Magyar Nép, 1935 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1935-01-05 / 1. szám
la.január », MAGYAR NÉZ* A jövendő munkájában. Uj esztendő küszöbénél elfog a vágy, hogy bepillantást nyerjünk a jövendő titkaiba. Az ifjúság ólmot önt és annak szeszélyes alakulataiban igyekszik fölfedezni jövendőjének ábrándképeit. Az újságok hasábjain jóslatok vonulnak föl s bár meg vagyunk győződve azoknak kicsiny hiteléről, mégis érdeklődéssel fontolgatjuk a jövendőről szóló borús vagy örvendetes igéket. Politikusok, a társadalmi vagy gazdasági élet tudós doktorai a szemük előtt zajló jelenségeket boncolgatják s a valóság egészséges vagy beteges tüneteiből vonnak következtetéseket a jövendő alakulására. Mit néz a jövendöl — hangzik mindenfelől. A kérdés fölvetésére és fontolgatására aligha van több oka és jogcíme valakinek, mint nekünk, a kisebbségi élet megpróbáltatásai között élő erdélyi magyaroknak. Mert a mi múltunkban s kivált múlt esztendőnkben igazán nem volt öröm. Méltán kérdezhetjük, várjon jövőnkben van-e reményt A jóslás számunkra sokkal nehezebb és bizonytalanabb, mint olyan nemzetek számára, amelyek saját maguk kovácsai sorsuknak. Mi egymás ellen törő hullámok ostroma alatt állunk, ma az ország uralmon levő népességének pártviszálya sajtol, majd a nemzetközi ellentétek mérges viharai taposnak meg. Amint az a legutolsó hetekben is bebizonyosodott, ha egy számottevő politikus — mint Iamandi miniszter tette — barátságos szót ejt felénk, a rossz indulat harsonái kezdenek zajt csapni körülöttünk. Mi tehát ne is bocsátkozzunk jóslásokba jövendőket illetőleg, hanem az alkalmat használjuk fel komoly számvetésre s tűzzünk valami nagy célt magunk elé, amelyért szívvel, lélekkel küzdeni fogunk a ránk köszöntött új esztendőben. Mi volna az a cél, amelynek munkálásában mindnyájan egyetérthetnénk és összefoghatnánk. Bizonyára mindenki elé tudna állni valami jó gondolattal , így a tennivalóknak egész sorozatát állíthatnék össze Mi arra a pontra hívjuk föl a figyelmet, ahol a legsürgősebb és legszükségesebb az egységes, céltudatos munka megkezdése. Ifjú nemzedékünk lelkének mentségére kell sürgősen munkába kezdenünk. Az újévi számvetés megmutatja a veszedelmet: az iskolákból ebben az esztendőben is ijesztő számú magyar gyermek kerül ki, akik is helytelen rendszer miatt az általános műveltség alapelemeit sem tudják megszerezni, annál kevésbbé jutnak olyan ismeretekhez, amelyek őket apáinkkal, őseinkkel lelki közösségben tudnák az élet útjára elkísérni. Lehet-e tétlenül néznünk, hogy minden új esztendő hogyan szélesíti köztünk és gyermekeink között a lelki szakadékot! Íme, itt van a lehetőség, ahol mi is bekapcsolódhatunk a jövendő alakulásába! A magyar családok alakuljanak át megannyi magyar iskolává, a magyar szülők megannyi magyar tanítóvá! Gyermekeinket n® engedjük a műveletlenség fertőjében elmerülni, hanem minden eszközt ragadjunk meg oktatásukra, nevelésükre. Ez a beköszöntött új esztendő legyen a magyar jövendő munkálásának egyetértő, céltudatos elkezdése, Helyet kérnek a magyar tanítók. Az alábbi cikk mintha vitahangja volna azoknak az érzelmeknek és gondolatoknak, amiket az új esztendő beköszöntése kellett bennünk. Mi sem okozna tehát őszintébb örömet nekünk, mintha a magyar tanítóságnak szolgálatot tehetnék, mert tudjuk, hogy minden ilyen lépés a magyar művelődés általános érdekeit szolgálná. Itt,az olvasóközönség nyilvánossága előtt fejezzük ki legnagyobb készségünket a cikkben sürgetett együttműködésre. Egy nemzet műveltségének léte vagy nem léte két alappilléren nyugszik: az iskolán és a sajtón. — Bocsánat, hogy az iskolát említettem első helyen — éppen kisebbségi sajtó életünk érdemes vezetői előtt, de talán tehetem azon indok alapján, hogy még a sajtónak is alapja, élete: az iskola. Ha majd elnémul az ajkakon anyanyelvünk — ki fogja olvasni a „sajtó termékeit? Olvasó kö-