Magyar Nemzet, 2015. június (78. évfolyam, 126-151. szám)
2015-06-20 / 143. szám
30lapi Hemet • Magazin 2015. június 20., szombat PILHÁL GYÖRGY - AMONDÓ „Éveid pedig végesek” iskkoriban a közmondást - ki korán kel, aranyat felbosszantó idétlenségnek tartottam, morogtam is érte, ki volt az a pihent agyú, aki kitalálta... Igaz, nekem eggyel több okom volt a háborgásra, mint másnak, a tízet sem töltöttem be, mikor már a hét hat napján, télen-nyáron, hajnalban keltett az édesanyám, le ne késsem a reggeli úszóedzéseket. Hat órakor kezdődtek a tréningek, így aztán, hogy leérjek az öreg Csasziba, legkésőbb 5.10-kor ki kellett pattannom az ágyból. Pattannom? Kászálódnom, vacognom, keseregnem... De hát mese nem volt, nyolckor csöngettek az iskolában. Évtizedek távolából mondom, kellettek azok a morcos hajnalok. Ha újrakezdhetném, de boldogan is hallgatnám szegény anyámat: ébredj, kisfiam, el ne késs! Megszépít mindent az idő? Biztosan. De én mindent egybevetve is azt mondom: csak kaptam azoktól a hajnaloktól. Mikor kipiroslott arccal beértem (berobogtam az utolsó percben) az osztályterembe, valami fölszabadító érzés áradt el bennem, mikor körülnéztem. Amolyan magabiztosság-féle. Győztesek éreznek ilyesmit a célban, hát mi van veletek, ásítozó mamakedvencek, hát sikerült kimásznotok a pihipuhi ágyikóból? Ha ti tudnátok, hány medencehossz van már mögöttem - persze ilyesmit nem mondott ki az ember, csak kihúzta magát, meg jólesen mosolygott magában. Tartást adtak azok a hajnalok. Meg még sok mást: önfegyelmet, életritmust, jó időbeosztást. A korai kelés korai lefekvést kívánt: kilenc körül már vonzott az ágy, tíznél tovább nem is tudtam volna talpon maradni. De hát minek is? Ez az egész most onnan jutott az eszembe, hogy újra és újra ráébredek, egész életünkben harcban állunk az idővel. Akkor is, ha nem tudunk róla, vagy nem akarjuk tudomásul venni. Mindenkit végigkísér ez a küzdelem. Fontos meccs. Igazából arról szól, mennyit tudsz „lehívni” - tartalmasan megélni - abból az időkeretből, amelyet rád szabtak odafönn. Hasonlóról ír a könyvolvasás kapcsán Kölcsey is unokaöccséhez: „... a könyvek száma végetlen, a te éveid pedig végesek; s óráidat s napjaidat oly sok egyéb foglalatosság kívánja magának. Mint az üres beszédű társalkodót, úgy kerüld a tartalmatlan könyvet. Sőt ne könnyen végy kezedbe oly művet, mely a zseni lángjegyét homlokán nem hordja. [... ] Az élet csak úgy éri célját, ha tetteknek szenteltetik. Célt és véget nem tudó olvasás rest életnek vagy következménye, vagy szerzője; nyavalya az, mely a való élet gyökereit elrágja, s melyből kigyógyulni éppen úgy nehéz, mint a játékszenvedelemből; s mely a lelket éppen úgy elzsibbasztja, s minden munkára és hatásra alkalmatlanná teszi.” Ne fecséreld hiábavalóságokra az életedet - int a költő. Élj tartalmasan! Ki korán kel, aranyat lel? Ebből még nem következik föltétlenül, de nem a hétalvók váltják meg a világot... Persze nem elég talpon - ébren is kell lenni. Megy a futballmeccs, pattog a labda, az órát nem nézzük, az most még nem érdekes, a játékot figyeljük, szorítunk, nyerjenek a mieink. Az óra - az idő - csak az utolsó percekben lesz majd fontos, de akkor nagyon. Amikor már azt latolgatjuk, nyerhet-e (kiegyenlíthet-e) még a csapat, kihúzhatjuk-e kapott gól nélkül a hátralévő rövid időt... És ekkor borzasztóan haragudni kezdünk magunkra (meg a fiúkra a gyepen), amiért eddig nem törődtünk azzal, hogy nyugodt legyen az utolsó tíz percünk. És ilyenkor már ijesztőn rohan (vagy vánszorog) a másodpercmutató... Valahogy így vagyunk az életünkkel is. A kezdőrúgásnál még senkit sem érdekel a „stadionóránk”, még önfeledten cselezgetünk, kockáztatunk ugyan, hol van még a vége... Ha beszól a „mester”, még nem vesszük komolyan, bólintunk, jó, mindjárt belehúzunk, hogyne, nyerni fogunk. Az óra ketyegése csak a vége felé hallatszik, de akkor nagyon. Az idő relatív. Legalábbis úgy érezzük. Gyermekkorunk hosszú volt, aztán most, hogy őszülni kezdünk, egyre fürgébben szaladnak az évek. Furcsa. Fa Nándornak tettem föl a bárgyú kérdést sok éve a fiumei kikötőben, amikor körbevitorlázva a földet két esztendő után hazatért: hosszú volt? Csak az utolsó száz kilométer az adriai partoknál, az nem akart véget érni - válaszolta. Hát így vagyunk az idővel. Ápoljunk jó viszonyt vele! Sose siettessük, de azt se higgyük, a kedvünkért képes megállni! Az óra éppúgy jár a centit vágó kiskatonának, mint a virágában pompázó leánynak. Még akkor is, ha történetesen egymásra várnak, a megállunk egy patak partján, és megpróbálunk semmi másra nem figyelni, csak a hangjára, egy idő után meghalljuk a patak valódi hangját. A patak valódi hangja nem az az egyszerű csobogás, hanem valami egészen más, ami a csobogás mélyén rejtőzik. A csobogásból kell kibontanunk a figyelmünkkel. Persze épp ez a kibontás, ami nehéz. Mert ahhoz, hogy eljussunk a patak valódi hangjához, ki kell lépnünk egy időre ebből a világból. De így van ez a széllel, ahogy a fák lombján zenél, így van a kövekkel, ha összeütjük őket. El vagyunk zárva a természettől. Krajcáros igazság ez, számtalanszor leírták, és keseregtek rajta, de hiába, nem mondhatok mást én sem. Vagyis hogy pontosabb legyek: magunkat zártuk ki a természetből. Sokat hallom, hogy milyen jó nekem, hisz a természetben élek, egy erdő szélén. Igen, így van, de attól még nekem is ugyanúgy meg kell küzdenem azért, hogy eljussak a természetig. Olyan könnyen elalszik az ember. Elalszik, eltompul, eltűnik belőle a fogékonyság, az érzékenység, egyszóval mindaz, ami valóban emberré teszi. A tompaság ebben a világban az alapállapot, ez a mindennapi élet pokoli ritmusa és táncrendje. Ha tompa vagyok, képes vagyok részt venni ebben a minden varázsától megfosztott életben. Tompaság nélkül nagyon nehéz. Minél érzékenyebb és nyitottabb az ember, annál inkább megkeseríti az életét. De nemcsak a sajátját, hanem a körülötte élőkét is. A normalitáshoz közel álló ember zavaró a többiek számára. Nem tudják elviselni a jelenlétét, és ezért mindent elkövetnek annak érdekében, hogy eltűnjön a környezetükből. Egyszerűen nem jó ránézni sem az ilyenre. Félreértés ne essék, nem magamról beszélek. Dehogy. Pusztán a jelenségről van szó. Tehát egyfelől van egy mindnyájunkban benne lüktető természet, másfelől pedig van az erről való tökéletes tudatlanságunk. Olykor elcsodálkozom a környékbelieken, akik szintúgy az erdőben élnek, hogy az életvitelük tulajdonképpen semmiben sem különbözik azokétól, akik mondjuk Budapest egyik belső kerületében laknak. Ugyanaz a felületesség és a közvetlen környezet iránti tompaság, miközben persze sokszor elhangzik, hogy micsoda „festői” környezetben élünk, és micsoda kincs ez a táj itt körülöttünk. Ilyenkor magam is egyetértően szoktam bólogatni, és közben arra gondolok, vajon mit is érthet pontosan az illető festői környezet alatt, vagy hogy számára mit jelenthet az a szó, hogy táj. Ugyanis az a tapasztalatom, hogy a tájról szinte semmit nem tudnak, vagy ha tudnak is, tudásuk közhelyes és üres. Látszólag nagyon elkanyarodtam ennek az írásnak a címétől, de talán mégsem annyira nagy ez a kanyar, mint amekkorának elsőre tűnhet. A természet zenéje, amely régóta érdekel, az akusztikus tér, amely körülvesz minket, csak nem hallunk belőle szinte semmit, mert olyan világot építettünk magunk köré, amely elzár minket ettől a tértől. És korántsem csak arra gondolok, hogy a mi világunk tele van zajjal. Holott tele van, reggeltől estig mást sem hallunk, csak üres és agresszív zajt. Ha kénytelen vagyok valahol belehallgatni egy-egy népszerű rádióállomás nem kevésbé népszerű műsorába, szabályos roszszullét fog el. Édes istenem, ezrek és ezrek hallgatják minden áldott nap ezeket az ostoba, cinikus tökfejeket vihorászni élő adásban, és amikor nem a bárgyú röhögcsélés megy éppen, akkor jön a zene, de abban sincs sok köszönet. Mert az, amit a nap 24 órájában sugároz számolatlan rádió szerte a világban, mindennek nevezhető, csak zenének nem. És ez most nem az a „nyugdíjas”-sápítozás, hogy hát ezek a mai fiatalok micsoda szörnyű zenéket hallgatnak, bezzeg mi milyen jó zenéken nőttünk fel. Sajnos nem, a „nyugdíjasok” is ugyanolyan szörnyű zenéken nőttek fel, a különbség legfeljebb annyi, hogy mára jóval agresszívabbá vált a szórakoztatóipar. Az utóbbi években kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy mindazok a zenék, amelyek fiatalkoromban fontosak voltak nekem, tulajdonképpen károsak. Károsak, mert ahelyett, hogy „nemesítettek” volna, valójában tönkretettek bennem valamit. Elhitették, hogy a depresszió, az üres és céltalan őrjöngés, a kielégülés kétségbeesett hajszolása vezethet valahová. Miközben, tudhatjuk jól, sehová nem vezet. Az úgynevezett könnyűzene és annak mindenféle alfajai nagy általánosságban ezekkel az életvezetési tanácsokkal látták és látják el a hallgatóikat. Kivételek persze mindig akadtak és akadnak, a zenekarok elsöprő többségének ars poeticája azonban mégiscsak ez. Ráébredtem, hogy egyszerűen le kell hámoznom magamról ezt az egészet, különben menthetetlenül ennek a világnak a foglya maradok. A magam részéről egyszer és mindenkorra leszámoltam a manapság hallható zenék túlnyomó többségével. Ha hallok valahol ilyet - és úgyis hallok, ha akarom, ha nem -, átengedem magamon, egyik fülemen be, a másikon ki. Ahhoz, hogy ismét meghalljuk a természet zenéjét, le kell fejteni magunkról a zajt. Ha nagy nehezen sikerül, először furcsa csend lesz. De a csendet sem könnyű elviselni. A csendre, mint mondják, meg kell érni. A gyerekek még tudják, hogy milyen, aztán elfelejtik, pontosabban elfeledtetjük velük, a legtöbbjükkel egy életre. Az emberek jó része soha nem tapasztalja meg, milyen az igazi csend. De ha megtapasztalná is, inkább visszamenekülne a zajba, a tülekedésbe. Mert ott legalább nincs egyedül, vagy legalábbis ezzel áltatná magát. Akire hirtelen rászakad a csend, öszszeomolhat a súlyától. Különös, hogy a valódi zenék igazából csendek. Nem lépnek ki a csend szférájából. Az igazi zene mindig is a csend felé vezette a hallgatóját, így volt ez évezredeken át, és így volt ez még nem is olyan régen, egy-két évszázaddal ezelőtt is. Aztán egyszer csak történt valami, és a zene ahelyett, hogy a hallgatóját a csend centruma felé kalauzolta volna, elkezdett távolodni a csendtől, egyenesen a pokoli zaj sötét bugyrai felé. Persze mindig voltak - ahogy most is vannak - magányos harcosok, akik ebben a tökéletesen zeneellenessé vált világban is hősies kísérleteket tesznek az eredeti középponthoz való visszatérésre. Ezek a nagy magányosok ebben a világban igen kevéssé hallatszanak. Amikor tehetem, kiülök éjszaka a kertbe, a csillagok alá. Ez a beteg világ egy időre mintha visszahúzódna önmagába. Megindul a szél, a tölgyfák levelei egyenletesen rezegnek. A patak is felhallatszik végre, mert napközben nem jut el a kertig a hangja. Az ég tiszta, a szemközti hegy mögül lassan emelkedik a telihold. Ilyenkor, késő éjszaka olyan itt minden, mint amilyen ötszáz éve is lehetett. Csillagok, szél, a hold, az ezerjófű illata. Ebből a csendből egy idő után, ha erősen figyelek, kibomlik valami egynemű, folyton hullámzó alaprengés, mintha valaki egyetlen hangot játszana csellón, hosszan kitartva. Minden éjszakai zörej, a bogarak és a madarak neszezése, a patak hangja a sötét völgyből, a fák lombjának zúgása része ennek az egyetlen, hosszan elnyújtott hangnak. De még a csillagok is, ahogy szinte észrevétlenül elmozdulnak az égen, a hold, ahogy egyre feljebb araszol a hegy fölött. Az emberi világ most alszik. Isten világa énekel. Június 20., szombat Megelevenedik a hadszíntér. A szövetségesek olaszországi hadjáratát kívánja bemutatni időszaki tárlatán és a hozzákapcsolt rendezvényen a HM Hadtörténeti Intézet. A múzeumok éjszakáján hagyományőrzők segítségével megidézik a történelmi eseményt, kézzelfoghatóvá teszik a hadviselő felek egyéni fegyverzetét, felszerelését, egyenruháját és haditechnikai eszközeit. A gyerekek játszóházban próbálhatják ki tudásukat és ügyességüket, míg szüleik előadások és vetítések segítségével nyerhetnek bepillantást a világháború kevéssé ismert hadszínterének történéseibe. Helyszín: Hadtörténeti Intézet és Múzeum (1014 Budapest, Kapisztrán tér 2-4.). Időpont: 18 óra Egy éjjel a Cifrapalotában. Nijat Ayvaz fotográfus, kultúrantropológus „Ég-föld, tűz-víz és az ember” - az én Törökországom című kiállításával nyitja a múzeumok éjszakáját a kecskeméti Cifrapalota, ahonnan jelmezes felvonulást indítanak ezen a napon a tatai Gölbasi Vitézei Egyesület tagjai. A kecskeméti Katona József Múzeum Történetek a világháborúk nemzedékéről című időszaki kiállításához kapcsolódva a látogatók második világháborús fegyvereket, felszereléseket foghatnak kézbe, választ kaphatnak kérdéseikre, egyenruhákat nézhetnek meg közelről, és meghallgathatják Polgár Zoltánnak, a Had- és Kultúrtörténeti Egyesület tagjának előadását. Helyszín: Cifrapalota (Kecskemét, Rákóczi út 1.). Időpont: 18-24 óra Tíz éve „templomkerti esték”. Tizedik éve rendezik meg a máriaremetei bazilika kertjében található, Makovecz Imre által tervezett szabadtéri oltárnál a Iránytű templomkerti estéket, amelyek közül idén az elsőn a Turay Ida Színház előadása lesz műsoron. Topolcsányi Laura Csillagok között című,földöntúli emlékjátékában” Gobbi Hilda szerepében Hűvösvölgyi Ildikó látható majd, Karády Katalint Bencze Ilona, Szeleczky Zitát Vásári Mónika alakítja. Rendező: Árkosi Árpád. A rendezvény programjai ingyenesek, a szervezők adományokat gyűjtenek a máriaremetei bazilika javára. Helyszín: máriaremetei bazilika (1029 Budapest, Templomkert 1.). Időpont: 18 óra Június 23., kedd Francia tetőmozi. Kezdődik a Budapesti Francia Intézet nyári filmvetítés-sorozata, amelynek idén a Corvin-tető ad otthont. A hat klasszikus, illetve friss francia film a thriller műfaján keresztül mutatja be kedd esténként, miért jó Alain Delonnal, Catherine Deneuve-vel, Xavier Dolannal vagy Mathieu Amalrickal együtt borzongani. A sorozat René Clément Ragyogó napfény című filmjével kezdődik, amelyben Alain Delont egyik legjobb alakításában látjuk. A sorozat további alkalmai szintén keddenként lesznek. A kapukat 19 órakor nyitják meg a nagyközönség előtt, de a filmek csak 20.45-kor kezdődnek francia nyelven, angol felirattal. Helyszín: Corvin-tető (1085 Budapest, Blaha Lujza tér 1-2.). Időpont: 20.45 Június 25., csütörtök Gárdonyi, a lámpás. Az Erdélyi Magyarok Egyesületében Gárdonyi, a lámpás címmel tart előadást Rászlai Tibor eszmetörténész. Helyszín: Erdélyi Magyarok Egyesülete (1056 Budapest, Molnár utca 5.). Időpont: 16 óra Június 26., péntek Bibó és Kovács Imre demokráciája. „Úgy lettünk demokraták...” címmel tart előadást a népi mozgalom szerepéről és a demokrácia problémájáról Lugosi András kutató, a budapesti levéltár tudományos munkatársa, a Kovács Imre Társaság tagja. Az előadást vitaest követi. Helyszín: Hegyvidéki Kulturális Szalon (1126 Budapest, Böszörményi út 34/A). Időpont: 18 óra Június 27., szombat Koncert a kastélyban. Különleges, zenés utazásnak ad otthont a fehérvárcsurgói Károlyi-kastély, ahol a Hermann László kamarazenekar koncertezik jövő szombaton. A műsorban Vivaldi, Bach, Handel, Mozart, Rossini, Elgar és Bartók művei csendülnek fel; közreműködik: Tóth Éva (alt). Helyszín: Károlyi-kastély (Fehérvárcsurgó, Petőfi utca 2.). Időpont: 19.30 Ha van tudomása a rovatba illő előadásról vagy rendezvényről, kérjük, az iranytu@mno.hu e-mail címen vagy az (1) 476 2173-as telefonszámon ossza meg velünk. Összeállította: Sashegyi Zsófia Győrffy Ákos Zene Megoldás Mikor volt hát Cili születésnapja? Múlt heti számunkban igencsak elgondolkodtató, ötödik osztályos szingapúri diákoknak feltett matematikapéldát közöltünk. Íme a megoldás: A Cili által megadott tíz lehetséges dátumban csak a 18. és a 19. szerepel egyszer (május 19. és június 18.), a többi nap kétszer szerepel. Ha Cili 18-án vagy 19-én született volna, akkor Béla egyből tudta volna, mikor van a születésnapja, hiszen neki Cili elárulta a napot. Mivel Albert (aki tudja a hónapot) első mondatában elárulta, hogy tudja, hogy Béla sem tudja a megoldást, ebből egyértelmű, hogy Cili születésnapja nem májusban vagy júniusban van (mivel a lehetséges dátumok közül e két hónapban szerepelt a 18. és a 19.). Tehát Cili vagy júliusban, vagy augusztusban született. Béla erre azt mondta, hogy most már tudja a helyes választ. Ez csak úgy lehetséges, ha Cili olyan napon született, amely a megmaradt dátumok között csak egyszer szerepel. A fennmaradó öt lehetőség (július 14. és 16., illetve augusztus 14., 15. és 17.) közül a 14. kétszer szerepel, tehát ezt kizárhatjuk, marad a július 16., az augusztus 15. és a 17. Ezután már Albert is tudja a megoldást. Mivel ő tudja a hónapot, csak úgy lehet biztos a dátumban, ha az adott hónapból csak egy lehetséges időpont maradt. Ez pedig a július 16.