Magyar Sajtó, 1995 (36. évfolyam, 1-20. szám)
1995-05-22 / 10. szám
1995. MÁJUS 22. A MAGYAR SAJTÓ Szűrés keresztkérdésekkel ✓ Beszélgetés dr. Gombosi Katalinnal, az UT főorvosával - Az egészségügy strukturális átalakulása mennyiben érinti az önök munkáját, vagyis az Országos Egészségügyi Pénztár Újságíró Tagozatának működését? - Még nem tudni pontosan, egyelőre a financiális nehézségekből adódó bizonytalanság érezhető. Most készítünk egy működési szabályzatot a TB-nek,mert jelenleg úgy kezelnek minket, mint egy kihelyezett igazgatóságot, holott a mi elsődleges feladatunk most is a gyógyítás. Idén az OEP ötmilliós költségkeretet biztosít számunkra, s ez nagyon kevés. Közben a MÚOSZ lehetőségei is beszűkültek. Eddig például jelképes összeget kellett fizetnünk a MÚOSZ-nak az itteni rendelőért, de manapság szóba került a bérleti díj emelése, ami veszélyeztetheti a munkánkat. - Változott az ÚT betegrendelésére jogosultak köre? - Tulajdonképpen nem. Az összes aktív és nyugdíjas újságíró, azok eltartottai, valamint a MÚOSZ teljes apparátusa igénybe veheti az orvosi szolgáltatásainkat. Természetesen az érvényes CT-kártya nálunk is alapfeltétel. - Megszűnt a munkakönyv, liberalizálták a személyi igazolványt, azaz sok esetben nincs dokumentált nyoma annak, hogy valaki valóban újságíróként dolgozik. Miként történik a „„beazonosítás”? - Nagyon egyszerűen szoktam elintézni. Ha kétségesnek érzem a dolgot, felteszek két keresztkérdést, ami után nyomban kiderül, hogy hozzánk tartozik-e a beteg vagy sem. -Az Önök szervezetének előnyei? - Arra törekszünk, hogy betegeinknek teljes körű ellátást biztosítsunk. Itt, az Andrássy úti központi rendelőben heti 25 órában tartunk háziorvosi rendelést. Ezenkívül ma már Budapest minden kerületben van legalább egy megbízott háziorvosunk, akik előzetes bejelentés alapján, illetve a meghatározott rendelési időkben fogadják az újságírókat. Jelenleg a háziorvosi kompetenciához tartozik a betegállományba vétel mellett a jogosítványhoz és a fegyverviselési engedélyhez szükséges orvosi igazolás megadása is. Egyik nagy előnyünk, hogy nálunk nincs sorban állás. A betegek ideszólnak telefonon, érdeklődnek, hogy mikor érdemes jönni. A központi rendelőben háromszor egy héten működik gyermekorvosi, kétszer pszichiátriai, egyszer pedig szemészeti szakrendelés. Akit helyben nem lehet ellátni, azt a megfelelő szakorvoshoz továbbítjuk. A gyakorlatban ez úgy zajlik, hogy felhívom a kedves kollégát, bejelentem a pácienst, időpontot egyeztetek vele. Egyébként ebben az évben megjelentettünk egy orvosi névjegyzéket, amiben megtalálható a velünk szeződésben álló kétszázhúsz háziorvos és szakorvos neve, elérhetősége. -Ezután a fogorvosi ellátásért fizetni kell. Az ÚT-nál is? - Az, hogy benéznek a beteg szájába, na meg az elsősegély ingyenes marad, a többi sajnos nálunk is pénzbe fog kerülni. A gyermekek fogszabályozásánál pedig majd a fogtechnikai költségeket kell megtéríteni. - Mik a leggyakoribb panaszok? - Köztudott, hogy az újságírók között az átlagnál több a szenvedélybeteg. A fokozott alkohol- és cigarettafogyasztás következtében gyakoriak a szív és érrendszeri megbetedések. Jellemzők még a mozgásszervi betegségek, amelyek kialakulásához jócskán hozzájárul a rendszertelen életmód. Az utóbbi időszakban a létbizonytalanság nyomán megnőtt a depresszióban, teljes kilátástalanságban szenvedők száma. Jelenleg egyre többen jönnek azzal a kéréssel, hogy a bizonytalanság - például, ha azt érzi, hogy fel akarnak mondani neki - időszakára vegyem fel őket betegállományba. Ilyenkor egy-két hétre ki szoktuk írni az illetőt, de ez csak átmeneti megoldás lehet. Sajnos a szülők stressze nem ritkán átragad a gyerekekre is. Szomorúan tapasztalom, hogy egyre több a zaklatott, problematikus újságíró-csemete. - Mindez nem túl derűs. Mi az ami bizakodásra adhat mégis okot? -Egy kicsit jobban oda kellene figyelnünk magunkra és másokra. És ez nem elérhetetlen. P. A. Herder apróban Olvasom egyik napilapunk vezércikkét. A címe szerint a magyar szavak áráról van benne szó. Nem közgazdaságilag, ,A magyar nyelv hetét ünnepeljük, s a nyelv balsorsát siratjuk” - írja a szerző. A könnye ugyan nem a saját cikke olvastán eredt meg, bár igazán megeredhetett volna: „Hol vannak már a Tanár Urak, akik jellemgyengeséget tulajdonítanak egy-egy idegen szónak, magyartalan fordulatnak” - siránkozik, megfeledkezve róla, hogy a mégoly idegen szó, a mégoly magyartalan fordulat sem szegény, sem jellemerős, sem jellemgyönge nem lehet, legföljebb az, aki használja őket. „Hol vannak, akik álljt parancsolnának a nyelv romlásának?”-kérdi a könnyező vezércikkíró, lélekben bizonyára a nyelvhadsereg alaki kiképzést vezénylő őrmesterének képzelve magát. Pedig elég lett volna netovábbot mondania a romlás folytatódásának. (Ehhez persze megtette volna akár egy kisbetűs - helyesírásilag tehát helytálló - tanár úr is...) A stiláris balfogásoknál azonban sokkal figyelemreméltóbb az írásból kicsendülő vészharangkongatás, végveszélyben a nyelv, ki tudja, megmenthető-e még. Ez bizony olyan szakállas közhely, amely évszázadok óta kísért. Úgy tetszik, amióta a XVIII. században a német Herder megjósolta a magyar nyelv várható beolvadását a környező népek nyelvébe, azóta mindig vannak, akik szellemi örökét átvéve csapnak föl a nyelvpusztulás prófétáinak. Mit sem zavarja őket, hogy ha igazuk volna, valószínűleg már rég nem magyarul beszélnénk, nem magyarul írnánk, sőt nem is magyarul gondolkodnánk. Nem mintha csakugyan nem volnának olyan sajtómagyarok, akik sem nem beszélnek, sem nem írnak magyarul, a gondolkozásukról nem is szólva. A nyelvsiratáshoz például sem írni, sem beszélni, sem gondolkodni nem kell. Akiben azonban van némi hajlam a tárgyilagos ítélkezésre, az tisztában van vele, csakis a holt nyelv nem romlik, hiszen nem él, tehát nem változik, mint például a latin. A magyar viszont már egy emberöltő alatt is szembetűnően alakul, formálódik. Illyés hasonlatával élve: mint az élő fa, új hajtásokat bont, új elágazások nőnek rajta, mások pedig elszáradnak, elhalnak; a hozzáértő, okos gazda nyesi, fattyazza, miveli a fáját, mert tisztában van vele, hogy ez a gondoskodás legeredményesebb módja. Nagyon nehéz megítélni, hogy a nyelv változásának az iránya merre mutat. A tökéletesedés és a romlás megnyilvánulásai tudniillik egyaránt tetten érhetők. S ha meggondoljuk, hogy mennyire kérdéses, vajon mi számítható örvendetesnek, s mi lehangolónak, máris fölösleges bizonygatni: a nyelv általános állapotának a megítélése körültekintést és nem utolsósorban ésszerű szemléletmódot igényel A nyelvtudomány, okkal, tartózkodott is a szélsőséges megállapításoktól: a magyar ugyanis már nem fiatal a nyelvek nagy családjában, de épp hogy túl van ifjúkorán, azaz messze nem öreg, még sokat fejlődhet. Életerejéről tanúskodik a többi között rugalmassága, befogadóképessége (ez különösen a mai fölgyorsult nyelvi kölcsönhatások világában fontos), öntisztító készsége (az utóbbi időszak funkcionáriusnyelvi torzításainak a kivetése például). Mindez természetesen nem feledtetheti: megértük a nyelvjárások elhalását, a beszéd uniformizálódását (ebben számottevő része van a tévének, rádiónak), s az írott sajtó is alighanem több rossz példával szolgál, mint jóval, miközben az irodalom jótékony hatása sokkal kevésbé érvényesül. Nem mondható tehát, hogy az égvilágon semmi alapja sincs „a nyelvi balsors siratásának”, bár a mély gyász több mint túlzás. A halottjelölt minden bizonnyal túléli botcsinálta doktorait. Veszprémi Miklós 21