Magyar Nyelvőr – 78. évfolyam – 1954.
Bárczi Géza: A helyes magyar kiejtés versenye az Eötvös Loránd tudományegyetemen
Azonkívül, bár egységes irodalmi ejtésünk még nem teljesült ki, mégis körvonalai határozottan kirajzolódnak, s ezért számos oly bírálati szempont állapítható meg, mely bizonyos korlátok között objektíven alkalmazható. Meg kell jegyeznünk, hogy e megállapítások legalább részben az elmúlt versenyeknek köszönhetők, s ez is igazolja az egyetemi ejtési versenyek hasznosságát. Bóka László dékán a verseny előkészítésére és megrendezésére bizottságot küldött ki. Ennek elnöke Bárczi Géza akadémikus, egyetemi tanár, ténylegesen működő tagjai Kodály Zoltán akadémikus, Pais Dezső akadémikus, egyetemi tanár, Waldapfel József akadémiai lev. tag, egyetemi tanár, Benkő Loránd kandidátus, egyetemi docens és D. Bartha Katalin egyetemi docens voltak. Waldapfel József másirányú elfoglaltsága miatt csak a verseny döntőjének egy szakaszában tudott részt venni, a többiek azonban mind a verseny előkészítésében, mind teljes lebonyolításában igen tevékenyen működtek közre. Sajnálattal kellett belenyugodnunk abba, hogy a bizottságnak a dékántól kijelölt irodalomtörténész tagjai nem szakíthattak maguknak időt arra,hogy a verseny intézésében részt vegyenek. Fájlaljuk nagy elfoglaltságukat, s bizonyára ők is fájlalják, hiszen a magyar irodalmi nyelv és ezzel kapcsolatban a helyes magyar kiejtés ügye nekik is közel áll szívükhöz. E bizottság elnöke a kiejtés megítélésének szempontjaira, irányelveire és a verseny módozataira javaslatot készített. Ezt a javaslatot a bizottság a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Főbizottságával együtt megvitatta, elfogadta a verseny feltételeire, rendszerére vonatkozó indítványt és a kiejtés elbírálására bizonyos, meglehetősen tág keretű normákban állapodott meg. A kiejtésre vonatkozó irányelveket a következőkben szabta meg a két egyesített bizottság: Az egyes hangok kiejtésében általános követelmény a világos, tiszta artikuláció, mennyiség és minőség pontos megkülönböztetése. Elnagyolt ejtésű, sorvadó, mormolt, zöngétlenült hangok (a szabályos hasonulásos eseteket nem számítva) köznyelvünkben nincsenek (illetőleg súlyos hibának minősülnek). A magánhangzók közül a hangsúlytalanok is elegendő intenzitásúak ahhoz, hogy színük élesen megkülönböztethető legyen. Némi artikulációs ingadozás a legtöbb esetben megengedhető, de lehetőleg szűk határokon belül. Az a labialis, de nem oda hajló, a túlzott labialitás tehát éppoly hiba, mint a csökkentett labialitás, a palóc ahoz való közeledés. Az á viszont egyenletesen illabialis, helytelen tehát labialis színezetet adni neki vagy kettőshangzóvá bontani. Súlyos botlás az tí-nak előrébb képzése, e felé hajló színezete. — Az e hang túlságos nyíltsága (e) éppoly hiba, mint hátrább képzése. — Az e és az e megkülönböztetését nem lehet kötelezővé tenni, a kettő egybeeshetik a nyíltabb hangban anélkül, hogy ez hibának számítana; mégis —ceteris paribus—az e-ző ejtést kell előnyben részesíteni. Azé zártsági fokára normát megállapítani egyelőre talán még nehezebb, mint a többi magánhangzóra, mindenesetre különbözzék érezhetően az e-től (a kettő eltérése viszonylagos és az e zártsági fokát meghatározza az e-re elfogadott ejtés), anélkül, hogy túlságosan zárttá válnék. Az o és ó, ö és ö között ne csak a mennyiségi, de a minőségi különbség is érezhető legyen. A hosszú ó, ő kettőshangzóvá hasítását súlyos hibának kell tekinteni. — Az é egyrészt az i, másrészt az e artikulációjától élesen különbözik, diftongálása vagy az i-hez való közeledése éppoly hiba, mint lazább, szélesebb ejtése. — A hosszú i, ú, ű pontos megkülönböztetése föltétlenül kötelező, de az í, ú, ű és az i, u, ü között a minőségi különbség elhanyagolható. •— Hibának minősítendő a magánhangzóknak füllel is hall- ható megnyújtása az l, az r és a / előtt.