Magyar Nyelvőr – 91. évfolyam – 1967.
Szabó Zoltán: Az egyéni szépírói stílus jellemzéséről
d) Az egyéni stílus fejlődése. Alkotási korszakok, műfajok és művek szerint elkülöníthető változatok és színezetek. Változások a nyelvi eszközökben és funkciójukban. A stílusforrások vizsgálata. Az író stílustörténeti jelentőségének méltatása. e) A jellemzés tipológiai kiszélesítése. E szempontok érvényesítése természetesen sokféle — egymástól mértékben, arányban, sorrendben eltérő — formát ölthet. A tanulmánytípus szempontjából nem is a sokféle megoldási lehetőség a lényeges, hanem az, hogy az összegezésnek ezeket a szempontjait valamilyen formában ki kell meríteni. A jelzett szempontok közül néhányat részletesebben is tárgyalnunk kell, főleg az a) és az e) kíván külön kifejtést. A b) és részben a d) részletesebb taglalására már sor került (1. tőlem Nyr. 88: 278 — 85; a két cikk szerves egységet alkot). A c) és valamelyest a d) érvényesítése az irodalomtudomány eredményeinek a hasznosítását is jelenti. 10. A kihüvelyezett egyéni jellegzetességek tanulmányozásában arra kell törekednünk, hogy felderítsük a közöttük levő összefüggéseket, és ezek alapján a sajátosságok rendszerét állítsuk fel. Egy sajátosságnak önmagában véve rendszerint nincs egyénítő ereje, hiszen más író stílusára is találhat. Az egyes jellegzetességek sajátosan alakult rendszerének azonban már lehet egyéni értéke. Jellemző jegy például Csokonai stílusában az erő. De ez megvan Berzsenyinél vagy Petőfinél, és még sok más író kifejezésmódjának sajátossága. A vele társuló jegyek rendszere azonban már csak Csokonaira talál: a hétköznapiság, természetesség és egyszerűség, népies hang, elevenség, valamint a kellem és könnyed játékosság. A sokszínű stílus jegyeit összetartó erő — amely alapján az egyes sajátosságok közötti összefüggések jó részét meg lehet magyarázni — minden bizonnyal az lehet, hogy Csokonai a stílus formálásában hajlékonyan alkalmazkodott a tárgyhoz, hangulathoz és személyekhez. „Stylusomat szándékoztam célomhoz, a dologhoz és a személyekhez alkalmaztatni . . írja a Dorottya elé szerkesztett Élőbeszédben (DM. 1:549). S ezt a felfogását stílustechnikája igazolja. Az a hajlékonyság, ahogyan témához, érzéshez, alakhoz és egy részleten belül a legcsekélyebb változáshoz (pl. Az estvében, Az esküvésben) igazítja a közlést, a maga korában feltűnő gyakorlat volt. Nem lényegtelen persze az sem, hogy a hajlékony igazodás eleven fogékonysággal társult. Korának szinte mindegyik stílustörekvését igyekezett magáévá tenni. Az antik vagy rokokó motívumokat köznapi kifejezésekkel vegyítette. A természeti jelenségekhez a rokokó szalonok fogalmait kapcsolta (pl. „piper és rét" Daphnis hajnalkor) stb.3 Ha az egyéni stílust úgy fogjuk fel, mint a jellemző stílussajátosságok megkülönböztető értékű rendszerét, akkor a leírásnak ebben a szakaszában 1 A stílussajátosságok egy osztályozási lehetőségéről 1. P. Guiraud i. m. 109 — 11. 2 L. pl. L. Spitzer: Stilstudien. München, 1928. 2. 513. 3 Maday Gyula: A költői nyelv és Csokonai. Budapest, 1910; Oláh Gábor: Csokonai. IIF. 30; Vargha Balázs: Csokonai Vitéz Mihály. Budapest, 1954; Julow Viktor: Csokonai Vitéz Mihály. A magyar irodalom története. III. Budapest, 1965. 213 — 46; Ady Endre: ,,A költői nyelv és Csokonai". Nyugat 1910. 2: 1474—5; Móricz Zsigmond: Csokonai Vitéz Mihály. Irodalomról és művészetről. I. Budapest, 1959. 149 — 77. Kosztolányi Dezső: Csokonai. Nyugat 1922. 1409 — 11.