Magyar Nyelv – 68. évfolyam – 1972.

3. szám - Molnár József: Az APhI (IPA) fonetikus írásának használata a magyarban

gyakorlati írások jeleinél, mások szakítva a régivel merőben új írást szerkesztettek. Számos új, a hagyományos írással gyökeresen szakító fonetikus írás keletkezett; magyar példa is található: DUNAY FERENC „Átíró hangrajz"-a (1901.). Ezek az írások azonban nem tudtak erőre kapni és széles körben elterjedni. Sokkal nagyobb hatása volt a másik iránynak (LEPSIUS az első), mely a gyakorlati írás általánosan használt jeleit, a latin betűket használta fel fonetikus írásában, és ha ezek nem voltak elegendőek, a betűalak némi megváltoztatásával, illetőleg más alfabétumokból vettek át jeleket, és így egészítették ki jelrendszerüket. Fő törekvésük az volt, hogy írásukban a jelek használata következetes legyen. Előnye ennek az írásnak, és egyben oka gyors elterjedésének, hogy könnyű megszokni és olvasni. De ugyanakkor magában rejti a tévedések gyakori lehetőségét (úgy olvassák a jeleket, ahogy anyanyelvükben szokásos). A fonetikus írás alapelve pedig az egyetemesség, hogy minden nyelv beszédhangjainak jelölésére alkalmasak legyenek. A gyakorlati írás reformjának útját járta LEPSIUS a múlt század közepén megjelent művével (Das allgemeine linguistische Alphabet. Berlin, 1855.). LEPSIUS elvét többen követték, és minden nyelvtudós megteremtette a hasonló alapelvű, de mégis egészen más fonetikus írását. Így alakult ki aztán a helyzet a múlt század második felében, ahány tudós kutató, annyiféle hangjelölési és átírási rendszer. Ebben a kusza összevisszaságban előbb-utóbb rendet kellett teremteni, ezt mindenki érezte. Elsőnek a finnugor nyelvészet foglalkozott a kérdéssel. A Finnisch-Ugrische Forschungen megindításával a néprajzi kutatások mellett finnugor nyelvhasonlítási kérdések is tárgyalásra kerültek, ehhez azonban feltétlenül szükség volt egységes hangjelölésre. Ezt SETALA EMIL készítette el még 1892-ben MIKKOLA, PAASONEN, WICHMANN és WIKLUND segítségével, de csak 1905-ben jelent meg a FUF első számában. SETALA fonetikus írásának alapelvei nagy vonalakban megegyeznek az APhI (IPA) írásáéval. 3. Az Association Phonétique Internationale-t (angolul: International Phonetic Association, németül: Weltlautschriftverein) 1886-ban alapították The Phonetic Teachers' Association elnevezéssel Franciaországban. Folyóiratuk (Chi Fonétik Titcer, kiadója PAUL PASSY) már az év májusában meg is jelenik, érdekessége, hogy minden cikkét fonetikus írásban közli. A társaság célkitűzése az alkalmazott fonetika, eleinte az angol nyelv oktatására korlátozódott. A társaság tagsága azonban kezdettől fogva nemzetközi: O. JESPERSEN 1886 júniusától, W. VIKTOR 1886 júliusától, H. SWEET és J. A. LUNDELL 1886 szeptemberétől tagjai a társaságnak. Az első két évben a folyóiratban különböző átírási rendszerek, illetőleg ezekkel írt cikkek látnak napvilágot. Majd D. JESPERSEN javaslatára egy általános érvényű fonetikus írás kidolgozását tűzik ki a szövetség feladatául. Ez hamarosan el is készül, és 1888-ban közlik lapjukban; ennek alapelvei a következők. A) Minden hangnak külön betűjének kell lennie, azaz minden olyan hangnak, amelynek segítségével az illető nyelvben szavakat lehet egymástól megkülönböztetni. — B) Ha ugyanaz a hang más nyelvben is előfordul, mindegyikben ugyanazt a jelet kell használni. Ez fennáll az erős hasonlóság esetében is. — C) A jelrendszer (ábécé) a lehetőséghez képest a latin alfabétum alapbetűit használja fel, és csak a legszükségesebb új hangok kapjanak más betűjelet. — D) A latin betűk értékét a nemzetközi használatban határozzák meg. — E) Az új betűk határozottan fejezzék ki a jelölt hang jellegét (szemben a régi jelöléssel). — F) A diakritikus jelek használatát a lehetőséghez képest kerüljék (a könnyebb lejegyzés és olvashatóság érdekében).