Magyar Polgár, 1873. július-december (7. évfolyam, 148-298. szám)

1873-09-19 / 214. szám

4 VII. évfolyam, 214. szám. Kolozsvárit, péntek szeptember 19. 1873. POLITIKAI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. Égész évre .......................16 ft. — kr. Félévre ................................8 „ — Egy negyedre.......................4 „ — „ Egy hónapra ........................1­9 50 . Tn SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyeeami nyomdában. Kiadó hivatal: lyeeami nyomda „központi irodájáéban, főtér, Teleki Domokos-ház. "Eri rS ff* “3. HIRDETÉSI DIJAK ÖtHöz határo­ott *ar ára 6 kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték. Nagyhirdetéseknél kedvezmények. NYILTTÉR toronként, vagy annak helye 86 tar. Reclámok: hirfilzérbe toronként 1 fi. KOLOZSVÁR, SZEPTEMBER 18. Vasúti rendőrségünk és a morál. A napokban a nagy­szebeni indóháznál az első és második osztályú váró­teremben barátimmal s régi ismerőimmel beszélgetve, podgyászomtól pár óra perczig eltávoztam, s utj dupla vadgalambszin selyem esernyőm hir­telen gonosz kezekbe kerülve oda lett. Tuda­kozódva az itteni viszonyokról s megjegyez­ve, hogy előttem feltűnő, hogyan veszhet el épen I. és II. osztályú közönség körében ide­gen tulajdon, azt a feleletet kaptam, hogy az itt Szebenben nem első eset, sőt igen gyak­ran megtörténik. Nem akarom e tény ódiumát egy műveit és előttem igen tisztelt városra hárítani, azt sem mondom, hogy Kolozsváron vagy Pesten és Bécsben is nem történik ilyesmi, sőt amaz átalános szabály érvényét is elismerem, hogy ilyen helyt az embernek nem kell szórakozott­­nak lenni, nem evvel is-avval is társalogni, ha­nem a maga holmiére ügyelni. Mindezt meg­engedve, mégis kimondom azon nézetemet, hogy oly helyen, a­hol még úgy mondva, az ember szemét elpillantja, vagyonát elorozzák, a vasúti rendőrség vagy a morál rész lá­bon áll. Azon perez óta, a­mint az utas indó­­házba lépik, személye és vagyona azon pálya­udvar tisztviselő-személyzetének közhutalma­s felelőssége alatt áll; nem értem az anyagi, de az erkölcsi felelősséget. A pályafőnök egy ház urához hasonlítható. Ha az én házamnál el­­vész vendégem vagyona, a­kár az övé, de a szégyen és kissebbség rám is háramlik, nem menthetem ki magam cselédim gonoszságával, a­kiket azért megbüntetek, szükségképen és kérlelhetlenül sújt engem is az emberek íté­lete. — Azt mondja a példabeszéd , a hal a fe­jétől kapja a szagosságot. Nem kívánom al­kalmazni a szebeni indóházi tisztviselőkre , de ha áll az, hogy ott az oly eset, a­mi velem történt, gyakori, akkor nekik s kivált a pá­­lyafőnöknek ezt komolyan figyelemre kell mél­tatni, a rendre és vagyon­biztonságra nézve gondoskodni, az ily eseteket a lehetőségig meg­­­gátolni, s ha előkerülnek, bár­mi áron kinyo­mozni és a tettest szigorúan megbüntettetni. Mert ez kétségkívül előbb-utóbb rész­hírbe hozza az egész szebeni indóházat. Szeben az erdélyrészi leggazdagabb s mi­­veltebb városok egyike, még a magyar kirá­lyoktól nyert szép adományos birtokai vannak s azokból nagy a jövedelme. Kevésbe kerülne a közrend és közbecsület érdekében egy-két városi rendőr­ szolgát avval megbízni, hogy ilyen dolgok történését a lehetőségig megaka­dályozzák, kivált most egy ideig, míg ez ór­­zások megszűnnek. Ne tekintsék szebeni barátink e felszó­lalást egyébnek, mint saját jó hírnevök és a köz­morál érdekében történtnek. Mert ismét­lem, ha oly helyen történik lopás,­­hol a tár­sadalom alsóbb rétegei gyűlnek össze, ott még csak kimélőbben ítélünk, de ott, a­hol an­nak színe jelenik meg, ez elszomorító jelen­ség, ezt sújtani kell és megszégyenítni. Hárinthatná ezt valaki a ki- és bejáró cselédségre, de a pályára nyíló ajtó be van zárva, a másiknál okvetlen őrt kell alkalmaz­ni, a­ki szemmel kísérje, ki megy be és ki , mit visz vagy hoz magával! Velem sokszor történt más indóházaknál, hogy ily­ennek fi­gyelmébe ajánlottam podgyászomat, mig dol­gom elvégeztem, s azt felelték: ne féljen az ur, a mi itt ben van, annak elveszni nem szabad. — A szórakozottságot is felelőssé teszik né­melyek, a kik a rosznak mindig kész védel­mezői. De az nincs rendén. Én ma elvihetem valaki sövegét a casinóból vagy templomból, de mihelyt megtudtam, hogy nem enyém, sie­tek visszaadni. Az én tévedésem jóvátehető és nem káros senkire nézve. De hogy a rab­lónak utat nyissunk gonoszságra pártfogásunk alá vételével, az bűnrészesség lenne. Hogy a más vagyona után leselkedőknek rendőrségi hanyagságunk által újabb és újabb módot ad­junk zsákmányolásra, s azt a vétkes tant hir­dessük: viseljen gondot kiki a maga tulajdo­nára, ez embertelen, erkölcstelen, meggyalázó tan ! — Azt hiszem, ez esetet fel kell használ­nunk arra, hogy az indóházaknál a vasúti rendőrséget mindenütt életbe léptessük, vagy ha már meg­van, az illető orgánumokat kö­telességeik pontos teljesítésére szoríttassuk, hogy az utazók megkárosítása s a közhitel meg­romlása meggátoltassék. Az utazók a különböző helyek szokásai­val nem ismeretesek, hogy ilyen tolvaj szarka­féle emberek előkelő helyekre is lopva betér­keresete, hanyatló munkaereje, családja fentartásá­­nak gondjai által kényszerítve ez év elején leve­let intézett Kossuthhoz, vetné latba nyomatékos szavát az ő érdekében s ajánlaná őt a honvédmen­­táz bizottmányának felügyelői minőségben. E le­vélre Kossuth a következő sorokban válaszolt Szath­­márynak : Vitézlő Szathmáry István volt hon­véd főhadnagy s jelenben csizmadia mester urnak, N.­Sz­al­on tán­­keznek, nem is sejti, tehát jóhiszeműséggel jár­ két régi és uj ismerőseivel s mikor észre veszi magát, portékája el van lopva ! Ezt meg­gátolni a vasúti rendőrség tiszte, miben őt gyámolitni az illető város közhatósága is tartozik. Másfelől a közerkölcsök sü­lyedését is meg kell akadályoznunk, oda kell hatni mind­nyájunknak, hogy cselédeink miatt arczunk meg ne piruljon. Az ilyen gazembert vagy nem kell becsületes emberek közé, tisztessé­ges társaságba beeresztenünk, vagy ha már bevisszük, vigyáznunk rá s megintenünk, hogy a más vagyonához ne nyúljanak, szégyent ránk ne hozzanak. Én valóban ezentúl óvakodóbb leszek in­­dóházainkban s óvok mindenkit, hogy a sze­lem indóháznál kivált kissebb portékáját, mi­nő a pálcza, esernyő, kezéből le ne tegye, mert a­mi velem és immár annyival, az két­ségkívül vele is megtörténhetik, ha nem lesz vasúti rendőrségünk és nem javul meg hazánkban a közmorál.­­ Mint kormánykörökből kiszivárgott hírek után rebesgetik, a kormány az új kölcsönt megkötötte. Hogy mily nagy az összeg, erről hall­gat a hír ; a kamat nagysága azonban a mellett bizonyít, hogy mennyire tönkre van téve az or­szág hitele. Azt is mondják, hogy a kormány a vetőmag és a netári ínség enyhítése czéljából nagy mennyiségű búza és burgonya vásárlásra a szerződést már szintén megkötötte. — A bankügyi tárgyalások­ Bécsből, szept. 15-től írják a „P. N“-nak. A napokban vár­ják vissza de Pretis pénzügyminisztert Warten­­bergből s Lucamot a nemz.­bank vezértitkárát Carlsbadból, a a bank köreiben azt hiszik, hogy a magyar banktárgyalások még e hónapban újra meg­­indittatnak és pedig ez­úttal úgy, hogy addig be sem fejeztetnek, mig eredményhez nem jutnak- Itt átalános a remény, hogy oly megegyezés fog léte­sülni, melyben mindkét fél, vagy a bankot is hozzá számítva, mint három fél megnyugodhatik. Sőt a vérmesebbek azt tartják, hogy már nincs is más­ról szó, mint azon pourparlerai eredményeit posi­tiv formába önteni, melyek ez ügyben Szlávy mint elnök és Kerkapoly pénzügyminiszter és az osztrák kormányférfiak között néhány héttel eze­lőtt tartottak. Még ma korai volna a beszélgetés egyes részleteit nyilvánosságra juttatni, de ha ar­ról biztosítom, hogy a két kormány között megál­lapodás létesült arra nézve, hogy a valuta mily időköz alatt és mily pénzügyi operátiók segélyével állíttassák helyre, s hogy a bankkérdés megoldá­sára nézve a nemzeti bank ércz­ alapjának meg­ TARCZA. Kossuth két levele. Csorvásy István úrtól — kitől ezennel bocsá­natot kérünk, hogy nevét kijelentett akarata elle­nére nyilvánosságra hozzuk — Nagy-Szalontáról Kossuth Lajosnak két érdekes magánlevelét vesz­­szük, melyek megható hangja és tartalma magasz­tos világot vet arra a lélekre, melyet nem csak m­inden legkissebb nyilatkozása, sőt még minden ellene intézett támadás is mindig fényesebb vilá­gításba helyez nemzete előtt. Az előttünk fekvő eset nem vág a politikába, a­mi benne elvi indok van, azt minden nemes léleknek, minden emberbaráti érzületnek föl kelle­ne találnia önmagában, sőt föl kellene azt találni magának a nemzetnek, melyet erre azonfelül még lekötött becsületszava is kötelez. Mert hogy neki, a hontalannak, a magának is felette szerény anya­gi körülmények közt élőnek kell apránként, elő­forduló egyes esetekben teljesítgetni csekély ere­jéhez képest azt, a­mit a nemzet maga és az ő képét viselő testület elmulasztani a világ, Isten és saját maga előtt nem pirult. De térjünk a tárgyra. Szathmáry István volt honvéd főhadnagy, később csomadiamester Nagy-Szalontán, csekély 28 Via Bertholet. Turin jan. 17. 1873. Vitézlő bajtárs uram ! Csorvássy István ur felszólított, ajánljam önt Vidats János úrnak, a felügyelői állomásra a hon­­védmenháznál. A legszívesebb készséggel megtettem s őszin­tén örvendenék, igazán örvendenék, ha ajánlásom eredményre vezetne, a­maint örvendeni fognék, ha akármikor s akármiben, a­mi tőlem kiterelik, ön­nek szolgálatára lehetnék. És pedig nem csak azért, mert személyesen lekötelezettnek érzem magamat ön iránt azon gyön­géd figyelemért, s (ha szabad úgy mondanom) ke­­gyeletes megemlékezéséért, melyet igen kedves ajándékával , tavaly márcziusban küldött 10 szép rózsa csemetével irántam tanúsított, mely külde­ményével nekem, az örömben oly igen szegény hontalannak tartós örömet szerzett, hanem óhaj­tanék önnek szolgálatára lehetni különösen azért, mert én önt levelének olvasása óta, melylyel be­cses küldeményét kisérte, oly embernek ismertem fel, ki iránt lehetetlen a legnagyobb tisztelettel, s nagyrabecsüléssel nem viseltetnem. Keresetlen kifejezéseinek minden szavában egy igazán nemes lelkületet ábrázoló levelének ez egy­szerű aláírása : „Szathmáry István volt honvéd főhad­nagy a 3-ik zászlóaljnál jelenleg csizmadiamester“ szebb nemes levél, mint a minőt királyok adhatnak. Eltettem a levelet, gondosan megőriztem, (mit nem sok levéllel szoktam tenni) s mert ma­gyar, önnek honfitársa, s a nagy multból bajtársa vagyok, egy nemével a büszkeségnek szoktam a levél aláírását megmutatni azoknak, kiket méltó­nak tartok, hogy kérkedjem előttük rózsáimmal, melyeket önnek szívességéből leírok, s melyek egy sor gyönyörű testvéreik előterében félholdba ül­tetve virágkertem ,ődiszét képezik, s azok közt, kiknek e rózsák mellett önnek levelét megmutat­tam, még nem találtam emberre, ki tisztelettel ne emelt volna kalapot az aláírás meghallgatásá­nál, miként én emelek mindig olvasásakor. Tehát elhiheti ön, vitézlő barátom , hogy szívemből örvendenék, ha ajánlásomnak azon eredménye lenne, hogy ön a kívánt állomást el­nyerje. Meg kell azonban vallanom, hogy ehez igen kevés reményem van. És pedig azért, mert a hon­véd menház nagyon szegény alappal bir. Nagyon sülyedlüok barátom uram! Az uralgó szél befo­lyása alatt a nemzet — mely 4- ben hős volt mint hősiebb talán senki — gyávává lett. Annyira gyávává, hogy még csak a becsület szavával foga­dott tartozást sem merte leróvni azok iránt, kik ezer halálnak néztek szemébe, hogy a nemzet jo­gait megvédjék, s kik roncsolt tagjaikkal mint megannyi eleven szemrehányás állanak a nemzet előtt. És a nemzete mulasztását egyesek köteles­ségérzete csak nagyon szűken pótolta. Nyomorúság az uram ! valódi nyomorúság, a mi a honvédmen­­házra begyült. Bánatos szégyen rezg végig idege­imen, ha meggondolom mily kevés gyűlt be. S a kevésnek a mi begyült rendeltetése: annyi ron­csolt testű munkatehetetlen honvéd ellátása, a mennyit ellátni lehet. Félek, a szerény terjedelmű menház jó része pénzhiány miatt üresen marad. A dolog e helyzetében igen meglehet, hogy az igazgató bizottmány nem ítélendő akár helyesnek, akár szabadnak egy oly felügyelőt nevezni ki, a­ki mint keresetképes, nem tartozik azoknak rova­tába, kiknek ellátására a menház vagyona rendel­tetve van. Meglehet, azt fogja gondolni a bizott­mány, hogy valamint pl. a párisi Invalid palotá­nál,­bár gazdag alappal bir — minden állomás a legfelsőbbtől a legal­ábbikig Invalidusok számára­­van feltartva, úgy kell ennek lenni a honvéd men­­háznál is, annyival inkább, mert ez nagyon Egy utas­ osztása is nem épen a lehetetlen dolgok közé so­roztatott : némi támpontot vélek nyújthatni e tár­gyalások főirányzatának megismerésére. Külföldi politikai szemle. Kolozsvár, szept. 17-én M a c-M a h o n teljhatalmának meghosszab­bítására vonatkozó híreket a „Havas“ hivatalos köz­leménye több ízben megc­áfolja, minek folytán a „Temps“, mely e híreket közölte, jónak látta hát­rálni, mindazáltal azt hiszi, hogy az általa felleb­­bentett tervek valószínűleg nem a nemzetgyűlés visszajövetele előtt, még talán a minisztertanácsban sem fognak tárgyaltatok míg az alkotmányi előter­jesztések napirendre nem kerülnek. Minden formá­lis elhatározás e perc­ben felesleges és időelőtti volna; miért volna e megkötés, mikor még kétha­vi idő van? Mikor a kabinetről beszélünk, a mi­niszterek többségéről akartunk beszélni, melyek azt képezik, és akár maguk között, akár politi­kai barátjaikkal és környezetükkel folytatott be­szédjeikben azon szándékot nyilatkoztatták ki, me­lyet mi olvasóinkkal közöltünk.“ A Tempsnek e nyilatkozata igaz lehet. Hogy a kormány most azt állítja, hogy e lap közleménye valótlan, csak azt mutatja, hogy vagy szégyenük bevallani, hogy ott kezdik az dolgot, a­hol Thiersnek télben kellett hagyni és Mac Mahon teljhatalmának meghossza­­bítását a kamara által akarják indítványba hozni, vagy hogy a fusio megint fellobbanóban van, így a „Rep. Frant.,“ mely a fusiót már eltemette, ma hirtelen azon meggyőződésre jó, hogy csalódás volt azt hinni, hogy a fusionisták magukat legyőz­zetteknek tartsák. Spanyolországból egy távirat a kormány győzelmét hozza hírül. Don Carlos bandái felett ha e hit egész terjedelmében való, ezzel együtt legyőzöttnek tekinthető volna a carlista-lázadás, mely mint féreg marja az ország testét. A távhit így hangzik : Bizalmas tudósítások szerint Tolosa mellett egy 10,000 emberből álló kormányhad meg­támadta a carlisták Don Cartos által vezényelt zömét, mely 14,000 emberből és ágyukból állott. A carlisták szétverettek, nagy vesztegségeket szen­vedtek és egy zászlót vesztettek el. Részletek még hiányzanak. A cortes többsége ülésén, melyről kö­zelebbről szólottunk, a többség Salmeron minisz­tériumának elismerést és köszönetet szavaz és fel­kéri Senor Don Emillio Castelart, hogy miniszté­riumot alkosson, előre is biztosítván számára mindazon jogokat és hatalmat, melyre szüksége le­­end. Erre Castelar a következő feltételeket szabta ki: A megkegyelmezés előjoga kizárólagosan a vég­rehajtó hatalmat illeti. A republikánusok bizal­matlansága azon katonák iránt, kik a köztársa­ságnak nem szolgáltak, szűnjék meg és semmi aka­dály sem forog fen jövőre ezek akalmazásában. Teljhatalom, hogy a hadsereget, mely a nagy car­­lista háborúban 220,000 emberből állott, megerő­síthesse. A polgári őrség az új törvény szerint: polgári rendőrség minden szabadelvű párt ember

Next