Magyar Salon, 9. kötet (5. évfolyam, 1887-1888/2)
650 JUSTH ZSIGMOND, kiváló külföldi író és művész éltető atmosféráját Párisban találta meg, így a németeknél Heine, az angoloktól Mary Robinson és Ouka, festőik közül Bum Jones, a dán Brandes, a belga de Ligne, a magyar eredetű és belga nemzetiségű nagy aquasortista, Felicien Ross, a norvég Bielland, az amerikai Henry Jones (író) és Hamison (festő), a lengyel de örmény családból származó Axenty Axentovich (festő) és így tovább a Rajna partján találták meg szellemi hatájukat. A külső máj, az ízlés, a forma tekintetében Páris hatása érzik ,hogy éppen csak a legnagyobbakat említsem): Antokolski, Wereschagin, Turgeniev, Chotin, Lisgl, sőt még a francziagyűlölő Wagner művein is. A fentebb említett orosz herczegné szavai mellett azonban leginkább az bizonyít, hogy a párisi szellem legkiválóbb képviselői éppen idegenek, így csak az előbb említettek közül Heine és de Ligne, aztán a hollandi eredetű Huysmans, a «Cagout» legkiválóbb képviselője a német Abert Wolff, a mű-vésznők közül pedig a cosmopolita zsidó családból származó Sarah Bernhardt, és a temesvári születésű ugyancsak izraelita Reichenberg kisasszony. És miért éppen ez idegen művészek a «parisianismus» legkiválóbb képviselői ? Mert annyira homogén anyagból kellett a párisi társadalomhoz lenniök, arra nézve miszerint ily könnyen beleolvadjanak, hogy aztán midőn ennek közvetlen hatása alá jutottak, épp azon tulajdonaik, a melyek párisivá tették őket, fejlődnek ki a legerősebben. Itt megtalálták mind ez idegenek azt a talajt, a melyre szükségök volt, hogy egyéniségök kifejlődhessék. Azt a talaját, a mely művészies s a mellett éltető, a mely finomít s amellett erőt ad, a mely termékenyít s amellett néha mérgez, a mely megtanít az élet művészetére s amellett megadja annak filozófiáját is. Szóval telítve lesznek a arisianismus páratlanul álló, kivételes légköre által, a melyet egy már a művesi korszakba lépett nép humusa fakaszt; és a mi így tán magára Francziaországra nézve veszedelmes lehet. Mert hiszen az Orchidea, amely a legritkább, a legszebb virágot hajtja, rendesen tönkre szokta tenni azt a növényt, amelynek testéből szívja finom színét, elragadó alakját, egész bűbáját. Az a faj, amely már az általánossá váló művészi finomulás korszakába lépett, az eljutott létének utolsó előtti állomására. És ennek tudata elszomorítja mindazokat, kik nem csak Párist, hanem Francziaországot is szeretik.