Magyar Nemzet, 2011. szeptember (74. évfolyam, 239-268. szám)
2011-09-20 / 258. szám
Kortárs művész-hídőrök kerestetnek A világ minden tájáról érkeznek képzőművészek Párkányba, hogy megörökítsék a Mária Valéria híd jelenét Október 11-én lesz tíz éve, hogy Párkányt és Esztergomot újra híd köti össze. Ha a hidak beszélni tudnának, az 1895-ben épült Mária Valéria híd biztosan tudná mesélni ezt-azt az elmúlt több mint száz évről, de talán még érdekesebb lenne, mit mond a szlovák-magyar (az uniós csatlakozás óta már csak lélektani) határ jelenéről. Egy Párkányból Svájcba elszármazott mecénás hét éve ösztöndíjat alapított olyan művészek támogatására, akik akár hónapokat is rászánnak, hogy kifaggassák. A párkányi hídőrházban éppen egy dél-koreai szobrász-képzőművész, Jung-ki Beak dolgozik saját projektjén. MESTERMŰHELY : Kl.RMF.NTI.SZ. RfiKA________________ Végy egy köztéri szobrot, köss rá néhány kábelt, elektromos ketyerét és fülelj: ha jól csinálod, már kész is az ingyenesen fogható szoborrádió! Jung-ki Beak Sobieski tábornok párkányi szobrától Esztergom főbb emlékművein át a párkányi hídig bármilyen arra alkalmas szoborból adó-vevőt barkácsol, s egyik első látványos akciójaként egy erősítő és néhány hangfal segítségével júliusban be is mutatta a helyieknek, miféle üzeneteket lehet kihalászni az éterből egy ilyen kísérlettel. Az ötlet alapja szimpla fizika - az eredmény avantgárd művészet. A hangfalakból a felerősített kóbor rádióhullámok zörejéből olyasféle adás hallatszott, mintha a múltból küldött volna valaki roncsolt hangmintákat a jelennek. Jungki Beak a mintákat rögzíti és megosztja - egyelőre - a saját blogján (www.jungkibeak.blogspot.com), de azt tervezi, hogy októberig tartó projektje végén ki is adja őket képekkel spékelve DVD-n. Volt már példa hasonlóra: a csaknem százéves párkányi hídőrházat 2004 óta lakják három-hat hónapos váltásban a világ minden tájáról érkező kreatív kalandorok, képzőművészek, akik semmi mást nem tesznek, mint a messziről jött idegen szabadságával, éleslátásával értelmezik, ilyen-olyan alkotásokba sűrítve megörökítik a hidat és közvetlen környezetét. Egy holland alkotó többek között a híd természetes neszeire komponált „lokálpatrióta ambient” szimfóniát, más Duna-víz-naptár vezetésébe fogott, és három hónapon keresztül mindennap egy filmtekercsdobozba gyűjtött némi folyóvizet. Voltak, akik fotósorozatot vagy szépirodalmi igényű naplót szenteltek a Mária Valéria hídnak, de akadtak fanatikusabb ötletek is. Évekkel ezelőtt egy amerikai hídőr elcsípte egy kocsmai beszélgetés részletét, egy amolyan párkányi házba veregetős dialektust, és saját szavaikkal rázta fel a helyieket: tapadós fecnikkel felcímkézte az egész várost, és mindenhová kiragasztotta, ahová csak lehetett. Jó világ van! Projektje végén pedig még 30 000 darabbal ki is tapétázta a hídőrház egyik helyiségét. Egy amerikai hídőr kenyerekkel próbálta meg közelebb hozni egymáshoz a híd két oldalán élőket: e-mail címeket és telefonszámokat sütött néhány tucat cipóba, csereakciót szervezett, és arra kérte a résztvevőket, hogy keressék fel a „cipőtestvérüket”. Jung-ki Beak - a többi ösztöndíjashoz hasonlóan - útikönyv mélységben tud csak a magyarszlovák viszony múltjáról, feleenynyit a politikáról - kizárólag benyomások, találkozások alapján alakítja ki a térségről alkotott képét. Azt mondja, talán jól is van ez így. A folyó, a minden előismeretnél (előítéletnél) erősebb szimbólum, a híd érdekli. Úgy látja, láttatja, ahogy az itt élő szlovákok és magyarok közül aligha jutna eszébe bárkinek is. A Duna vizét egy pH- érzékeny lakmuszpapír segítségével festékként használja, és impresszionista akvarelleket alkot a híd sziluettjével. Rádióhullámokra, éteri üzenetekre vadászik a párkányi hídtest segítségével, befőttesüvegekbe tölti a folyó vizét, vezetékekkel sorba kapcsolva őket áramforrást csihol a tégelyekből a víz elektronjaival, és bebizonyítja, rádiót kapcsolva rájuk egyforma minőségben szól a Duna vizével a szlovák és a magyar adó. A dél-koreai szobrász, Jung-ki Beak júliusban érkezett a hídőrházba, s októberig marad. Duna vízzel fest, rádióhullámokra vadászik FOTÓ: MÁTÉ PÉTER Meghalt a jazzlegenda , Rostás Szabolcs (Kolozsvár) Gyászol a romániai zenészvilág: tegnap reggel elhunyt a román jazzélet legendás alakja, Johnny Raducanu. A régóta betegeskedő művész halálhírét Ion Caramitru, a Bukaresti Nemzeti Színház igazgatója, a 79 éves Raducanu jó barátja jelentette be. Johnny Raducanu (eredeti nevén Cretu Raducanu) zongorista, nagybőgős, zeneszerző, zenekarvezető több évszázados zenésztradícióval rendelkező roma családban született 1931. december 1-jén a Duna partján fekvő Brailán. Több mint ötvenéves zenei pályafutása során a romániai jazzvilág egyik legjelentősebb szereplőjévé nőtte ki magát, munkásságát világszerte elismerték. Tizenkilenc éves korában nagybőgősként figyeltek fel rá, később zongorajátéka is elismertté vált. Zenei tanulmányait Jászvásáron, Kolozsváron és Bukarestben végezte, pályafutása során tizennégy nagylemezt adott ki. - Johnny a román jazz szimbóluma, aki megtanított arra, hogy a jazz mentalitás - vallotta róla nagy pályatársa, Harry Tavitian zongorista. Raducanu egyébként több alkalommal koncertezett Magyarországon. A budapesti közönség legutóbb tavaly novemberben hallgathatta meg játékát a Radnóti Színházban, ahol éppen Caramitruval lépett fel. HÍDŐRÖK MECÉNÁSA. A hídőrprojekt szellemi atyja és mecénása egy Svájcba elszármazott párkányi polgár, Karol Frühauf és felesége, akik hét év alatt húsz képzőművész munkáját támogatták a szlovák átlagfizetésnek megfelelő összeggel, havonta 500 svájci frankkal. A www.bridgeguard.org oldalon vezetik a projekt krónikáját és az önkéntesek listáját, akik között a zömében európai képzőművészeken túl volt már afrikai, amerikai és kubai is. Az ösztöndíjon túl a projektben létrehozott művek kiadását is támogatják, időszakonként kiállításokat rendeznek Bitó doktor úr és a zigóta méltósága RÁDIÓ » Honthy Kinga__________________ Azt mondja Bitó László, nem fér össze az emberi méltósággal az új alkotmánynak az a kitétele, hogy a gyermek köteles gondoskodni a szülőjéről. A méltóság ugyanis az önrendelkezési jogot jelenti, a szülőről való gondoskodás csak a szereteten alapulhat, nem a kötelességen. Ezzel az alkotmányos kitétellel tehát elveszik a jogunkat attól, hogy szívjóságból és szabad akaratunkból cselekedjünk. De mégis az a leglopakodóbb veszély, hogy a kormány az alkotmánynak erre a passzusára hivatkozva elveheti az öregkori nyugdíjat, és mondhatja: tartson el a gyereked! Bitó László szerint értelmetlen az az alkotmánybeli alapvetés is, hogy az emberi élet védelme a fogantatástól kezdődik. A zigótának ugyanis nincs méltósága. Bitó orvos, a zigótakérdésbe tehát érdemben is beleszólhatna, annak ellenére is, hogy Amerikában az élete nagy részét a glaukóma problematikájával töltötte. Ott lett professor emeritus, vagyis nyugdíjas. Azután hazajött, felhagyott tanult mesterségével, és azóta közíró. A közírósággal az a probléma, hogy különféle foglalkozású emberek gondolnak ezt-azt a világról, kisebb-nagyobb orgánumokban közzé is teszik - manapság már ismeretség sem kell hozzá, az internetre bármit fel lehet pakolni -, és ha találkoznak olyanokkal, akik megdicsérik az írást, akkor vérszemet kapnak. És egyre többet írnak. Még magában ez sem baj, mert a papír mindent elbír. Bajjá akkor lesz, amikor ezeket a botcsinálta szakértőket tényleges szakértővé avatják, mondjuk a Klubrádió Hetes stúdiójában. Bitó László itt már Andrassew Iván műsorvezető asszisztálásával és klubrádiós tekintélyével fejtegetheti a véleményét arról, hogy Magyarország viszszatért a XIX. századba. Andrassew sem akar kimaradni, elmondja, hogy ugyanis akkor született túlzottan sok gyerek. A szülők ezzel biztosították az öregkorukat. És még azt is melléteszi a Népszava rovatvezetője, hogy az Orbán-kormány a magán-nyugdíjpénztári rendszer szétrombolásával ledöntötte azt az építményt, amiért évszázadokig vérrel is harcoltak az emberek. Kellene egy kis történelmet olvasgatni! Lehet, hogy ez így összefoglalva elmegyenge emberek beszélgetésének hangzik, de a valóságban nem az volt. Hanem ijesztő félreértése az értelmiségi szerepnek. Ez a két ember nem ostoba, csak össze van zavarodva. Bitó László például azzal foglalatoskodik, hogy szövegkiemelővel megjelöli az alkotmányban azokat a sorokat, amelyeket gyanúsnak talál, ezeket összeolvassa, és kirajzolódik előtte az alaptörvény készítőinek valódi szándéka. Nincs jobb szellemi állapotban Donáth Ferenc orvos és jogvédő sem, Donáth Ferenc ’56-os elítélt fia, aki Gyurcsány Ferenc előrevetíthető és Nagy Imre tényleges mártíromsága között állít fel párhuzamot a Hetes stúdióban. Nem mellékesen pedig Rákosi Mátyás és Orbán Viktor testmérete, továbbá a gyermekkori irlusztrációs és szocializációs zavarok és a diktátori hajlam között. Ezt így, egy könnyű ívben. Szegény Klubrádió! (Hetes stúdió, Klubrádió.) 2011. szeptember 20., keddKultúra