Magyar Nyelvőr – 111. évfolyam – 1987.
Horváth Mária: Kármán József: Fanni hagyományai. Néhány szöveg- és stílussajátság vizsgálata
titkaim meghittje/" Tudatos, mindvégig következetes szerkesztés, az egyes részek gondos egymáshoz kapcsolása jellemzi tehát a Fanni hagyományait. Itt jegyzem meg, hogy előadásom után Baróti Dezső arra hívta fel a figyelmemet, hogy ő már egy korábbi tanulmányában. Módszer és stílus a felvilágosodás irodalmában (B. D.: Árnyékban éles fény. Irodalmi tanulmányok. Gondolat, 1980.) vizsgálta — a francia szakirodalom nyomán — a felvilágosodás irodalmának láncszerű, láncolatos szerkesztési módszerét (composition en chaine), amelyben: ,,a lánc szemeinek megfelelő egyes részek önmagukban is zárt külön egységet képviselnek, de végső soron mégsem függetlenek egymástól, hanem összekapcsolódnak. — A témák, gondolatok, az események vagy akár az érzelmek ilyen bemutatását valahogy úgy kell elképzelnünk, mint azét a láncsorét, amelynek ha az egyik szemét meghúzzuk, a többiek is utána mozdulnak. A lánc, a láncszerűség, a láncolat és még néhány további szinonimája a felvilágosodás olyan gyakran használt képei közé tartozik, hogy bízvást a kor frazeológiájának kulcsszavai közé sorolhatjuk őket. — A Perzsa levelek Montesquieu-je maga hívja fel olvasói figyelmét arra, hogy mondanivalójának egyes részeit „titkos lánc" kapcsolja össze (i. m. 77 — 8). — Baróti Dezső ugyancsak láncszerű kapcsolatot lát Csokonai néhány hasonló típusú versében (pl. Az estve, Újesztendei gondolatok stb.) és a Lilla-dalok kompozíciójában (i. m. 262—5). Sajnos, korábban nem ismertem Baróti Dezső alapvető fontosságú tanulmányát. Magam a Fanni hagyományainak szerkesztésmódját, építkezését tanulmányozva próbáltam megtalálni (úgy vélem, igazolhatóan) az egyes részek között valóban meglévő kapcsolóelemeket. Ezeket az apró szövegszerkesztési észrevételeket — talán szabad így mondanom — utólag támogatják Baróti Dezső fontos megállapításai; Kármán művét pedig újabb, erős szállal láncolják korának európai irodalmához: nem csupán témájában, külső formájában, de szerkesztésének módjában is kötődik a felvilágosodáshoz. 6. A nézőpontról A mű én-jellege csak egyszer törik meg (de ez a törés is csak látszólagos), gróf É-né levelével. Ennek, a „barátné", báró L-né meghívásának (s ezzel Fannitól való eltávolításának) fontos szerepe van: sietteti a megértő szív nélkül maradt leány magányos tragédiáját. A nézőpont így mindvégig a főhősnő nézőpontja marad. Az ő szemével látjuk családját, környezetét. A térbeli pozíció az övével azonos még akkor is, amikor jegyzései során „barátnéja" előéletével ismertet meg. A napi jegyzések idősíkjain is Fanni nézőpontja uralkodik. Az idősíkok, a leírt személy és a leíró elbeszélő nézőpontja összekapcsolódik, hiszen itt a leírás alanya és tárgya egybeesik (vö. Borisz Uszpenszkij: A kompozíció poétikája, 1984. 115). — A jelen—múlt — megelevenített, átképzeléses jelen váltakoznak (vö.: „ha ő azt festi — ti. a „barátné" halott férjéről mesél —, „eleven, s szinte látható színekkel rajzolja, látom, esmérem s szeretem én őt" (XV, 26). De ezt az előrefutó, majdnem folyamatos időszemléletet — ahogy már szó esett róla —, keresztezte a feljegyzéseken kívül álló, s a mű elé helyezett három bevezetés, és maga a cím is. Első személyű közlésformáival is összefügg a megváltoztatott szórend, az aktuális mondattagolások nagy száma, a sok felkiáltás, az állítmány nélküli közlések, hátravetett szerkezetek: „Kedves szomorúságú dongása hallik a méhecskéknek" (13); „Kellemetes tavasza az első emberi életnek" (18);„Tele