Magyar Szalon, 19. kötet (10. évfolyam, 1892-1893/2)
Tartalomjegyzék
JUSTH ZSIGMOND gat, kettő közülök a legnagyobb prosternáczióval leborul s imádkozni kezd, a harmadik pedig, egy hirtelenszőke hajadon, égnek emelt kézzel szónokolni kezd. Minden egyes szavát a legszínesebb gesztikuláczióval kiséri s minden mozdulata éles, túlságos. A leány prédikál. S prédikálás közben szemeit hunyorgatja, majd lehunyva, úgy erőlködik, hogy szinte azt hiszem, le akarja nyelni. A szót: «God»* ha kiejti, egész teste megrezdül. Érzik rajta, hogy mindenáron hatni akar híveire. S én, ki eleinte nevettem grimacejain, csak úgy mint azon, amit mond, lassan-lassan belátom, hogy a saját szempontjából (neki is) igaza van. A vallást Booth s ármádiája exportadóra szánták. Arra dolgoznak főleg, hogy az egyszerű, s főleg a benszülött népeknek szemlélhető legyen a keresztény vallás. Nekik nem a szűz Mária legendája, s nem a Szentháromság dogmája, hanem valami látható, hallható dolog kell. Így hát csakhamar az operette-áriákhoz (mint a zsoltárok dallamához) s a nagy dobhoz fordultak, amely több hívőt szerzett pár év alatt a négerek, hinduk, s muzulmánok között, mint az angelikán egyház a maga puritanizmusában, mióta létezik. Az a torzképeket vágó nevetséges leány két dolgot mondott, amelyet megjegyeztem magamnak, az egyik az volt, hogy midőn templomba járt hajdan, legtöbbször unta magát, mert nem volt mit tennie. A másik, hogy egy megmentett lélek többet ér ezer imádságnál. És ebben igaza van. Aktívnak kell lennie annak, a ki egy vallásban hisz, s az, a ki megment, az ád annak, a kitől csak kért akkor, midőn imádkozott. Midőn néhány percz múlva ugyanaz a torzképeket vágó leány egy hinduhoz, ki ott ült a bejárásnál, odacsuszott s hízelgő szavakkal meg akarta nyerni a «jó ügynek», nem találtam már annyira nevetségesnek, mint pár perc előtt.. . Ez a vallás, főleg mint az angol adoptivitásának tanúbizonysága, érdekes. Midőn Booth generális elindult a nagy dobbal meghódt Yacht-club Bombayben.