Magyar Szalon, 20. kötet (11. évfolyam, 1893-1894/1)
Tartalomjegyzék
551 belőle, holott. Egy-egy hímje a szürke gémek alvó csapatának hangosabb kurrogással ébreszgeti a kolóniát: közeledik a hajnal . . . A száradó sással kevert nád mélységéből a vándor veréb gyors csipogása is kihallszik néha. Felel reá az ébresztő vádlód: gág, gag . . . Nemsokára fölébred a lápok között a sirályok ezernyi tömege is, s megkezdődik a hajnali lárma. Tornának úgy tetszett, mintha ebben a pillanatban éles, jeladó fütty birkóznék a köddel . . . Gyorsan letérdelt a földre, s füléhez tartotta kezét. Pár percznyi csend után, két fütty sikoltott egymásután, sokkal élesebb és hosszabb, mint az első. Torna nem szólt fiának semmit, gyorsan eloldozta a csónakot, beleugrott, kezébe vette hosszúnyelű szigonyos botját, s belelódította csónakját a nád között kanyargó vízi útba. A nád összehajolt feje fölött, s nem sokára eltűnt csontos alakja a párázatban. Jó fél óra múlva a hegyek felől vezető úton tíz fegyveres katona alakja bontakozott ki a hajnali ködből. Egy káplár vezette őket. Szálas, erős legényei a Mostarban táborozó zászlóaljnak mind a tízen, a feltűzött szuronyokkal, lassan, meg-megállapodva közeledtek Dominik Toma kunyhója felé, melynek eresze alól finom, fehér füst szivárgott elé. A legelőt baktató szálas baka suttogva figyelmeztette a káplárt: — Nem tudhassuk, dán káplár — pusmogta oláhul — hátha többen vannak . . . — Eredj és nézd meg. A legény meghúzogatta vállát és hátra nézett. Egy hirtelenszőke baka csúfolkodva nevetett: hol a putyerád, frátye, nem mered ... Félsz ? — Fél az öreg apád, — mozdult rá boszúsan az oláh, s lekapva válláról a fegyvert, úgy csúszott előre nyúlt testtel a bokrok között, mint egy macska. A káplár ezalatt megállította embereit; végig hasaltak valamennyien a nyirkos füvön, s nézték az oláhot, ki bámulatos ügyességgel közeledett némely helyt négykézláb mászva a kunyhó felé. —■ Ott van . . . suttogta a káplár. — Int, hogy jöhetünk. — Auf ! — parancsolta a káplár, s gyorsan haladt baltái élén a kunyhó felé, melyből e perczben lépett ki épen Alexej, az öreg Torna fia. Az oláh nem várta be a többieket. Neki szegezte a szuronyt és rárivallt: — Halt! felháruló pizmás . . . A legény meghökkenve nézett körül. Tíz fegyver fogta körül, menekülésről szó sem lehet. A káplár visszaparancsolta embereit, s intett a legénynek, hogy kövesse. Alexej daczos nyugalommal engedelmeskedett. A káplár félrevonta a kunyhó mellé, s töredezett szerb nyelven vallatni kezdte. — Egyedül vagy itt? — Apámmal. — Hol van az apád ? — Nem tudom. — Halászok vagytok ? — Azok. — Hallotad valaha ezt a nevet, hogy Veszelin ? — Hallottam. — Bizonyosan ismered is? — Ismerem. — No hát ha ismered fiam, akkor otthon vagyunk. Ennek a kutya lápnak túlsó felén van egy falu. Azt úgy hívják, hogy Bila. Ebből a rongyos faluból ma éjjel szökött meg Veszelin, kit tegnap kerítettünk kézre a hegyek között. Megszökött valahogy az éjjel, a fránya tudja . . . Hadi regula szerint minden rabló főbe lövetik, — ez a sors várt volna reá is, ha utat nem veszt. Alexej összerezzent. — Azért keresitek Veszelint, hogy lelőjétek ? — kérdezte tikkadt hangon, s elevenedni kezdett testének minden aprócska íze. — Nem is azért, hogy simogassuk, te barom! — förmedt rá a káplár. — Szedd a füledbe a mit mondok, különben úgy beléd indítom ezt a panganétot,hogy rögvest nagyanyád lelkével keveredezhetel össze . . . Veszelin a lápra menekült, te halász vagy, ismered ezt a czudar zsombékot. — Ismerem. — Hát akkor íziben neki annak a bárkának, ánczváj! Nem lophatjuk az időt. Ha ABOXYI ÁRPÁD 552