Magyar Polgár, 1876. január-június (10. évfolyam, 1-146. szám)
1876-04-22 / 91. szám
x. Mol/am. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: Egész évre..................................16 ft. — fer. Félévre ..................8 , — , Egy negyedre............................. 4 , — Egy hónapra ........................ I ,50 , £ SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceum nyomdában. Kiadóhivatal : A ryeenmi nyomda „ központi irodájában“ főtér gr. /g Teleki Domokos-ház. Ej--------------------------------------------------------------HIRDETÉSI DIJAK: 6 Ötször hasábozott garaond sor ára, vagy annak területe 6 kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték külön számittatik. Nagy hirdetéseknél kedvezmények. 91 -dik szám. Kolozsvárig 1876. szombat, április 22. MÁGIÁÉ POLGRE POLITIKAI NAPILAP. NYILTTÉR dorimként, vagy annak helye 8i kr. kirfüzérbe soronként 1 frt. Reclainok: KOLOZSVÁR, ÁPRILIS 21. A kolozsvári nemzeti szinház jövője. Évek óta tanúi vagyunk azon küzdelemnek, mely színházunk fentartásával jár, előttünk áll a közeljövőben az a nap is, midőn színházunk vezető nélkül fog állani, ha a mostani intendáns visszalép, és a színházi választmány mégsem gondoskodik arról, hogy lassanként az intézetet olyan helyzetbe hozza, hogy aggodalom nélkül nézhessen sorsa elé. A kolozsvári nemzeti színház 15 ezer frt subventiót élvez a királyné ő felsége kegyelméből. Ez összeg jó segítség az igaz, de mégsem elegendő arra, hogy biztosítsa színházunkat, mert évek óta nagy deficitek mutatkoznak, a leggondosabb gazdálkodás mellett is, és ha ez így tart, senki sem fog a vezetésre ajánlkozni. A legfontosabb okok követelik, hogy a budapesti nemzeti színház után Kolozsvárit legyen a legerősebb drámai társulat, mely a legkitűnőbb erőket gyűjtse maga körül a vidékről. Ez csak úgy érhető el, ha színházunkat a kormány megmenti nyomorúságaitól s megtoldja a 15 ezer subventiót még tizenötezerrel, s ad egy 50 ezer forintos kölcsönt részlettörlesztésre kamat nélkül. Tudom, hogy nehéz időben emelek szót színházunk érdekében, de azt is tudom, hogy ha a meglevő bajokat most nem orvosoljuk, intézetünk elveszti mai jelentőségét, s oda sülyed le, ahol ma az aradi és debreczeni színházak vannak, melyekben a vállalkozók kétségbeesett harcrokat vívnak a mindennapi kenyérért is . A kolozsvári színházat fentartani nemzeti érdek. Ezt nem kell hosszasan magyarázgatni senkinek, a kormány is jól tudja; ám de ha a színházi választmány nem fogja fáradhatlanul szorgalmazni a meglevő és szaporodó bajok orvoslását, a kormány bajosan fog önként nyújtani segélyt. A budapesti nemzeti színház , mely nem sokkal jobb drámai társulattal rendelkezik, aránylag, mint a kolozsvári, 160 ezer forint segélyben részesül, s épen most kapott 140.000 frt kölcsönt. Hogy lehet kívánni is, hogy itt 15 ezer írttal nyomorogjak egy nemzeti intézet ? A választmány kezében vannak az adatok, melyekkel bőven indokolhatja a segélykérést. Ne halassza ezt évről évre, — mert minél későbbre teszi, annál nehezebben fog czélt érni. Nem fog minden alkalommal egy bankár akadni, aki magára vállalja majd a deficitet, mint most teszi Korbuly. Egy színházbarát. — A „fegyház“ ésbörtönbüntetésről a jelenleg vita alatt álló kérdésről Holtzendorff tanár egy Tauffer Emilhez írt levelében igen határozottan nyilatkozik. Holtzendorff tekintélyénél , a kérdés közérdekű voltánál fogva érdekesnek tartjuk annak közlését. A levél magyar fordításban igy hangzik: Hotel Austria Gries, Bozen mellett ápr. 13. A magyar jogügyi bizottság tárgyalásairól szóló s az ön szívessége folytán nekem megküldött hírlapi tudósításokat figyelemmel olvastam. Beteg gyermekem fölötti aggodalmaim között is irok önnek s röviden bár, elmondom, hogy mint gondolkozom a vitás kérdés felől. Amint ön engem ismer, tudhatja, hogy pusztán elméleti szempontok előttem keveset nyomnak a latban, ezért azon főleg gyakorlati indokokat, melyek a magyar kormányt a „börtönbüntetés“ megtartására indíták, nagyobb horderejűeknek tartom, mint az ellennézetbeliek által felsorolt érveket. Azon feltevésben, hogy Magyarország nem bír különös okokkal, melyek arra kényszerítnek, hogy a bűnügyi politikának általánosan elismert elveitől eltérjen, részemről elhibázottnak tartanám, ha a magyar büntetőtörvényjavaslatból a „börtönbüntetés“ kihagyatnék. Téves dolognak tartom azt hinni, hogy a törvényhozás a büntetés egy és ugyanazon nemének hosszabb vagy rövidebb időre terjedő kiszabása által, a nép jogi öntudatának eleget bír tenni akkor, midőn a különböző bűntettek megfelelő jellemzése forog szóban. Akkor, midőn a nép történeti és fajbeli múltjához képest, a büntettek egyes nemei között maga is különbséget tesz, a belcs törvényhozó ezen különbséget el nem törölheti. Sőt ellenkezőleg, általános igazság gyanánt ki lehet mondani, hogy a büntető törvény becse és értéke elsősorban nem az elméleti és logikai következetességtől, hanem főleg attól függ, hogy a büntetési tételek mennyire felelnek meg a nép jogi öntudatának. Az időleges különbség 1 évi fegyházbüntetés és 5 évi fegyházbüntetés közt valóban nagy, de ezen időleges különbség mégsem képes pótolni azon különbséget, mely két különnemű büntetés közt létezik akkor, midőn a nép szokva van ahhoz, hogy a büntettek különbsége a büntetések különbségében is visszatükröztessék. A büntetési nemek sokszerűsége a kezelés nehézségeiben találja természetes határát. Önmagában véve bizonyára csak előnyös, ha a bírónak a büntetések többféle neme áll rendelkezésére, mert ez arra kényszeríti a bírót, hogy a bűntettnek benső minősültségével s a bűntettesnek személyes körülményeivel számot vessen. Ha a büntetésnek csak egy neme van megállapítva, s ha ez a maximum és minimum tekintetében széles határok közé van utalva, ez mindig a bírói önkényre vezet. A „birói önkény" elnevezés helyett, igaz, szívesebben használtaik a jobban hangzó: „birói bölcs belátás“ (prudens judicis arbitrium) elnevezés, de ez a dolgon nem változtat. — Legjobb igyekezetem daczára, eddig nem sikerült kitanulnom azon határozott szabályt, melynek a relatív büntető törvény alkalmazása tekintetében Németországban uralkodnia kellene. Azon, az új kornak talán mellőzhetlen, de sajnálandó iránya, mely a büntető bírónak a büntetés kimérésénél majdnem határtalan teljhatalmat akar adni, csak az által válik némileg elviselhetővé, ha a büntettek alapkülönbségeihez képest, a szabadságbüntetéseknek különféle neme állapíttatik meg. Ha például két bensőleg különböző bűntett egy és ugyanazon időre terjedő „fegyházbüntetéssel, avagy bár különböző tartamú, de mégis „fegyház“-büntetéssel súttatik, ez esetben a nép a büntetésben nem lát egyebet, mint a bírónak alanyi nézetet, s ily módon az egyes bűntett sajátlagos súlyossága iránti felismerő tehetség a nép között lassan kint kivesz. A népnek e megkülönböztető tehetségét gyengíteni én saját részemről törvényhozási hibának tartom. Kiváló nagyrabecsüléssel Dr. Holtzendorff Ferencz: TARCZA: Moliére nemcsak a legnagyobb vigjátékíró a franczia irodalomban, de általában e drámai faj legtökéletesebb képviselője, kit meg nem haladtak soha, ő oly igazán festi a jellemeket, oly élethíven adja az eseményeket, hogy a közönség egyesül a színészekkel, ezekkel érez, beszél és így ezek egyesüléséből létrejö egy oly egység, amilyenre Aristoteles még nem gondolt. Moliére egy mágikus, ki elvarázsolja a színpadot, a színészt, és az életet adja elő. — Ezért mondá St. Beuve, hogy Francziaországban mindenféle dicséretet hamar megunnak, ha dicsérik a n nagy századot*, vagy a „nagy Corneillet“, ha elmondják XIV. Lajos dicsőségét, vagy hogy Boileau maga a józan ész, Levigné maga a kecs, csakhamar beleunnak a dicséretbe, de Francziaországban Moliéret dicsérni nem unják meg soha. Moliére Párisban és pedig Paris közepes közepén, a St. Antoine külvárosban, a St. Honoré utczában született (1622), ott, hol született Boileau, Beranger és annyi valódi franczia genie. Atyja udvari kárpitos volt és 14 éves koráig ő is ezt a mesterséget tanulá. Volt egy nagyatyja, ki szerette a színházat, és őt gyakran vitte el oda. De ekkor Párisban csak két színház volt, egy a Hotel Jourgogneban és egy a Hotel d Argentban. Nagyatyja az előbbibe vitte kis unokáját, ki abban szereti meg a színművészetet. Ezután iskolába adták a jezsuitákhoz, hol tanulótársa volt: Chapelle, a philosophes, Renault a költő, és Conti herczeg, ki később hatalmas pártfogójává lesz. Chapelle tanítója a híres epikureus filosofus , Gassendi volt, ki látva Moliére tehetségeit, tanítványa mellett oktató és ebből magyarázható az ki, hogy darabjaiban több helyen, szemben a divatos Dartesus-tanokkal, epikureus nézeteket fejez ki, így a „parány ésanyag” gyakran fordul elő színműveiben, aMisanthrope“-ban pedig van egy passus, mely Lucretiusra emlékeztet. Moliére, kinek családi neve Poquelin volt, és ki csak vándorszínész korában vette fel az általa híressé tett nevet, melyet különben egy szerző már előtte viselt, Moliére — ismétlem — az iskolában nagyon komoly tanulmányt tett. De eredeti természetét nem tagadható meg és ezért írja Chapelain róla, hogy :Ebben a fiúban van komikum, meglehetősen tud latinul, és még jobban tudna, ha kigyógyulna a bohókásságából. Pedig ez ascurrilité“ lett hires darabjainak forrásává, ez génjeje. Iskolái végezte után XIV. Lajos szobalegényévé lett, ki soha sem fogadta ugyan a familiaritásába, mint mondák, hanem egyszerűen udvari bohóczának tekinté; mert semmiféle sejtelme soha nem volt Moliére nagyságáról, annyira, hogy Scaramouche-al mérte őt össze és különben sem szereté a független nagy szellemeket. Neki csak a hízelgés tetszett, azt szerette, hogy 22 éves korában avilág legnagyobb királyának len kikiáltva egyik darabban és ő maga is járta a ballettet. Azonban Moliére oly ellenállhatatlan vonzalmat érzett hivatása iránt, hogy atyja ellenzésére Páris külvárosaiban vándor színészcsapatot alkot és az általa alapított „Illustre theatre“ ban megkezdé működését; azután vidékre megy és itt 13 évig él kalandos, vándor színész életét, megfordul az ország minden részében, úgy hogy most a tudósok mohó vágygyal nyomozzák a jegyzők feljegyzéseiben és más okmányokban az egykori vándorszínész útján és már eddig is sikerült sok téves adatot rektifikálniok, így nem áll, hogy ügyvéd lett volna és be van bizonyítva nejének származása. Azután újra Párisba kerül és megnyeri színtársulata számára a Palais Royalt, melyben a színházat azelőtt, alapítójáról , „Theatre Cardinal“nak nevezők. Kezdetleges volt még ez is, amint általában helyesen jegyzék meg, hogy „a szép darabok vannak Francziaországban, a szép termek Olaszországban.“ De a Palais Royalban állandóan megmaradt Moliére és ebben adatta elő klassikus darabjait; ő maga vitte azokban a főszerepet, mert kitűnő vígjátékjátszó volt; a természettől is adománnyal birt erre: szép növésű, hajlékony teste, mozgékony arcza, erős fekete szemöldöke és szép hangja volt. Fellépett tragoediában is , de ez nem sikerült neki. Mint színigazgatónak sok vesződsége volt az udvarral, a tudósokkal és versenytársaival. Mindenkivel szemben önállóságot, függetlenséget tanúsított, így, midőn az udvari testőrök, a régi szokás szerint, ingyen akartak bemenni színházba, a fényes motquetásokat kitiltá; ezek erővel rohantak egy estebe, Moliére nem veszte el hideg vérét, tiltakozott az erőszak ellen, bátorítá színtársulatát az ellenállásra és másnap panaszt emelt a királynál, ki is vitte, hogy azután fizettek az udvari emberek is belépti jegyet. — Szerencsétlen volt családi életében és ennek mély nyomai látszanak darabjain, különösen Alceste alakján. Érdekes kérdés az, hogy milyen hatással volt környezete és különösen az udvar, vígjátékai fejlődésére? Hiába akarnak e tekintetben XIV. Lajosnak érdemeket tulajdonítani, ő semmi érzékkel nem birt Moliére valódi tehetsége és nagysága iránt. És az az anekdota, hogy a király iránti való tiszteletét, az udvaron ezek megszégyenítése végett, azzal akard tanúsítani, hogy ő maga szolgált fel egyszer neki csibét az asztalnál, amely csibéből Nisard épen olyan híres dolgot akart csinálni, mint amilyen IV. Henrik tyúkja, nagyon valószínűtlen. Mert honnan került ez anekdota? 150 évvel ezután írta meg Campaine aszszony, ki azt áldta, hogy hallotta atyjától, a ki hallotta nagyatyjától. A forrás gyanús. Mert ha csakugyan megtörtént volna ez esemény, nem feltehető-e, hogy Boileau megénekelte volna azt. Pedig ő mélyen hallgat. Különben is az udvari etiquette nehezen engedte volna meg XIV. Lajosnak, hogy ilyes valutait tegyen Azonban a tény, hogy midőn Tartuffe előadása megtiltatott a kanczellár által és Moliére e miatt az udvarnál panaszt tett, annak előadását, az utolsó felvonás kivételével, melyet csak 50 év múlva lehete előadni, megengedte a király. De nem áll az, hogy midőn az előadást megtiltották, Moliére a színpadon megjelent volna és így jelentette volna: „A kancellár úr nem akarja, hogy a darabot eljátszuk.“ Mert Moliére valódi ragaszkodással viseltetett színtársulata iránt és ennek érdekeit nem kockáztatta volna ily gondatlan szóval, a színtársulatában hét személyt helyettesített, a többek közt volt színész, rendező, igazgató, szerző egy személyben. Barátai voltak Boileau, Racine. Ellenségei a jezsuiták, jansenisták, és bigottak egyaránt. De anyagilag jó viszonyok közt volt, 30 ezer livre évi jövedelme fényes kastélya volt. És ezeket iró és szinész társainak mindig rendelkezésükre tartá. Boileau, Lullier, Chapelle otthonosak voltak nála. Egy jellemző adatot tartott fenn Demarrest, melyet Racine fia is megerősít. Egyszer az irók és ezek közt Chapelle fél részegen, életuntságból elhatározzák, hogy öngyilkosokká lesznek. A Szajnába ugranak, de a parasztok megmenték őket; ekkor Molére, legelőször is a parasztokat szidja meg és kergeti el, azután barátaihoz fordul, ezeket szidja „gazembereknek, önzőknek a kik őt nem is hívták, nem akarák részesíteni, az öngyilkosság dicsőségében felszólítja őket, ha már tervüket végre akarják hajtani, tegyék azt együtt, mégpedig jól megfontolva, másnap reggel. Ebben megegyeztek. De reggelre mindenik kijózanodik és mást gondol, így menti meg őket. Még jellemzőbb adat az, hogy tanítója mindenkép le akarta beszélni a színi pályáról, de ő oly ékesszólással védelmezte azt, hogy épen tanítója változtatott véleményt és felcsapott színésznek az ő csapatába. A vígjátékirodalomban teljesebb, változatosabb író Molerénél nincs. Az ő művei majd a tragoediáig szárnyalnak fel, mint a Tartuffe és Misanthrope, majd egész a bohózatig mennek. Különösen első darabjai, melyeket, még vidéken adatott elő, idetartoznak. Azután vannak hősi és komikus pásztorvígjátékai. De ezek közzé nem tartozik a „Docteur amoureaux“, melyet nem is ő irt, hanem Calonne, ki Moliére neve alatt adta azt ki, mintha egy régi kéziratát feltalálta volna, úgy, hogy a kéziratot ki '* '. ? a színháznál. Az egész hamisítás.gi közül némelyek a vígjáték-ballet kombinácziót. A bécsi tárgyalásokról. A bécsi tárgyalásokról amint azok szombaton állottak, a „N. P. Journal“ a következő híreket közli: „A vámtarifa-kérdésben részben létrejött a megegyezés, bár a legfontosabb tarifatételek függőben maradtak , de a közös vám visszatérítése tárgyában lényegesen közeledtek a nézetek. Tudvalevő dolog, hogy a vámhatáron a fogyasztási adókat a közös vámpénztárból fedezik. Magyarország 30%-kal, Ausztria 70%-kal járul a visszatérítéshez. Magyarország, mely a kivitelben távolról sem részesül 30% kal, tetemes károsodást szenvedett. A magyar miniszterek a károsodás kiegyenlítése végett azt követelték, hogy Ausztria fizessen általányt. Az értekezlet folyamán a következő javaslat merült fel: A fogyasztási adók a kivitt áruk után ezentúl is a közös pénztárból fedezendők, de a visszatérítéshez Magyarország ne az eddigi 30%-os, hanem ennél csekélyebb arányban járuljon. Ez az új arány még nincs megállapítva. A különbözet ezen új hányad és a quota hányad közt Magyaror-szág javára esik, kiegyenlítéséül azon kedvezőtlen viszonynak, melyben hazánk a fogyasztási adóval terhelt czikkek kivitelében részesedik. Nem tudjuk, hogy ez-e ama közvetítő javaslat, melyről több ízben szóltak és amely semleges oldalról eredt, de annyit tudunk, hogy e módozat elfogadására már a múlt hét végén sok kilátás volt, aránylag legtöbb engedményt Magyarország e kérdésnél kapott és így e kérdés alkalmasint nem sok nehézséget fog okozni. A fogyasztási adók kérdésében sehogy se sikerült egyezkedési alapot találni. A magyar kormány általányösszeg megállapítását követelte, az osztrák miniszterek pedig elejétől fogva mindvégig amellett maradtak, hogy e kérdést a quotakérdéssel kapcsolatosan kell eldönteni. Azon javaslatot, hogy provisorium alkottassák, mindkét fél egyhangúlag elvetette, így tehát az ellentétek minden közvetítés nélkül álltak szembe egymással. A bankkérdés egyelőre mellőztetett, a magyar miniszterek már ráállottak, hogy e kérdés