Magyar Nemzet, 2011. október (74. évfolyam, 269-299. szám)
2011-10-29 / 297. szám
31 Magas lemez • Magazin 2011. október 29., szombat a napi ügyekre koncentráltak. Megszervezték a zavartalan közellátást, korlátozva bizonyos élelmiszerek - a liszt, a zsír, a cukor - árusíthatóságát. A kilencvenéves Réfi Elemér, a közellátási ügyek bizottságának egykori tagja szerint „nem volt nagy felhajtás”, az embereket könnyű volt rábírni arra, hogy csak a szükséges mennyiséget szerezzék be. Rendelkeztek továbbá a „párthelyiségben volt és az ifjúságnak kiadott rádió sporthelyiségben való elhelyezéséről”, igyekeztek megoldani a lakosság kisebb-nagyobb gondjait. „Somlyó Dezső bejelenti, hogy két panaszt jelentettek be - olvasható az október 30-i jegyzőkönyvben. - Egyiket Kulcsár István arról, hogy szomszédja, Tóth Lajosné a szalmakazalhoz közel állandóan nyűt katlanban tüzel. Másikat Tóth M. János arról, hogy Vigánti József egyik földjén kárt tesz a szekerezéssel.” Talán ennél is fontosabb, hogy a falu népe gyűjtést kezdett a fővárosiak támogatására. „A készpénzben gyűjtött adományokból füstölt árut, almát és mézet kell vásárolni Budapest lakossága részére - hangzik a 30-án hozott rendelet. - Megállapítjuk, hogy a készpénzben eddig befolyt összeg 1010 forint.” Szép summa, hiszen egy vidéki ember ekkortájt jócskán ezer forint alatt keresett havonta - ráadásul a tördemiciek lehetőségeikhez mérten természetbeli segélyt is igyekeztek gyűjteni. Az október 31-én Budapestre indított szállítmányban sok más mellett 2100 kilogramm krumpli, 708 kilogramm bab, 69 rekesz alma, 14 kiló kristálycukor, szilvalekvár, füstölt szalonna, egy-egy csomag kötszer és gyógyszer, 92 tojás, valamint egy pár gyermekcipő is helyet kapott. M. Kiss Sándor történész szerint, aki Olvasókönyv (Forradalom Somogyban - 1956) című kötetében alaposan feldolgozta a Balaton déli partján és attól délre lejátszódott eseményeket, a forradalom arculata a városi központoktól távolodva mindenhol egyformán változott. Kollégáját, Rainer M. Jánost idézi, aki a vidéki ötvenhatot fegyelmezett forradalomnak nevezte. - A vidék nem felrúgni akart valamit, hanem átalakítani - magyarázza. - Én úgy szoktam mondani, úgy nem lehet társadalmat átalakítani, hogy egyik kezemben fegyver, a másikban toll - és ezt a vidékiek ösztönösen tudták. Ők harc helyett - atrocitásokra nem került sor, mert falun nem is volt ellenfél - elkezdték lebontani a tanácsrendszert, és nekiláttak létrehozni az önkormányzati rendszert. Még sarkosabban úgy lehetne fogalmazni, hogy míg Budapesten szabadságharc zajlott, vidéken társadalmi forradalom. Ami, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan múlt is el. November 4-én a legtöbben a rádióból tudták meg, mi történt, de hírvivők is járták a falvakat - köztük a már idézett Laczay András. „November 4-én hajnalban arra ébredtem, hogy izgatottan verik az ajtómat. Diákgyerekek voltak, akik hozzám rohantak a hírrel, hogy a szovjet csapatok megtámadták Budapestet, Nagy Imre rádióbeszédet tartott. [... ] Megkaptam a feladatot: indulás a környező községekbe, kihirdetni a fegyveres népfelkelést. [...] Erdélyivel azonnal motorra ültünk, és elindultunk. A békés vasárnapi reggel reményében ébredő falvakba belekiáltottuk a szomorú hírt.” Fegyveres ellenállásra végül nem került sor - hírül véve a veszprémi forradalmárokat elsöprő, könyörtelen orosz támadást végül a tapolcaiak is harc nélkül adták át a várost a forradalom leverőinek, s így Badacsonytördemic temetőjében csupán egyetlen ötvenhatos halott nyugszik. A Németh Endrével egykorú, 1937-es születésű Jankovics Józsefet Budapesten, a forradalom első napjaiban kaszabolta le egy orosz járőr géppuskasorozata, amikor a harcokban részt nem vevő fiatalember épp valamelyik pályaudvar felé szaladt, hogy hazatérjen szülőfalujába. Miután a forradalom is kíméletesen bánt a helyi kommunistákkal, a megtorlás sem volt kegyetlen. A polgármester édesapját, Wollmuth Frigyest sem a helyben, hanem a Tapolcán elkövetett „bűneiért” - részvétel a szovjet hősi emlékmű ledöntésében, aktív szerepvállalás a járási és a dunántúli forradalmi tanács munkájában ítélték öt évre, melyből hármat le is ült, 1960. április 28-án szabadult. A falubeliek börtönbüntetése alatt kenyérrel, gyümölccsel, egyéb adományokkal támogatták otthon maradt, a fele vagyon elkobzása és a fő kereső kiesése miatt ellehetetlenült feleségét és négy gyermekét. Somlyó Dezső és a többi helybéli megúszta a számonkérést - a „tanító bácsitól” még iskolában lévő szolgálati lakását sem vették el, mondja fia az apja által épp ebbéli félelmében az ötvenes évek végén épített tördemici házban, melyet szüleitől örökölt. - Én még ma is érzem a helyiek szeretetét, ami nyilván nem függetleníthető édesapám ötvenhatos szerepétől sem - mondja a Székesfehérvárról hamarosan végleg a faluba költöző nyugdíjas férfi. Apámban évekig élt tovább a remény, emlékszem, még ’59-ben is járt hozzánk egy alacsony, vézna ember, akivel forradalmi hangulatú beszélgetéseket folytattak. Ám Somlyó Tibor már hatévesen pontosan érezte, hogy az, ami alig pár héttel korábban az iskolaépület ablakából szóló Himnusszal, az épület kertjében tartott, emelkedett ünnepséggel, majd a gyerekek által az iskolai vécé falára írt jelszavakkal („Éljen a haza, ruszkik, menjetek haza!”) vette kezdetét, 1956 novemberének közepén alighanem véget ért. Ekkor gördültek végig a falu bazaltköves főutcáján az első ellenséges harckocsik, mély döbbenetet, fájdalmat és szomorúságot okozva a népnek, mely oly sok magafajta településhez hasonlóan néhány napra büszkén emelte fel a fejét. Tettlegességre is sor került R. M. márványtáblája előtt Névtelen fémlap temető korábbi vezetőinek ÍKRUPPA G t. 7. A_____________________ S okéves hányattatás, kisebb-nagyobb botrányok után mára úgy tűnik, elcsendesedtek az indulatok Rákosi Mátyás hamvai körül. A Farkasréti temetőn belüli legújabb, szám szerint harmadik végső nyughelyén, a főbejárat melletti templomudvar falában immár háborítatlanul pihenhet a nép egykori nagy tanítójának porhüvelye. A csend egyik oka, hogy következetesen megmaradva a földi pályafutása alatt többször életmentőnek bizonyult manőverhez, Rákosi holtában is illegalitásba vonult. Érdeklődésünkre a temető kapujánál posztoló megtermett biztonsági őr határozottan kijelenti: még ők sem tudják, hol nyugszik Rákosi, ez ügyben az intézmény vezetőségéhez kell fordulni felvilágosításért. Állítása szerint évek óta nem akadt teremtett lélek, aki hozzánk hasonlóan tudakozódott volna a hajdani diktátor földi maradványainak hollétéről. Elbizonytalanodásunkat látva, társaival cinkosan összenézve, jót derülnek a kíváncsiskodó látogatón, érezni rajtuk, hogy ha akarnának, több információt is tudnának adni. Egyikük később mégis elárulja, hogy a kolumbárium 1971-től sokáig valahol a bejárattól távol volt fellelhető. Majd évekkel később a temetőn belül, a főkaputól balra, a temető falába épített urnák között kapott új helyet. Ekkor már a márványt bronz fedőlapra cserélték ki, és a teljes név is eltűnt, csak ennyit véstek bele: R. M., 1892-1971. Jelenlegi, harmadik helyükön, a ravatalozó melletti templomudvar falában 2008-tól pihennek a különös sorsú hamvak. Mostanság a legfelső sor félhomályában csupán egy felirat nélküli kis rozsdásodó szerény fémlap utal rá, hogy itt nyugszik valaki, aki eltávozott az élők sorából. A rejtélyes áthelyezés körülményeiről Simóka Kálmánná, a Budapesti Temetkezési Intézet volt igazgatója lebbenti fel a fátylat. Mint emlékezetes, 2007-ben ismeretlenek megrongálták Kádár János és felesége Fiumei úti temetőben álló síremlékét. A sírt feldúlták, és magukkal vitték a párt hajdani első vezetőjének néhány csontját. A Munkásmozgalmi Panteon falára pedig felfestették: „Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat.” A tettesek azóta sem kerültek kézre, nincs meg a pártvezér koponyája sem, a rendőrség pedig lezárta a nyomozást. A temetkezési intézet akkori elöljárósága, megelőzendő a hasonló botrányos sírgyalázásokat, valamennyi sírkertben fokozott védelmet rendelt el a Kádárhoz hasonló, potenciálisan szóba jöhető elhunytak nyughelye közelében. Az éberebb őrzés azonban pluszköltségekkel járt. Egy idő után ennek lefaragására szánták el magukat - nem tudni, hogy pontosan kik is -, ezért tüntették el inkább szem elől Rákosi Mátyás kolumbáriumát is. Egyébként a fővárosi temetőkben pihenő néhai jelentős személyiségeknél a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság dönt arról, hogy az elhunyt sírhelyét még akkor is fenntartják-e, ha netán a rokonok kihaltával nincs, aki állja a sír újraváltásának költségét. Rákosi esetében - ahogy Tóth Gábortól, az intézet szolgáltatási igazgatójától megtudtuk - nem volt ilyen védettségre vonatkozó döntés. Az általános gyakorlatról elmondja, hogy az intézet kegyeleti okokból nem szünteti meg a lejárt sírhelyeket, akár évekig is fenntarthatja, de végül közös sírban helyezik el az elhunytak csontjait. Az újra nem váltott urnák pedig az urnatárolóba kerülnek, és egy idő múlva szintén közös sír lesz a halottak végső nyughelye. Rákosi hamvainak újraváltására vonatkozó adatot nem találni az intézmény irattárában, csupán annyit lehet kideríteni, hogy eredetileg, 1971-ben a Fővárosi Tanács VB volt az eltemettető. Felmerül a kérdés, hogy a pártállami időkben a Szovjetunióban elhunyt Rákosi Mátyás urnája miért nem kapott őt megillető helyet a Fiumei úti Munkásmozgalmi Panteonban. Erre Domby Iván, a Farkasréti temető nyugdíjas vezetője ad választ. Megtudjuk tőle, hogy annak idején elsősorban Rajk Lászlóné tiltakozott ez ellen, akinek férjét, a volt belügyminisztert koncepciós per után éppen Rákosi végeztette ki. 1956-ban, ünnepélyes újratemetésükkor helyezték el Rajk és vádlott-társai földi maradványait a Munkásmozgalmi Panteonban. (Állítólag az 1956. október 6-án óriási tömeg részvételével lezajlott szertartáson sóhajtott fel így Füst Milán: „Szegény Laci, ha ezt megérhette volna, akkor most biztosan jól közénk lövetne.”) Domby arra is emlékszik, hogy az egykori kormányfő, pártvezér urnája az elmúlt évtizedekben nem kis fejtörést okozott a temető korábbi vezetőinek. Eredetileg ugyanis az apró fülke lezárására márványtábla szolgált, amelyen a teljes név szerepelt. Csakhogy főként a rendszerváltás előtti években nemkívánatos látogatók is felkeresték az urnát, és gyalázkodó szavakat írtak fel rá, vörös színnel lefestették, olykor fekáliával is bekenték. Mások viszont egy szál szegfű elhelyezésével fejezték ki tiszteletüket „Sztálin legjobb magyar tanítványa” iránt. Nemritkán egy időben érkeztek az ellentétes tábor hajlott korú képviselői, ilyenkor heves viták, szóváltások törték meg a temető áhítatos csendjét. Az is előfordult, hogy a Recsket megjárt, kitelepített idős emberek és a proletariátus hívei közötti heves szóváltások botrányos módon tettlegességig fajultak. Őszbe csavarodott fejű ellenfelek püfölték egymást a sírhantok között. Akkoriban a temető személyzete rendszeresen kényszerült lesikálni, megtisztítani a márványlapot, amely ezáltal olyannyira elvékonyodott, hogy egy idő után cserére szorult. Abban az időben a kedélyeket csak borzolta, hogy Rákosinak eredetileg kettős urnája volt. A nevével ellátott kis fülke alatt egy felirat nélküli is szerénykedett, ami szóbeszédre adott okot. Sokan úgy vélték, hogy hitvese, a jakut Feodora Fjodorovna Komyilova hamvait rejti a jeltelen fülke. Valójában a pártvezérnek kellett a dupla hely. Mivel a Szovjetunióban hunyt el, ott is hamvasztották, és a szovjet szabvány urna nagyobb méretű volt, mint az itthon rendszeresített, így egy fülkébe nem fért volna be. Mindenesetre az elnyűtt márványtáblát az első helyváltoztatás alkalmával cserélték ki a könnyebben tisztítható bronz fedőlapra. Új helyét azért kapta az irodaépület közelében lévő falban, hogy a vezetőség jobban szemmel tarthassa a további botrányos jelenetek elkerülésére. Ekkor óvintézkedésként már csak a név kezdőbetűit vésték fel, kerülendő a feltűnést. Egyesek így is felfedezték, akadt olyan látogató, aki külföldről hazatérve az urna előtt fényképeztette magát örömében, hogy túlélte egykori rettegett üldözőjét. Talány, hogy mi lesz a Munkásmozgalmi Panteon további sorsa a többpártrendszer évtizedeiben. Fogarasi Zsuzsanna, a Munkáspárt alelnöke szerint utoljára 2006-ban Katona Istvánt, a hajdani Kádár-titkárság vezetőjét temették ide. A bizonytalan jövő miatt manapság már nem szívesen választják a hozzátartozók e hajdan rangos nyughelyét elhunyt szerettüknek. A párt idős aktivistái mindenesetre rendszeresen kijárnak ide, és társadalmi munkában rendben tartják a panteon környékét, összeszedik a faleveleket, virágot ültetnek, locsolgatják a növényeket, felidézik az egykori szép napokat. A befejezett életek kertjében már békésen megfér egymás közelében a nevével jelzett sötét történelmi korszak diktátora és jó néhány áldozata. A rejtett urnától alig pár méterre például márványtáblán sorakoznak a temetőben nyugvó ötvenhatos mártírok nevei. De ugyancsak itt fedezhető fel a Rákosi fő harcostársa, a forradalom kezdetén a párt főtitkári posztját betöltött, 1980-ban elhunyt Gerő Ernő hamvait tartalmazó urna is. A túlvilág pereméről már nem cseng kísértetiesen a letűnt, hazug korban sokáig keringett vicc sem: aki nem hiszi, annak utánajárunk! Rákosi jelöletlen urnája. Nem kis fejtörést okozott a Farkasréti FOTÓ : EBERLING TÍTÖTTT