Magyar Nemzet, 2011. augusztus (74. évfolyam, 209-238. szám)

2011-08-13 / 221. szám

Augusztus 5., péntek „Az életem úgy kezdődött, mint Jézus Krisztusé. Vagyis szegényen.” Van olyan magyar író, aki ma ilyen mondatokkal indítaná regényét? Kötve hiszem. Más világot élünk. Olyat, amelyből elpárolgott a jóság. Kinyitom a lapot, s azt olvasom, hogy egy norvég férfi géppisztolyával lekaszabolt hetvenhat fiatalembert. Hogy a londoni éjszakában tizenhatezer rendőr próbálja megfékezni a fosztogatást. Hogy Szíriában belelőnek a tüntető tömegbe. Én a baj okát sok más mellett az irodalomban látom. Hogy az írók félnek a jóságról szólni, mert akkor nem veszik őket komolyan. Rájuk sütik: „ifjúsági” szerzők, s könyvüket, mint Móriczét (a Légy jó mindhalálig-ról szólok), gyermekolvasmányként tartják számon. Ahogy Fekete István és Móra Ferenc munkáit, Gárdonyi Gézától az Egri csillagokat vagy A lámpást, amelyből fentebb idéztem. Ki kell mondani, s ebbe, ha utánagondolunk, beleborzong az ember: a fórumokon a jóságot úgy emlegetik, mintha kizárólag a gyermekek lelkében fészkelne. S a felnőttek, ha vinni akarják valamire, mielőbb szokjanak le róla. Aki kételkedik, a vezércikkek meg fogják győzni. Pár napja azt olvastam az egyikben, hogy a tízparancsolat idejét múlta. A világ nem érti, ami Norvégiában történt. Én meg azt nem értem, hogy a világ nem érti. Hiszen erről szólt az egész huszadik század. Muszáj ezzel sodródni? Ha jót akarunk magunknak, nem. Szembe lehet fordulni vele. Mi azt találtuk ki, hogy augusztus elején Gárdonyi Gézára gondolunk. Mert ilyenkor született. És mert szeretjük. Karácsonykor az ő dalát énekeljük elsőként. Az egyik antikvárium polcáról ujjongva kaptam le nemrég József fia könyvét, Az élő Gárdonyit. Harmincas évekből való munkáit, mert gyönyörűen kötötték őket, időnként megsimogatjuk. Egri házába úgy lépünk be, mintha ott lenne. És nem szégyelljük kimondani, hogy szívünkben nagyobb hely illeti, mint Jókait vagy Mikszáthot. Miért? Talán mert a két óriásnál emberibb ember volt. Sorsa megtagadott tőle rengeteg mindent. Apja uradalmi gépész, folyton vándorolnak. Született itt, nevelődött ott, az állandóságot nem ismeri. Tizenöt évesen kimarad a pataki kollégiumból - megbukott az összes tárgyból. (Nem egyedülálló eset, hasonló történt Kassákkal is, de ő szándékosan bukott. Inas akart lenni mindenáron.) Házassága kész pokol. Madáchéval vethető össze csupán el lehet képzelni... Számomra az is sokat jelent, hogy tanítóként kezdte, onnan emelkedett a magyar irodalom nagyjai közé. Apámtól tudom, ő is tanító volt, milyen óriási hit és mekkora elszántság kellett ahhoz, hogy a tanyák sötétjébe fényt gyújtson valaki. Gárdonyi nem volt bejáratos a képviselőházba, sohasem kártyázott Tisza Kálmánná, mint Jókai, távol élt a napi politikától. Mikor Egerből Pestre jött, pipáin kívül hozott magával egy oldószaomát, egy demizson egri bort - ki tudja, jut-e rendes ennivaóhoz abban a bolond városban. Estéit gyakran töltötte a New York kávéházban. Egy félreeső aszta mögött ült, előtte egy üveg St. Julien bor, pipájában verpeléti dohány. A fiata írók nem merték megközelíteni, azt hitték, gőgös, pedig csak magányos volt. Nagyon. Gárdonyban született, s mint akkor és ott szokás volt, egy javasasszony ráolvasott. Más magyar hatás évekig nem érte. Hiába beszélt édesanyja zamatosan, nyelve németes tankönyvmondatok ritmusán egyensúlyozgatott. Nem ok nélkül írta utóbb: „Az iskola nem tanítja meg a fiatalságot magyarul beszélni.” Az Egri csillagok csaknem csődbe vitte. Százharminc lap után elakadt, s egy vagyont költött arra, hogy folytatni tudja. Látnia kellett a helyszínt, elutazott hát Sztambulba. Méregdrága forrásmunkákat vásárolt, de ami a legtöbbe került, a kegyetlen tempó. Mert be akarta fejezni minél előbb, s el is készült vele nyolc hónap alatt. Bár ennek csak felét fordította írásra, mert már folytak a Nemzetiben A bor próbái. Bizalmatlan volt, és látni akarta, mit kezdenek darabjával a pesti színészek. Az utókor megrótta Gárdonyit a Göre Gáborért, pedig enélkül felkopott volna az álla. A Göre-levelek honoráriuma nélkül aligha foghatott volna bele A láthatatlan emberbe. És nemcsak emiatt kezelték rosszindulattal, igaztalanul. Számos kritikusa kárhoztatja „zavaros eszmevilágát”, s úgy ír róla, mint olcsó népszínművek pipázgató írójáról. Minket hibáztatnak, olvasókat, amiért még mindig sokra tartjuk a könyveit. Emlékeznek? A Nagy Könyv címet viselő vetélkedőt melyik magyar író nyerte? Ő. A valójában ismeretlen Gárdonyi. Akiről oly keveset tud az olvasóközönség. Vegyük a hitét. Tanulmányozta az ősmagyar vallást, ehhez ismernie kellett Sziddhártha hitét. Megtanulta a tibeti nyelvet, eredetiben olvasta Buddhát. Lefekvés előtt olvasott egy-egy fejezetet. Attól fogva, hogy Sztambulban járt, tisztelte Mohamed prófétát is. Aki úgy véli, mindez keresztény hitének tagadása volt, téved. Gárdonyi íróasztala fölött Munkácsy képére pillanthatott, az Ecce Homo egyik vázlatára, mintha ezzel akarta volna jelezni, hogy hit dolgában sem csapodár. Ezekről nem volt szó a tankönyveimben. Arról bezzeg, hogy 1920-ban barátja, Bródy Sándor úgy vélte, Gárdonyi hátba szúrta, míg távol volt, s fájdalmas, hátborzongatóan szép levelet küldött haza Padovából. Irodalomórán tanítani lehetne ezt a levelet. Gyönyörűen példázza, mit jelent magyarul írni, és mit jelent magyarul érezni. Nem mindenki gondolja így. Az irodalom éceszgéberei a Bródy-levelet lobogtatták, hogy kimondhassák: Gárdonyi antiszemita! Pedig az a levél mást bizonyít. Akinek a kezébe kerül, és elolvassa, meggyőződhet róla, a magyar Árkádia akkoriban nem csatatér volt, ahol irodalmi feladatnak tekintették a másik sárba tiprását. Nem a nézetek döntötték el, ki író és ki nem. A munkája. A levél folytatását nehéz meghatottság nélkül felidézni. Öt mondat az egész. Bródy beteg volt, szanatóriumban feküdt, amikor hírét vette, hogy Gárdonyi meghalt. Ezt írta sürgönyben az egyik pesti lap szerkesztőjeSE R E N V I GABOR RAJZA nek: „A becsületes föld füvét, mezei virágjának néhány szálát tedd helyettem és nevemben koporsójára. Nevem nélkül. Szó nélkül. Én tudom és érzem, hogy mennyi fájdalmas és igaz szeretettel gondolok rá. Az anyját és fiait öleli szeretettel neked hű barátod, Bródy Sándor, egri földi munkás.” Akit ugyanazért szeretünk, amiért Gárdonyit. Hogy képes volt szembefordulni. Hogy sosem adta meg magát. Augusztus 8., hétfő Paul Lendvai bajban lehet. Együttérzésre kéri olvasóit, s immár a korára hivatkozik. Sose volt ügynök, vagyis mind hazudik, aki ilyet állít, írja. Lehetne óvatosabb. A Népszabadsághoz küldött levelében olyasmit állít, ami csuklóból cáfolható. „Tavaly novemberben a Heti Válasz indított ellenem szenzációhajhász kampányt, veszélybe hozva németországi fellépéseimet.” Ugyan már, Herr Lendvai! Fellépéseit - ez amúgy a moziszínészek szóhasználata - a berlini osztrák követség gáncsolta el, nem a Heti Válasz. Hogy mi volt az igazi ok? A nagykövet nem akart diplomáciai bonyodalmat könyvének politikai ízléstelensége miatt. Láttam önt a tavalyi könyvhéten. Szembejött velem, vállunk csaknem összeért a tömegben. Kisugárzása megborzongatott. Úristen, miket tudhat ez az ember, amit rejtegetnie kell... Borús arcán lenézés, ajkát mély gőg biggyesztette le, szeméből titkos tárgyalások sötétsége áradt. Úgy vonult át a Vörösmarty téren, mint Zápolya. Ugye sejti, Herr Lendvai, miért ez a név jutott eszembe? Augusztus 9., kedd Felhívott valaki, miért reklámozom a kommunákat a Köznaplóban. Nem reklámozom őket. A félreértés onnan lehet, hogy mást gondol az olvasó kommunának, és mást én. Van olyan hiedelem, hogy ezek baloldali, családellenes képződmények, talán mert Heller Ágnes és Vajda Mihály ezt hirdette a Kortársban nagy csinnadrattával. Olvastam írásukat, benne fő érvként azt, hogy a család szerepe a kapitalizmus keretei között egyre szűkebb, a monogámia túlhaladott, a szexuális normák átalakulása tény, és Marx kommunizmusa hamarosan átalakítja a polgári családmodellt. Nem így történt. Marx az útpadkára szorult. Téves hiedelem az is, hogy a kommunákat hippik alakították a hatvanas években, ahol egy idő után a gyerekekről anyjuk sem tudta, kitől valók, annyira heves volt a „keresztbe-kasul szerelem”. Én másról szóltam. Olyan közösségekről, amelyekre nálunk leginkább a huszadik század elején alapított gödöllői művésztelep emlékeztet. Vagy a svájci Ascona melletti Monte Verita (az Igazság Hegye) nevű kolónia, amelynek tagjai azért költöztek ki a városból, mert kezdett elegük lenni a „konvencionális élethazugságokból”. Új életminőségre vágytak. Kísérletük középpontjában lég-, víz- és napfürdők, vegetáriánus ételek, természetközeli élet, a test és a szellem azonos súlyú gondozása állt. Az asconai kolónia életjobbítóinak szellemi irányítója az Erdélyből való Gusto Graeser volt. Festőnek indult, de egy látomás nyomán felhagyott a piktúrával. Vándorprédikátorként járta a német vidéket haláláig, 1958-ig. Szeptemberben Bécsbe készülök könyveket vásárolni. Többek közt róla. Majd megírom, mire jutottam. Végh Alpár Sándor Köznapló Pott vezérkari ezredes, a szigorú és fegyelmezett katona Haynau dunai hadseregének hadtestparancsnoka. A zsigárd-peredi harcokban a Pott-dandárt vezeti - 1849. június 16-án az Asbóth Lajos-féle II. hadtest támadását visszaveri, Nagysándor és Knézich hadtesteinek tétlenkedése miatt ki is szorítja Zsigárdról. Pár nap múlva, az újabb zsigárd-peredi csatában végül is meghátrálásra készteti a magyarokat, majd a Felföld nyugati részét védi tőlük. Hamarosan Mária Terézia érdemrendet kap, és Trencsénbe vezénylik. Gustav von Pott vezérkari ezredesnek a nehéz 1849-es esztendő egyik verőfényes augusztusi napján - ekkor már Világos után vagyunk - a trencséni vár parancsnoki irodájában azt jelzik, hogy egy fekete ruhás asszony kéri kihallgatását. Az őszülő katona némi tűnődés után megremeg: egy pillanatra habozik, de meghatottan ismeri fel a határozott mozgású asszonyban az elérhetetlen Eleonore Ribert de Vhirt, ifjúkorának nagy szerelmét. E beteljesületlen szerelem emlékét sajgó emlékként őrizte a napóleoni háborúk idejéből; huszárezredével az elzászi Colmarban állomásozott - így tartották akkor az európai rendet. Eleonóra francia nemesi leány volt, aki több ott szolgáló huszártisztben ébresztett reménytelen szerelmet, így Pott szívében is, de Eleonóra kikosarazva őt hozzáment egy másik huszártiszthez. Aztán az ifjú pár Magyarországra költözött. Több mint harminc év múlva újra itt áll előtte talpig feketében - s Pott, a fegyelmezett és pontos parancsnok jól tudta a nehéz gyász okát is. Eleonóra elsőszülött fiát két hónapja akasztotta fel elöljárója, Haynau táborszernagy a pozsonyi Szamárdombon. Pott mégis kővé dermedt ezen az augusztusi délelőttön. Eleonóra nem kivégzett fia emléke miatt jött, hanem arra kérte, mentse meg másik, proskribált fiát. Akit halálra keresnek az osztrákok. Pott ezredes, élt még itt-ott a fair play szelleme, azt ígérte, mindent megtesz, ami lehetséges. (A fekete ruhás Eleonóra ezután Bécsbe utazott, ahol felkereste Fligelly tábornokot, akit még szintén Franciaországból ismert - a fiatal tisztet házukba fogadták, és kigyógyították tífuszából. Fligelly habozás nélkül ráállt, hogy ameddig szükséges, elrejti Bécsben a proskribált fiút. Eleonóra aztán mint francia honleány ostrom alá vette a francia követséget is. A nagykövet megígérte, hogy a követség fogadja a fiút, és francia útlevéllel ellátva követségi futár kíséretében kiszökteti a monarchiából.) És Ion, a proskribált fiú emlékirataiból ismertek a gyász ellenére is aktív nemesasszony nemes szenvedélyeinek eredményei - maga a fiú írja a naplójában: „Családom nagy nehezen francia útlevelet szerzett nekem. Hogy hasznát vehessem, Bécsbe kellett utaznom. Aránylag könnyű volt elrejtőznünk az országban, de annál nehezebb volt elhagynunk. Szüleim is - testvérem esete miatt - sokat szenvedtek és nagyon féltek. LUGAS Ambrus Lajos Eleonóra Egy nemes szívű osztrák tábornok kisegített a bajból. (Atyánk bajtársa volt a nagy Napóleon elleni háborúból.) Vetélytársak is voltak, mert mindketten beleszerettek anyánkba. Azután is, hogy anyám atyámhoz ment nőül, nemes barátságot érzett iránta a derék katona. Anyám kérésére megígérte, magával visz Bécsbe, és biztosítja menekülésemet. Azzal az ürüggyel, hogy bujdosó lázadókat keres, a tábornok eljött a házunkba. Jelenléte megóvott minket a további zaklatástól. Mivel nem egyedül, hanem katonai kísérettel érkezett, nővérem szobájában kellett rejtőzködnöm. Az utolsó éjszakán húgom szeméből záporként szakadtak a könnyek. Anyám még jobban bánkódott. Őszülni kezdő haja adott róla bizonyságot. Atyám is levert volt, de szokása szerint méltóságteljesen viselte el a csapásokat. A ránk virradt sötét decemberi reggelen a tábornok különböző parancsokkal szétküldte tisztjeit, és kíséretemben Bécsbe indult. Szolgának voltam öltözve, hajam koromfeketére festve. Sűrű ködben vettem búcsút a magyar földtől. Úgy fájt, mintha újból kitéptem volna magam anyám karjaiból. Akadály nélkül átjutottunk a határon. Bécsben a tábornok oltalma alatt a francia követségen átvettem az útlevelet, és a vasúti állomásra mentem. A derék úr ott maradt mindaddig, míg a vonat elindult, ígérete szerint rögtön Magyarországba utazott, hogy szerencsés megmenekülésemről értesítse anyámat. Boldog volt, hogy megtehette neki e szívességet.” Cézár, mert így hívták a proskribált ifjút, eljutott Franciaországba. Testvére, László honvéd őrnagyként Gruber Fülöp századossal Haynau legelső magyarországi áldozata lett; báró Mednyánszky László, mert ez volt a teljes neve, Lipótvár elesténél esett osztrák fogságba, és a legutolsó pillanatokig ellenezte a Vág menti vár feladását. 1849. június 5-én hajnalban akasztották fel. A vértanúság hírére kondoleáló levelet küldött a magyar fővezér, Görgey, aki két évig szobatársa volt Mednyánszky Lászlónak a bécsi királyi testőrségben. Azt ígérte a megtört lelkű anyának, hogy háromszorosan fizetteti meg barátja vértanúhalálát. Az egykori huszár százados, Pott katonatársa, Mednyánszky József (1789-1868) férje Eleonórának; fiúgyermekeik: László (1818-1849), Eduárd (1823-1895) és Cézár (1824-1857). Pott osztrák ezredesként a Cézár szökése utáni évben, 1850-ben Trencsénben meghalt. Mednyánszky Cézár története is „kész regény” (Sárközi György meg is írta Mint oldott kéve címmel): papi pályára került, a szabadságharcban Görgey főpapja lett, s ahogy a régi emlékiratok mondják, „a kápolnai, tápióbicskei, isaszegi és szőnyi csatákban, Budavár ostrománál és más ütközetekben magasra emelt kereszttel haladt a rohamoszlopok élén az ellenség golyós záporában”. Tragikus élet az övé: sikeres menekülése után kilépett a rendből, szerelemre lobbant egy polgárleány iránt, ám Eleonóra, a sokat szenvedett, görög tragédiába illő sorsú anya az alábbi végső választ küldte a hozzájárulását kérő menyasszony anyjának: „Asszonyom! Teljes szívemből szeretem fiamat, de vallási hitünk parancsolta kötelességem magasabb rendű a természetes anyai szeretetnél. Hogyan egyezhetném bele, hogy fiam elhagyja az anyaszentegyházat és egy eretnek egyházhoz csatlakozzék? Hogyan egyezhetnék bele, hogy szent fogadását a nyilvánosság előtt is megtörje? Hittagadás és szentségtörés volna ez, amit nem szentesíthetek. Épp mert fiamat nagyon szeretem, nem járulhatok hozzá egyikhez sem. Sokkal jobban féltem Isten haragjától és az örök pokoltól, mint az ideig-óráig tartó földi szenvedéstől. Sajnálom, a kért hozzájárulás erőmön felül áll... ” Cézár 1854-ben aranyásónak áll Ausztráliában, hogy független, polgári életet teremtsen magának és szerelmének, de mielőtt visszahajózna Európába, banditatámadás során ellövik bal karját, melyet amputálni kell - viszont szerelme az idegenben töltött másfél év alatt elhidegül tőle. 1857. április 20-án, alig harminchárom évesen Hyeresben, a Földközi-tenger partján megmérgezi magát. Eleonóráék beckói, Vág menti háza szinte üres lesz Cézár végleges távoztával. A középső fiú, Eduárd gyermekeinek, a felakasztott mártír nevét továbbörökítő Lászlónak és kishúgának gyermekzsivaja veri fel olykor a csöndet. Mednyánszky László később, immár különc és főleg nagy festőként sűrűn tölti majd a nyarat az ősz Eleonóránál, nagyanyjánál, s ő lesz Beckó ura is - de amikor e nehéz sorsú, gyémántakaratú, kemény asszony meghal, 1889-ben, egyszerre minden más lesz. Justh Zsigmond ezt írja róla: „Reggel szegény Mednyánszky László jó hozzám, kinek nagyanyja pár nap előtt meghalt. Igen megviselte e reá nézve valóban nagy csapás. Azt mondja, most már családja szétesett, hogy az öregasszony halott... Azt értettem a szavaiból, hogy most már egészen egyedül érzi magát a világon! ... Pedig milyen magány ez! Egy egész viágot elárasztó érzéssel van tele a szíve.” Ez az érzés az Eleonóra szívét is gyakorta elárasztó érzés: a végtelen, sötét magány és az életerő pislákoló diadala a lélek két pólusán. 29 .miL’u/iiii 2011. augusztus 13., szombat