Magyar Nemzet, 2010. február (73. évfolyam, 31-57. szám)

2010-02-01 / 31. szám

Zavarosság és idétlenkedés Túlzó és gyermeteg Úri muri ■ Fantáziátlan, üres Arzén és levendula Két felejthető előadást mutat­tak be a közelmúltban a buda­pesti teátrumok. Az Úri murit a Nemzetiben Bezerédi Zol­tán, az Arzén és levendulát a Magyar Színházban Pinczés István rendezte meg. S­ZÍNHÁZ ::­ Pl.thő Tibor György___________ K­ülönös megoldási módot vá­lasztott legújabb rendezésé­ben Bezerédi Zoltán a Nemzetiben: az Úri muri történetéből gyakorla­tilag kiirtotta a tragikus vonásokat. A karakterek ebbő­l következően persze átalakulnak, a különböző tu­lajdonságok más hangsúlyt kap­nak. Ez akár érdekes irányba is elvi­­hette volna az előadást. Az adaptá­ció azonban megmaradt az ötlete­lés szintjén, így csak ad hoc megol­dások születhettek. A jellemformá­ló rendezői gesztus leginkább a fő­hős Szakhmáryt (László Zsolt) érin­tette, akit besavanyodott, unalmas szürke verébként láthattunk vi­szont a pódiumon. A nagy ívű ter­vek nyafogásnak tűnnek, öngyil­kossága még akár hamis elégtétellel is eltölthetné a nézőt, így járnak a reménytelenül hülye emberek. A nagy újító Szakhmáry szeretőjével, Rozikával (Martinovics Dorina) kellő indokoltság nélkül bumfordi, kettőseik alkalmával pedig az elő­adás érezhetően nehézkessé válik. Ha a két felvonásból kivonnánk a Csörgheő Csulit megformáló Stohl Andrást, a darab feltehetőleg összecsuklana. A legtöbbször zava­ró túlzások ellenére is Stohl az, aki játékával magára vonva az érdeklő­dést, ellensúlyt jelent az unalom­mal szemben. Ugyanakkor érthe­tetlen, hogy a nagy kan halálának tragikus pillanatát miért változtat­ja át a rendezői akarat gyermeteg idétlenkedéssé. A végeredmény za­varos, az előadás élvezhetőségét azonban a zenekar, a díszlet (Men­­czel Róbert) és a színészi játék ké­pes valamelyest a koncepciótlan rendezés értéke fölé emelni: Stohl mellett Schell Juditra (Rhédey Esz­ter), Lukáts Andorra (Zsellyei Ba­logh Ábel), Kulka Jánosra (Leken­­czey Muki) és Hollósi Frigyesre (Borbíró Gyula) gondolhatunk el­sősorban. A Magyar Színházban a múlt hét végén bemutatott Arzén és le­vendula az utóbbi idők leggyen­gébb előadása. A darabválasztás oka érthetetlen, a rendezés, Pinczés István munkája fantáziátlan, üres. A jópofaság ízléstelenséggé, a ferge­tegesnek vélt megoldások elkopta­tott klisékké alakulnak keze alatt, amit nyilván elősegít a harmadosz­tályú angol humorral átitatott szö­veg is. A produkciónak se füle, se farka, apró epizódtöredékekre hul­lik szét, mintha nem is lenne rende­ző, hanem a színészek Pavletits Bé­la (Mortimer) vezetésével ámokfu­tást tartanának a pódiumon. Béres Ilona (Abby) kitűnő, Dayka Margi­tot idéző játéka, Izsóf Vilmos (Igaz­gató), Szélyes Imre (Tiszteletes) és Fillár István (Felügyelő) színvona­lasan hozott epizódalakításai saj­nos kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy a szellemtelenséget, az otrom­baságot valamennyire elfedjék. A díszlet, ha nem is vall nagy fantá­ziára, mindenesetre korrekt, azon­ban ez sem feledtetheti a tényt: több értelme lett volna a premier helyett inkább divatbemutatót vagy farsangi bált tartani. (Móricz Zsigmond: Úri muri. Nemzeti Színház. Rendező: Bezeré­di Zoltán; Joseph Kesselring: Arzén és levendula. Magyar Színház. Ren­dező: Pinczés István.) Stohl András Csörgheő Csuli szerepében idétienkedik, mégis az előadás erőssége fotó: székelyhídi Balázs Típusrajz, show-bsz a tervezőasztalon H A N G K É P i­­kovács Sztt.vf.sztf.r___________ R­ajzasztalon tervezték a lányt, aki eleve rendkívül csinos, szopránját is tetszetősre nevelte, és egészen biztos, hogy egyéniséggel is ab ovo rendben felszerelt. De mire való a művészpálya, ha nem önma­gunk kifejezésére? Miért kell újra­tervezni valakit, aki enélkül is piac­képes? Azt meg pláne minek, aki csak csomagolásával kerítene röp­ke figyelmet? Félreértés ne essék, Zsédenyi Adriennt az első típusba sorolom, mégis újrakottázták lé­nyét - s a zsírpapír alatt átüt egy korábbi kreálmány kontúrja. Profi, látványos, izgalmas, szó­rakoztató. Mindez kijár a koncert­filmnek, amely Zséda Rouge című stúdióalbumát hivatott erősíteni. A „rouge” az rúzs, értjük, e gazdagon koreografált és divatbemutatóval kombinát show-ba belevillan a mulatós világ és a csábítás rafinát kis kelléke is, plusz a szépségipari multi reklámszerződése... Nagy tánckar, nívós session együttes, tűrhető pirotechnika, kiváó videó­­stáb (rendező Gyöngyösi Szabolcs), együtt minden a nagy dobáshoz. Csakhogy ezen a kockán ma nincs hatás. Jeles adható, ám a csillagos többletért Adriennek magának kel­lene harcba mennie. Minden fiestaelem dacára hideg szépség vetül a képernyőről, hiába ál jól Zsédának farmer, szuper­mini, boás cucc, még a félresikerült tálszoknya is. A számokra se lehet panasz, bőven több mint liftzene, amolyan „jazzy”-s, és úgy marad hallgatható, hogy közben igényesen kitöltött is. Motel, Karma, Fekete rúzs - klassz nóták, a szövegírók közt Geszti és Novák Péter is feltű­nik. Mégis, üdvös lenne egy állandó szerző, és akkor az átlagon felül hangszereléshez, a szupergrup szintű bandához mívesebb monda­­nivaóva is fel lehetne zárkózni. (A basszgitáros Studniczky és a dobos Borlai Gergő ehhez világszínvonlú, progresszív lapot nyújt.) Zséda kizökkenthetetlenségét jellemzi, hogy trapézon ülve, tíz emelet magasan is tisztán dalol, koncentrátsága a vég felé sem hagy­jább, hangja nem fárad, mozgé­kony marad. Az extrákban közre­adott kérdezz-felelek és a miniport­­réfilm nyomokban tartomaz egy lányt, akinek lelke, hangja és - har­madsorban - vakja, pofija van. De miért kell az összekötő szö­veget rímesre súgni-búgni? Miért kell a ráadásra külön lámpaattrak­ciót gyártani, strasszarany hacukát húzni? Mindez megint a kiszámí­­tottságot húzza rá, s leértékeli a közönség tetszését. Hát így kerü­lünk folyton vissza a tervezőasztal­­ra, amelyen a meglehetősen művi Sarah Brightman-dokumentáció hever. De mi végre is típusrajzokat franchise-olni? Minek repülni? Mi­nek körbetáncoltatni magát valaki­­nek, aki így tud énekelni? Miért nincs eme adaptív produkcióban legalább pár önreflektív elem, a „tudom én, ez kell a show-biznek, de szívem szerint anya és énekesnő maradnék” érzése, pillantása? Profi, látványos, izgarias, szó­rakoztató. Kár, hogy nem őszin­tébb. (Zséda: Rouge - Magneoton DVD, 2009.) 2010. február 1., hétfő Kultúra • Magyar Nemzet A Balaton gyöngye költői remekei FOLYÓIRAT és Pósa Zoltán___________________ A mutatványszámmal együtt ötödízben jelenik meg a Tem­­pevölgy című, Balatonfüreden szer­kesztett folyóirat. A Balaton gyön­gyének nevezett északi parti üdülő­város önkormányzatának támoga­tásával létrejött lap nevét magya­rázza Jókai Mórnak A magyar Tem­­pevölgy című esszéje, amelyben a legnagyobb magyar romantikus író valóságos szerelmi vallomást tesz a tóról és kedves városáról. Ma a leg­szebb, legnagyobb irodalmi emlék­ház őrzi Jókai balatonfüredi rekvi­­zitumait: „Mit érthetnénk mást e név alatt, mint a Balaton vidékét? Melyik tájrésze hazánknak érdemli meg inkább a Tempevölgy nevet? Ahol magasabb szellemek dalolni tanítják a költőt, a nem költőt pedig érezni azt, amit a költő énekelt.” Jó­kai Mór három mondata a lapban közölt A magyar Tempevölgy című írásból bizonyítja, hogy az értékes irodalom a legtartósabb és a legtö­ményebb információhordozó. Az író esszéjében már a tizenkilence­dik században, 1858-ban megérez­te azt, amit Hamvas Béla Az ötödik géniusznak nevez. A Balaton, kivált annak északi része egészen külön­leges géniuszt, szellemiséget hor­doz. Magában foglalja az északi szellem mítoszteremtését, a kele­tiek föld- és hazaszeretetét, a nyu­gati civilizáltságot, a déli költészet iránti fogékonyságát. A Balaton és környéke magában egyesíti az em­lített géniuszok legelőnyösebb vo­násait, s létrehozott belőlük egy ötödiket. Jókai hasonlóképpen vall a magyar életérzés szintézisét meg­valósító Balatonról: „a Balaton-vi­­dék egy bájos menyasszony, ki a vőlegényére vár, minden ponton új bájait tárja föl”. A Tempevölgy című folyóirat legújabb számának fő elemei a Quasimodo olasz-magyar vers­fesztiválon díjazott versek és az őket méltató dicséretek. A 2009-es őszi költőverseny nagydíját erdélyi költő, Tőzsér Árpád vitte haza, nem túl derűs Esti dramolett című ver­sével. Szörényi László A költő elrej­tett kincse című esszéjében fejti meg a költemény burkolt üzenetét is. Az egyik különdíjas költemény, a Valami emberi, Kálnai Adél műve sem mindennapi vers: egy minden­ki által mihasznának gondolt haj­léktalan, Sanyi alakját és elmúlását örökíti meg benne. Madarász Imre professzor méltatásában megindító gondolatra vezet rá: Kálnai Adél fölismerte az elesett emberben az Isten-képmást, a krisztusi lényt. A vers, ami alászáll, hogy felemeljen. A Quasimodo-verseny prózai tago­zatának győztesei, Szentmártoni Já­nos a Mólón, Péntek Imre a Keszt­hely, átmeneti kikötő című mun­kákban idézik meg a Balaton aurá­ját. A költőfesztivál, Balatonfüred és a Tempevölgy folyóirat szellemét foglalja össze Vasy Géza a Költé­szet, szeptember, Balatonfüred cí­mű írásban: „.. .jó, ha mindennapi kenyerünk és italunk mellett van mindennapi versünk is”. (Tempevölgy irodalmi, művé­szeti lap, Balatonfüred, 2009., ne­gyedik szám, december, 108 oldal, 300 forint.) C-moll, a közös nevező Szellemi kapcsolat Mozart és Beethoven között Schiff András hangversenyeit zenei ínyencségnek titulálni leegyszerűsítés lenne. Már a műsorok tematikája is rafi­nált. Felfejteni azt a szövevé­nyes kapcsolatrendszert, ami az adott műveket összefűzi, nem kis feladat. Közben újabb és újabb meglepetésekre buk­kan az ember, de mindvégig ott motoszkál benne a tudat, vajon hányról maradt még le? IS Biss Zoltán Barna_____________ N­ em volt ez másképp most sem. A c-moll tényleg a kö­zös hangnem, a közös nevező volt, de a hangverseny struktúrája en­nél jóval mélyebb összefüggéseket tárt fel. Ennél jobban, szebben ta­lán nem is lehetett volna bemutat­ni a Mozart és Beethoven közötti szellemi kapcsolatot. És ez nem csak a rokonságot mutató zongo­raversenyeknek (az elhangzott, szenvedélyes, sötéten kavargó Mozart-versenymű Beethoven egyik kedvence volt, és nagyban hatott is rá), vagy a zenekar közel azonos összetételének volt kö­szönhető, hanem az interpretáció­nak is. Schiff játékában minden egyes hang, ütem mögött lélek, szellem volt, sajátos intelligencia és kifejezésmód. Emellett olyan részleteket tárt fel, amelyeket ed­dig nem hallottam, pedig már ma­gam sem tudom, hányszor hall­gattam ezeket a darabokat, közte magától az előadótól is. Még min­dig lehet újat mondani a repertoár gerincét alkotó művekről, csak kell hozzá valaki, aki kisöpri a pókhálót az ember füléből. Ezen túl a darabok szerzőnként is összekapcsolódtak. A pianista­dirigens időt sem engedett a taps számára, hogy ezt meg ne törjék. Egy-két hallgató mégsem tudott el­lenállni a kísértésnek, és elragadta­tásának adott hangot. A verseny­­művek mellett elhangzó Mozart­­fantázia és Coriolan-nyitány sajátos világa egy-egy miniatűr operával, illetve drámával járult hozzá a kon­cert kettős ívéhez. Hiányérzete leg­feljebb a nyitány alatt lehetett a hallgatónak, amennyiben az izzó, fojtott szenvedély monumentális megnyilvánulását várta a darabtól. A szó legszorosabb értelmében vett nemzetközi zenekar (tagjai kö­zött az est spiritus rectorának hege­dűművész feleségével) játékából mindvégig kitűnt, hogy kamaraze­nészekkel, szólistákkal van dol­gunk. Ez az előadás minőségén túl a differenciált hangzásban is meg­nyilvánult. És bár nem régizenei együttesről van szó, a kontúrok, a részletek, sőt a szólista játéka is mind ebbe az irányba mutatott. A szűnni alig akaró taps után Mozart Esz-dúr zongoraversenyé­nek lassú tételét kapta ajándékba az est közönsége ráadásként, továbbá a Wolktemperiertes Klavier első kötetének nyitódarabját, a C-dúr prelúdium és fugát. Szebben, ele­­gánsabban már nem is lehetett vol­na elköszönni. (Capella Andrea Barca, zongo­rán közreműködött és vezényelt: Schiff András, Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangverseny­­terem, 2010. január 26.) Schiff András: Minden hangja mögött lélek, szellem lakozik fotó: PETŐ zsuzsa/müpa Folytatódik a koncertsorozat a Fő utcában * MUNKATÁRSUNKTÓL_____________. B­ejelentették a két intézmény vezetői, hogy a Zeneakadémia Alma mater-koncertsorozatát a Francia Intézet fogadja be. Batta András szerint az idén - sokévi vá­rakozás után - megkezdődnek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egye­tem patinás épületének felújítási munkálatai. Emiatt azonban nem juthatnak kisebb szerephez az inté­zet tanárai és növendékei a buda­pesti hangversenyéletben. A Fran­cia Intézet készségesen fogadta be az Alma mater-koncerteket. Jerome Bloch, az intézet igazgatója szerint eddig is nagy sikernek örvendtek a közösen rendezett események. A budapesti, Fő utcai intézet modern termei kiválóan alkalmasak kama­raestek megrendezésére, ezenkívül a hazai kulturális intézetek közül egyedüliként rendelkezik Steinway­­hangversenyzongorával. A Zene­­akadémia ezenkívül még egy zon­gorát biztosít, hogy kétzongorás művek is műsorra kerülhessenek. A február 5-én kezdődő kama­raesteken az Akadémia ifjú tehetsé­gei, egykori és jelenlegi diákjai, ta­nárai három évszázad terméséből válogatnak. A tizenkét koncertből álló sorozatból kettő Chopin szüle­tésének bicentenáriuma előtt tiszte­leg, és külön hangversenyen emlé­keznek meg a Zeneakadémia két le­gendás tanáráról, Dohnányi Ernő­ről és Weiner Leóról. Lesz kortárs zenei est, a zárókoncert műsora pe­dig kizárólag francia művek közül válogat. Az Alma mater-koncertek minden második pénteken, május­tól pedig minden péntek este, fél nyolckor lesznek.

Next