Magyar Nyelv – 57. évfolyam – 1961.
Bónis György: Régi magyar esküminták
a csak néhány lappal előbb (87) leírt esküformulával. Az ország nagybírái, helyetteseik, ítélőmestereik és a megyén bíráskodó személyek esküjét elsőnek az 1435 (II):1. tc., majd erre hivatkozva az 1486:73. tc. és az 1492:33. tc. iktatta törvénybe. Ebben a jogszolgáltatásra hivatottak mindössze azt fogadták meg, hogy személyválogatás és elfogultság nélkül mindenkinek igazságot fognak szolgáltatni. A mi szövegünkben azonban egészen másról van szó. Bontsuk fel fő részeire: A) Az eskü súlyát növelni hivatott önmegátkozás megszegése esetére (szankció) és az eskü alapja (hűség a királyhoz és a koronához). — B) Azoknak a bűntetteknek felsorolása, melyeknek elkövetőit az eskütevőnek meg kell neveznie. — C) Kötelezettségek: a bűntettesek megnevezése, az érdekeltség elkerülése, a tanácskozás titokban tartása. — D) Befejezés, Istenre és a szent keresztre való újabb hivatkozással. 3. Azok tehát, akiknek ezt az esküformulát magyarul el kellett mondaniuk, nem ítélkeztek, csak megneveztek bizonyos gonosztevőket, hitükre és hűségükre hivatkozva, titkos tanácskozás alapján. Nyilvánvaló, hogy ezt az esküt a nádori közgyűlésen használták, melynek virágkora éppen a XIV. századra esik, sőt Mátyás „Nagyobb dekrétum"-a (1486:1. tc.) el is törölte. Az irodalom alaposan feldolgozta a közgyűlés (congregatio generális) intézményét. (VÖ.: HAJNIK IMRE, A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád-és vegyes-házi királyok korában (Bp., 1899.) 67—73; GÁBOR GYULA, A megyei intézmény alakulása és működése Nagy Lajos alatt (Bp., 1908.) 124—51; HOLUB JÓZSEF, Zala megye története a középkorban I. (Pécs, 1929.) 167— 205; NYERS LAJOS, A nádor bírói és oklevéladó működése a XIV. században (1307—1386.) (Kecskemét, 1934.) 55—60;ISTVÁNYI GÉZA, Ageneralis congregatio. LtKözl. 1939: 50—83, 1940—1941: 179—207). Hasonlítsuk össze megállapításait a magyar esküszöveg tartalmával. A) A magyar feudális állam XIII. századi hosszan tartó válságában jött gyakorlatba, hogy a király vagy külön felhatalmazása alapján a nádorispán, illetőleg más személy is, kiszállt egy-egy (majd rendszerint együttesen több) vármegyébe, s itt a gonosztevők kiirtására, valamint a vitás ügyek elintézésére a megye egész közönségének bevonásával közgyűlést tartott. A fő cél természetesen a feudális államrend ellenségeinek, a „gonosztevők"-nek kiirtása volt (így Magyarország története 1/1. Egyetemi tankönyv. Bp., 1957. 125). Ezeknek a nevét a király vagy kiküldöttje az egybegyűltek közfelkiáltásából tudta meg; ha azután nem tudták magukat megfelelően tisztázni, vagy egyszerűen távolmaradtak, levelesítették őket. A proscriptio életük és vagyonuk elvesztését jelentette, s az ítéletet bárki végrehajthatta rajtuk. A XIV. század derekára a közfelkiáltás helyett 12 alkalmi esküdt (iurati assessores) megkérdezése jött szokásba; míg a megye közönsége elszéledt, ezek mindvégig a nádor vagy más kiküldött mellett maradtak. Az esküdtek éppen onnan kapták nevüket, hogy a megyei nemesség részéről történt megválasztásuk után ,,az alispánnal és szolgabírákkal együtt esküt tettek le a szent kereszt érintésével hitükre és a szent koronának tartozó hűségükre, hogy csak az igazság fogja őket ítéleteikben vezetni, s egy gonosztevőt sem fognak eltitkolni" (HOLUB i. m. 179). A Szabolcs megyei esküdtek már a legkorábbi ismert esetben, 1346-ban ,,tacto vivifice crucis ligno prestito iuramento" nyilatkoztak, a Zala megyeiek pedig egy 1357-i oklevélnek a későbbiekben formulává lett szavaival: ,,tacto vivifice crucis ligno ad fidem eorum deo debitam fidelitatemque sacre corone regie conservandam firmissima iuramenta deponentes. . ." (1346, Dl. 51398, utal rá ISTVÁNYI i. m. 73. 1. 60.