Magyar Nemzet, 2006. április (69. évfolyam, 89-116. szám)

2006-04-29 / 116. szám

34 Vf* _iMífgír \(*!nz(»l * 2006. április 29., szombatMagazin Szaleziánus újjászületés Péliföldszentkereszten Feszület és kalapács Szarka Aggta­ intha a mesék elvarázsolt tavaszi kertjében volnánk. Péliföldszent­­kereszten a templommal, a külön­leges kálváriával megkoronázott táj harmóniáját nem zavarja semmi. A kegyhely szomszédságában tanyát ütő­ „új földesúr” birto­ka is hívogatóan szép. Lovak legelésznek a vízfo­lyások elrekesztésével kialakított tavacskák mentén, a paraszti építkezés hagyományait foly­tató udvarházak előtt. A valamikori szocialista iparvidékek - Dorog, Tokodaltáró, Nyerges­újfalu­­ roncsainak szomszédságában Péliföld­­szentkereszt a háború előtti bányászethoszt is őrzi. Az oda vezető út világokat választ el, pedig csak néhány tíz kilométerről van szó. A Gerecse szívében fekvő magaslaton haj­danában a templomosok építettek rendházat. Az egykori középkori templom romjai az 1700- as években még álltak, és - ahogy Andrásfalvy János ifjú szaleziánus szerzetes meséli - jám­bor remeték tanyáztak a pusztuló falak között. 1735-ben készült el a mostani barokk temp­lom, amelyet a szent kereszt kultuszának ápo­lására szenteltek fel. Aztán megépült a rendház az elhagyott remeteszállások helyén, majd a búcsúsoknak a kocsmaház. Merthogy csoda is történt itt - 1735-ben egy sánta kisfiú meg­gyógyult -, így hát Péliföldszentkereszt hivata­los zarándokhely lett. Május 3-án, a szent ke­reszt megtalálásának ünnepén és szeptember 14-én, a szent kereszt felmagasztalásának ün­nepén búcsújárók tömege érkezik a kegyhely­re, közöttük igen sok a roma. A templomosok után több szerzetesrend próbált meg gyökeret ereszteni ebben a föld­ben, de csak a szaleziánusok voltak igazán ki­tartóak. A XVIII. században a nazarénusok voltak az elsők, de hét év után elköltöztek. Ittjártukat őrzi a főoltár vörös márványába vé­sett felirat: „M­NR”. A „fehér barátok”, azaz a pálos szerzetesek kétszer is megtelepedtek, majd tovább vándoroltak. Végül a múlt század elején Don Bosco szalézi társasága vette át a kegyhelyet. 1913-ban Olaszországból, a Ma­gyar Szalézi Intézetből 40 alsó gimnazista érke­zett Péliföldszentkeresztre tanáraikkal, neve­lőikkel együtt. Nemsokára kollégium, szalézi főiskola, zarándokház épült a templom mellé. A kegyhely a környék - a zömmel bányászok lakta vidék - szellemi központjává vált. A lourdes-i Szűz Mária barlangjához hegyi ösvény vezet a templom háta mögött. Csobogó forráskút várja a vándort: a kőbe vésett felirat szerint a víz nem csodatévő, csak az alázat cso­datévő erejét hirdeti, és ez sem kevés. „Ezt a barlangot a Szent Szűz iránti hálából dr. Schmidt Sándor m. kir. bányaügyi főtaná­csos, Dorog, bányaigazgató építette újjá, bá­nyásztársadalmának áldozatos készségével” - olvasható a máltai kereszttel díszített kőlapon. A péliföldszentkereszti kegyhelyen minden a hajdanvolt bányászok áhítatáról beszél. És a hazaszeretetről: „Itt várja a seregek urának ítéletét hét hősi halált halt magyar honvéd. 1945. Harcunk véres rögein új öröm fakadjon Boldogasszony mosolyától Minden magyar arcon” - ez áll a timpanon­nal díszített síremléken, Szűz Mária barlangja mellett. A kereszten a nemzetiszín szalagok ki­fakultak ugyan, de tanúsítják, hogy évről évre megemlékeznek a hét katonáról, akik az ország védelmében kitartottak itt az utolsó töltényig. A barlanghoz vezető út tövében kis kunyhó, előtte méhkaptárok. A gazda, aki már túl van a hetvenedik évén, szívesen mesél. A méhészke­dést még apjától tanulta, de hogy folytatja-e majd valaki a családból, az igen kétséges.­­ Nem lehet ebből már megélni, inkább csak megszokásból, leginkább a maga szóra­koztatására csinálja az ember. Nem úgy, mint régen. Beengedik az országba a sok olcsó bóv­lit, drágállják az emberek a jó hazai terméket - mondja. Szavaiból kiderül: volt errefelé annak idején egy virágzó téesz, csak hát a rendszer­­változáskor „szétlopták”. Ő mindenesetre ra­gaszkodik ehhez a talpalatnyi földhöz itt a kegyhely szomszédságában, és amíg bírja, ha más nem is, de még mindig lesz a családnak. A barlangtól a kálvária felé hegynek visz az út. Mint míves ékszerdobozok sorakoznak a stációk - a századforduló romantikus múltidé­zésében fogant épületek: az összes nagy törté­nelmi stílus képviselteti magát: neogótikus, neoreneszánsz, klasszicista, barokk díszletek fogják keretbe a passió jeleneteit az erdei csendben. Rajtuk márványtáblák, szerényen elrejtve, az építtető bányászcsaládok nevével. Szinte kivétel nélkül sváb nevek. Erről a tájék­ról is sokakat elűztek annak idején a népi de­mokrácia nevében. A kereszteket is megpró­bálták végleg száműzni, de az már nem ment olyan könnyen, mint a kiszolgáltatott emberek bevagonírozása. A szaleziánus szerzetesek apró sírkertjében, a kálvária mellett vörösmárvány sírkövek őrzik a kommunista felvilágosodás emlékét: kala­páccsal verték le mindegyik tetejéről a keresz­tet, de nem csak onnan, ahogy Andrásfalvy atya mondja, a kálvária stációiról is. Ez a dühödt barbarizmus tán annak is kö­szönhető volt, hogy Mindszenty bíboros innen indította az 1946-47-re hirdetett engesztelő Mária-évi zarándoklatát. Hiába volt zárlat, hiá­ba vonultak fel a katonák, az emberek az erdő­kön át, árkon-bokron keresztül jöttek Péliföld­szentkeresztre, hogy meghallgassák prédiká­cióját. 1950-ben a szaleziánus rendet is feloszlatták, a fél évszázados munkával felépített, virágzó if­júságnevelési központ épületeit államosították. 1981-ig vájáriskola működött itt, majd az eme­letes zarándokházat börtönné alakították. Az el­ítéltek a környékbeli szénbányákban dolgoztak. A teológia épülete pedig a téesz vadászházaként adott otthont a szocialista tivornyáknak. Aztán a levert, elüldözött kereszt mégis visszatért. A rendszerváltozás után, 1992-ben a szaleziánus rend ismét megkapta a rendházat, és munkához kezdett, a rend jelszavának jegyé­ben: „Da mihi animas, cetera tolle!”, azaz „Adj nekem lelkeket, Uram, minden mást vegyél el!” A templom Krisztus szent keresztjének da­rabját őrzi. A kegyhely az elmúlt században megjárta a maga passióját. Bányászat már nemigen van errefelé, de a kálváriaépítő hajda­ni bányászcsaládok nyomait nem sikerült eltö­rölni, nevüket és kezük nyomát őrzik a stációk. A szaleziánusok pedig Don Bosco szellemében újra az ifjúság tanításával, nevelésével foglal­koznak. Lelkigyakorlatokat, ifjúsági táborokat tartanak, a rendházban mindenkit szeretettel várnak, aki elmélyülésre vágyik, vagy csak ki­rándulni szeretne a környéken. Péliföldszentkereszt szigetnek tűnik, s ahogy távolodik tőle az utazó, egyre erősebb a zaj, egyre markánsabban mutatkoznak meg a táj történelem marta sebei. A tokodi hősi emlékmű ősmagyar kürtösét és világháborús bakáját kovácsoltvas kerítés óvja, a nyílhegyben végződő elemekre valaki üdítőitalos fémdobozokat aggatott. Bizarr lát­vány. Mikor az egyik helyi kocsmában érdeklő­dünk felőle, a vendégek összevesznek, azt se tudják, milyen emlékműről beszélünk. Szomo­­ron egy kitelepített sváb családból származó, jelenleg munka nélküli, valaha jobb napokat látott hölgy oktat ki minket: könnyes szemmel dicsőíti Kádárt. A falu határában, a kopár domboldalon fehér mészkőből kirakott üdvöz­lő felirat fogadja a látogatót: kis magyar Holly­wood. A helyi iskolások évről évre tavasztájon kivonulnak, és kalákában kijavítják a betűket, lefestik a köveket, hogy olvasható maradjon az üzenet. - Én is mindig ott voltam a hegyen, amíg ta­nultam. Jó buli volt - válaszolja kérdésemre egy húszas éveinek elején járó nő. - Munkahely? Tervek? - Hát az nincs... Innen csak bejárni lehet Dorogra vagy Nyergesújfalura, Esztergomba. De ott se nagyon kapkodnak az ember után. Majdcsak lesz valahogy... - vonja meg a vállát mosolyogva. VISSZHANG Haldokló tanyák e­ mberi sorsokat mutat be a lap olvasóinak Konkoly Edit a Ma­gyar Nemzet Magazin január 14-i számában. A három asz­­szony élete önmagában „megérne egy misét”, ám én írásom­ban inkább a tanyák jelen- és jövőbeli szerepével kapcsolat­ban szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni, ha már csaknem fél évszázaddal ezelőtt ide vetett a jó vagy rossz sorsom, ebbe a dél-alföl­di parányi faluba, amely inkább tanyaközpont, huszonöt-harminc ki­lométerre a legközelebbi várostól. Mi is a tanya? A tanyai életforma hit, küzdelem, reménység, igénytelenség vállalása, amelybe bele kell születni, ahol örülünk a szűnni nem akaró esőnek is, mert az jó kaszálót sejtet a nyári legelőkön. Csak hát... milyen jövő vár a tanyákra? Kell-e a tanya a mai fiataloknak? Akarnak-e karácsony napján is jószágot etetni-itatni, befagyott esőkutat kiolvasztani? Én csak a környezetem, tágabb kitekintésben a homokhátság ta­nyáiról szólok, amely terület a Szeged-Mórahalom-Baja vonaltól északra terül el, nagyjából Kecskemétig. Errefelé, a balotaszállási, öttömösi, mérgesi, rúzsai határban - de a falusi portákon is - évtize­dek óta termelik a spárgát olyan talajon, vagyis a leghitványabb ho­mokon, amely régebben a holdankénti két mázsa rozsot sem termette meg a gazdának. Ma százezreket, milliókat árulnak a termelők, igaz, nehéz, megalkuvást, megállást nem tűrő munkával. Persze mint mindenütt, a tanyákon is vannak hazardírozok, akik min­dent egy lapra tesznek föl, hogy kevés idő alatt nagy pénzeket „kaszáljanak”. Egy kirívó példa a sok közül: hogyan nem szabad a tanyán gazdálkod­ni, hogyan üt vissza az avatatlan kéznek, szándéknak a föld, az időjá­rás, a messziről jött ember tapasztalatlansága. Két kilométerre a falunktól, a leghitványabb homokon áll évek óta lakatlanul egy tanya. Tavaly egy Pest megyei vállalkozó megvette, mert hallotta, a falunkból többen milliókat árultak burgonyából. A tanyával járó egy hold föld mellé még öt hektárt vásárolt a szomszédos földek­ből, mindenki olcsón adta a tizenöt-húsz éve nem művelt, már gazt sem termő homokot, s az új tulajdonos nem kevés bátorsággal belevá­gott a tavaszi munkákba. Egymillió forintért burgonya-vetőgumót vá­sárolt, százezrekbe került a messziről szállított trágya, illetve a talajba való bemunkálása, ezenkívül öntözőberendezés és egy saját MTZ trak­tor állt az udvarban, hogy segítse a márciusban induló munkákat. Aztán... néhány nappal a vetés után megérkezett a napokig fújó, viha­ros északi szél, a „halasi eső”, ahogyan az itteniek nevezik. Silány gaz­tenger lett a burgonyavetés helyén, bevétel semmi, csak milliós kiadá­sok. A vállalkozó elment, eladta a tanyát, azóta egyszer látták a faluban. Sokfélét beszélnek az emberek, ki „tollasodon” meg borjúból, krumpliból, birkából, ám az esetek döntő többségében idevalósi em­berekről van szó, akik beleszülettek az itteni életbe, gondolkodásba, sok-sok tapasztalat volt és van mögöttük, bár néha sikertelenség is, mert az ellen senki nincs biztosítva. Többségükben a faluban élnek, mert a „gyerek” már nem akar a tanyán lakni, a faluban vagy másik közeli településen építenek vagy vásárolnak házat, onnan járnak ki dolgozni a földjeikre. Amíg az idősebb generáció él, nem vágják el a köldökzsinórt, nem bontják el a tanyát. Az épület, a szín, az ólak, a gó­­ré, az istálló, a szőlőprés, a pince, a lószerszám, egyszóval minden a régi helyén van, csak a „gyerek” siet az etetéssel, mert nem az a leg­fontosabb dolog a világon, hanem a diszkó este a művelődési házban. Akik a tanyából, illetve a tanya körüli földekből akarnak megélni, azok sok helyütt felújítják a régi épületet, s ha van a közelben futó ve­zeték, bevezetik az ipari áramot. Csőkutat fúratnak,­mert a tanya kö­rül öntözni kell a káposztát, burgonyát, szárazabb nyarakon a kuko­ricát. Vagy új tanyát építenek a régi helyén betonaljzattal, divatos, széles, világos ablakokkal. Ám nem ez a gyakoribb, inkább az esen­­dőség, a magárahagyatottság, még akkor is, ha a gazda műveli a ház körül a régi területet. A vetés közepén omladozó tanya kidőlt kerítés­sel, magasra nőtt többéves gazokkal, feketére ázott falakkal. De a fo­lyamat mintha lassult volna, a városokból való kiköltözések, a pró­bálkozások lassanként némileg megváltoztatják a tanyás vidékeket még akkor is, ha a kiköltözők jelentős része felelőtlenül égeti föl ma­ga mögött a hidat, s minden előzetes felmérés, tapasztalat nélkül va­kon vág neki a kalandnak. Tanyás községek, kisvárosok vezetői tud­nának beszélni az ilyen-olyan segélyekért naponta kilincselőkről, akik kiköltöztek a városból, vásároltak egy olcsó tanyát, aztán neki­fogtak a gazdálkodásnak. Milyen szerepet szánjunk tehát a tanyáknak a továbbiakban? El kell-e fogadnunk, hogy a pozitív példák ellenére is megállíthatatlan a tanyák haldoklása, szerepük letűnt világrendhez kötődik? Értékeinkkel jó magyar szokás szerint gazdálkodunk, az enyészetnek hagyjuk őket, nem ismerjük föl rejtett értékeiket. Hogyan lehetne ezt az elmaradott­ság jelképének tekintett településrendszert - amely unikum egész Európában - az ország vérkeringésébe bekapcsolni? Errefelé, har­minc-negyven kilométerre a városoktól, várjuk a közfigyelem ébredé­sét, a tanyakérdés jelentőségének megfelelő publicitást. Talán egyszer az ország mindenkori vezetése is felébred Csipkeró­zsika-álmából, hogy jó, rendben van, kellenek a sztrádák, a bankok, de a magyar vidék bajaira is illene némi figyelmet fordítani, nem elég lózungokat hangoztatni. Talán megérdemelné a vidék a védelmet, hisz az itteni emberek is életünk részei, s száz éveken keresztül vállu­kon cipelték a nemzet sorsát. Várjuk tehát, hogy a tanya egyszer majd beszédtéma legyen a döntéshozók körében, programok, tervek ké­szüljenek a fejlesztésére, mert csak az élőkért tehetünk valamit, a ha­lottakat már nem tudjuk feltámasztani. Molnár György Öttömös FOTÓ: BALASSA JÁNOS A szerzetesek meggyalázott sírkertje a kommunista felvilágosodás mementója

Next