Magyar Polgár, 1869. július-december (3. évfolyam, 77-154. szám)

1869-09-19 / 111. szám

111-ik szám Harmadik évi folyam. Előfizetési feltételek: évre .......................... fit — kr. Félévre » Negyedévre .... 3 „ — „ Hívenként..................1 r — „ Megjelenik hetenkint háromszor: V»sáro»p, Szerdánéa Pénteken. Szerkesztőség és kiadó­hivatal: Monostor utcza L. Bányai ház alatt. POLITIKAI LAP. Kolozsvárit, vasárnap September 19. 1869. Hirdetési dijak. Ötször hasábozott eor ára 6 kr. Bélyegdij minden hirdetéstől 30 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvez­m­ényt is nyújt a kiadó-hivatal. Fiók-kiadó-hivatalok: Déésen: Krémer Sámuel. Enyeden: Vokál János. Szamosújvártt: Csausz testvérek. Kolozsvárit: Stein J. és Demjén L. M.­Vásárhelytt: Wittich JózsefnéL. KOLOZSVÁR, SEPTEMIBER 18. A ,.M. Polgári magántársürgönye. München, sept. 17. Károly romániai feje­­ delem elutazott Schweitzba. Páris, sept. 17. A császár a császárnéval sétát tett a parkban. Az orvosok megszüntették a császárnál való eddigi rendes látogatásukat. Madrid, sept. 17. A kormány Florenczből egy táviratot kapott, melyben Victor Emanuel ki­­­rály beleegyezését jelenti ki a genoai herczegnek a spanyol trónra való jelöltségébe. Isten hozta! Legyen Eötvös József, a tudós, a hazafi pártkülönbség nélkül üdvözölve e bér­ezés kis házában, melyet a szomorú na­pokban, egy évtized előtt is rokonszenvvel keresett fel. Vajda tanügyünk felvirágzása örökitné köztünk létét. Isten hozta! Mátray Ernő. I069—1069.... A buddhaismus tana szerint minden el­enyésző világot egy uj világ követ, s annak élére egy uj isteni szellem lép. A jelen évtől visszafelé számított szá­zadnak hajnalán, első évében nem egy, ha­nem két ily szellemi hatalom üdvözölte szü­letésével a század világát, melynek mindket h­­ ten irányadó fénycsillagokul szolgálni valá­­nak hivatva. E két szellem, az 1769. évnek e két gyermeke: I. Napoleon és Humboldt Sándor. Mintha jelzeni akarta volna a gondvi­selés, hogy a születésük évével kezdődő kor nagyszerű, az emberiség életének mélyébe ható átalakulások kora leend; mintha e szá­zadnak Janus-arczait, melyeknek egyike a mult anyagi elnyomatás és szellemi sötétség­ről beszélő lapjaira, a másik a jövő szabad­sága­ és felvilágosodásának derült fénye felé tekint, azoknak megfelelő képviselőkben akar­ta volna feltüntetni: a század bölcső évében ringattató bölcsőit két oly férfiunak is, kik életük egész folya­mában a legszembeszökőbb ellentétek által fejezék ki a jelenkornak közvetlen befolyásuk alatt alakult kettős ter-­­­mészetét. A sors már születésükkor tetszett ön­magának az ellentétekben. A csaták hő­sének atyja egy tudomány­os­an képzett ügyvéd, születéshelye a tengernek, melyen Humboldt legfényesebb tudományos diada­lait aratá, egyik szigete volt; a tudomány bajnoka egy a hét éves hadjáratban kitűnt vitéz őrnagynak való gyermeke, s a najyvi­­lágot a Spree partjain, azon Berlinben látta először, mely később Napoleon ellenségei legmélyebb megaláztatásának lön színhelyévé. A bölcsőtől az élet napjának leáldoztáig, mely Humboldt­ot ugyancsak születéshelyén, a dicsőség és hírnév ragyogása közt, min­den gondolkozó, művelt ember tiszteletétől környezetten, Napóleont szintén a tenger egy szigetén, de Sir Hudson Lowe bilincseiben, az egész világtól elfeledve és átkozva érte el: mindkettő tettdús, nagy eseményekben gazdag pályán haladt keresztül. Hihetőleg ezen életpálya eseményeinek nagysága okozá, hogy oly sokan hajlandók őket egyaránt a „nagy“ névvel felruházni. A történelem tág zónaterén gyakran ta­lálkozunk délibábok­, a valóság színébe bur­kolt óriási alakokkal, melyek bámulatra ra­gadnak, s csak ha közeledünk hozzájuk, ak­kor vesszük észre, hogy a képzelt coloss va­lóban létező része__csak egy sír fejfája, vagy talán egy bitófa__ Ilyen I. Napóleonnak nagysága is. Nagy gyilkos, vagy nagy hóhér: e két czím között választhat. Harmadik „nagyság“ számára nem létezik. És ugyan miért volna e „nagy“ ember? Talán azért, mert statistikai kimutatások sze­rint életének minden napján 2000 embert ölt meg, az 1822—1815 évek alatt született francziákat­ testben és lélekben nyomorékokká tette, három millió honfitársából katonát csi­nált, Angliával 80 milliárdot prédáltatott el, Spanyolországot 4, Portugálliát 102 millió la­kosától fosztotta meg és Németországból éven­­kint 120,000 embert hurczolt a harczmező vérpadjára? Oh, ezek a számok rettenetes hangon hir­detik I. Napoleon „nagyságát.“ Tegyük hozzá még, hogy fegyveres zsar­noksága által ő egyengető az utánna beállott reactio tespedő absolutismusának utait, hogy nélküle, az 1789-ki franczia forrada­lom után, soha nem lett volna lehetséges azon undok korszak, mely a felvilágosodás századának, a XIX-ik századnak első negye­dét csaknem egészen kivette az emberi fejlő­dés áramából. Mint Goethe Faustjában Mephistopheles eltűnése után a kéngőzt, úgy hagyá vissza I. Napóleon is világrészünkön a legirtózatosabb nyomort, az általános elszegényedést, a népek erkölcsi sülyedését. őt teendi a részreh­ajlat­­lanabbul ítélő jövő nemzedék azoknak kiontott véréért is felelőssé, kikben a nemzeti szabad­ság és függetlenség hőseit a zsarnokok pallosa öldöste le! De ha a század démonja ily rémítően teljesíté átkos munkáját, a század őrszelleme is emberül megfelelt feladatának. Elszomorító, de egyszersmint magasan felemelő e kettős irányú tevékenység párhu­zamba állítása. Napfénynél világosabbá teszi különben jámbor, becsületes ember. Jó ma­gyar típus, s nem a legelfogultabbak közé tar­tozik . Dr. Szabó József. • Ha Nagy Sándort kísérhette házi­orvosa titai­­ban, miért derogálna Mikó Imre rexeiájának, hogy a kolozsváriak ismerve gyengeségét, melléklet­képpen vele elküldötték dr. Szabót. Az igaz, hogy Nagy Sándor nem volt közle­kedési minister, s nem volt déli vér­mérséklete Hol­lán Ernője, az is igaz, hogy ő exeiája utai nem voltak oly hosszak, mint a Nagy Sándoréi, de an­nál hosszadalmasabbak. Dr. Szabó az erdélyi képviselők doktora, s mint ilyen, hivatva van é terüket megtapintva je­lezni, hogy vérük csendesen kering, s nem iram­­lott lajhárabbá; kopogtatás, hallgatódzás alapján felfedezni, kinek rész a mája, s nyelvüket kinyit­tatván, hiteles orvosi bizonyítványban konstatálni, nem azt hogy egészségesek, hanem hogy nyelvük húsvétkor nem maradt Rómában, — többeknek vé­gül observatio alá véve f­ejeságyát, constatirozni, hogy még mindig a gyermekkor stádiumában van­nak, s nincsenek benőve. Hogy párthívei mennyire respectálják mint orvost, tanúsítja az, hogy patiensei elküldötték Pestre három esztendőre. Politikában mindenről szűk nézete van. A közös ügyet egy skatulya mindent meggyógyító Mo­­risson-pirulának, a ministereket nyolcz fiaskó élet­italnak, a delegatiót közös lovat gyógyító Korner­egy ily párhuzam azon állítás igazságát, hogy az anyagi erő, a kard hatalma és a szolgá­ig­ a szellemi sötétség éppen oly szoros, oly okozatos kapcsolatban állanak egymás­sal­ mint a tudomány, a felvilágosodás és a szabadság. Ha I. Napóleon Nagy Sándorhoz, úgy Humboldt méltán hasonlítható az „új világ“ felfedezője, Columbushoz. Mindketten bejár­ták az egész világot; amaz, hogy a Quadal­­quivir partjaitól a Kaukaz bérczeiig, az egyp­­tomi gútáktól Moszkva kapujáig véget ves­sen a nemzetek önállóságának, s letiporja a népjogokat; ez, hogy Amerikát még egyszer felfedezze a tudománynak, hogy a tropicus őserdők és Észak-Ázsia jéghegyei, a scandi­náv partok és a jó remény foka között min­­den irányban eláraszsza az emberi tudás ter­mékenyítő sugarait. Napóleon a legkietlenebb északi tájakig vive el gyilkoló fegyvereit. Humboldt a tudomány érdekében megmászta a Chimborasso-t, addig senki által el nem ért 18,096 lábnyi magasságig. Napóleon vas­karjával bilincsekbe verte Európa legmi­­veltebb nemzeteit; Humboldt „Kosmos“­­ának egyik szép lapjára az elnyomott, rab­szolgaságban sintó négerekre vonatkozó­lag a következő szavakat irá: „Mindnyájan egyenlően a szabadságra vagyunk teremtve, azon szabadságra, mely kezdetleges állapo­tok közt az egyest, államéletben a politikai intézményeket élvező összeséget jogosan meg­illeti.“ A párhuzam vége az, hogy I. Napóleon születésének évszázados évfordulóját bár a franczia nemzettel nem volt képes megünne­­peltetni még a császári trónon ülő unokaöcs minden hatalma sem, míg Humboldt Sándor nevét pár nappal ezelőtt öt világrész gyer­mekei dícsérték, s a távol Amerika egyik legnagyobb városa, New­ York lelkesedéssel leplezé le a tiszteletére állított óriási emlék­szobrot. Letűnt ugyan mindkét csillag az embe­riség egéről, de az általuk jelképezett küz­delem még nem érte el végét. Mint az ind bálványtemplomok koronás fejű­ krokodiljai, úgy kívánják meg e század koronás fői is még mindig emberáldozataikat. Ámde ne­münk jelenének elfogulatlan szemlélése ma­gasan föléleszti bennlünk a reményt, hogy a jövő kor élén csak egy szellem: a béke, a jólét, a fejlődés és szabadság szelleme fog állani; hogy a nemzetek megtagadandják egye­sek szeszélyétől a véradót, s be fogják lát­ni, miszerint együttesen ugyanazon egy csa­ládot képezik, melynek vagyona fel nem osz­tott örökség, úgy, hogy bármely rész meg­károsítása az egésznek esik kárára; szóval él bennünk a remény, miként eljö az idő, midőn gyilkosokként fogják büntetni nem­csak egyes egyének, de egész embertömegek életének megsemmisítőit is! Molnár Antal: TARCZA. Erdélyi képviselők (A „Magyar Polgár“ 1870-es naptárából.) Zeyk Jóska. Egy angol azt irta „erdélyi utazásában“, hogy itt grófok, bárók, zeykek és nemesek vannak. És az angolnak igaza volt. A mi Zeykünk is azon fajhoz tartozik, mely­nek természetrajzi neve: fél vér. Az országház­ban különben nem oly szerénytelen, mint a két vá­lasztója nevében beszélő Pap Zsigmond, s eleget hisz tenni hivatásának, ha fél Aranyosszék helyett kipödri a bajuszát. A választók köszönjék meg, hogy egy hidalgó nem restelli ki­­viselni képüket, s az urimagáét csak ünnepnapon ölteni fel. Jelenlegi pártállása nem zárja ki, sőt feltéte­lezi, hogy szabadelvű volt, mert bajsza nőttével egyenlegesen nem lehetett volna conservativ és conservative!)!). Mint hírlik, a pénzügyi reformok tárgyalására készül; a hús- és fogyasztási adót Mihaleknél, a c­ukoradó keserűségét Kugler c­ukrászatában; a bor- és söradót a „Nem­zeti szállodába“, a dohányjövedéket csak a serrarhamu elemzésében tanulmányozza, mióta egy fapesztiszivarral mérgezési kísérletet követett el magán­­burgi porraktárnak, az országgyűlési gőzfürdőnek hideg zuhanyokkal, az interpellatiókat Lánylatok­nak, a királyi leiratokat gyógytárba küldött reci­péknek, a feliratot ostyának tartja, mely jelenti, hogy a gyógyszert minden keserűsége mellett is készek vagyunk lenyelni. Bármennyire tiszteli is gr. Mikó Imre exolás kollégáját, de mint közlekedési ministert lenézi, mivel ő szólított már embereket abba a világba is, hová ő exolája sem csatornát, sem vasutat nem építhet. Különben nyers, öszinte ember, egészséges világnézetekkel. Hogy milyen praktikus és olcsó kúrákat viszen végbe, álljon itt saját esetem. Ifjú legény koromban két esztendeig rázott a hideg. Kolozsvár minden orvosa és gyógytára ki­fáradtak, s engem még egyre kínzott betegségem. Végre elszántam magamat dr. Szabóhoz fordulni tanácso s orvosi segélyért. Egy fényes délben, mi­dőn a permanens lázad­ a legippertinensebbül bánt velem, kaptam a kalapomat s beállottam dr. Sza­bóhoz. Előttem egy másik patienst expediált. Sze­gény ember, olyan tremával ugrott ki a szobából, hogy majd levert. Az öreg urat éppen készülő­ben kaptam kifelé, botja, kalapja kezében volt már. A­mint meglátott nekem rohant, s megállva az orrom czimpája előtt, akkorát kiáltott reám, hogy a­mely utat a küszöbtől három lépésben tet­tem, most egyben retiráltam meg. „Mi az ördög baja van, hogy álló délben jön hozzám? Hát már ma nem mehetek ki az uraktól a házamból?“... „Méltóságos uram a hideg ráz.. „Menjen a fenébe, a hideglelésben nem hal az ember bele, nem kellett volna annyit zabálni.“ A leczke, azt hiszem, tovább is tartott, de én már ijedtemben a lépcsőkön rohantam lefelé, sok­kal gyorsabban, mint az előttem leszaladt úr, bit a a kapu között találtam meg, folytonosan verejté­keit törölve. Jó órában legyen mondva, a hideglelést e pillanattól fogva nem ismerem. Ijedtemben elha­gyott és még ma is áldom érette dr. Szabót. Ennél olcsóbb s sikerültebb kúrán nem mentem életemben keresztül soha. Reméltem, pártjának nemsokára a mi dokto­runk el fogja mondani, a­mit makacs betegeinek szokott mondani, ha nem fog rajtuk az okos szó: Itt hagyom, mint szent Pál a rómaiakat! — belőlem ugyan bolondot többet nem csinálnak !“ Átalában derék, kedvelt ember, szíve jó, lel­ke magyar. Nem is tudom, hogy került bele a közösügyes credoba? Gr. Kálnoky Pál. A mostanival egyenérdekű politikai szereplé­sét már gyermekkorában, mint page, uszályhordo­zó kezdte meg. A szépelhetnemség terére lépvén, azt nézte, hol van a „seblep“ s ösztönszerüleg utána állott, mint a huszárparipa a trombitásnak. Deákpártiságának más lélektani okát is adják né­­mely gonosz nyelvnek, t. i. az „Angol királyné“' Államtudományi tanulmányok. 11. Az angol „self-government"­ apostolánál, Gneist­­nál kellemetlenül lepi meg az olvasót a tartomá­nyi, kerületi és községi képviselő testületek modern alakzatai iránti ellenszenv, a „40,000 falusi, 400 kerületi parlament“ kigúnyolása. Gneist feledi lát­szik azt, hogy a valódi önkormányzat nem csak a községek vagy kerületek főbb hivatalainak önálló gyakorlásából áll, hanem magába foglalja az e gya­korlás fölötti felügyeletet is; feledi látszik, miszerint épen e képviselőtestületek adják meg az állampol­gárnak azon jogokat, melyek nélkül az önkormány­zat reá névre nem volna egyébb pengő érez, és zengő czimbalomnál. Nem megyünk igen meszire, nem fejtegetjük részletesen, mily erős védbástyául szolgált ezen intézmény a polgári szabadságnak a legújabb id­őkig, mennyire biztosítá középkori alak­jában az egyéni jogokat az államhatalom minden elnyomási kísérlete ellen, mily helyesen alkalmaz­hatók reá Eötvös­nek azon szavai, hogy „a sok­oldalú haladást, melyet e korban szemlélünk, ama számtalan, bizonyos korlátolt körben majdnem ön­álló testület létezésének köszönhetni, melyek mind egy időben munkáltak saját fejlődésükön, s melyek közül bizonyos körre nézve mindenik a polgári-­sodás központjául szolgált ? * * *) Elég legyen itt csak­­ hazánkra, hazánk közelmúltjára hivatkoznunk. A törvényhatósági képviseleti intézmény ná­lunk azon korlátozott, rendi alakjában is, a­mint 1848 előtt t­ennálott, elég érdemeket szerzett arra, hogy törvényesen az „alkotmány védbástyájának“ neveztessék el. Századunk első évtizedében, midőn a franczia forradalmat követő reactio siri csendet idézett elő Európa nyugtalan vérű gyermekei kö­zött, midőn az absolutismus nagy­ mogulja, Met­ternich hg. nemzetünk alkotmánya ellen is annyi­szor intézte támadásait,nem a serviu­s kormánykö­­zegek meghunnyászkodásán, nem a szabad tevé­kenységében külömböző akadályok által gátolt tör­vényhozás lanyha ellenállásán, hanem azon törvény­hatósági testületeken szenvedtek kísérletei hajótö­rést, melyeknek kebelében szabadabban nyilatkozha­tott a nemzet akarat, a kisebb körű bár, de annál intenzívebb ellenállást fejthetett ki az alkotmány­­ellenes törekvések minden nemével szemben. A törvényhatóságok rendi képviselete volt nálunk azon iskola, melyből annyi kitűnő bajnoka került ki szabad eszméknek, az alkotmányosság­nak. Ott, a municipiumok zöld asztala mellett ta­nuit meg a közügyek iránt érdeklődni, a haza joga­iért lelkesedni azon nemzedék, mely 1848-ban a az azt követő szomorú években, tehát a nemzet­élet legválságosabb időszakaiban elég erőt érzett magában előbb mindent megtenni a fenyegetett al­kotmány megmentésére, annak eltiprása után pedig kétségbe nem esni a nemzet jövője fölött.... S ha már a középkorból fönnmaradt rendi szerke­zetében ily eredményt tudtak felmutatni e testületek, mennyivel többet remélhetnénk azoktól a jövőben,­­ az 1848 i törvényhzás szelleme és a felelős parla­mentáris kormány követelményeinek megfelelő át­alakításuk után, ha a kormányon lévő többség nem *) A XIX század uraik. eszm. II. 348­­.

Next