Magyar Nemzet, 2017. december (80. évfolyam, 280-303. szám)

2017-12-15 / 292. szám

12 ROVATVEZETŐ: WEKERLE SZABOLCS • kultura@magyarnemzet.hu Hallott erről? Adynak nem tetszett, hogy felesége kifesti magát, miközben nagyvilági szeretőitől ezt nem vette zokon. ROCKENBAUER ZOLTÁN MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ CSINSZKÁRÓL A HETI VÁLASZNAK 2017. DECEMBER 15., PÉNTEK Magyar Nemzet Szexuális zaklatás Meglepő önvallomást tett a Super Size Me alkotója A probléma része vagyok - írta Twitter-oldalán Morgan Spurlock (képünkön). A Super Size Me című dokumen­tumfilmet is jegyző, most 47 éves alkotó egy hosszabb, a BBC által is idézett közleményben vallotta meg bű­neit, így azt, hogy nemi erőszakkal gyanúsítot­ták egyetemistaként, de nem emeltek ellene vádat. Ugyancsak beszámolt róla, hogy nyolc éve illetlen jelzőkkel zaklatta egyik női mun­katársát. Azt hitte akkor, hogy ez vicces, de az illető felmondott, és hallgatásáért kom­penzációt kért, amit inkább kifizetett, csak hogy ne kelljen szembenéznie a vá­dakkal. A dokumentumfilmes amellett hogy elnézést kért korábbi viselt dolgaiért, azt is hozzátette, fiatalkorában ő is szexu­ális zaklatás áldozata volt. Egyúttal megvallotta, az elmúlt harminc évben egy hétig sem bírta ivás nélkül. Most bízik benne, hogy képes megváltozni, s ezért mindent megtesz. - Jobban csinálom. Jobb leszek. Úgy hiszem, mindenki ké­pes erre - írta. Közleménye utáni reakciókra válaszolva leszögezte: „segítséget kért” ahhoz, hogy meg­változzon. Harvey Weinstein producer sze­xuális zaklatási botránya óta számos ismert színészről, például Kevin Spacey-ről is kide­rült, éveken át zaklatott másokat. Számos színésznő, így Rose McGowan, Angelina Jolie és Gwyneth Paltrow is beszámolt arról, milyen meg­aláztatásban volt részük. Salma Hayek épp tegnap írta meg Weinstein viselt dolgait a The New York Times napilapnak. (MN) .A nemzedékem keresi a közös múlt jeleit Czóbel Margit életében ott az egész XX. század • Nagyőr utolsó bárónőjéről egy szlovák szerző ír regényt R. KISS KORNÉLIA Czóbel Margit, a híres, régi család utol­só leszármazottja Nagyőrön (Stráz­­ky), a mai Észak-Szlovákiában élt, ott is halt meg. Festett, rajzolt, gondozta Mednyánszky László örökségét. A kom­munista hatalomátvétel után az álla­mosított kastélyban négy szobát tart­hatott meg, ott lakott haláláig. Tele vol­tak a falak festményekkel, így emlékszik kisgyerekkorából a ma 53 éves Silvester Lavrík­ szlovák író. A kisfiút nagyapja vitte magával a különleges hölgyhöz, akit „az utolsó bárónőként” ismertek. Igaz, a nagypapának nem vele volt dol­ga, hanem a nagyőri lovásszal. Silvester Lavrík a felnőttek között lábatlankod­­va hallgatta a tárgyalásokat; emlékeze­te szerint a csehszlovák határon túlról importált lovakról szóltak. A készülő regény központi figurájának, Czóbel Margit­nak a gondjai egyben a XIX-XX. század problémái­­ Tilosban csinálták, nagyapám és a nagyőri lovász tulajdonképpen csempé­szettel foglalkoztak. A lovakat titokban hozták át a határon Lengyelországból, hegyi utakon, és Szlovákiában értékesí­tették őket. Engem nagyapám egyfajta alibiként vitt magával, hogy legyen egy ok, miért látogatja rendszeresen a kas­télyt: hivatalosan a kis unokáját hozta a bárónőhöz rajzolni - meséli az író, pub­licista és rendező, a szlovák művész­világ ismert figurája. Ezek voltak Silvester Lavrík első ta­lálkozásai a nagyőri kastéllyal és a báró­nővel. Czóbel Margit csakugyan a rajz­tanára lett, még ha csak egészen kis ko­rában, a rajztanulás kezdetén is, így hosszú időre megmaradt az emlékeze­tében a folyton cigarettázó, törékeny, alacsony termetű, ám szigorú hölgy, aki művész volt, de két lábbal állt a földön. Klasszikus tanárfiguraként emlékszik rá, akiből áradt a tekintély. A szülőhelyéhez kötődő művészek régóta foglalkoztatják Silvester Lavrí­­kot, ezért elhatározta, hogy regényt ír Czóbel Margitról, Mednyánszky László­ról és „az exkluzív klub” harmadik tag­járól, Katona Nándorról, aki szintén fes­tő és Mednyánszky tanítványa volt. Sok­szor megfordult a nagyőri kastélyban, amely ma a Szlovák Nemzeti Galéria ki­állítóhelye, Mednyánszky Lászlónak is sok képét őrzik itt.­­ Czóbel Margit életének gondjai egy­ben a XIX-XX. század problémái. Ő áll majd a regényem középpontjában. Meg­élte az összes történelmi változást, ami ebben az időszakban érintette a régiót. 1972-ben halt meg. Erős nő volt, nagyon jól képzett, sok nyelven beszélt, és a családban mindenütt művészek vették körül. Nagynénje a magyar költő, Czó­bel Minka volt, bátyja Czóbel István filo­zófus. Justh Zsigmond, Pekár Gyula neve is előkerül a család kapcsolatai között, és így majd a regényben is. Czóbel Mar­git gondozta a családi könyvtárat, vala­mint Mednyánszky és Katona festmé­nyeit. Nagyon fontos számomra, hogy sikerült megőrizne, összetartania a csa­lád könyvtárát, festészeti örökségét a vi­haros XX. században. Úgy egyezett meg a Szlovák Nemzeti Galériával, hogy ha­láláig a kastélyban marad, és az itt ta­lálható alkotásokat a galéria őrzi majd - mondja Silvester Lavrík. A regény részben Czóbel Margit nap­lóin és levelezésein alapul. Az író ösz­töndíjat is kapott arra, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban kutasson a témá­ról. Silvester Lavríknak fontos volt az is, hogy személyesen megnézzen Bu­dapesten és Gödöllőn olyan helyszíne­ket, amelyek fontosak voltak hősei éle­tében. És hogy lássa Mednyánszky Lász­ló, Czóbel Margit és Katona Nándor Magyarországon őrzött képeit. - Megke­restem azokat a leveleket is, amelyeket Czóbel Margit a nagynénjének, Czóbel Minkának írt. Minka levelei szlovákiai archívumokban vannak, de a válaszok nem, ezeket itt találtam meg Budapes­ten. Czóbel Margit a magyar mellett né­met, francia és angol nyelven is levele­zett - mondja Lavrík. Hogy milyen érzé­sekkel fordulnak a szlovákok a magyar örökség felé, arról Silvester Lavrík azt tudja elmondani, hogy ő egész életében erősen érezte a magyar kultúra befo­lyását. Szepesi származású, és arrafelé multikulturális volt a közeg: magyarok, németek, szlovákok, lengyelek, zsi­dók, cigányok. - Nekem ez természetes és alapvető. A közöset keresem a múl­tunkban, nem azt, ami elválaszt. Kultú­ránkban, nyelvünkben, szokásainkban ott vannak ezek a közös dolgok. Tulaj­donképpen az együttműködés új lehe­tőségei érdekelnek. Szerintem az én ge­nerációm mohón keresi a közös múlt­nak ezeket a nyomait, talán azért is, mert a szocializmus alatt nem esett szó, hallgattak róla. Silvester Lavríknak ed­dig egy kötete jelent meg magyar nyel­ven, az Irina és az ördög, ebben novel­lák szerepelnek. Színdarabot írt Márai Sándorról is, aminek az volt az érdekes­sége, hogy a magyar szereplők magya­rul, a szlovákok szlovákul játszottak az előadásban - 2011-ben mutatták be a Kassai Thália Színházban. 9? Silvester Lavríknak kisgyerekkorából személyes emlékei is vannak „az utolsó bárónőről", Czóbel Margitról fotó­: Balogh Dávid Böszme nagy biztonságtechnikai stonehenge-ek • A csomagolópapírba öltöztetett és kisebb, BRFK-sabb betontömbtársaik, amelyek vásárainkat vigyázzák tompos Apám Milyen sok minden kiolvasható né­hány ormótlan betontömbből! Persze a buckák nem magukról mesélnek, hanem arról a helyről, ahová letették őket. Vegyük például ezeket a közel embernagyságú németországi kocká­kat. Odanézz, milyen szépen becsoma­golták őket, nicsak, még masni is van rajtuk! Most mondd, hogy nem cso­dálatosak! Hát nem. Egyáltalán nem csodálatosak. A gigantikus kockákat ugyanis nem dísznek rakták ki a német rendőrök, hanem óvintézkedésből, így próbálják meg megakadályozni azt, ami tavaly ilyenkor történt Berlinben. A fővárosi karácsonyi vásáron ugyanis egy terrorista kamionjával belehajtott a békésen forralt borozó tömegbe, ti­zenkét ember halálát okozva. A német hatóság pedig úgy gondolja, hogy ez a biztonságtechnikai Stonehenge elég ar­ra, hogy gondoskodjon az Allah akbor mentes christkindlmarktról. És hogy azért adjanak egy kis fórt a szép emlékű willkommenskultur­­nak a valósággal szemben, hát becso­magolják ezeket a böszme nagy kép­ződményeket. Ami szép látványt nyújt ugyan, és a terrorizmus legprimitívebb verziójától megmenti ugyan a fahéj­illatban andalgókat, de a masni meg a több négyzetméternyi csomagoló­anyag üzenete azért meglehetősen képmutató. Egy, egyetlen rö­pke pilla­natra segít megfeledkezni arról, hogy valami nagyon nincs rendben ott, ahol karácsonykor úgy kell áthaladni a be­tontömbök között, mint nem is olyan régen, talán pont ugyanitt a Check­point Charlie-n. Persze Nyugat-majmolásból az erős és büszke európai Magyaror­szág e téren is remekül teljesített. No nem jobban, ahogy a szlogen hirdet­te, hiszen a mi antiterrorista adven­ti betonblokkunk igen csenevészre si­keredett. Kicsit kisebb, kicsit kékebb, sokkal BRFK-sabb, de a miénk! Persze jogosan vetődik fel a kérdés, hogy egy­általán minek harcolássza a mi rend­őrségünk a sípcsontközépig érő töm­­böcskéket körbe, körbe. Hiszen ele­ve egy határzárral körbevett, 93 ezer négyzetkilométeres migránsmentes övezet közepén élünk. Meg lett mond­va, ugye, méghozzá odafentről. Aztán a mi karácsonyi vásárainkon olyan intenzív, kabátba mászó csülök­szag árad, hogy egy magára valamit is adó iszlamista még dupla soros bom­baövvel sem merné megközelíteni. Ennek megfelelően a mi azúrban pom­pázó terroristariogatóinkat nyugodtan használhatnák akadálypályának a gör­deszkások, BMX-esek, másra úgysem jók. Illetve dehogynem: minden kilá­togató migránsozhat egyet a kedvére a láttukon, illetve idézheti szerettei­nek Nógrádi Györgyöt, aki a legutóbb is olyan jól beszélt a Heti Terrorban. Száz szónak is egy a vége, a fe­ne se fog állást foglalni a kis tömb kontra nagy tömb vitában. Úgyhogy csak annyit mondok, mint az egysze­ri miniszterelnök, akit a terrorgyanús jordániai konzulról faggatnak: boldog karácsonyt kívánok! Biztonsági akadály Budapesten és Berlinben

Next