Magyar Nyelvőr – 126. évfolyam – 2002.

3. szám - Szemle - Kemény Gábor: A szecesszióról és két új erdélyi könyvről

madvonalbeli író. Ezt maga a szerző is érezhette, s a bevezetőben többek között ezzel indokolja: „A kisebb tehetségű írók a szecessziós stílusjegyeket markánsabban képviselik" (6). Ez nyilván­való (nemcsak a szecesszió, hanem bármely más stílusirányzat esetében is), hiszen a nagy író valójában mindig fölötte áll az iskoláknak, programoknak, irányzatoknak. Ennek ellenére szívesen láttam volna a források között például Ady, Krúdy vagy Kaffka műveit is, amelyek legalább any­nyira tekinthetők szecessziós stílusúaknak (is), mint a kötetbe belekerült szövegrészletek. A szerző az 52. oldalon idézi is A Szajna partján egyik versszakát mint „szecessziós Ady-strófát" (én emel­tem ki­­ K. G.). Mindezzel természetesen nem hiánylistát akarok mellékelni a könyvhöz (a bírálat­nak ezt az olcsó módját mindig megvetettem), hanem csupán a további kutatások lehetőségét, irányát kívánom felvillantani. Ezek után tekintsük átjelzésszerű rövidséggel Ajtay-Horváth Magda könyvének felépítését! A már említett módszertani bevezetőt (5-8) egy irodalomelméleti bevezető fejezet követi, amely a kötet kulcsfogalmáról, az intertextualitásról szól (9-18). A következő fejezet a történelmi és művelődéstörténeti kontextust, a századforduló angol és magyar viszonyait vázolja fel (19­ 29). Ezután következnek a tudománytörténeti előzmények, a szecesszió fogalma, meghatározása, külön­féle elnevezései (30-33), majd a szecessziókutatás rövid története (34-7). Az ezt követő, „A szá­zadforduló témavilága és gyökerei" című fejezet (38-52) kiváló összefoglalás, amely a szerző lényeglátó képességéről tanúskodik. Hadd írjam ide néhány kulcsszavát: dekadencia, anarchia, identitásválság, a nemek válsága, Gesamtkunstwerk, primitív világ, a magyar szecesszió nemzetközi kapcsolatai. Még mindig a tulajdonképpeni stilisztikai fejtegetés előkészítését szolgálja a „Deka­dencia és esztéticizmus a századvégi angol elméleti írásokban" című fejezet (53-61), s csak ezután, a 8. fejezettel veszi kezdetét az a vizsgálat, amelyet a könyv címe ígért (a magyar és az angol szecesszió stilisztikai összehasonlítása). Ezt nem bírálatképpen mondom, mert az első hatvan oldal nem stilisztikai fejtegetései számomra legalább annyi újdonsággal és tanulsággal szolgáltak, mint az ezeket követő, a szó szorosabb értelmében stilisztikai jellegű részek. A „Szemléletmód és stílus" című fejezet (62-89) tartalmi csoportosításban veszi sorra a korszak főbb problémáit: céltalanság, polgár és művész, pózok és szerepek, pénz, férfi és nő, ero­tikum, utazás. A magyar irodalmi szemelvények sorát angol párhuzamok egészítik ki, általában jóval kisebb terjedelemben. (Itt felvetném, hogy egy magyar nyelvű könyvben nem lett volna-e indokolt a ritka szavaktól hemzsegő, tekervényes mondatszerkezetű angol idézeteket magyar for­dításban is közölni.) A következő fejezet foglalkozik azzal, amire a könyv címe alapján az olvasó elsősorban szá­míthatott: a szecessziós stílussajátosságokkal (90-126). Ezek: az érzéki érzetek (látás, hallás, szaglás és kombinációik), stilizáció (ismétlődésük folytán konnotatív többletre szert tevő kifejezések), végül indázó mondat- és szövegszerkezetek (indázás - zeneiség - alliteráció). Az ezután következő négy fejezet (127-200) a magyar és az angol szecesszió legfontosabb motívumait veszi sorra: tavasz, virág, álom, köd, kulturális élmények, művészetek (zene, tánc, fes­tészet, lakberendezés, divat), meseszerűség, groteszk látásmód, a halál esztétikuma. A szecessziós fauna témaköréhez hadd tegyek hozzá annyit, hogy Krúdynál a lepke motívuma a szerelem, de különösen egy (idősebb) nő utolsó szerelmének jelölőjévé válik, úgyszólván „írói jelentés"-t kap (Képekbe menekülő élet. Balassi Kiadó, Budapest 1993. 62­4), Móricz Pillangó című regényében pedig szövegszervező elvként fogja össze a mű szerkezetét (A metafora grammatikája és stiliszti­kája. Tinta Könyvkiadó, Budapest 2001. 144—6). A kagyló motívuma a szerző szerint „a szépírói stílusban viszonylag ritkán fordul elő" (152). Ez igaz lehet, de például Krúdynál rendszeresen elő­fordul, mégpedig nyilvánvaló erotikus mellékértelemmel (Képekbe menekülő élet, 166­7); koráb­ban Paul Verlaine-nél is: Les coquillages. Ajtay-Horváth Magda motívumgyűjtő és -rendszerező módszere engem Caroline Spurgeon Shakespeare-könyvére emlékeztet (Shakespeare's Imagery and What It Tells Us. Cambridge 1935). Voltaképp ő is a „subject-matter" összegyűjtése és csoportosítása alapján próbálja jellemezni az

Next