Magyar Nyelvőr – 91. évfolyam – 1967.

Szabó Zoltán: Az egyéni szépírói stílus jellemzéséről

d) Az egyéni stílus fejlődése. Alkotási korszakok, műfajok és művek szerint elkülöníthető változatok és színezetek. Változások a nyelvi eszkö­zökben és funkciójukban. A stílusforrások vizsgálata. Az író stílustörténeti jelentőségének méltatása. e) A jellemzés tipológiai kiszélesítése. E szempontok érvényesítése természetesen sokféle — egymástól mérték­ben, arányban, sorrendben eltérő — formát ölthet. A tanulmánytípus szem­pontjából nem is a sokféle megoldási lehetőség a lényeges, hanem az, hogy az összegezésnek ezeket a szempontjait valamilyen formában ki kell meríteni. A jelzett szempontok közül néhányat részletesebben is tárgyalnunk kell, főleg az a) és az e) kíván külön kifejtést. A b) és részben a d) részletesebb taglalására már sor került (1. tőlem Nyr. 88: 278 — 85; a két cikk szerves egy­séget alkot). A c) és valamelyest a d) érvényesítése az irodalomtudomány eredményeinek a hasznosítását is jelenti. 10. A kihüvelyezett egyéni jellegzetességek­ tanulmányozásában arra kell törekednünk, hogy felderítsük a közöttük levő összefüggéseket, és ezek alapján a sajátosságok rendszerét állítsuk fel. Egy sajátosságnak önmagában véve rendszerint nincs egyénítő ereje, hiszen más író stílusára is találhat. Az egyes jellegzetességek sajátosan alakult rendszerének azonban már lehet egyéni értéke.­ Jellemző jegy például Csokonai stílusában az erő. De ez megvan Ber­zsenyinél vagy Petőfinél, és még sok más író kifejezésmódjának sajátossága. A vele társuló jegyek rendszere azonban már csak Csokonaira talál: a hétköz­napiság, természetesség és egyszerűség, népies hang, elevenség, valamint a kel­lem és könnyed játékosság. A sokszínű stílus jegyeit összetartó erő — amely alapján az egyes sajátosságok közötti összefüggések jó részét meg lehet magyarázni — minden bizonnyal az lehet, hogy Csokonai a stílus formálásában hajlékonyan alkalmazkodott a tárgyhoz, hangulathoz és személyekhez. „Stylu­somat szándékoztam célomhoz, a dologhoz és a személyekhez alkalmaz­tatni . . írja a Dorottya elé szerkesztett Élőbeszédben (DM. 1:549). S ezt a felfogását stílustechnikája igazolja. Az a hajlékonyság, ahogyan témához, érzéshez, alakhoz és egy részleten belül a legcsekélyebb változáshoz (pl. Az estvében, Az esküvésben) igazítja a közlést, a maga korában feltűnő gya­korlat volt. Nem lényegtelen persze az sem, hogy a hajlékony igazodás eleven fogékonysággal társult. Korának szinte mindegyik stílustörekvését igyekezett magáévá tenni. Az antik vagy rokokó motívumokat köznapi kifejezésekkel vegyítette. A természeti jelenségekhez a rokokó szalonok fogalmait kapcsolta (pl. „piper és rét" Daphnis hajnalkor) stb.3 Ha az egyéni stílust úgy fogjuk fel, mint a jellemző stílussajátosságok megkülönböztető értékű rendszerét, akkor a leírásnak ebben a szakaszában 1 A stílussajátosságok egy osztályozási lehetőségéről 1. P. Guiraud i. m. 109 — 11. 2 L. pl. L. Spitzer: Stilstudien. München, 1928. 2. 513. 3 Maday Gyula: A költői nyelv és Csokonai. Budapest, 1910; Oláh Gábor: Csokonai. IIF. 30; Vargha Balázs: Csokonai Vitéz Mihály. Budapest, 1954; Julow Viktor: Csokonai Vitéz Mihály. A magyar irodalom története. III. Budapest, 1965. 213 — 46; Ady Endre: ,,A költői nyelv és Csokonai". Nyugat 1910. 2: 1474—5; Móricz Zsigmond: Csokonai Vitéz Mihály. Irodalomról és művészetről. I. Budapest, 1959. 149 — 77. Kosztolányi Dezső: Csokonai. Nyugat 1922. 1409 — 11.

Next