Magyar Nyelvőr – 81. évfolyam – 1957.
Ruzsiczky Éva: Kazinczy és a „nyelvszokás”
vagyon, 's talán halaszthatatlan szükségünk, annak megszereztessék; hogy [2.] a' mi abban homályos és kétes-értelmű, világossá 's kétségtelen értelművé tétessék ; hogy a' mi szennyet azon miveletlenség vagy tévedés ejtettek, arról elháritassék ; hogy a' mi abban kedvetlen-hangzású, kedves-hangzásúvá váljon ; és mindezek olly mértékben, hogy a' szükségen felül még gyönyörűségre-valóval is bírjunk, és a' hol helye vagyon, a' bujálkodhatásig — egyéberánt valami a' Nyelvben kár nélkül megmaradhat, illetés nélkül megtartassák ... — ez az a' mit a' szónak nem Stylisticai, hanem Lexiconi, nem gyűlöletes, hanem tiszteletes értelemben vett Neologusok [!] elérni törekednek" (TudGyűjt. 1817. 12: 104—5). Ezekről a feladatokról Kazinczy sohasem feledkezett meg, akkor is ezeket tartotta szem előtt, amikor a nyelvszokás kérdésében esetről esetre állást foglalt. 3. A nyelvszokás egyik lelkes tisztelője, Beregszászi Nagy Pál „Dissertatio Philologica de Vocabulorum derivatione ac formatione in Lingua Magyarica" (1815.) című munkájában a szokatlan alkotású neologizmusokat arra hivatkozva kifogásolta, hogy a nyelvben a szokás szava dönt, nem az íróké, a szokást kell tehát követni: „Usus ergo dominatur in linguis : Scriptor nequequam" (VI) ; ,,deinde usus est consvetudo" (188). Ezek az érvek —bár a szerző csak némely újító túlzásainak akart velük gátat vetni — voltaképpen az egész nyelvújítást megbélyegezték : a nyelvszokás ítélőszéke előtt egyetlen újonnan keletkezett szó, kifejezés sem állhatta meg a helyét, éppen új voltánál fogva. Érthető tehát, hogy Kazinczy a szokottnál is nagyobb eréllyel szállt síkra ellenük: „soha még hamisabb tanítás adva nem volt" — írta a Tudományos Gyűjteményben megjelent bírálatában (1817. 1289). Ő azt vallotta, hogy az írónak jogában áll eltérni a nyelvszokástól s szokatlan kifejezéseket használni, új nyelvi elemeket elterjeszteni, sőt ez kötelessége is, csak újítása váljon javára a nyelvnek, tegye szebbé, gazdagabbá, szerepe betöltésére alkalmasabbá ; ha valóban szükség van rájuk, az idő majd szentesíti a neologizmusokat. ,,a' mi íróink (a' Jókat értjük ; a' rosszak Nullák) tudva 's akarva távoznak el az Etymologia' é s a' Szokás' törvényeitől ...A' Szép-író nem ismer főbb törvényt, mint azt, hogy írása Szép legyen. Valami ezen igyekezetét segélheti, az neki mind szabad, akár engedi a' Grammatica és a'Szokás, akár nem" (i. h. 89) . ,,Sőt az író parancsolja hogy úgy legyen, 's úgy lesz; sőt az író úsussá csinálja a' mi úsus nem vólt. Járatlan a' nyelvek' tudományában, 's nem ismeri a' régi két nagy Nemzet' Literaturáját és az újabbakét, sőt a' miénket is, a'ki ezt tagadni meri" (i. h. 89—90). (De : „A' jó írónak abban áll egész kötelessége, hogy csak azt merje, a' mi nyereségére lesz a' Nyelvnek", i. h. 90.) Továbbá: ,,a' gondosabb, 's a' szépet érző, a' szépet kereső írónak menni kell; lássa az idő, reá üti 'e a' pecsétjét. Vannak példáink, mellyek azt mutatják, hogy az illyet szabad reménylenünk'? (i. h. 103). — „Miben áll az író tiszte? — kérdezi a következőkben — abban , hogy vakon kövesse a' Szokást, 's attól elállani, bár hibást és vétkest parantsol is, ne merészeljen? vagy abban inkább, hogy a' nyelvet a' maga ideáljához hasonlóbbá (bővebbé, tisztábbá, hathatósabbá, szebb-zengésűvé) tegye? — Mit kell óhajtanunk? azt-e hogy nyelvünk az maradjon a' mi vólt? vagy azt, hogy az gondolatainknak 's érzéseinknek kinyomásokra 's szép mestermívek írására alkalmatosabbá váljon?" (i. h. 104). — Valamivel higgadtabb megfogalmazásban, de lényegében hasonló értelemben nyilatkozik