Magyar Salon, 8. kötet (5. évfolyam, 1887-1888/1)
646 JUSTH ZSIGMOND. közeledik feléje, most mindjárt átöleli... úgy úgy... erősen ... forrón, örökre! Felvetette szemeit. Semmi nesz ... senki. A bondol halvány lilaszín ellenzővel betakart olajlámpái serczegtek csak, különben csend. Csak úgy mint a szivében. Ez volt életében az utolsó, ezt érzi... s hirtelen az előtte álló tükörbe nézett. Hiszen már öreg asszony. Veresre sírt szemeiben az elhaló szépség nyomai már alig látszanak. Képén ránézok, ajkán lemondás, minden csak mesterség az alakján. És nem Pesten öregedett meg, ahová megy. Itt, itt más volt. Itt az emberek vele őszültek, megszokták már a szép Feliczienek nevezni. Azok odalent csak a romot fogják látni benne. De hátha mégsem ? Feltörülte könnyeit. Hátha még nyerhet párszor az élet játszmájában. Mosolyogni igyekezett, de mosolyát a tükör fanyarán vetette vissza. Már ezt sem tudja! Az az elragadó mosoly, amelyért királyi herczegek bolondultak egyszer, megöregedett. Most látja a jövőt. . . érzi! És mégis olyan őrült volt, hogy az utolsót ő utasította el magától. Azt, aki szerette, nagyon, s aki elhagyta most örökre. De hiszen csak tőle függ, hogy maradjon . . . s akkor még néhány évig boldog lehet. Igen boldog. De leánya ? Eh, leánya először szeret életében, fog még szeretni sokszor. Mi marad a szívben az első szerelemből ! Alig tudjuk. Pedig mindnyájan csalódtunk . .. igen, igen . . . írni fog Miklósnak. Leült íróasztalához s idegesen, gyorsan írni kezdett. Először egy őszinte levelet írt, a melyben elmondta, hogy szereti, s vágyakozik utána, s nélküle nem tudna élni. Elolvasta a levelet. A levél forró volt s egész szenvedélyét kilehelte, de . .. nem ilyet kell írnia. A férfi után ne fusson az az aszszony, ki szerelmével kegyeket osztogat. Azt a levelet egy kis szekrénybe zárta, ahová majdnem összes őszinte levelei jutottak. Ez volt életének gyöngyszekrénye. Most mást írt. Ezt meg nagyon is hidegnek találta. De hiszen ezt levélben nem is lehet elvégezni. Még egy találkát kér tőle s ott aztán újra megköti a már szétszakított frigyet. Megírta a levelet. Bepecsételte s megcsókolta a pecsétet. Aztán lefeküdt egy nagy kerevetre s megnyugodtan sóhajtott fel. De csak egy perezre. Aztán leánya jutott eszébe, akit feláldozott. Mi lesz vele ? Hogyan mondja el neki ? Elmondja-e neki az igazságot, hogy ő az oka mindennek ? Igen, de egy fiatal leány szerelme... hiszen ez semmi. Semmi ? Hátha minden ? Eszébe jutott első csalódása, ő egy fiatal zongoramestert szeretett életében először. Szülei nevettek panaszán s férjhez adták ahhoz, akitől már több mint tíz esztendeje, hogy elvált. De hiszen akkor ő lesz egyetlen leánya boldogtalanságának oka. Az ő szeretett jó Irmájának, ki hányszor, de hányszor vigasztalta meg akkor, midőn újabban csalódott. Hiszen ez még azokban a pillanatokban is eszébe fog jutni majd neki, amidőn Miklós fogja csókolni ajkait.