Magyar Nyelvőr – 52. évfolyam – 1923.
Értekezések, önálló cikkek - Bebesi István: Nyelvművész-e Petőfi?
munkásait. Petőfi nyelve föltáratlan, kiaknázatlan kincsesbánya. Nem azért nem foglalkoztak vele a nyelvészek, mert nem egyéni és művészi, hanem azért nem tudják, hogy művészi és gyakran merészen egyéni, mert nem foglalkoztak tüzetesen vele. Állításaimat pontos adatokkal fogom bizonyítani, mert Petőfi szellemének és a filológiai igazságnak egyaránt tartozunk azzal, hogy ezt az álláspontot újra átvizsgáljuk. Szükséges ez annál inkább, mert e fölfogás már történeti múltra tekinthet vissza (Tolnai Vilmos: Petőfi és a nyelvújítás, Petőfi Almanach 1909. Horváth János: Petőfi 1922. Tolnai Vilmos: Petőfi és a nyelvtudomány, MNy 18 : 198.) és hovatovább már mint a magyar nyelvtudomány hivatalos álláspontja ver gyökeret a szakkörökben és a köztudatban. A MNy idézett cikkében olvassuk Tolnai V. tollából: „Petőfi költészetének nincsenek nyelvi kérdései és kétségei; amik vannak, azok nem az övéi, hanem általában a magyar nyelvéi... Petőfi költői nyelvének alapja nem valamely egyéni nyelv, hanem saját korának átlagnyelve. Nyelvművésznek, mint Pázmányt, Gyöngyösit, Csokonait, Vörösmartyt, Aranyt, semmiképpen sem mondhatjuk . . . Mindez magyarázatául szolgálhat, miért olyan elenyésző a Petőfiről szóló nyelvtudományi tanulmányok száma..." Majd így folytatja: „Az ő nyelve sem sajátképpen népies és tőrülmetszett zamatosságú, sem különösen irodalmi, sem régies, sem újító, hanem azonos a művelt emberek egykorú élő nyelvével, az élő nyelvszokással." Engedjük meg, hogy ez utóbbi idézet első, negatív fele igaz, — vájjon következik-e ebből a második, pozitív fél: a művelt emberek „átlagnyelve" ? — Nem látom az összefüggést! Sőt szerintem átlagnyelvről szó sem eshet. Költőnek, de még prózaírónak is nagyon „átlagíró" az, kinek nyelve nem egyéni. Azt pedig senki sem állíthatja, hogy Petőfi „átlagköltő!" Álláspontja erősítésére Tolnai V. hivatkozik más tekintélyre is mondván: „Erre a megállapításra jutott Horváth János is, ki könyvében ezt részletesen kifejti, minden oldalról meg is okolja és beilleszti a költőnek lelki és művészi rajzába (Petőfi, 84 ok. 11.)." Ezek alapján nagy kíváncsisággal nyúl az ember Horváth János könyve után. És ott ezt ! Az „átlag" szó olvasásánál az jut eszembe, hogy Petőfivel a kisdedóvóban ismerkedünk meg, midőn gyermeteg élvezettel dalolgatjuk a ritmikus sorokat : „Tarka lepke, kis mese, szállj be Laci fejébe." Az elemiben folytatjuk: „Járjatok be minden, minden földet", „Ha a föld Isten kalapja". Mint kis gimnazisták „befordulunk a konyhára", később daloljuk valamennyi népdalát és szavaljuk hazafias költeményeit, melyekkel összes olvasókönyveink tele vannak. Ifjú korunkban lelkesedünk a „Tündérálom"-ért s az „Egy gondolat bánt" bennünket. Férfi korunkban az éjjeli szekrényünkön Petőfi verseskötete s szinte naponta olvassuk feleségünknek a „September végén"-t, a „Minek nevezzelek"-et stb. Mikor aztán egy emberöltőn át folytatott tanulás után kifejezéseit jobban megszoktuk, mint az olyan költőkét, kikkel csak ritkán foglalkozunk, akkor kész bennünk az a pszichikai állapot, mely a magáénak érzi a megszokottat, közösnek az egyénit. Hajlandó ismertnek hinni azt is, ami még ismeretlen előtte Petőfi nyelvében. Természetesen nem azt mondom ezzel, hogy Tolnai így jutott az ő meggyőződéséhez, hanem arra gondolok, hogy a köztudatban ezért tehet hamaros hódítást az ő felfogása.