tersánszky Józsi Jenőről, Karinthy Frigyesről, Pap Károlyról, Mórásról és Hunyady Sándorról, Gelléri Andor Endréről és Szerb Antalról. Ha az említett - bő fél évszázadnyi, kurta évszá­zadnyi - anyagot a magyar novellisztika aranykorá­nak mondjuk, aligha lehet kétséges, hogy az ezüstkor a XX. század közepére tehető. Ekkorra datálható Tatay Sándor és Németh László, Örkény István, Ko­lozsvári Grandpierre Emil, Kodolányi és Ottlik, Mándy és Mészöly Miklós java munkássága. Mivel a kötet - a válogató alkotta szempont szerint - csak el­hunyt mesterek műveiből válogat, így novellisztikánk elképzelt „bronzkorának” alkotói közül csak a korán elhunyt Szabó István és Gion Nándor, Hajnóczy Péter és Császár István művei szerepelnek. (A magyar novella antológiája, I-II. Válogatta és szerkesztette: Domokos Mátyás. Osiris Kiadó, Buda­pest, 2003. Ára: 8500 forint) Pogányok üdve Könyvek a vallásokról «B. Gy.___________________________________ Liptay Lothar műve elsősorban teológusoknak vagy buzgó vallásgyakorló laikusoknak ajánlható: bibliais­meret és teológiai szakszótár nélkül hamar belefárad az ember. A keresztyénség viszonya más vallásokhoz című kötet néhány teológiai koncepció érdekes gyűj­teménye, amelynek végén a szerző kifejti, hogy majd a történelmi fejlődés megoldja a helyzetet. A megoldan­dó helyzet pedig nem más, mint hogy útban vagyunk egy planetáris civilizáció felé, miközben a keresztyén­ség missziót és vallásközi dialógust folytat számos ne­hézség közepette. Feszül az emberben néhány őskér­dés, de ezeket igen cirkalmasan kikerüli a szerző; bár a téma tárgyalása során feladata volna, nem ad meg­nyugtató választ arra, minek végez a keresztyénség missziót, ha úgyis üdvözülnek a pogányok. Hamar ki­derül: Liptay a liberális, posztmodern teológia (ilyen is van) őszinte híve és zászlóvivője. Már a bevezetőben leszögezi, hogy Jézus zsidó volt, ezért csak a zsidó ha­gyomány keretein belül gondolkozhatott. Az a teoló­giai szemlélet viszont, amely erre épül - bármennyire transzcendens érzékenységet sejtet is a szóhasználata -, horizontális és korlátozott marad. És akkor már a szó eredeti ételmében nem teológia. Ha ugyanis a Jézus Krisztusban megjelenő lehető­séget - tehát Krisztus tanítását, illetve a Krisztusról szóló evangéliumi tanítást­­ eleve úgy szemléljük, mint emberi (véges és relatív elemektől meghatáro­zott) dolgot: „Jézus zsidó volt”, ezzel megkérdőjelez­zük (ez a szerző kifejezett szándéka) a keresztyénség exkluzivitását, vagyis azt az állítást, amely szerint az­ üdvösség csak azoké, akik hisznek Krisztusban. Dia­lógus ide vagy oda, ez az evangélium lényege, s a teo­lógiai liberalizmus ezt igyekszik kiküszöbölni a zök­kenőmentes párbeszéd érdekében. A posztmodern teológiai szemlélet nem tekinti tévedhetetlen és egy­séges isteni kinyilatkoztatásnak a Bibliát, csupán egy szövegnek, amelyben - hasonlóan más vallások szent szövegeihez - a történelmileg meghatározott olvasási folyamatban valamiféle istennyomokra bukkanha­tunk. A probléma az, hogy az effajta dekódoláshoz mindig külső szempontokat kell alapul venni, ame­lyek - persze hogy - szubjektívek. Ezért e folyamat vitatható, relatív, illetve helyi érdekű isten megtalálá­sához vezet. Aki valószínűleg sok mindenre felhasz­nálható, csak éppen nem azonos a Biblia Szenthá­romság istenével, akiről a hittanórán azt tanultuk: mindenütt jelen levő, kezdet és vég nélküli és min­denható, egyszóval abszolút és objektív - ami a gon­dolkodó elmére kevéssé, történelmi-kulturális szi­tuációkra pedig még annyira sem igaz. Mindezt nem a recenzens állítja, hanem az a bib­likus, evangéliumi, ha tetszik, konzervatív teológia, amelyet például a reformátorok képviseltek. Ezt a teológiát a protestáns egyházakban ma is tömegek tartják autentikusnak, és tekintik a misszió mozgató­rugójának - az Apostolok cselekedetei szerint a misz­­szió kifejezetten a más vallásúak megtérítésére irá­nyul! A recenzióíró csak azt fájlalja, hogy a protestáns szerző a reformátori teológiát gyakorlatilag kihagyta felsorolásából. Szálljon vele vitába, mondja rá, hogy intoleráns és fundamentalista, de kihagyni egy ilyen témájú könyvből - az az igazi intolerancia. Az úgynevezett összehasonlító vallástudománynak meg az a hátulütője, hogy mindig valamilyen világné­zeti előfeltevésből indul ki - s az információkat mindig e szerint válogatja és tálalja. E modern diszciplína ál­latorvosi lova volt Helmut von Glasenapp hihetetlenül népszerű műve, az Öt világvallás, amely gyanúsan ked­ves buzgalommal tárgyalta a buddhizmust, de a ke­reszténységet a sztereotip és megrendítően analfabéta ellenérveken és ellentmondás-elméleteken keresztül ábrázolta. Michael Keene Világvallások című könyve ehhez képest kész felüdülés. A kézbe simuló kis kötet tizenegy vallást - hinduizmust, judaizmust, buddhiz­must, kereszténységet, iszlámot, szikh vallást, konfu­­cianizmust, taoizmust, zoroasztrizmust, sintoizmust és badaizmust - mutat be tárgyszerűen, jól áttekinthe­tően és sok jó képpel. E könyv miatt senkinek sincs oka megsértődni: elfogulatlan és igen érdekes, szinte cse­vegő hangnemben közli a vallások tanítására, történe­tére, terjedésére és szociokulturális hatásaira vonatko­zó legfontosabb ismereteket. (Liptay Lothar: A keresztyénség viszonya más val­lásokhoz. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2003. Ára: 2300 forint. Michael Keene: Világvallások. Magyar Könyv­klub, Budapest, 2003. Ára: 2500 forint) fi Magazin E3 2004. február 7., szombat Fókusz Könyváruház Szépirodalmi sikerlista 1. Garcia Marquez, Gábriel: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet - Magvető 2990 Ft 2. Kertész Imre: Sorstalanság - Magvető 1990 Ft 3. Karinthy Márton: Ördöggörcs, 1-2. - Ulpius-ház 3480 Ft 4. Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Burokban­ születtem - Nórán Könyvkiadó 2500 Ft 5. Moldova György: A tékozló koldus: 1. A mentők csillaga. Riport az egészségügyről - Urbis Könyvkiadó 2000 Ft 6. Márai Sándor: Füveskönyv - Helikon 1380 Ft 7. Coelho, Paulo: A Piedra folyó partján ültem, és sírtam - Athenaeum 2000 1690 Ft 8. Márai Sándor: Eszter hagyatéka és három kisregény - Helikon 1800 Ft 9. Kertész Imre: Felszámolás - Magvető ■ 1890 Ft 10. Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből - Magvető 1490 Ft

Next