Magyar Polgár, 1883. április-június (17. évfolyam, 74-148. szám)

1883-04-08 / 81. szám

Tizenhetedik évfolyam. 81. szám. Kolozsvár, 1383. vasárnap, ápril 8. Előfizetési dí­j: Egész évre 16 frt. — Félévre 8 frt. — Negyedévre 4 frt. Egy hóra 1 frt 50 kr. HIRDETÉSI DÍJ: Petit sora 6 kr — Bélyegilleték: minden hirdetés után 30 kr.— Nyílttéri sora 26 kr. Szerkesztőség és­­Kiadóhivatal „Magyar Polgár“ könyvnyomdája (Belközép-utcza 2. sz.) Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Használhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR, ÁPRIL 7. Az önálló külügy kérdése. A függetlenségi párt új orgánuma, a „Nemzeti újság“, a lap élén egy czik­­ket közöl „Önálló külügy“ czím alatt, a­melyre vonatkozólag a lap szerkesz­tője megjegyzi, hogy e czikkben Irányi Dániel a párt egyik legfontosabb és leg­sarkalatosabb politikai kérdésében bont­ja ki a zászlót. E czikkben Irányi azt fejtegeti, hogy legyen Magyarországnak is, Ausztriának is külön külügyminisz­tere s ne tekintessék a monarchia kül­képviselete közös ügynek. „Nem állítom én, mondja Irányi, hogy nem kényelmesebb egy kül­ügyminiszterre s egy-egy követre bízni a diplomatiai ügyvezetést és képvisele­tet, de mikor Magyarország önállóságá­ról van szó, a kényelmesség csak igen alárendelt tekintetet érdemel, fődolog lévén Magyarország joga, méltósága és érdeke. Már­­pedig ezek feltétlenül kí­vánják, hogy külügyeit is saját érdekei szerint vezesse az ország, mert ha a né­met Ausztriával — feltéve t. i., hogy a nép akarata érvényesülne — kevés eset­ben jöhetne is Magyarország külpoliti­kája összeütközésbe, a szláv Ausztriával leglényegesebb érdekeinkre nézve ellenke­zésbe jöhetünk. A kérdés tehát csak az lehet: mi módon valósítható az önálló külpolitika, illetőleg képviselet mind a két államra nézve a fejedelem közössé­ge mellett?“ És aztán kimutatja, hogy vitás kér­dések megoldása idehaza ép oly nehéz­séggel jár, akár van közös külügymi­niszter, akár külön külügyére van a monarchia mindkét államának, mert most is csak úgy kell intézni a külü­gyeket, hogy azokhoz úgy Magyarország, mint­­ Ausztria kormányának beleegyezése meg­­nyeressék. S azon nézetének ad kifejezést, hogy az önálló külügy Magyarországnak nem is ker­ülne többjébe,­­ha nem tartatná­nak minden udvarnál nagy­követek, ha­nem a kisebb államoknál csak diploma­­t­­iai ügyvivők), mint a­mennyit most a közös külképviseletre fizet az ország. S kész a conclusió, hogy tehát tegyük ön­állóvá a külügyet. Ha a gyakorlatban is ilyen egy­szerű volna e kérdés megoldása, mint a­milyennek azt Irányi feltünteti, ak­kor azt hiszük, hogy e kívánság telje­sítése sem az uralkodónál, sem a nem­zetben nem találna ellenzésre. Csakhogy két egészen különböző dolog az, hogy valamit a papiroson tetszetősnek tüntessünk fel, s aztán, hogy az az élet­ben is jó és kifogástalan legyen. A kül­ügy minden államnak a legkényesebb ügye, azért ezen ügyekben a törvény­hozó testületek rendszerint csak bevég­­zett tényekkel állnak szemben, mert ezen ügyek oly discretioval intézendők, a­minőt egy parlamentben sem lehet feltalálni. S ha valamely állam a kül­­ügyeket hosszan tartó parlamenti tár­gyalás alá bocsátja, mielőtt azok bevég­­zett tények volnának, nemcsak saját ér­dekeinek árthat, hanem más állam ér­dekeit is, könnyen kompromittálhatja, a­mit pedig tennie nem volna szabad, mert akkor nem fog találni nála azon előzékenységre, a­minőt a közös czélok és érdekek biztosítása megkívánt. Már ebből is látni való, hogy a külü­gynek parlamentáris oldala egészen alárendelt jelentőségű azon practicus el­járás a tényleges diplomatiai tárgyalá­sok mellett, a­melytől a siker, s az or­szágra nézve kedvező eredmények függ­nek. Mert mi haszna volna például an­nak egy államra nézve, ha külügymi­nisztere tervének, czélzatainak, vagy csak álláspontjának is megnyeri ugyan a parlamenti többségeddé éppen ezál­tal és ez alatt elveszti ügyét a n­agy h­a­tal­mak­n­ál. Mi haszna lett volna például an­nak Angliára nézve, ha külügyminisz­tere a parlamentben nehéz küzdelmek árán többséget szerez azon tervének, hogy Cyprust vagy Egyptomot Anglia birtokává tegye, ha a parlamenti tár­gyalás felkelti a többi hatalmak irigy­ségét és féltékenységét s azzal őket a terv kivitelének megakadályozására is szolidaritásba hozza, úgy, hogy aztán kívánsága hajótörést szenved a hatal­mak ellenkező akaratán. De nemcsak a foglalásban, hanem más irányban is káros lehet a parlamenti tárgyalás az ország érdekeire nézve. Ha például az orosz kormány megtudja, hogy az an­gol vagy a német, a magyar, azon kor­mányok kezét a parlamentek bizonyos irányában megkötötték a keleti érde­keik megvédésére nézve, akkor ebből igen könnyen tőkét csinálhatna magá­nak akár az angol, akár esetleg a ma­gyar érdek rovására. Az tehát, a­mire Irányi a külkép­viselet kérdésénél a fősúlyt fektetni teszik, a külügynek, hogy úgy mond­juk, „házi oldala“ távolról sem ölti fel e kérdésnek egész horderejét. A külügyi tevékenységnek szab­ad­nak kell maradnia s a külügy­miniszternek épen ezen szabad­ságát kell tudnia hazája érde­kében a legjobban a latba vet­ni. S a jelen rendszernek épen az az előnye, hogy külü­gyérünk ezen szabad­ságát nemcsak a magyar, hanem az osz­trák parlament hatalmi körével is fel­ruházva, latba vetheti ott, a­hol magyar külügyek forognak szőnyegen. Csak így volt lehetséges Németországgal oly aka­dálytalanul megkötni a szövetséget, a­mely első­sorban is Magyarországnak szolgál előnyére. Ez már valamivel több, mint „ké­nyelmi kérdés“, a­minek Irányi ne­vezi: ez már életbevágó érdeke az országnak s a joggal és mél­tósággal sincs ellenkezésben. A külügyekben a nemzetek spe­ciális érdekeit nem szabad na­gyon élükre állítani, mert az ál­lamokra nézve is áll­­ ebb­es azon mondása, hogy azoknak egymáshoz va­ló viszonya: bellum omnium con­tra omnes s a­melyik nemzet túlsá­gosan elszigetelni akarja magát mások­kal, az nagyon könnyen szemben talál­hatja magával a többieket. És épen mivel Irányi helyén­való­nak véli különbséget tenni német és szláv Ausztria közt, azt is meg kell gondolnunk, hogy ha A­u­szt­r­i­á­n­ak k­ü­­lön külügyminisztere volna, az talán többet árthatna bizonyos adott körülmények között Ma­gyarországnak, mint a­mennyit a külön k­ü­l­ü­gy­m­i­n­i­s­z­ter nekünk ha­szn­á­l­h­a­t­n­a, sőt az az eset is be­következhetnék, hogy a parlamenti küz­delem a hatalmi térre is átcsapna és elkerül­het­len összeütközést vonna maga után a monarchia két fele közt. De nem lehet c­élunk sötétebb színekkel festeni a helyzetet, mint a­minő az valóban, s elég ma csak any­­nyit mondani, hogy a létező közjogi helyzetben Magyarország életérdekeit meg lehet óvni. Ezt a nemzetnek poli­tikai, pénzügyi, kulturális és más téren felismerhető előhaladása s monarchi- Tárcza. Várom a választ. — Egy napi gyötrelem. — Várom a választ! Türelmetlenül járok ide s­tova kicsiny dolgozó szobámban. Le-leülök íróasztalom elé a nagy karszéle, melyben már annyi mindent összesirkantottam a magam unalmának elűzé­sére s a nagyrabecsült olvasó közönség unal­mának felébresztésére. Aztán ismét felugrom s egy karcsú szi­varkát csavarok idegesen reszkető ujjaim kö­zött. Az első gyufát végig húzom a gyújtó­­lemezen .. . csrr . .. elalszik. Boszankodva el­dobom az ártatlan faszáikat s egy másikat rántok végig. — Csrr! — Az is kialszik, így járok a harmadikkal és negyedikkel is. Eszembe jut a gyufák története, melyet Sardou oly élvezetesen beszéltet el a „Vál­junk el“-ben Cypriennel. Pedig hát nekem olyan nagy szükségem volna egy kis tűzre, hogy gondűző szivarká­­mat füstölögni lássam, s még nagyobb egy kis világosságra, mely a bensőmben uralgó bizonytalanság sötétjét földerítse. De hát a sors ... és „Reitter et Comp.“ paralét gyufagyára nem így akarja. Nem tehetek úgy, mint Cyprienne. Elő­ször is nekem ezek az elperczenő gyufaszá­lak nem szereznek meg nem gyalásukkal ak­kora örömet, mint neki; másodszor pedig nem áldhatom, sem nem átkozhatom a gyufák rosszasága miatt a m. k. államot, mert hát a gyufagyártás nem állami monopólium, mint Francziaországban, s az államnak hozzá csu­pán annyiban van köze, hogy, mint hitele, úgy ez is a zsidók kezében van. Különben sem szidhatnám — egy kor­mánypárti lap hasábjain, — de annyi bizo­nyos, hogy, ha a gyufagyártást államosítják, ellenzéki leszek, s addig is, csupa boszúvágy­­ból, antiszemita. Ne csodálkozzanak kérem, ha három szál gyufa miatt elveimet is hajlandónak mutatko­zom feladni, mert hát ilyen kedélyállapotban ez nagyon könnyen megtörténhetik. Tessék figyelembe venni, hogy várom a választ. * ** Várom a választ! — De hát miféle választ? —kérdhetik sokan e kínos vergődés után. Az ám! Szinte feledtem, hogy azok a meg nem gyűlt gyufaszálak nem derítettek vi­lágosságot fel az iránt, hogy hát tulajdonképen miféle választ várok is én? Irkáló-firkáló emberek közé tartozván, — kik minden titkukat a mások orrára szok­ták kötni, csupa hivatásból, — kénytelen vagyok be­vallani, hogy tőle várok választ. S a szives olvasók elégedjenek meg ennyivel. Csak nem kivonhatják, hogy a „Magyar Pol­gár“ ezer előfizetőjének mind megsúgjam azt a nevet, a melyet dalomba, imámba és álma­imba foglalok ?! Ha épen nagyon kiváncsiak rá — a mi­ben szerfölött kételkedem, — gyűjtsenek a „Magyar Polgárinak 20—20 előfizetőt s a buzgó gyűjtőnek megírom. Vagy szállásomon is szívesen látom a kérdezősködőket. Mint mindmegannyi poéta, én is a Holdvilág­­utczában lakom. Nro 16. Annyit előre mon­dok, hogy nálam farkasordító hideg van, — de ha valakit a kíváncsiság ebben a tava­szi télben is hozzám vezet, annak megmon­dom. ... Csak ma ne jöjjenek. Ma minden ajtó­nyitásra hevesen ugrok fel ülőhelyemből, é­s mindig csak azért, hogy, ismét csalatkozva, visszatérjek a széles bőrpamlagra. Mert hát várom a választ! Nem is késhetik már soká. Hisz tegnap írtam meg neki azt, a­mit kimondani reszke­tő ajkaim megtagadtak. .., hogy imádom és bírni vágyom őt! Ha ezen a bátortalanságon csodálkoznék valaki, az vegye fontolóra azt, hogy mi, fir­káló emberek, tehetségünkhöz mért vonzó mo­dorban és szép előadással leírjuk ugyan az úgy­nevezett szerelmi vallomásokat, de magunk sohasem bírunk elég lelki erővel azokat meg­tenni. Mások megteszik, de nem tudják leír­ni. Várjon melyiküket irigyeljük ? Éh, de mit fecsegek itt össze-vissza, mi­kor várom a választ?! Vá­rom a választ! Te, kedves Ákos barátom, ki e sorokat bizonnyal el fogod olvasni, nem tudhatod, mi az a várakozás. Eltekintve attól az igazságnak is bevá­ló frázistól, hogy az élet is csupa Inában va­ló várakozás, (ezt a jó thémát a mai eszme­szegény világban egy költeményre tartom fenn) tehát eltekintve ettől is, belátni nem vagy képes, micsoda gyötrelmeket okoz a vá­rakozás akkor is, ha pár szónyi választ vár csak az ember .... de egy éjfürta, csillag­­szemű lánykától. Ha betekintenél szobám ablakán, melyre a múltra elkésett s a jövő télre igen korai zúzmara szeszélyes jégvirágokat rajzolt, tán fo­galmat szerezhetnél magadnak ezekről a kí­nokról. Szent Isten! Mi mindenné nem teszi az embert a várakozás ?! Órámat kiteszem az asztalra — mert hát a hosszas távollét után édes a vi­szontlátás — s bosszúsan hallgatom egyhan­gú ketyegését. A ketyegés az ütemes verseket, az üte­mes vers a rímeket juttaja eszembe. Írjunk verset! Milyen nagyszerű rím pél­dául ez: Helén, tőled várok választ. Kit tőlem egy árok választ .... Hát még ez: Szép lánytól jó (úgy várom) a válasz . . . Öh­, de köztünk egy vár-rom a válasz. Aztán bosszúsan csapom földhöz tolla­mat, mert belátom, hogy ezek a rímek elég nagyszerűek arra nézve, hogy ostobák legye­nek. Ezek aztán igazán kínrimek, a várako­zás kínjainak születtei. Ne csodálkozzanak kérem ... várom a választ!* * * Várom a választ! Elég szép levelet írtam arra nézve, hogy szép választ érdemeljek ki. Az igazi érzés ben­­sősége, a mély szerelem soha ki nem alvó lángja minden sorát ragyogóvá tették annak a levélnek. * * *

Next