Magyar Nyelv – 95. évfolyam – 1999.
3. szám - Szabó Zoltán: A stílustörténet egy belső összefüggéséről
A díszítő motívumok a szavak olyan kapcsolatai, amelyekben az egyik szó a hangulatevokáció következtében feltűnőbb hatásra tesz szert, emiatt díszítővé válik: piros reménység (Malonyai), arkadopáz, mámorfelhő (Ady), Mednyánszkys alkonyat (Kosztolányi). A díszítő stilizáció lényege az, hogy bizonyos szavakat gyakran ismételnek. És mert ismétlődnek, feltűnőek, és ugyanakkor lényeget kiemelő és összefoglaló funkciójuk is van. Ady egyik novellájában (Tamás a piros kertben) sok minden piros: piros bokrok, piros kertek leánya, az utolsó piros. De a piros puszta ismétlődése mellett lényegét az író még ilyen összegezéssel is kiemeli: pirosak a piros kertek, kertem pirossága, piros lett a kert pirossága. És vannak díszítő indázó mondat- és szövegszerkezetek, amelyek a képző- és iparművészeti tárgyakon látható indázó, kígyózó vonalú motívumokhoz hasonlítanak — mint amilyen például a lián, a folyondár, a kagyló, az elomló női haj — de sokkal rejtettebbek. Az ilyen szerkezetekben, mint egy növény csomóin, új ívek, hullámok kezdődnek. Leszakítani, leszakítani, kibontani a kontyba tűzött vörös hajat, / megríkatni az ékkő színű szemet, / elrohanni vele, miként egy faun (Bródy: Az ezüst kecske). A sokféle indázó szerkezetből sajátos, ugyancsak díszítő jellegű zeneiség fakad. A díszítő zeneiségnek persze más forrásai is vannak, például a feltűnő, bravúroskodó alliteráció vagy a bizarr rímjátékok. H) Az impresszionizmus szervező elve a mellérendelés, egyezés, megfelelés. Lényege egy emlékező magatartás: egy emlékkép felvillantása, amelynek hangulati tartalma van. Az impresszionista író ezt a hangulati tartalmat érzéki benyomásokkal fejezi ki. A kettő összhangban van egymással, megfelel egymásnak. Eszembe jutott, hogy egyszer egy ilyen tavaszi napon Párisból Mendonba mentem egy kis hajón. Gyönyörű színek! Halványzöld ég, almapiros felhőkkel, itt-ott meg egy ólomfehér árnyalatú bárányfelhő (Justh Zsigmond: Művész szerelem). És ez a megfelelés erőteljesen szubjektív jellegű. Jellegzetes tehát az érzéki érzetek eluralkodása. Emiatt az impresszionizmust az érzetek művészetének is nevezik. Az érzéki érzeteket kifejező szók nagyon gyakran jelzőként szerepelnek. Találó tehát az impresszionizmus egy másik elnevezése: jelzőstílus. Valóban sok a jelző, olykor a többtagú jelzőfüzér (például Tóth Árpád Sóhaj című versében). A felidézett hangulati emlékképet az impresszionista művész tagolatlan képnek, összképzetegységnek tekinti. Érzékeltetésének egyik eljárása a felsorolás. Ebben a felsorolásban az író nem törekszik teljességre, sem pedig a képet alkotó jelenségek rendezésére. Inkább az összképzet szándékos kuszáltságára és esetlegességére figyelhetünk fel. Az összképzetegységnek egy másik fontos sajátossága az egyszeriség és még inkább a pillanatnyiság. Úgy érezzük, mintha az író örökkévalóságot akarna biztosítani a pillanatnyinak: egy percre megfogom, ami örök, lepkéket, álmot, rémest, édeset (Kosztolányi: Mint aki a sínek közé esett). Az impresszionizmus stiláris sajátosságaiból következik, hogy könnyed a mondatfűzés, és sok a mellérendelő szerkezet. És az is, hogy a hangulati tartalmak és érzéki benyomások megfelelését hangulatfestő zeneiséggel is kifejezi, aminek gyakori eszköze a hanghalmozás. 1) A szimbolizmus szervező elve a korreszpondencia. Megvan ez a szimbolista szimbólum konkrét és elvont jelentésének, valamint a konkrét zeneiség és elvont jelentés, sejtelmesség kapcsolatában. A szimbólum a látható, a tapasztalati világ és a rejtett, titokzatos szellemi világ, egyszóval a tárgyi és a tudati világ közötti korreszpondenciát érzékelteti. A szimbólum létrejöttét Baudelaire így magyarázza: „némely csaknem természetfölötti lelkiállapotban