Magyar Nemzet, 2007. április (70. évfolyam, 90-117. szám)
2007-04-07 / 95. szám
Viráglitánia Tollas Tibor versei és műfordításai . A i. f 01. n y Jf.nő_____________________________________ Tollas Tibor (1920-1997) összegyűjtött verseit és műfordításait az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára jelentette meg a Mundus Kiadó. Az emigrációban élt költő műveit eddig főként az 1991-ben és ’92- ben Lakiteleken kiadott, Hazafelé című válogatott verseket tartalmazó kötetből s az ötvenhatos forradalom emlékére publikált antológiákból ismerhette a hazai olvasóközönség. Ezekből is látható: a mélyen érző, kulturált mester a kötött formák művelője, aki a szépség és az igazság harmonikus kifejezésére törekszik. Legjobban éppen olyankor, amikor kilenc évig tartó raboskodása idején rója le sokáig fejben hordott verseit. Kárpáti Kamil, Tóth Bálint, Béri Géza, Gérecz Attila és mások példáiból is tudom, hogy a jól memorizálható forma mennyire fontos a szabadság éltető elemétől megfosztott költőnek, ha nincsenek íróeszköei. A fegyházban vagy a bányabörtönben a jó lélegzetvételű mondat, a ritmus vagy a rím nem csupán zenei eszköz vagy „konzervatív ízlés” dolga, hanem gyakorlatias eszköz is. A gyűjteményes kiadás kísérő tanulmányaiból - Kabdebó Tamás s a kötetet összeállító Szakolczay Lajos írásaiból - pótolhatjuk töredékes ismereteinket Tollas Tibor költészetéről és személyéről. Arról, hogy katona volt, s hogy miért tartóztatták le a koalíciós évek utolsó hónapjaiban, 1947 végén, huszonhét évesen. Tiszta emberséget hordozó versei számos önéletrajzi mozzanatot tartalmaznak. Összeomlás című elbeszélő költeményében részletesebben is összefoglalta döbbenetes világháborús tapasztalatait. Az átfogó gyűjteményből kiderül, hogy Tollas Tibor nem csupán az anyanyelv gyönyörködtető játékának tartotta a költői eszmélkedést. Bár a nyelv hangszerén természetesen ő is játszott, a verset a személyiség erkölcsi önépítésének és a közösség szolgálatának tartotta. Művei nem szorulnak arra, hogy a történelmi és életrajzi adatokkal külön is hitelesítsük őket. Mulasztás volna mégis, ha elhallgatnám: a háborúban, költőhöz méltón, arra használta a mundért, hogy embereket mentsen. A diktatúra megszervezésének idején az igazolóbizottság kedvező jelentése sem térítette el bíráit attól, hogy németbérencként, majd a jugoszláv partizánokkal összejátszó hazaárulóként bélyegezzék meg s ítéljék rabságra. A börtönévek alatt sors- és eszmetársakra talált. A fegyházban vállalta az írnok, mondhatni, a kódexíró szerepét: nemcsak saját verseit, hanem a vele együtt raboskodó költőkéit is ő jegyezte le a Füveskert című füzetekbe. Ötvenhat nyarán szabadult. A forradalom napjaiban a nemzetőrség összekötő tisztje volt, új lapot szervezett. Jó oka volt, hogy a megtorlás elől külföldre meneküljön. Művei főként lakóhelyén, Münchenben jelentek meg, ahol a Nemzetőrt szerkesztette ötvenhatos szellemben. Emigráns költőként sok mindent megírt a forradalomról, amit az itthoniak nem írhattak meg. A sors kegyetlen tréfájának tartotta, hogy 1956 őszéig Magyarországról kellett csempészáruként nyugatra juttatnia verseit, később pedig nyugatról kerültek haza művei, szintén csak titokban, szamizdatként. Eltűnődöm: milyen költő volna Tollas Tibor a politikai szerep és a fizikai szenvedés hitelesítő háttere nélkül? A költészet önmagában is „pokoljárás”, de a tilalom és a fájdalom kétségtelenül megnöveli a versek felhajtóerejét. Ezzel együtt jó lenne, ha Tollas Tibort elsősorban nem csupán politikai jóvátételben részesítené az utókor, hanem költői értékeit is méltányolná, tehetségének és teljesítményének mértékében. Örök értékei a magyar költészetnek a börtönversek - például a Hársfa a börtönudvaron, Az őr, a Pók a cellában vagy a Sötétzárka -, az ötvenhatos költemények - Túlélők, Emlékbeszéd egy fiatal harcos felett vagy a Gérecz Attiláról megemlékező Csillagok - és az emigrációs versek, mint a Tiborc fohásza Szent Erzsébetnek, a Lezsák Sándornak 1987-ben írt Tavaszi üzenet vagy a kaszli magyar gimnázium vezetőjének ajánlott Varázssziget. Megannyi huszadik századi híradás egy nemzetről, amelynek értékes egyedeit ellenségként kezelték hazájukban, életükre törtek, és kirekesztették a magyar kultúrából. Van azonban Tollas Tibornak másik arca is, amely arról győz meg, hogy a létezést mint önmagáért való értéket is igaz költőként fogta fel. Nemcsak fegyvert, vitézt énekelt, nemcsak vészjelzést adott, hanem szívhangokat is megszólaltatott. A rabság nemcsak földi pokol a verseiben, hanem az emberi emlékezés, vágyakozás televénye is. Remek ciklust írt a börtönben fölidézett, ifjúkora óta nem ízlelt ételekről - ezek is egészen egyedi értékek. A szülőföld, a család, a barátság és a természet is emlékezetes versekre késztette. Bár eddig főként politikai versei tették ismertté a nevét, a jövőben létköltészetét is jobban kellene népszerűsíteni, hogy végre elfoglalja megérdemelt helyét a magyar művelődéstörténetben. Nem ismerek még egy költőt, aki annyi mindent ki tudott fejezni a világról életünk néma őreivel, a fákkal, mint ő. A fákról sok szép mű született már a népmesék égig érő fája, Arany János tölgyfái és Nemes Nagy Ágnes Fák vagy Éjszakai tölgyfa című költeménye óta; ezt a sorozatot gazdagította Tollas Tibor. „Szálegyedül” - írta le állapotát magányos tölgyként. Kapcsolatot tartott a fák és a virágok által a végtelen magassággal, a panteista módon felfogott mindenséggel, Istennel, a szabadsággal és az anyanyelv kincsestárával is. A Fából faragott litánia vagy a pitypang (eszterlánc) huszonhét magyar nevére írt Viráglitánia igazi nyelvi bravúr. Gyönyörű versekre ihlette a föld, a vizek s a levegő veszélyeztetettsége is. Egyik költeményében olyan Noé-bárkáról álmodott, amely átmenti az álatos, oxigént lehelő hársak, tölgyek, bükkök, gyümölcsök és fenyők magvait a jövőbe, hogy a várható új víz- és tűzözön után ismét kiviruljanak az erdők, a ligetek és a kertek. (Tollas Tibor összegyűjtött versei és műfordításai. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2006. Ára: 5400 forint) FOTÓ: MTI - NÉMETH GYÖRGY Tollas Tibor a kilencvenes években Fókusz Könyváruház Szépirodalmi sikerlista 1. Coelho, Paulo: A portobellói boszorkány - Athenaeum 2490 Ft 2. Spiró György: Messiások - Magvető 3990 Ft 3. Harris, Thomas: Hannibál ébredése - Magvető 2890 Ft 4. Coelho, Paulo: A Piedra folyó partján ültem és sírtam - Athenaeum 2490 Ft 5. Kehlmann, Dániel: A világ fölmérése - Magvető 2690 Ft 6. Lukjanyenko, Szergej: Éjszakai őrség - Metropolis Media 2990 Ft 7. Parti Nagy Lajos: Grafitnesz - Magvető 1890 Ft 8. Saylor, Steven: A Vesta-szüzek háza - Agave Könyvek 2380 Ft 9. Süskind, Patrick: A parfüm - Partvonal 2690 Ft 10. Hofmann, Corinne: Búcsú Afrikától - Ulpius-ház 2999 Ft Magazin 2007. április 7., szombat 35 Lázadók és tétovák Magyar kézműves-történelem Lőcsei G a b r i f. i. i. a______________________________ Móricz Zsigmond talán az egyetlen olyan nevezetes alakja a magyar irodalomtörténetnek, aki sikerei csúcsán sem szakadt el a mindennapi valóságtól. Apák, fiúk, unokák a kisiparban címmel örökítette meg az iparosemberek három típusát. Az első, az ötvenöt és hatvanöt év közöttiek nemzedéke, írta, a béke híve. Szereti a mesterségét, és készül az öregkorra. A második, a negyven év körüliek társasága, lázadó és túlhajszolt, azért akar meggazdagodni, hogy hatalomra tegyen szert. Hiányzik belőle a műgond, iparát az érvényesülés eszközének tekinti, belőlük áll össze a forradalmárok generációja. A legfiatalabbak nemzedéke, a húsz-huszonöt évesek a hivatalnokréteghez szeretnének hasonlítani. Nem rohannak elérhetetlen vágyak után, alkotni szeretnének, de nincs módjuk rá. Móricz egymást váltó nemzedékekről elmélkedik. Mi, akik a XXI. század hajnalán találkozunk bölcs megállapításaival, a magyar iparos három archetípusát ismerjük fel Móricz találó rajzolataiban, az adott gazdaságpolitikai és történelmi viszonyoktól függetlenül. A megbízható, szerény és mindig derűs mestert, akinek élvezet a munkáját igénybe venni, a megbízhatatlan, méregdrága s kifogásolható teljesítményt nyújtó lázadót és a szüntelen szorongások közt élő tétovát, akinek az is gondot jelent, ha van munkája, s az is, ha nincs. Ezeket az időtálló megállapításokat a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében készült, Szulovszky János által szerkesztett és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara által kiadott kötetben olvashatjuk. A kiadó elsőként a mai iparosoknak ajánlja figyelmébe a gazdagon illusztrált kiadványt, másodsorban a nemzeti múlt iránt érdeklődőknek, harmadsorban a gazdaság, a kultúra, az oktatás és az államigazgatás döntéshozóinak. Nekik követendő mintául is, az élet- és munkakultúra számos vonatkozásában. Rájuk férne. A honfoglalástól az ezredfordulóig bemutatott magyar kézművesség története, amiként a főleg levéltári források és régészeti leletek alapján dolgozó archeológusok, néprajzkutatók, történészek rögzítették, nemcsak történelmi ismereteinket pontosítja, de - tán akarata ellenére - hasznosítható ötletekkel szolgál a jelen számára is. Tanúsítja, hogy valamennyi emberi közösség, pásztornépek, földművelők, harcoló alakulatok számára egyaránt nélkülözhetetlen a minőségi munka és a kvalitatív teljesítményre képes mesterember. Magasra helyezik a mércét e könyv szerzői már a kézművesség fogalmának meghatározásával is. Szerintük ugyanis olyan önálló termelőtevékenységet kell e kifejezésen érteni, amelyben a munkát végzők átlátják a termelés egész folyamatát, annak bármely mozzanatát el tudják végezni, és amelynél az elsajátított szakismeret és a kézi megformálás az elsődleges, nem pedig a gépi munka. Mindehhez, persze, nem csupán manuális ügyesség, de magas fokú intelligencia is szükségeltetik. Úgy tűnik, honszerző őseink nagy többsége már a IX-X. században is rendelkezett ezekkel az adottságokkal. Az új hazában a társadalom létalapját - írja Fodor István a honfoglalás kori kézművességről szóló fejezetben - az ő kezük munkája teremtette meg, nem pedig a kalandozó hadjáratokban szerzett zsákmány, ahogyan oly sokáig tudós emberek is állították. Aki nem szakemberként, hanem lelkes „kívülállóként” forgatja A magyar kézművesipar történetét, annak azok a leírások ragadják meg a figyelmét, amelyek régi korok kézműveseinek találékonyságát dicsérik. Például a nyergesmesterét, aki ismerte a hibátlan fanyereg titkát. Hibásan elkészített nyeregben a kalandozó vitézek aligha jutottak volna el Hispániáig vagy az Atlanti-óceánig, nem tudtak volna a nyeregből hátrafelé fordulva nyilazni, vagy abból kihajolva, bámulatos ügyességgel vívni az ellenséggel - olvassuk, és közben eszünkbe ötlik az a tömérdek irodalmi emlék és ábrázolás, amely a nyeregtulajdonosokat megörökíti. De nem jut eszünkbe egyetlenegy kép vagy mondat sem, amely a nyeregkészítő mestert idézné fel az utókor előtt. Talán mert nincs is ilyen kép és leírás? (A kézműves-történeti kézikönyvben találni egyet, László Gyula fényképeztette, rajzolta le az 1940-es években az utolsó nyeregkészítő dinasztia legutolsó mesterét. Nemesi almanachokban hiába keresnénk a családnevét, Kuli Mihálynak hívták.) Elgondolkodtatók a könyv azon részletei is, a gazdaságpolitikai alapkérdéseket felvető 2007-es esztendőből nézvést kiváltképpen, amelyekben a viszontagságos századok termelési rendszereit, ma úgy mondanánk, ökonómiai kísérleteit mutatják be. Például azt, ahogyan az Árpád-kori gazdálkodás, amelyben a vas (!) játszotta a főszerepet, önellátásra rendezkedett be, méghozzá igen tudatosan... Vagy ahogyan a tatárdúlás után felgyorsították az ország újjáépítését a kézműveseknek adott kiváltságokkal... És persze az is tanulságos, ahogyan az ország ipari önállósodását és a vele együtt járó polgári törekvéseket akadályozó országvezetést „tetten éri” a kézművesipar történetét bemutató testes kötet. A török kiűzetése utáni siralmas, tőkeszegény állapotok érzékeltetésére magát II. Rákóczi Ferencet idézi a kiadvány: „A királyi városok, az ország negyedik rendje is tanúbizonyságai voltak az osztrák uralomnak. Szegénységük, a polgárok kis száma, az iparban való járatlanság és a kézművesség hiánya megmutatta, hogy az ország árvaságra jutott, és hogy az árvák javait a gyámok élik fel.” • A hazai kézművesség történetének utolsó - de remélhetőleg nem a legutolsó - fejezetét, az 1945 utáni időket nem drámai mondatokkal, hanem lehangoló statisztikai adatokkal tárja olvasói elé a kötet. Ezeken az oldalakon már nem sok nemzeti büszkeségre méltó sikertörténetet találni. Hacsak nem azt, hogy az 1945 és 1949 között végbevitt államosítások, majd a különböző tervgazdálkodási rendeletek, termelési szövetkezetek és reformok által tönkretett magyar kézművesség és háziipar megfogyva bár, de életben maradt. Az ezredfordulóig követett történet folytatását az Akadémia Történettudományi Intézetének majdani feladata megírni. Ha lesz folytatás. A magyar kézművesipar története megkülönböztetett tisztelettel foglalkozik annak a csúcsminiszternek az iparpolitikájával, aki tudatosította az emberekben, hogy a gazdaság versenyképességének növelésében kulcsszerepe van az oktatásnak. Baross Gábor alig három esztendeig tartó minisztersége alatt hatvanegy tanoncintézetet, szakiskolát létesített. Ma sorra zárják be a középfokú szakképző tanodákat. (A magyar kézművesipar története. Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, Budapest, 2006. Ármegjelölés nélkül) ljenek cserepes és koráké mester uraink sokáig.’ Kik legényt társaságunkat így össze alkoják. s Szomorú élet sohá ne érje vígtársulatunk által. Béke, hív szereiül rozsaival fűzzön össze bennünk irántuk. Mesterek és legény a nyitott céhláda előtt a szegedi kőrakó- és cserepescéh szállásjelvényén (Móra Ferenc Múzeum)